Varga Laci bátyánk, sokunk mentora és politikai tanítója 1995-ben a következőkkel jellemezte a mai hatályos alkotmányt: „Úgy vagyunk vele, mint a csornai földműves azzal a fiával, aki vágyakozva kérte apját, hogy kaphasson egy mellényt. Az apa szegény volt, nem tudott fia kérésének eleget tenni, de a fiú tovább rimánkodott, végül is az apa feláldozta egyik régi nadrágját, és abból a fiú megkapta a mellényt. Büszkén hordta, apja megkérdezte: Most már boldog vagy? Igen – válaszolta a fiú –, formás mellényem van, de az a baj, hogy a szaga a nadrágé”. Az anekdota jól jellemzi közállapotainkat, hiszen húsz év óta mindenki arra készül, hogy legyen Magyarországnak teljes és végleges alkotmánya. Nem általában egy jogszabály, egy norma, de a magyar történelmet, alkotmányos hagyományainkat, értékeinket őrző és megőrző alaptörvény. Olyan, amely nem holmi másolat, amelyről nem lehet asszociálni egy letűnt korra, amely valóságos és ránk jellemző társadalmi igényt fogalmaz meg.
Az alaptörvény megalkotásának politikai szükségszerűségét már csak azok hirdetik, akik hűek maradtak az elmaradt vagy félbemaradt rendszerváltás eszményéhez. Mindenkinek ajánlom – meglehetősen érdekes olvasmány – az EKA 1989. szeptember 18-i jegyzőkönyvét és záródokumentumát.
A két parlamenten kívüli párt paktuma még ennyi legitimációval sem rendelkezik. Pontosan ettől „gatyaszagú” az alkotmányunk. Tényleges társadalmi felhatalmazottság nélkül csupán elméleti jellegű résznormák megfogalmazása nem vezethetett eredményre. Lehet testidegen intézményeket beültetni a jogrendszerbe, szolgai módon másolni, attól még a jogvédelem és az értékrend nem lesz magyar és nem lesz hatékony.
A demokráciát nem lehet rögtönözni. Kultúránkat, politikai attitűdünket, gondolkodásunkat évszázadok küzdelmei alakították, de ma a nemzeti egységet csak 1956 örökségében találjuk meg, és alapozhatunk rá jövendőt. Húsz évvel ezelőtt a rendszerváltók között megegyezés volt abban, hogy létrehozunk jogszabályokat, majd a kialakult gyakorlat szerint alkotjuk meg az alaptörvényt. Ekkor még senki sem vonta kétségbe az alkotmányozás szükségességét. Ma – a gazdasági érdekcsoportok által átalakított MSZP-t nem számolva – rendszerváltó pártoknak csak a szövetségben létező Fidesz–KDNP-t lehet tekinteni a parlamentben.
A paktumpártok pedig elhagyták a küzdőteret, mert egykori önmagukat tagadták meg, ezért a jelenlegi szövetségnek nemcsak lehetősége, de felelőssége is az alaptörvény megalkotása, őrizve a tüzet és 1956 szellemiségét.
Az alkotmány nem holt betű, de élet; egy közösség önmeghatározása, nemzedékek szövetsége, történelem, értékrend, múltunkban gyökerező, jövőt építő intézmény. Igazodási pont, felelősségvállalás. Mondják: nincs alkotmányozási kényszer, azonban ha még valamit meg akarunk menteni álmainkból, örökségeinkből, akkor kötelezettségeink vannak. Sajnálom azokat, akik a társadalmi párbeszédet és a parlamentarizmust félretéve zsurnalisztikai szinten kívánnak vitatkozni.
Továbbra is megmarad a tiszteletem Sólyom László köztársasági elnök úr iránt, függetlenül attól, hogy nem ismerem, nem ismerhetem azt a motívumot, amiért ő most a kritikusok kórusát erősíti. Az Alkotmánybíróság hatásköre ugyanis viszonyrendszer kérdése, ez az intézmény sem önmagáért való. A hatáskört költségvetési kérdésekben, ahol van második kamara, ott azzal, nálunk a Költségvetési Tanáccsal összhangban kell értelmezni. Ez lenne a visszalépés? Sokkal inkább értelmezhetem megnyilvánulását – emberileg érthető – sértődöttségnek, nosztalgiázásnak. Ki állítja, hogy csupán egyetlen modell működőképes, és ki állítja, hogy az alapjogi intézmények megalkotása nem politikai értékrend és döntés kérdése? Milyen politikai érdek vagy értékrend állt az eredeti döntés mögött?
Az emberi jogok védelmének nem az az alapvető kérdése, hogy milyen intézményrendszerünk van, sokkal inkább az, hogy az milyen hatékonysággal működik. A kritikusok részéről ezt a kérdést az ombudsmani rendszer kapcsán még nem hallottam. Az új alapjogi törvény megalkotása során nemcsak egy intézményt, de a védelem szempontjából az egész rendszert át kell tekintenünk.
A jogvédelem praxis. Ezért az intézményeknek elsősorban nem szellemi műhelyként kell működniük, de látszaniuk kell, jobb minőségű, összehangolt, hatékony védelmet kell nyújtaniuk. Az intézményrendszer lényege, hogy nem lehet személyfüggő, bármilyen körülmények között maguknak a normáknak kell biztosítani a hatékonyságot. Minden alapvető norma mögött meg kell tudni határozni egy értékrendet, amelyet a többség elfogad, magáénak vall, és nyitott a párbeszédre. Ebből a szempontból az állam nem lehet értéksemleges, mert a normativitás közösen elfogadott erkölcsi tételeken alapul. Nemcsak átéltük, de alaposan meg is szenvedtük az erkölcsi relativizmus pusztító hatását az elmúlt húsz esztendőben, ezen a téren bőséges tapasztalatokkal rendelkezik az egész magyar társadalom. Ezért igyekszünk újrafogalmazni elfelejtett tételeket, próbáljuk az alapjogi rendelkezéseket méretre szabni. A baloldali ellenzék szemléletmódjával szemben ugyanis nem általában kell normákat alkotni, hanem a magyar történelmi hagyományokon nyugvó, az egész nemzet jövőjét biztosító, mindenkire kötelező szabályokra van szükség. Ezért léteznek axiómák; 1956 öröksége alapján a köztársaság és a parlamentarizmus. Felelősség minden magyarért és minden jövőben létező magyarért.
Így lesz végre reánk szabott mellényünk, ami nem „gatyaszagú”.
Lukács Tamás
http://www.magyarhirlap.hu/velemeny/a_gatyaszagu_alkotmany.html
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése