Kemény hangvételű Facebook-bejegyzést tett közzé Orbán Viktor korábbi bizalmasa, Pokol Béla volt alkotmánybíró, aki „Megmocskoló” gépezetek című írásában az SZDSZ-es médiauralommal állította párhuzamba az orbánista propagandagépezetet.
Pokol Béla terjedelmes posztjának elején - amelyet az Alfahír foglalt össze - az SZDSZ médiauralmát idézte fel, amelyről egy korábbi, a pártot vezető ismerőse így fogalmazott: Láttam, hogy a kezükben lévő tömegmédiákra támaszkodva ezek mire képesek, és hogy tudják széttépni a velük szembekerülteket.
Pokol emlékeztet, a szabaddemokraták az akkori teljes média uralásával és a szellemi szektorok - irodalom, színházak, akadémiai-egyetemi szféra stb. – háttérértelmiségének szinte hézagmentes mögéjük beállásával az ellenfelek lejáratására az eszközök legteljesebb palettájával rendelkeztek.
Mint írja, az ő „bértollnokaik” egyetlen intésre ráugrottak a kiszemelt ellenfél politikusra, vagy a jobboldal lassanként megjelenő értelmiségi támogatóira, és egy-egy megnyilvánulásukat negatív fénybe állítva mint viszolyogtató embereket mutatták be sorozatos sulykolással, úgyhogy a nyilvánosság előtt vállalhatatlanok lettek.
Majd rátér arra, hogy a „jobboldalon” (valójában a Fideszben – a szerk.) is látható a „megmocskoló” részlegek felépülése, mellyel kapcsolatban kiemeli, ez csak az SZDSZ munkája technikáinak átvételét és leutánzását jelenti. Pokol azonban úgy véli, ez zsákutca, mert – mint fogalmaz – nem lehet tiszta hittel egy politikai tábor igazát belülről szubjektive elfogadni, és ezt büszkén hirdetni, ha egyben látja a jobboldali gondolkodó és hívő, hogy tábora apparátusának tekintélyes része célzatos karaktergyilkolásokkal és megmocskolásokkal küzd a másik oldal ellen, és nem értelmi síkon.
Pokol Béla a NER egyik szellemi atyja volt, komoly szerepe volt az Alaptörvény megalkotásában is. Mostani írása felfogható egy figyelmeztetésnek, hogy a kormányzat és revolvermédiája még most forduljon vissza a damaszkuszi úton.
https://hirklikk.hu/kozelet/orban-korabbi-bizalmasa-kemenyen-nekimet-a-fideszes-medianak/351779/
Béla Pokol
vasárnap
Politikai elemzés
28. „Megmocskoló” gépezetek
Régi jó ismerősem még jóval a ’89-es rendszerváltás előtti időkből az átmenet zűrzavaros politikai körülmények között a véletlenek közrejátszása miatt a szabaddemokratákhoz csapódott szellemi segítő emberként, és egy idő után a vezérkarral elégedetlenkedő párttagok tömegeinek lázadása révén még a csúcsig is eljutott itt. Az általa félretolt addigi párvezérkar persze továbbra is uralta az SZDSZ-t, és ő elszigetelten élt az akkori l...
Továbbiak
Béla Pokol
Június 23., 0:48 ·
Politikai elemzés
28. „Megmocskoló” gépezetek
Régi jó ismerősem még jóval a ’89-es rendszerváltás előtti időkből az átmenet zűrzavaros politikai körülmények között a véletlenek közrejátszása miatt a szabaddemokratákhoz csapódott szellemi segítő emberként, és egy idő után a vezérkarral elégedetlenkedő párttagok tömegeinek lázadása révén még a csúcsig is eljutott itt. Az általa félretolt addigi párvezérkar persze továbbra is uralta az SZDSZ-t, és ő elszigetelten élt az akkori legnagyobb ellenzéki pártközpontban, kajánul terjesztve róla a párt értelmiségi lapjaiban, hogy a pártaktivistákkal csak a falakon át kiabálva tud érintkezni, és néha azok szánalomból csak azért nyitják rá az ajtót, hogy kapjon egy kis levegőt…. Így néhány hónap, talán egy szűk év után a régi gárda megpuccsolta, és évekig még félresodortan vegetált ott hátsópadsori parlamenti képviselőként. Hosszú idő után ekkor találkoztunk ismét, alig néhány hónappal a leváltása után, és kérdeztem, hogy miért nem kísérelte meg a lázadó párttag-tömegek élére állva - akik a trónra emelték - kiszorítani a a régi gárdát a vezető pozíciókból, hisz kívülről figyelve is nyilvánvaló volt, hogy csak idő kérdése a visszacsapásuk. A válasza úgy szólt, hogy „nem akartam, hogy megmocskoljanak. Én láttam, hogy a kezükben lévő tömegmédiákra támaszkodva ezek mire képesek, és hogy tudják széttépni a velük szembekerülteket.” És mondott néhány jobboldali pártvezért a „megmocskolás” technikáinak példázatára.
A pártok közötti hatalmi küzdelem akkor is több síkon folyt, de a szabaddemokraták az akkori teljes média uralásával és a szellemi szektorok - irodalom, színházak, akadémiai-egyetemi szféra stb. – háttérértelmiségének szinte hézagmentes mögéjük beállásával az ellenfelek lejáratására az eszközök legteljesebb palettájával rendelkeztek. Ezen belül aztán voltak bértollnok újságíróik, akik egyetlen intésre ráugrottak a kiszemelt ellenfél politikusra, vagy a jobboldal lassanként megjelenő értelmiségi támogatóira, és egy-egy megnyilvánulásukat negatív fénybe állítva mint viszolyogtató embereket mutatták be sorozatos sulykolással, úgyhogy a nyilvánosság előtt vállalhatatlanok lettek. De ennek másik verziója volt később, amikor hozzájuk közelálló kabarészínészek és celebek bevonásával a humor és a viccek segítségével végezték el a „karaktergyilkolást”, mint ahogy a hosszú ideig tényleg humoros televíziós estéket szerző Heti Hetes tette. A „megmocskolás” előkészítését itt is az ellenfelekről a háttérben folyó célzatos adatgyűjtés és az új és új megnyilvánulásaik gondos kiválogatása jelentette, és a profi kabarészínészek csak a fergeteges humorba csomagolást végezték el, úgyhogy a pártgépezet szellemi szektorainak apparátusa a háttérben itt is nagy létszámban dolgozott ezen.
Ha az ember már utólag elfogulatlanul nézi a szadeszes átalakulást a ’90-es évek elejétől a kezdeti inkább szellemi emberek - filozófusok, közgazdászok, szociológusok, jogászok, bölcsészek stb. – dominanciájával, majd az ezredfordulóra egyre inkább a szellemi verőlegényeket jelentő médiamunkások, a csak erre alkalmas megmaradó értelmiségiek és a puszta szervező emberek középpontba kerülésével, akkor ezt a változást mint az egész pártstratégiájukon belül az ellenféllel való politikai küzdelmet a puszta „megmocskolásra” átépítéseként is leírhatja. Ez pedig egyben a menthetetlen bukásuk menetét is mutatja, mely 2010-re végleg megpecsételődött.
Azért jó ezt a szem elé hozni, mert az utóbbi években a most már komoly médiabirodalommal rendelkező jobboldalon is látható a „megmocskoló” részlegek felépülése, és az éppen kijelölt másik oldali politikus vagy háttér-értelmiségi jelzett technikákkal való hiteltelenítése. Nem mentes az iróniától persze erre hallani a régi SZDSZ-es háttérértelmiségből a „lakájmédia” minősítést, mert ez csak az ő munkájuk technikáinak átvételét és leutánzását jelenti - és ők aztán tudják saját gyakorlatból, hogy miként működik ez! -, de látni kell, hogy e technika túlburjánzása vitte a sírba a balliberálisok első pártját.
Ez ugyanis fertőző. Nem lehet tiszta hittel egy politikai tábor igazát belülről szubjektive elfogadni, és ezt büszkén hirdetni, ha egyben látja a jobboldali gondolkodó és hívő, hogy tábora apparátusának tekintélyes része célzatos karaktergyilkolásokkal és megmocskolásokkal küzd a másik oldal ellen, és nem értelmi síkon. Teljesen megszüntetni ezt nyilván nem lehet, hisz a másik tábor továbbra is nagy apparátussal dolgozik a jobboldali politikusok és háttérértelmiségiek „megmocskolása” és karaktergyilkolása terén. Lásd például az utóbbi években már főként a nickname alatti internetes blogok körül szerveződött részlegeiket, mint az „Örülünk Vincent? vagy a „Varánusz” blogokat stb., melyeket a HVG online oldala és az Index ezerszeres felhangosítással közread. Méltósággal szerveződött és nyilvánosan védhető értékeket valló politikai tábor azonban ezt a technikát csak mint szükséges rosszat használhatja visszafogottan, mert egy szint után ez „fertőző”, és az erre átépült apparátus az ilyen politikai tábor szétzilálódását okozza. Lehet mondani, hogy a célzott hatás mellett ennek nagyobb a negatív visszahatása a saját táboron belül, és többet rombol ez „otthon” mint árt a másik oldalon.
2019. június 26., szerda
2019. június 24., hétfő
PÁLINKÁS JÓZSEF: NAGY SZÜKSÉG VAN MA KÉZNYÚJTÁSOKRA
Gégény István
Egyes híradások szerint új párt alapításra készülődnek a "Fidesz-árvák". A kezdeményezés elindítóját – egy korábbi Orbán-kormány oktatási miniszterét, az MTA volt elnökét – kérdeztük, hogy valóban így van-e.
0_6.jpg
Az alábbi beszélgetés alapvető szándéka az volt, hogy közvetlenül az ötletgazda számolhasson be egy új közéleti kezdeményezés alapjairól, miután a különböző sajtótermékek az elmúlt napokban közreadták a maguk olvasatát.
Pálinkás Józseffel megállapodtunk abban, hogy tisztelettel, de nagy nyitottsággal, egészen őszintén, a problémák mélyét érintően fogunk kitérni az MTA és a kormány közötti feszült helyzet hátterére, a hazai értelmiség hallgatagságának okára és a remélt változás előmozdítására.
– Előkerült egy új kifejezés a közbeszédben – még a sajtó is csak találgatja, mit takar a "Felelős értelmiség" nevű kezdeményezés. Civilek csoportja? Olyan közéleti összefogás, ami akár párttá is alakulhat? Segítsen feloldani a dilemmát!
– Olyan közösségi kezdeményezésről van szó, amelynek elsődleges célja az, hogy intellektuálisan hatást gyakoroljon, mert a mai világban egy ember szava pusztába kiáltott szó – korábban is így volt ez. Széchenyi István szavai jutnak eszembe: „egynek minden nehéz, soknak semmi sem lehetetlen”. Abból indultunk ki, hogy ma Magyarországon teljesen széttöredezett a társadalom közössége. Nincsenek olyan fórumok, lehetőségek, ahol mód lenne arra, hogy a politikai és felfogásbeli árkokon átlépve tudjunk egymással beszélni azokról a kérdésekről, amik igazán fontosak. Ehelyett most napi szintű, állandó pártpolitikai kampányban élve, kampánystábok által megfogalmazott leegyszerűsített üzeneteket kapnak az emberek. Azt szeretnénk, hogy egyre többen érzékeljék: világunk összetett, nem lehet tőmondatokban elmondani, hogy miként tudjuk megoldani az előttünk tornyosuló óriási problémákat. Ezekről nagyon sokan nem szeretnek részletesen beszélni, mert nem szeretnek szembenézni a valósággal. Mi úgy gondoltuk, hogy elindítunk egy olyan kezdeményezést, amiben őszintén próbálunk szembenézni ezekkel a kérdésekkel, és őszintén megvitatjuk, hogy mit tartunk valódi problémának, mit tartunk valódi megoldásnak. Hogy hol látjuk azokat a lehetőségeket, ahol az értelmiségnek véleményformálóként meg kell jelennie. A véleményformálás ma nagyon bonyolulttá vált. Kialakultak buborékok a társadalomban, ezt a közösségi média is nagy mértékben elősegíti. Ilyen és olyan csoportok egymás között megbeszélnek dolgokat, s akiknek a véleménye eltérő, kicsit összetettebb, azok kirostálódnak. Így megmaradnak ezekben a buborékokban az egymás véleményét erősítő, nagyon gyakran téveszméket valló csoportok, akik nem igazán vesznek tudomást a világ más csoportjairól, az övéktől eltérő véleményekről, gyakran a tényekről sem. A társadalomnak ez a széttöredezettsége óriási veszélyeket rejt magában. Hogy egy extrém példát mondjak: olyan ez, mint ha a laposföld-hívők csak a laposföld-hívők médiáját olvasnák, csak azt fogadván el valóságnak. Van egy másik tendencia a világban, amely sajnos hazánkra is jellemző, ez pedig a társadalom kétosztatúsága:
van barát és ellenség, „mi” és „ők”, a táborok között pedig nincs átjárás. értelmes és méltányos párbeszéd sem. Ezt a politika tette ilyen végletesen megosztottá.
– Az iménti helyzetleírás nyilván nem ismeretlen az olvasók jelentős része számára. Amikor azon gondolkodunk, hogy mit lehetne tenni, akkor a "felelős értelmiség" igénye kapcsán nem az jut eszembe, hogy felelőtlenné vált az értelmiség, sokkal inkább hallgatagság, beletörődöttség, apátia jellemzi a kiművelt emberfőket – az értelmiség elvesztette szellemi iránytű szerepkörét. Amennyiben egyetért ezzel, hogyan lehetne Ön szerint ezt a csendet megtörni?
– Valóban ez az alapvető kérdés. A csendet úgy lehet megtörni, ha egyre többen vagyunk, akik hajlandóak megszólalni közéleti kérdésekben. Az a fő üzenet, hogy ha az értelmiség valamely tagjának véleménye van egy dologról, akkor meg kell szólalnia – minél többet lát valaki a világból, minél szélesebb tapasztalati bázissal rendelkezik, annál nagyobb a felelőssége. Ez akkor is így van, ha az adott téma nem tartozik az illető szűken vett szakterületéhez. Felmerülhet a kérdés, hogy például én fizikusként miért szólalok meg társadalompolitikai témákban. Az értelmiségnek van egy olyan adottsága, hogy alaposan rálát a világ folyamataira, nem a végletekig leegyszerűsített politikai üzenetekből tájékozódik. Magam rendszeresen olvasom a Foreign Affairs, a Washington Post, a New York Times, az Economics írásait is. Kétségkívül sokkal könnyebb az egyszerű politikai üzeneteket kritikátlanul befogadni, hiszen nem kell hozzá gondolkodni, szellemi erőfeszítést tenni, alaposabban tájékozódni a témában. Valóban elveszett az értelmiség iránytű szerepe, ezt átvette a politika, amely nagyon tudatosan törekszik az uralomra, különösen a médiauralomra. Sőt, arra is, hogy a politika mondja meg, mi a jó színház, mi a jó irodalom, mit kell gondolnunk erről, arról, vagy amarról, még a tudomány kérdéseibe is bele akar szólni. A csend megtörését az jelenti, hogy az értelmiségnek vissza kell vennie ezt a véleményformáló szerepét.
– Úgy érzem, még mindig a problémát járjuk körül, miközben az olvasókat jobban érdekelheti a megoldás felé vezető út. Nem véletlenül hallgatnak ugyanis az értelmiség tagjai, hanem annak okán, hogy látják, tapasztalják: aki másként gondolkodik, mint a központi elvárás, annak nem nagyon van jövője idehaza.
– Lehet, hogy ez rövid távon nehézséget okoz, de ha továbbra is csendben maradunk, az hosszú távon fog rendkívül nagy problémát eredményezni.
– Hogyan lehetne változást elérni?
– Úgy, hogy létrehozunk olyan fórumokat, ahol az emberek megszólalhatnak, egymástól bátorságot nyerhetnek. Egyedül kiállni nehéz. Hordószónok senki nem akar lenni az utcasarkon. Ha valaki egyedül áll ki, elmondja a gondolatait háromszor, négyszer, de ötödjére már nem fogják meghallgatni. Ezért kellenek olyan fórumok, műhelyek, csoportok, ahol az egyes tagok aktivitása nem csupán összeadódik, hanem megsokszorozódik.
– Van bennem egy alapvető szkepticizmus arra vonatkozóan, hogy ez az elmélet a gyakorlatban is működhet. Mégis, amikor erre az interjúra készültünk, telefonon említette, hogy folyamatosan áradnak a visszajelzések, jelentkezések Önök felé. Sikerült volna áttörni a gátat?
– Igen, ezt érzékeljük. Sokan keresnek meg, mert azt tapasztalják, hogy nincsenek csatornák, fórumok közös dolgaink megbeszélésére – nem csupán értelmiségi foglalkozásúak. A kis falvak kiváló polgármestereinek sincs módjuk összefogni, hogy kipróbált, működő megoldásokat együtt megvalósíthassanak. Szinte alig működik a helyi társadalom közösségi ereje, sőt, többen elmondják: azt érzik, hogy gyakran akadályozzák őket. Pedig az ember társas lény – úgy szocializálódott az evolúció során, hogy csoportban élje az életét. Egyedül inkább a félelem veszi körül, míg egy közösségen belül bizalmat, megértést találhat. A közös erőfeszítések sokkal több eredményt hozhatnak, mint az egyéni erőfeszítések összege. Ma is azt látjuk, hogy az emberekben sok félelem van, amelyek egy része indokolt, egy része viszont megalapozatlan.
– Úgy tűnik, nem teljesen a véletlennek köszönhetően alakult ez így a magyar társadalomban.
– Vannak, akik nagyon erősen rájátszanak erre, de a félelem az ember alapvető tulajdonsága. Ahogy a történelem során egyes csoportokon belül kialakult a bizalom, a csoportok egymással szemben jellemzően bizalmatlanok voltak. Nem ismerek tudományos képletet ennek az ősi félelemösztönnek a feloldására. Amikor valaki attól fél, hogy baja lehet abból, ha megszólal, akkor marad a hallgatás. Azzal viszont igenis oldhatjuk a félelmet, ha megmutatjuk, hogy nem kell félni a megszólalástól. Egyes vélemények szerint a kézfogás onnan ered, hogy az ember a kezét nyújtva mutatta, nincs benne fegyver.
Nagy szükség van ilyen kéznyújtásokra, de arra is, hogy beszéljünk egymással, ezzel bizonyítva, hogy nincs „fegyver” az agyunkban sem – nem akarjuk a másikat megsemmisíteni, hanem közösen akarunk valamit felépíteni.
1_31.jpg
– Miként lehet csatlakozni a kezdeményezésükhöz?
– Van egy honlapunk, a felelosertelmiseg.com, ezen keresztül lehet csatlakozni hozzánk. A következő időszakban olyan közpolitikai kérdéseket fogunk napirendre tűzni, amelyekről azt gondoljuk, hogy azok a magyar társadalom, a magyar emberek számára fontosak. Nem szeretnénk kizárólag értelmiségi körnek megmaradni – várunk mindenkit, aki szeretne ezekről a témákról beszélgetni, másokat meghallgatni. Nyilván sokféle fórum, társaság létezik ebben az országban – ahogy látom, a SZEMléleknek is van egy folyamatosan bővülő közössége –, mi most ennek a közösségépítésnek az elején tartunk. Egyszerű állampolgárként, a szabadidőnkben foglalkozunk ezzel a kezdeményezéssel. Hogy esetleg egyesületté alakulunk, vagy más szervezetté, majd meglátjuk. Egyelőre az említett honlapon keresztül tartjuk egymással a kapcsolatot. Itt megtalálható a beszámoló a június 6-án tartott eseményünkről is.
– Amit nem a média munkatársai írtak meg.
– Nagyon találó észrevétel, így van! A beszámolónk első bekezdésében rögtön jelezzük is, hogy a honlapunkon regisztráltak számára pontos tájékoztatást kívánunk adni. Az előadások rövid összefoglalóját eleve az írta meg, aki az adott előadást tartotta. Nem árt, ha megjelenik külső olvasat is, mert ebből kiderül, mi ment át az üzenetekből, de jó, ha tisztában vagyunk vele, mi hangzott el ténylegesen.
– Márpedig néha a "külső olvasat" hangosabb, jobban megragad a fejekben, mint a ténylegesen kimondott, leírt gondolat. A SZEMlélek munkatársaiként is gyakran tapasztaljuk, hogy egyes olvasók már egy cím hatására olyasmit vitatnak, amit nem is állított senki, vagy megvádolják a szerkesztőséget elfogultsággal, mert merészeltünk ezzel vagy azzal a személlyel interjút készíteni – holott ez lenne a sajtó feladata. Egyik korábbi interjúalanyunk úgy fogalmazott, a gondolkodás, a valóság megismerése erőfeszítést igényel. Mintha az Ön által említett leegyszerűsítés iránti vágy eleve benne lenne az emberekben.
– Ez így van: a gondolkodás nehéz, energiát igénylő tevékenység. Az emberek a saját szűrőjükön keresztül érzékelik a világot. Ami ezen a szűrőn átmegy, azt gondolják, hogy az illető azt mondta. Többféle rádiót hallgatok, s döbbenetes számomra, ahogy egyes műsorok betelefonálói azon méltatlankodnak, hogy az adott rádió miért szólaltatott meg egy más véleményt megfogalmazó embert. Az a szörnyű, hogy a társadalmat magát tettük olyanná, hogy létrehozza az öncenzúrát, az egymással szemben állók – vagy szembeállítottak – vélemény-diktatúráját. Az emberek egy része eljutott oda, hogy márpedig ebbe és ebbe a stúdióba ilyen és ilyen elképzelésű embereket ne engedjenek be. Ez nagyjából meg is valósult. Ami egyébként az adott médiának is káros, mert egy körön kívül a kutya se fogja olvasni, nézni, hallgatni őket. A vélemény-erőszak sajnos fizikai erőszakba is átcsaphat. Gondoljunk csak az úzvölgyi eseményekre! Találóan fogalmazott Böjte Csaba, amikor azt mondta: „milyen törékeny a béke”...
3_22.jpg
– Visszakanyarodnék az eredeti felvetéshez: mi lehet az a szervezet, ami elérheti a remélt változást, mivé fejlődhet a "Felelős értelmiség" nevű kezdeményezés?
– Hosszabb távon sok minden lehet belőle. Kialakulhat egy erős értelmiségi közösség, amelynek vannak csoportjai Szegeden, Miskolcon, Pécsen, Budapesten... De hozzájárulhat politikai pártok véleményének, attitűdjének a formáláshoz is. Abban a sajtó nagyon előre szaladt, hogy ez egy pártpolitikai kezdeményezés lenne. Közéleti kezdeményezésről beszélünk. A kettő akár közel is lehetne egymáshoz, de az én ízlésemhez képest a mai magyar politikai valóság nagyon eltolódott a hatalomtechnika gyakorlása felé a közéleti diskurzus, a köz ügyeinek intézése felől. Sokkal inkább diktálni akar a politika, mint meghallgatni. Néhány gondolattal reagálnék a kattintásvadásznak ható "Fidesz-árvák" megjelölésre is, amit nem szeretek. Kétségkívül sokan vannak közöttünk olyanok, akik a Fidesz politikájának támogatói voltak, voltunk, most pedig sokan e párt politikájának a kritikusai vagyunk – számos olyan elem van, amivel nem értünk egyet.
Azt hiszem, az értelmiség nagyobb veszteség a Fidesznek, mint nekünk a Fidesz. Mi már a Fidesz mellé állás előtt elismert emberek voltunk a szakmánkban.
Magyarországon ma sok ember fél kimondani, hogy nem ért egyet a kormány számos intézkedésével. Ez már önmagában baj. Nem lenne szabad félni attól, hogy valaki az aktuálisan legerősebb politikai formáció véleményével néhány kérdésben nem ért egyet. Emiatt sokunkra azt mondják, hogy csalódottak, netán sértődöttek vagyunk. Rám is mondták, pedig egyáltalán nem vagyok sértődött. Nincs miért. Nem is igazán értem, mi alapján állítja ezt bárki – semmi olyasmi nem történt velem, ami borzasztó méltánytalanság lenne.
– Talán arra lehet ez egy utalás, hogy nemrég még a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal vezetője volt, majd – úgy olvastam – kegyvesztett lett.
– Ezt a szót sem szeretem. Kinek a kegyeit veszítettem volna el? Az én bizalmamat veszítette el számos ember.
– Ön állt fel abból a székből?
– Megkérdezték tőlem: lemondok, vagy felmentsenek? Azt válaszoltam: akkor mentsenek fel. Nem éreztem, hogy le kellene mondanom. Ahogyan a 2001-2002 közötti miniszteri munkám, úgy az akadémiai elnöki és a 2014-2018 közötti munkám eredményei is magukért beszélnek. Tessék megnézni a KSH adatait! Történt azonban egy olyan stílus- és szakpolitikai irányváltás, amely a jelenlegi innovációs és technológiai miniszter nevéhez fűződik, és amellyel már végképp nem tudtam azonosulni. A miniszterelnök nyilván az ő oldalára állt. Az idő viszont engem igazolt, mert most sem tudok egyetérteni ugyanazon személy jelenlegi törekvéseivel.
– Egy korábbi Orbán-kormány minisztereként lehetősége volt közvetlen tapasztalatot szerezni az ország irányítását illetően. Egyszerű állampolgárként az a megtapasztalásom, hogy amíg a rendszerváltás hatására kinyílt a világ, színek és árnyalatok költöztek a korábbi egyszínűsített közgondolkodásba, addig mintha mostanra visszatértünk volna oda, hogy van egy állítás a kormányzat részéről, s aki azzal nem ért egyet, az ellenség. Ennél az igaz-hamis leegyszerűsítésnél szerintem sokkal többről szól az élet, a középpontban sem egy konkrét személynek és az ő gondolatainak kellene állnia. Elvileg nem a miniszterelnöknek van országa, hanem egy országnak van sok tagja, számos funkciót betöltő vezetője, ezek közül az egyik a kormányfő. Egy ország működtetése ideális esetben nem amolyan "one man show". Jól érzékelem a problémát?
– Teljesen jól érzékeli. A jelenlegi kormánnyal szembeni egyik legfőbb kritikám alapja, hogy mondjon már nekem bárki néhány nevet a meghatározó magyar politikusok közül! Az talán mégsem életszerű, hogy egy országban csupán egyetlen politikus mond meg mindent. Hogyan legyen az oktatás, hogyan legyen a tudományos élet, miről számoljon be a média, hogyan működjön az egészségügy, a kultúra. Nincsenek ma idehaza olyan hiteles és hozzáértő személyiségek, akik egy-egy szakterületet vinnének és, úgymond, saját jogon politikusok. Hiába van olyan választási rendszer ma Magyarországon, amilyen, a magyar parlamentben nem jól látható arcélű politikusok ülnek, hanem az adott párt által kiválasztottak, akik az adott körzetben többnyire nem saját politikai teljesítményük alapján nyertek. Nem egy "Kiss Gábor nevű, véleménnyel és teljesítménnyel rendelkező politikus" nyer, hanem ”Kiss Gábor, akit a párt – vagy annak vezetője (esetleg vezetői) – erre kiválasztott(ak)”. Ezek a személyek nagyjából csereszabatosak, indíthatnák "Nagy Gézát" is. Ez a túlzott centralizáció azért sem jó, mert ha egy ember határoz meg mindent, akkor túlzottan leegyszerűsödnek a válaszok. Egy kutatócsoportban is, amit akár 5-6, akár 10-15 ember alkot, a csoport vezetője mellett a többieknek is jelentős szava, beleszólása van abba, hogy mi hogyan valósuljon meg. Ezt gondolom a politikáról is: kellően nagy létszámú politikusi gárda szükséges ahhoz, hogy olyan politikát ki tudjanak dolgozni, ami az emberek jólétét a leginkább szolgálja. Sajnálatos módon a Fidesz-KDNP mellett vannak más pártok is, ahol azt látom, hogy központi akaratot megvalósító emberek kerülnek pozícióba. Vagyis nem a demokrácia természetes folyamata révén kerülnek előtérbe olyan emberek, akik alkalmasak a közösség vezetésére, hanem valakit megfognak a zakójánál, odateszik, ott tartják, aztán elengedik. Nincs igazi verseny, nem érvényesülnek az evolúció természetes szabályai.
A magyar politika akkor fog megváltozni, ha karakterisztikus, a saját jogukon megválasztott emberek fognak ülni a parlamentben, akik a választóik akaratát és saját véleményüket képviselik.
Ezt követeli meg egyébként a törvényhozó és végrehajtó hatalom szétválasztásának jogállami alapelve is.
– Nem lenne jobb, ha nálunk is úgy alkották volna meg a rendszerváltáskor az új politikai rendszert, hogy – akár az USA esetében – egy konkrét személy legfeljebb 2 cikluson keresztül vezethesse az országot, így akár egyazon politikai párt kénytelen legyen időnként új embert kiállítani leendő újabb vezetőként?
– Az egy másik, elnöki rendszer, ahol a hatalmi ágak szétválasztása teljes. Én magam nem lennék egy ilyen rendszer ellen, de mi 1990-ben másként döntöttünk, a parlamentáris demokráciát választottuk. Meggyőződésem, hogy jól tervezték meg három évtizede a politikai és közigazgatási rendszert. A végrehajtással van a probléma: nem tartjuk be a szabályokat.
– Mely szabályokat nem tartjuk be?
– Szinte egyiket sem, vagy csak formálisan. Az volt a megállapodás, hogy a választásokon induló pártok egyéni körzetben és listán bejutnak a parlamentbe. Ez jelentősebb mértékben eltolódott az egyéni körzetek irányába, amivel még nem is lenne olyan nagy gond. Viszont, ahogy említettem, nem egyéniségek közül választhatnak a választók, hanem pártok delegáltjai közül. Azt a szabályt legfőképpen nem tartjuk be, hogy a kormányok változásakor a kormány tagjai és a politikai államtitkárok távoznak, a többiek viszont maradnak. Ezt 1994 óta nem tartjuk be. A világ változik, mi viszont belemerevedhetünk a régi válaszokba, egy elavult gondolkodási struktúrába.
– Erre fogják némelyek azt reagálni: ha valami jól működik, azon miért változtassunk – ahogy a miniszterelnök is ezt mondta Balog Zoltánnak, a korábbi miniszter SZEMléleknek adott nyilatkozata szerint.
– Ha fair, demokratikus választásokon nem váltják le az adott kormányt, akkor feltehetőleg az emberek meg vannak elégedve vele. Arra azonban érdemes kitérni, hogy tisztában vannak-e vele az emberek, hogy miről döntenek, vagy egyetlen leegyszerűsített kérdést tesznek fel. Visszaérkeztünk az eredeti problémához, a világ dolgainak túlzott, ártó leegyszerűsítéséhez. Ha azt mondjuk, hogy van egy párt, ami megvédi az országot, mindenki más viszont nem védi meg az országot, akkor az emberek természetesen arra fognak szavazni, aki megvédi az országot. Ez a témakör viszont ennél sokkal bonyolultabb, e téren is vitám van a jelenlegi politikával. Magyarországon számos téma, kérdés van, ezeknek csupán egyike a gazdasági migráció – ami bennünket olyan rettenetes mértékben egyébként nem érint. Azt helyesen ismerte fel a magyar miniszterelnök, hogy ez a probléma nagyobb, mint azt sok európai politikus 2015 környékén gondolta, ám ebből olyan politikai termék lett, ami már messze nem arról szól, ami a várható népvándorlás problémájának megoldásáról szól.
4_16.jpg
– Kanyarodjunk rá az MTA és a kormány közötti polémiára, amit nehéz lenne megfelelő hasonlattal kifejezni! Az elmúlt hónapok láttán a szkander kifejezés jut eszembe, de ott általában nagyjából egyenlő felek szoktak megmérkőzni.
– Kivéve, amikor például az unokámmal játszok ilyet.
– Dávid és Góliát küzdelmének tűnik, ami a szemünk előtt zajlik már egy éve. Mint volt kormánytagot és volt MTA-elnököt kérdezem: mi a tétje a mostani meccsnek?
– Az a tét, hogy a tudomány képviselői bízhatnak-e a kormányzati főhatalmat gyakorlókban – abban, hogy a kutatók a tudomány törvényszerű szabályai szerint végezhetik a munkájukat, vagy ebbe valakik bele akarnak avatkozni. Ez utóbbi óriási nagy baj. Mert ki lehet adni – mondjuk, kulturális államtitkárként –, hogy az írók írjanak remekműveket. Nem fognak, mert az írók nem ettől írnak remekműveket. Hiába van most innovációért felelős miniszter – ha ő azt mondja, hogy emberek, tessenek újdonságokat létrehozni, nem fognak azok az újdonságok létrejönni. A tudomány világa pedig különösen nem így, felszólításra működik. A tudomány némileg hasonlít a művészetekhez. Egy eredmény, amit senki nem ismer még, hasonlít például a zeneszerzők alkotásaihoz. Ami létrejön, az egy csoda. Az kell hozzá, hogy az alkotó mindent beleadjon. Az élvonalbeli kutatást szó szerint át kell élni, mint ahogy a legnagyobb színészek teljesen átadják magukat az adott karakternek.
Ha hiányzik a kutatók iránt a bizalom, ha a kormányzati főhatalom nem hagyja őket a tudományos élet törvényszerűségei szerint dolgozni, akkor nem lesz igazi tudományos élet az országban. Ez is a tét része, de a fő probléma, hogy most a kutatók nem bíznak, mert nem bízhatnak a kormányzatban.
Sokan összerezzennek, hogy micsoda dolog ezt így kimondani, de kérem, nézzünk már körül! A Magyar Tudományos Akadémián néhány, pozícióban reménykedő emberen kívül nincs olyan kutató vagy akadémiai tag, aki egyetértene azzal, ami most folyik. A szíve mélyén mindenki tudja, hogy ez így nem jó, de néhányan megalkusznak, zavaros, innovációt dicsőítő cikkeket írnak – valószínűleg őket fogják hamarosan ilyen és olyan feladatokra kinevezni.
– Ha jól követem a megszólalásokat, azt az MTA sem vitatja, hogy szükség van megújulásra, de ennek a felek megegyezésén, különösen pedig párbeszéden kellene alapulnia. Eközben a kormányzat mintha tulajdonosi, finanszírozási szívátültetést akarna végigvinni. Helyes ez a megközelítés?
– Az akadémia részéről jól fogalmazott, a kormány részéről nem annyira. Utóbbi esetben egy durva dominancia érvényesül: a miniszter akar megmondani mindent, főként, hogy az ő korábbi kutatási területére kell koncentrálni az összes kutatási forrást. Ezt a durva dominanciát különösen felerősítette a miniszter attitűdje, aki a korábban megállapodottnál is durvább törvényjavaslatot terjesztett a parlament elé.
– Arról a szándéknyilatkozatról beszélünk, amit a miniszter és az MTA elnöke közösen szignáltak korábban.
– Valóban. Egy ponton az akadémia is változtatott, amit az indokolt, hogy egy kutatóhálózat irányításában a világon mindenhol részt vesznek a kutatóhálózat munkatársai, ahogy egy egyetem irányításában is részt vesznek az ott dolgozók. A szándéknyilatkozat megfogalmazásakor erre nem figyeltek eléggé oda, hiba történt. Ennek a korrekcióját most a kormány felhasználja, hogy lám, az akadémia is változtatott, akkor mi is felrúghatjuk az egész eddigi megállapodást. Ez meglehetősen arrogáns viselkedés. A fő probléma továbbra is az, hogy van egy nagyon erős kormányzati dominancia, amely nem veszi figyelembe a tudományos élet működésének szabályait.
– Akkor tehát nem anyagi alapú a probléma, hanem a bizalom, illetve annak hiánya áll a középpontban.
– Jól érti, ez a helyzet. Az anyagiak túlhangsúlyozása a közvélemény rossz percepciója arról, hogy mi történik. Magyarországon ma a nemzeti vagyon jelentős újraelosztása zajlik – ezt csak az tagadja, aki nem hajlandó szembenézni a tényekkel. Egyes emberek 5-7 éve lyukas zsebbel járkáltak, most pedig tíz- vagy éppen százmilliárdosok. Ne mondja nekem senki, hogy nincs itt politikai segédlettel történő újraosztás, avagy a nemzeti vagyon fölötti rendelkezés átrendezése! A részleteken lehet vitatkozni, de ez a valóság. Ilyen körülmények között vannak, akik nagyon erősen kivetítik, hogy most aztán biztosan el akarják venni az akadémia székházát. Senki nem akarja elvenni. Az, hogy a kutatóintézetek épületei továbbra is a kutatóintézetek épületei lesznek, szerintem természetes. Azt viszont nem értem, miért kellett a kormánynak ezt az egész folyamatot az államosításhoz hasonló módon, talán az Alkotmányba is ütköző módon megvalósítani ahelyett, hogy a miniszter leült volna a Magyar Tudományos Akadémia elnökével és kötöttek volna egy megállapodást. Egy polgárjogi szerződéssel az egészet el lehetett volna intézni, a végén dátum, aláírások, ennyi. Ha így történt volna, nem kellett volna hazai és nemzetközi bíróságokhoz fordulni, hogy a miniszter arroganciája miatt megsértik a polgári törvénykönyvnek, sőt, az Alkotmánynak a tulajdonhoz való jogra vonatkozó részét. Tehát a pénz középpontba helyezése szerintem csupán a vagyon újraelosztásának kivetítése. Arról van szó, hogy a kormány részéről tárgyaló miniszter nem volt nyitott az egész tudományos élet bizalmára alapozott megállapodásra. Kissé durván megfogalmazva ugyanezt: berúgták az ajtót ahelyett, hogy kopogtattak volna. Abban az akadémia nem lát semmi ördögtől valót – magam is egyetértek ezzel –, hogy a kutatóhálózattal kapcsolatos menedzsment jellegű kérdéseket ne az akadémia közgyűlése intézze. Amikor az akadémia elnöke voltam, sokszor amiatt ért vád, hogy a kutatóhálózatok mindennapi működésébe, a menedzsmentbe az akadémia közgyűlése nem szólhatott bele. De azt eközben ne vitassuk el, hogy az akadémia mint köztestület alkalmas arra, hogy értékelje az akadémiai kutatóhálózatokban folyó kutatásokat – Magyarország legkiválóbb kutatóiról beszélünk! A Magyar Tudományos Akadémia az egész magyar tudományos kutatási rendszer – az egyetemeket is beleértve – értékelésére is alkalmas!
– Szembe megy-e a kormány törekvése Széchenyi István azon szándékával, hogy az akadémia független legyen?
– Ezzel óvatosan bánnék. Széchenyi az akadémiának mint köztestületnek a függetlenségéről beszélt. Ez megmarad. Széchenyi nem beszélt a kutatóhálózat függetlenségéről, mert akkor még nem volt kutatóhálózat.
Hogy erről a mostani helyzetről Széchenyi mit mondana, azt inkább ne akarjuk megfejteni.
– Van ennek a történetnek egy kulcsszereplője. Mivel személyesen ismerjük egymást, közvetlenül kerestem Palkovics László minisztert, hátha megszólalna ő is a témában, de eddig nem sikerült elérnem. Persze, kell ehhez némi naivitás részemről, hiszen az akadémia által kezdeményezett párbeszédre sem ment el, hiába várták. De legalább megpróbáltam. Azért furcsa az ő jelenlegi szerepvállalása, mert a tudományos életből érkezett a közigazgatás világába. Rémlik a részéről egy olyan nyilatkozat, hogy a kormányban másokkal szemben még szinte az akadémia pártját fogja. Ha tényleg így van, akkor ez is egy olyan történetnek tűnik, hogy ki van adva a parancs, amit akár árkon, bokron keresztül, de végre kell hajtani.
– A mostani beszélgetésünk előtt megállapodtunk, hogy nyíltan, őszintén fogunk beszélni. Azt gondolom, hogy a miniszter nagy fokú egyéni ambícióval, furcsa módszereket is felhasználva elérte, hogy rászabadulhasson erre a területre. Nem akadt, aki visszafogja, sőt, valószínűleg támogatást kapott mindehhez, de messze túlfutott azon, ami politikailag észszerű. Ez politikailag már árt, a kormánynak is, a Fidesznek is. Azt is hozzátenném, hogy bár Palkovics úr szakmai munkáját nem ismerem teljesen részletesen, de ő az igazai magyar tudományos életnek nem volt aktív részese. Egy nemzetközi járműipari nagyvállalat fejlesztési menedzsereként dolgozott, ami jelentős mértékben különbözik a tudományos műhelyektől. Egy multinacionális vállalat fejlesztésének irányítása hasonlóan katonás gondolkodást és módszereket követel meg, mint a gyártási tevékenység – bár nyilván intellektuálisabb feladatról van szó, mint a gyártósor mellett dolgozni. A tudomány egészen másként működik: olyat hozunk létre, ami még nincs. A fejlesztés viszont olyasmit hoz létre, ahol már tudjuk, mit akarunk elérni. Ő tehát nem a tudomány belső világából érkezve lett államtitkár, majd miniszter – ugyanakkor a fejlesztés világában sem igazán inspiráló, ha egyetlen ember mondja meg a többieknek, merre van az előre.
5_16.jpg
– Számos témát érintettünk, a beszélgetésünk közben pedig olyan fogalmak kerültek előtérbe, mint a bizalom, összefogás, párbeszéd. Kicsit több párbeszéddel, meghallgatással, megbízhatóbb hozzáállással most nem tüntetnének az emberek egy olyan intézmény érdekében, amely a legmegbízhatóbbnak számít hazánkban.
– 2010 óta szinte már mindent nemzetinek hívnak, ami addig országos volt. Ha valami nemzeti intézmény, akkor a Magyar Tudományos Akadémia az. Ez az intézmény már a '80-as években kinyújtotta a karját a határokon túl élő magyarság felé. Régóta úgy tekintettünk a nem Magyarországon élő kutatókra, hogy ők is hozzánk tartoznak. Ennek okán a Magyar Tudományos Akadémia elleni ilyen durva fellépést semmi nem indokolja. Említette a bizalmat, én pedig a beszélgetésünk kezdetén említettem a félelmet. Ha növekszik a bizalom, akkor csökken a félelem. Azt gondolom, a mi kezdeményezésünk egyik fontos eleme, hogy fel kell építeni a bizalom légkörét, csökkenteni kell a félelmet. Nem kell félni, hogy a másik ember olyat akarna, ami totálisan rossz ennek a közösségnek. Ha mégis így lenne, akkor meg kell beszélni vele, hogy ez ezért és ezért rossz. Ezt megtettem akkor is, amikor nem a Fidesz volt kormányon: 2004-ben például Böjte Csabával és néhány munkatársammal közösen szerveztem olyan estet a Kárpát-medencei magyarok érdekében, ahol szem nem maradt szárazon. Ekkor volt az az emlékezetes népszavazás. Akkor is folyt a félelemkeltés.
– 23 millió román munkavállaló...
– Próbáljunk tanulni a történelemből, a hibáinkból! Nem fenyegetünk 23 millió román ideérkezésével, de ugyanígy nem fenyegetünk sok millió úgynevezett migránssal sem, amikor nincs éppen a határon sok millió migráns. Még akkor is, ha a migráció önmagában óriási globális probléma. Ennek felismerése fontos, de Magyarország egyetlen fő problémájává tenni rossz, mert a félelem és az egymás iránti ellenségesség légkörét hozza létre.
Nagy a veszély, hogy ez az ellenségeskedés kiterjedhet a társadalom más csoportjaival szembeni gyűlöletre is. A gyűlölet pedig rossz dolog, megöli az emberek lelkét.
– Fájó példa erre az őcsényi eset. Értelmezhetjük akkor a "Felelős értelmiség" célkitűzését úgy is, hogy a jelen közéleti állapotok láttán Önök bizalomépítők szeretnének lenni, és másokat is erre, bizalomépítésre hívnak?
– Igen, ez a küldetésünk lényege: bizalom, közösségépítés, értő párbeszéd.
https://szemlelek.net/2019/06/24/palinkas_jozsef_interju
Egyes híradások szerint új párt alapításra készülődnek a "Fidesz-árvák". A kezdeményezés elindítóját – egy korábbi Orbán-kormány oktatási miniszterét, az MTA volt elnökét – kérdeztük, hogy valóban így van-e.
0_6.jpg
Az alábbi beszélgetés alapvető szándéka az volt, hogy közvetlenül az ötletgazda számolhasson be egy új közéleti kezdeményezés alapjairól, miután a különböző sajtótermékek az elmúlt napokban közreadták a maguk olvasatát.
Pálinkás Józseffel megállapodtunk abban, hogy tisztelettel, de nagy nyitottsággal, egészen őszintén, a problémák mélyét érintően fogunk kitérni az MTA és a kormány közötti feszült helyzet hátterére, a hazai értelmiség hallgatagságának okára és a remélt változás előmozdítására.
– Előkerült egy új kifejezés a közbeszédben – még a sajtó is csak találgatja, mit takar a "Felelős értelmiség" nevű kezdeményezés. Civilek csoportja? Olyan közéleti összefogás, ami akár párttá is alakulhat? Segítsen feloldani a dilemmát!
– Olyan közösségi kezdeményezésről van szó, amelynek elsődleges célja az, hogy intellektuálisan hatást gyakoroljon, mert a mai világban egy ember szava pusztába kiáltott szó – korábban is így volt ez. Széchenyi István szavai jutnak eszembe: „egynek minden nehéz, soknak semmi sem lehetetlen”. Abból indultunk ki, hogy ma Magyarországon teljesen széttöredezett a társadalom közössége. Nincsenek olyan fórumok, lehetőségek, ahol mód lenne arra, hogy a politikai és felfogásbeli árkokon átlépve tudjunk egymással beszélni azokról a kérdésekről, amik igazán fontosak. Ehelyett most napi szintű, állandó pártpolitikai kampányban élve, kampánystábok által megfogalmazott leegyszerűsített üzeneteket kapnak az emberek. Azt szeretnénk, hogy egyre többen érzékeljék: világunk összetett, nem lehet tőmondatokban elmondani, hogy miként tudjuk megoldani az előttünk tornyosuló óriási problémákat. Ezekről nagyon sokan nem szeretnek részletesen beszélni, mert nem szeretnek szembenézni a valósággal. Mi úgy gondoltuk, hogy elindítunk egy olyan kezdeményezést, amiben őszintén próbálunk szembenézni ezekkel a kérdésekkel, és őszintén megvitatjuk, hogy mit tartunk valódi problémának, mit tartunk valódi megoldásnak. Hogy hol látjuk azokat a lehetőségeket, ahol az értelmiségnek véleményformálóként meg kell jelennie. A véleményformálás ma nagyon bonyolulttá vált. Kialakultak buborékok a társadalomban, ezt a közösségi média is nagy mértékben elősegíti. Ilyen és olyan csoportok egymás között megbeszélnek dolgokat, s akiknek a véleménye eltérő, kicsit összetettebb, azok kirostálódnak. Így megmaradnak ezekben a buborékokban az egymás véleményét erősítő, nagyon gyakran téveszméket valló csoportok, akik nem igazán vesznek tudomást a világ más csoportjairól, az övéktől eltérő véleményekről, gyakran a tényekről sem. A társadalomnak ez a széttöredezettsége óriási veszélyeket rejt magában. Hogy egy extrém példát mondjak: olyan ez, mint ha a laposföld-hívők csak a laposföld-hívők médiáját olvasnák, csak azt fogadván el valóságnak. Van egy másik tendencia a világban, amely sajnos hazánkra is jellemző, ez pedig a társadalom kétosztatúsága:
van barát és ellenség, „mi” és „ők”, a táborok között pedig nincs átjárás. értelmes és méltányos párbeszéd sem. Ezt a politika tette ilyen végletesen megosztottá.
– Az iménti helyzetleírás nyilván nem ismeretlen az olvasók jelentős része számára. Amikor azon gondolkodunk, hogy mit lehetne tenni, akkor a "felelős értelmiség" igénye kapcsán nem az jut eszembe, hogy felelőtlenné vált az értelmiség, sokkal inkább hallgatagság, beletörődöttség, apátia jellemzi a kiművelt emberfőket – az értelmiség elvesztette szellemi iránytű szerepkörét. Amennyiben egyetért ezzel, hogyan lehetne Ön szerint ezt a csendet megtörni?
– Valóban ez az alapvető kérdés. A csendet úgy lehet megtörni, ha egyre többen vagyunk, akik hajlandóak megszólalni közéleti kérdésekben. Az a fő üzenet, hogy ha az értelmiség valamely tagjának véleménye van egy dologról, akkor meg kell szólalnia – minél többet lát valaki a világból, minél szélesebb tapasztalati bázissal rendelkezik, annál nagyobb a felelőssége. Ez akkor is így van, ha az adott téma nem tartozik az illető szűken vett szakterületéhez. Felmerülhet a kérdés, hogy például én fizikusként miért szólalok meg társadalompolitikai témákban. Az értelmiségnek van egy olyan adottsága, hogy alaposan rálát a világ folyamataira, nem a végletekig leegyszerűsített politikai üzenetekből tájékozódik. Magam rendszeresen olvasom a Foreign Affairs, a Washington Post, a New York Times, az Economics írásait is. Kétségkívül sokkal könnyebb az egyszerű politikai üzeneteket kritikátlanul befogadni, hiszen nem kell hozzá gondolkodni, szellemi erőfeszítést tenni, alaposabban tájékozódni a témában. Valóban elveszett az értelmiség iránytű szerepe, ezt átvette a politika, amely nagyon tudatosan törekszik az uralomra, különösen a médiauralomra. Sőt, arra is, hogy a politika mondja meg, mi a jó színház, mi a jó irodalom, mit kell gondolnunk erről, arról, vagy amarról, még a tudomány kérdéseibe is bele akar szólni. A csend megtörését az jelenti, hogy az értelmiségnek vissza kell vennie ezt a véleményformáló szerepét.
– Úgy érzem, még mindig a problémát járjuk körül, miközben az olvasókat jobban érdekelheti a megoldás felé vezető út. Nem véletlenül hallgatnak ugyanis az értelmiség tagjai, hanem annak okán, hogy látják, tapasztalják: aki másként gondolkodik, mint a központi elvárás, annak nem nagyon van jövője idehaza.
– Lehet, hogy ez rövid távon nehézséget okoz, de ha továbbra is csendben maradunk, az hosszú távon fog rendkívül nagy problémát eredményezni.
– Hogyan lehetne változást elérni?
– Úgy, hogy létrehozunk olyan fórumokat, ahol az emberek megszólalhatnak, egymástól bátorságot nyerhetnek. Egyedül kiállni nehéz. Hordószónok senki nem akar lenni az utcasarkon. Ha valaki egyedül áll ki, elmondja a gondolatait háromszor, négyszer, de ötödjére már nem fogják meghallgatni. Ezért kellenek olyan fórumok, műhelyek, csoportok, ahol az egyes tagok aktivitása nem csupán összeadódik, hanem megsokszorozódik.
– Van bennem egy alapvető szkepticizmus arra vonatkozóan, hogy ez az elmélet a gyakorlatban is működhet. Mégis, amikor erre az interjúra készültünk, telefonon említette, hogy folyamatosan áradnak a visszajelzések, jelentkezések Önök felé. Sikerült volna áttörni a gátat?
– Igen, ezt érzékeljük. Sokan keresnek meg, mert azt tapasztalják, hogy nincsenek csatornák, fórumok közös dolgaink megbeszélésére – nem csupán értelmiségi foglalkozásúak. A kis falvak kiváló polgármestereinek sincs módjuk összefogni, hogy kipróbált, működő megoldásokat együtt megvalósíthassanak. Szinte alig működik a helyi társadalom közösségi ereje, sőt, többen elmondják: azt érzik, hogy gyakran akadályozzák őket. Pedig az ember társas lény – úgy szocializálódott az evolúció során, hogy csoportban élje az életét. Egyedül inkább a félelem veszi körül, míg egy közösségen belül bizalmat, megértést találhat. A közös erőfeszítések sokkal több eredményt hozhatnak, mint az egyéni erőfeszítések összege. Ma is azt látjuk, hogy az emberekben sok félelem van, amelyek egy része indokolt, egy része viszont megalapozatlan.
– Úgy tűnik, nem teljesen a véletlennek köszönhetően alakult ez így a magyar társadalomban.
– Vannak, akik nagyon erősen rájátszanak erre, de a félelem az ember alapvető tulajdonsága. Ahogy a történelem során egyes csoportokon belül kialakult a bizalom, a csoportok egymással szemben jellemzően bizalmatlanok voltak. Nem ismerek tudományos képletet ennek az ősi félelemösztönnek a feloldására. Amikor valaki attól fél, hogy baja lehet abból, ha megszólal, akkor marad a hallgatás. Azzal viszont igenis oldhatjuk a félelmet, ha megmutatjuk, hogy nem kell félni a megszólalástól. Egyes vélemények szerint a kézfogás onnan ered, hogy az ember a kezét nyújtva mutatta, nincs benne fegyver.
Nagy szükség van ilyen kéznyújtásokra, de arra is, hogy beszéljünk egymással, ezzel bizonyítva, hogy nincs „fegyver” az agyunkban sem – nem akarjuk a másikat megsemmisíteni, hanem közösen akarunk valamit felépíteni.
1_31.jpg
– Miként lehet csatlakozni a kezdeményezésükhöz?
– Van egy honlapunk, a felelosertelmiseg.com, ezen keresztül lehet csatlakozni hozzánk. A következő időszakban olyan közpolitikai kérdéseket fogunk napirendre tűzni, amelyekről azt gondoljuk, hogy azok a magyar társadalom, a magyar emberek számára fontosak. Nem szeretnénk kizárólag értelmiségi körnek megmaradni – várunk mindenkit, aki szeretne ezekről a témákról beszélgetni, másokat meghallgatni. Nyilván sokféle fórum, társaság létezik ebben az országban – ahogy látom, a SZEMléleknek is van egy folyamatosan bővülő közössége –, mi most ennek a közösségépítésnek az elején tartunk. Egyszerű állampolgárként, a szabadidőnkben foglalkozunk ezzel a kezdeményezéssel. Hogy esetleg egyesületté alakulunk, vagy más szervezetté, majd meglátjuk. Egyelőre az említett honlapon keresztül tartjuk egymással a kapcsolatot. Itt megtalálható a beszámoló a június 6-án tartott eseményünkről is.
– Amit nem a média munkatársai írtak meg.
– Nagyon találó észrevétel, így van! A beszámolónk első bekezdésében rögtön jelezzük is, hogy a honlapunkon regisztráltak számára pontos tájékoztatást kívánunk adni. Az előadások rövid összefoglalóját eleve az írta meg, aki az adott előadást tartotta. Nem árt, ha megjelenik külső olvasat is, mert ebből kiderül, mi ment át az üzenetekből, de jó, ha tisztában vagyunk vele, mi hangzott el ténylegesen.
– Márpedig néha a "külső olvasat" hangosabb, jobban megragad a fejekben, mint a ténylegesen kimondott, leírt gondolat. A SZEMlélek munkatársaiként is gyakran tapasztaljuk, hogy egyes olvasók már egy cím hatására olyasmit vitatnak, amit nem is állított senki, vagy megvádolják a szerkesztőséget elfogultsággal, mert merészeltünk ezzel vagy azzal a személlyel interjút készíteni – holott ez lenne a sajtó feladata. Egyik korábbi interjúalanyunk úgy fogalmazott, a gondolkodás, a valóság megismerése erőfeszítést igényel. Mintha az Ön által említett leegyszerűsítés iránti vágy eleve benne lenne az emberekben.
– Ez így van: a gondolkodás nehéz, energiát igénylő tevékenység. Az emberek a saját szűrőjükön keresztül érzékelik a világot. Ami ezen a szűrőn átmegy, azt gondolják, hogy az illető azt mondta. Többféle rádiót hallgatok, s döbbenetes számomra, ahogy egyes műsorok betelefonálói azon méltatlankodnak, hogy az adott rádió miért szólaltatott meg egy más véleményt megfogalmazó embert. Az a szörnyű, hogy a társadalmat magát tettük olyanná, hogy létrehozza az öncenzúrát, az egymással szemben állók – vagy szembeállítottak – vélemény-diktatúráját. Az emberek egy része eljutott oda, hogy márpedig ebbe és ebbe a stúdióba ilyen és ilyen elképzelésű embereket ne engedjenek be. Ez nagyjából meg is valósult. Ami egyébként az adott médiának is káros, mert egy körön kívül a kutya se fogja olvasni, nézni, hallgatni őket. A vélemény-erőszak sajnos fizikai erőszakba is átcsaphat. Gondoljunk csak az úzvölgyi eseményekre! Találóan fogalmazott Böjte Csaba, amikor azt mondta: „milyen törékeny a béke”...
3_22.jpg
– Visszakanyarodnék az eredeti felvetéshez: mi lehet az a szervezet, ami elérheti a remélt változást, mivé fejlődhet a "Felelős értelmiség" nevű kezdeményezés?
– Hosszabb távon sok minden lehet belőle. Kialakulhat egy erős értelmiségi közösség, amelynek vannak csoportjai Szegeden, Miskolcon, Pécsen, Budapesten... De hozzájárulhat politikai pártok véleményének, attitűdjének a formáláshoz is. Abban a sajtó nagyon előre szaladt, hogy ez egy pártpolitikai kezdeményezés lenne. Közéleti kezdeményezésről beszélünk. A kettő akár közel is lehetne egymáshoz, de az én ízlésemhez képest a mai magyar politikai valóság nagyon eltolódott a hatalomtechnika gyakorlása felé a közéleti diskurzus, a köz ügyeinek intézése felől. Sokkal inkább diktálni akar a politika, mint meghallgatni. Néhány gondolattal reagálnék a kattintásvadásznak ható "Fidesz-árvák" megjelölésre is, amit nem szeretek. Kétségkívül sokan vannak közöttünk olyanok, akik a Fidesz politikájának támogatói voltak, voltunk, most pedig sokan e párt politikájának a kritikusai vagyunk – számos olyan elem van, amivel nem értünk egyet.
Azt hiszem, az értelmiség nagyobb veszteség a Fidesznek, mint nekünk a Fidesz. Mi már a Fidesz mellé állás előtt elismert emberek voltunk a szakmánkban.
Magyarországon ma sok ember fél kimondani, hogy nem ért egyet a kormány számos intézkedésével. Ez már önmagában baj. Nem lenne szabad félni attól, hogy valaki az aktuálisan legerősebb politikai formáció véleményével néhány kérdésben nem ért egyet. Emiatt sokunkra azt mondják, hogy csalódottak, netán sértődöttek vagyunk. Rám is mondták, pedig egyáltalán nem vagyok sértődött. Nincs miért. Nem is igazán értem, mi alapján állítja ezt bárki – semmi olyasmi nem történt velem, ami borzasztó méltánytalanság lenne.
– Talán arra lehet ez egy utalás, hogy nemrég még a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal vezetője volt, majd – úgy olvastam – kegyvesztett lett.
– Ezt a szót sem szeretem. Kinek a kegyeit veszítettem volna el? Az én bizalmamat veszítette el számos ember.
– Ön állt fel abból a székből?
– Megkérdezték tőlem: lemondok, vagy felmentsenek? Azt válaszoltam: akkor mentsenek fel. Nem éreztem, hogy le kellene mondanom. Ahogyan a 2001-2002 közötti miniszteri munkám, úgy az akadémiai elnöki és a 2014-2018 közötti munkám eredményei is magukért beszélnek. Tessék megnézni a KSH adatait! Történt azonban egy olyan stílus- és szakpolitikai irányváltás, amely a jelenlegi innovációs és technológiai miniszter nevéhez fűződik, és amellyel már végképp nem tudtam azonosulni. A miniszterelnök nyilván az ő oldalára állt. Az idő viszont engem igazolt, mert most sem tudok egyetérteni ugyanazon személy jelenlegi törekvéseivel.
– Egy korábbi Orbán-kormány minisztereként lehetősége volt közvetlen tapasztalatot szerezni az ország irányítását illetően. Egyszerű állampolgárként az a megtapasztalásom, hogy amíg a rendszerváltás hatására kinyílt a világ, színek és árnyalatok költöztek a korábbi egyszínűsített közgondolkodásba, addig mintha mostanra visszatértünk volna oda, hogy van egy állítás a kormányzat részéről, s aki azzal nem ért egyet, az ellenség. Ennél az igaz-hamis leegyszerűsítésnél szerintem sokkal többről szól az élet, a középpontban sem egy konkrét személynek és az ő gondolatainak kellene állnia. Elvileg nem a miniszterelnöknek van országa, hanem egy országnak van sok tagja, számos funkciót betöltő vezetője, ezek közül az egyik a kormányfő. Egy ország működtetése ideális esetben nem amolyan "one man show". Jól érzékelem a problémát?
– Teljesen jól érzékeli. A jelenlegi kormánnyal szembeni egyik legfőbb kritikám alapja, hogy mondjon már nekem bárki néhány nevet a meghatározó magyar politikusok közül! Az talán mégsem életszerű, hogy egy országban csupán egyetlen politikus mond meg mindent. Hogyan legyen az oktatás, hogyan legyen a tudományos élet, miről számoljon be a média, hogyan működjön az egészségügy, a kultúra. Nincsenek ma idehaza olyan hiteles és hozzáértő személyiségek, akik egy-egy szakterületet vinnének és, úgymond, saját jogon politikusok. Hiába van olyan választási rendszer ma Magyarországon, amilyen, a magyar parlamentben nem jól látható arcélű politikusok ülnek, hanem az adott párt által kiválasztottak, akik az adott körzetben többnyire nem saját politikai teljesítményük alapján nyertek. Nem egy "Kiss Gábor nevű, véleménnyel és teljesítménnyel rendelkező politikus" nyer, hanem ”Kiss Gábor, akit a párt – vagy annak vezetője (esetleg vezetői) – erre kiválasztott(ak)”. Ezek a személyek nagyjából csereszabatosak, indíthatnák "Nagy Gézát" is. Ez a túlzott centralizáció azért sem jó, mert ha egy ember határoz meg mindent, akkor túlzottan leegyszerűsödnek a válaszok. Egy kutatócsoportban is, amit akár 5-6, akár 10-15 ember alkot, a csoport vezetője mellett a többieknek is jelentős szava, beleszólása van abba, hogy mi hogyan valósuljon meg. Ezt gondolom a politikáról is: kellően nagy létszámú politikusi gárda szükséges ahhoz, hogy olyan politikát ki tudjanak dolgozni, ami az emberek jólétét a leginkább szolgálja. Sajnálatos módon a Fidesz-KDNP mellett vannak más pártok is, ahol azt látom, hogy központi akaratot megvalósító emberek kerülnek pozícióba. Vagyis nem a demokrácia természetes folyamata révén kerülnek előtérbe olyan emberek, akik alkalmasak a közösség vezetésére, hanem valakit megfognak a zakójánál, odateszik, ott tartják, aztán elengedik. Nincs igazi verseny, nem érvényesülnek az evolúció természetes szabályai.
A magyar politika akkor fog megváltozni, ha karakterisztikus, a saját jogukon megválasztott emberek fognak ülni a parlamentben, akik a választóik akaratát és saját véleményüket képviselik.
Ezt követeli meg egyébként a törvényhozó és végrehajtó hatalom szétválasztásának jogállami alapelve is.
– Nem lenne jobb, ha nálunk is úgy alkották volna meg a rendszerváltáskor az új politikai rendszert, hogy – akár az USA esetében – egy konkrét személy legfeljebb 2 cikluson keresztül vezethesse az országot, így akár egyazon politikai párt kénytelen legyen időnként új embert kiállítani leendő újabb vezetőként?
– Az egy másik, elnöki rendszer, ahol a hatalmi ágak szétválasztása teljes. Én magam nem lennék egy ilyen rendszer ellen, de mi 1990-ben másként döntöttünk, a parlamentáris demokráciát választottuk. Meggyőződésem, hogy jól tervezték meg három évtizede a politikai és közigazgatási rendszert. A végrehajtással van a probléma: nem tartjuk be a szabályokat.
– Mely szabályokat nem tartjuk be?
– Szinte egyiket sem, vagy csak formálisan. Az volt a megállapodás, hogy a választásokon induló pártok egyéni körzetben és listán bejutnak a parlamentbe. Ez jelentősebb mértékben eltolódott az egyéni körzetek irányába, amivel még nem is lenne olyan nagy gond. Viszont, ahogy említettem, nem egyéniségek közül választhatnak a választók, hanem pártok delegáltjai közül. Azt a szabályt legfőképpen nem tartjuk be, hogy a kormányok változásakor a kormány tagjai és a politikai államtitkárok távoznak, a többiek viszont maradnak. Ezt 1994 óta nem tartjuk be. A világ változik, mi viszont belemerevedhetünk a régi válaszokba, egy elavult gondolkodási struktúrába.
– Erre fogják némelyek azt reagálni: ha valami jól működik, azon miért változtassunk – ahogy a miniszterelnök is ezt mondta Balog Zoltánnak, a korábbi miniszter SZEMléleknek adott nyilatkozata szerint.
– Ha fair, demokratikus választásokon nem váltják le az adott kormányt, akkor feltehetőleg az emberek meg vannak elégedve vele. Arra azonban érdemes kitérni, hogy tisztában vannak-e vele az emberek, hogy miről döntenek, vagy egyetlen leegyszerűsített kérdést tesznek fel. Visszaérkeztünk az eredeti problémához, a világ dolgainak túlzott, ártó leegyszerűsítéséhez. Ha azt mondjuk, hogy van egy párt, ami megvédi az országot, mindenki más viszont nem védi meg az országot, akkor az emberek természetesen arra fognak szavazni, aki megvédi az országot. Ez a témakör viszont ennél sokkal bonyolultabb, e téren is vitám van a jelenlegi politikával. Magyarországon számos téma, kérdés van, ezeknek csupán egyike a gazdasági migráció – ami bennünket olyan rettenetes mértékben egyébként nem érint. Azt helyesen ismerte fel a magyar miniszterelnök, hogy ez a probléma nagyobb, mint azt sok európai politikus 2015 környékén gondolta, ám ebből olyan politikai termék lett, ami már messze nem arról szól, ami a várható népvándorlás problémájának megoldásáról szól.
4_16.jpg
– Kanyarodjunk rá az MTA és a kormány közötti polémiára, amit nehéz lenne megfelelő hasonlattal kifejezni! Az elmúlt hónapok láttán a szkander kifejezés jut eszembe, de ott általában nagyjából egyenlő felek szoktak megmérkőzni.
– Kivéve, amikor például az unokámmal játszok ilyet.
– Dávid és Góliát küzdelmének tűnik, ami a szemünk előtt zajlik már egy éve. Mint volt kormánytagot és volt MTA-elnököt kérdezem: mi a tétje a mostani meccsnek?
– Az a tét, hogy a tudomány képviselői bízhatnak-e a kormányzati főhatalmat gyakorlókban – abban, hogy a kutatók a tudomány törvényszerű szabályai szerint végezhetik a munkájukat, vagy ebbe valakik bele akarnak avatkozni. Ez utóbbi óriási nagy baj. Mert ki lehet adni – mondjuk, kulturális államtitkárként –, hogy az írók írjanak remekműveket. Nem fognak, mert az írók nem ettől írnak remekműveket. Hiába van most innovációért felelős miniszter – ha ő azt mondja, hogy emberek, tessenek újdonságokat létrehozni, nem fognak azok az újdonságok létrejönni. A tudomány világa pedig különösen nem így, felszólításra működik. A tudomány némileg hasonlít a művészetekhez. Egy eredmény, amit senki nem ismer még, hasonlít például a zeneszerzők alkotásaihoz. Ami létrejön, az egy csoda. Az kell hozzá, hogy az alkotó mindent beleadjon. Az élvonalbeli kutatást szó szerint át kell élni, mint ahogy a legnagyobb színészek teljesen átadják magukat az adott karakternek.
Ha hiányzik a kutatók iránt a bizalom, ha a kormányzati főhatalom nem hagyja őket a tudományos élet törvényszerűségei szerint dolgozni, akkor nem lesz igazi tudományos élet az országban. Ez is a tét része, de a fő probléma, hogy most a kutatók nem bíznak, mert nem bízhatnak a kormányzatban.
Sokan összerezzennek, hogy micsoda dolog ezt így kimondani, de kérem, nézzünk már körül! A Magyar Tudományos Akadémián néhány, pozícióban reménykedő emberen kívül nincs olyan kutató vagy akadémiai tag, aki egyetértene azzal, ami most folyik. A szíve mélyén mindenki tudja, hogy ez így nem jó, de néhányan megalkusznak, zavaros, innovációt dicsőítő cikkeket írnak – valószínűleg őket fogják hamarosan ilyen és olyan feladatokra kinevezni.
– Ha jól követem a megszólalásokat, azt az MTA sem vitatja, hogy szükség van megújulásra, de ennek a felek megegyezésén, különösen pedig párbeszéden kellene alapulnia. Eközben a kormányzat mintha tulajdonosi, finanszírozási szívátültetést akarna végigvinni. Helyes ez a megközelítés?
– Az akadémia részéről jól fogalmazott, a kormány részéről nem annyira. Utóbbi esetben egy durva dominancia érvényesül: a miniszter akar megmondani mindent, főként, hogy az ő korábbi kutatási területére kell koncentrálni az összes kutatási forrást. Ezt a durva dominanciát különösen felerősítette a miniszter attitűdje, aki a korábban megállapodottnál is durvább törvényjavaslatot terjesztett a parlament elé.
– Arról a szándéknyilatkozatról beszélünk, amit a miniszter és az MTA elnöke közösen szignáltak korábban.
– Valóban. Egy ponton az akadémia is változtatott, amit az indokolt, hogy egy kutatóhálózat irányításában a világon mindenhol részt vesznek a kutatóhálózat munkatársai, ahogy egy egyetem irányításában is részt vesznek az ott dolgozók. A szándéknyilatkozat megfogalmazásakor erre nem figyeltek eléggé oda, hiba történt. Ennek a korrekcióját most a kormány felhasználja, hogy lám, az akadémia is változtatott, akkor mi is felrúghatjuk az egész eddigi megállapodást. Ez meglehetősen arrogáns viselkedés. A fő probléma továbbra is az, hogy van egy nagyon erős kormányzati dominancia, amely nem veszi figyelembe a tudományos élet működésének szabályait.
– Akkor tehát nem anyagi alapú a probléma, hanem a bizalom, illetve annak hiánya áll a középpontban.
– Jól érti, ez a helyzet. Az anyagiak túlhangsúlyozása a közvélemény rossz percepciója arról, hogy mi történik. Magyarországon ma a nemzeti vagyon jelentős újraelosztása zajlik – ezt csak az tagadja, aki nem hajlandó szembenézni a tényekkel. Egyes emberek 5-7 éve lyukas zsebbel járkáltak, most pedig tíz- vagy éppen százmilliárdosok. Ne mondja nekem senki, hogy nincs itt politikai segédlettel történő újraosztás, avagy a nemzeti vagyon fölötti rendelkezés átrendezése! A részleteken lehet vitatkozni, de ez a valóság. Ilyen körülmények között vannak, akik nagyon erősen kivetítik, hogy most aztán biztosan el akarják venni az akadémia székházát. Senki nem akarja elvenni. Az, hogy a kutatóintézetek épületei továbbra is a kutatóintézetek épületei lesznek, szerintem természetes. Azt viszont nem értem, miért kellett a kormánynak ezt az egész folyamatot az államosításhoz hasonló módon, talán az Alkotmányba is ütköző módon megvalósítani ahelyett, hogy a miniszter leült volna a Magyar Tudományos Akadémia elnökével és kötöttek volna egy megállapodást. Egy polgárjogi szerződéssel az egészet el lehetett volna intézni, a végén dátum, aláírások, ennyi. Ha így történt volna, nem kellett volna hazai és nemzetközi bíróságokhoz fordulni, hogy a miniszter arroganciája miatt megsértik a polgári törvénykönyvnek, sőt, az Alkotmánynak a tulajdonhoz való jogra vonatkozó részét. Tehát a pénz középpontba helyezése szerintem csupán a vagyon újraelosztásának kivetítése. Arról van szó, hogy a kormány részéről tárgyaló miniszter nem volt nyitott az egész tudományos élet bizalmára alapozott megállapodásra. Kissé durván megfogalmazva ugyanezt: berúgták az ajtót ahelyett, hogy kopogtattak volna. Abban az akadémia nem lát semmi ördögtől valót – magam is egyetértek ezzel –, hogy a kutatóhálózattal kapcsolatos menedzsment jellegű kérdéseket ne az akadémia közgyűlése intézze. Amikor az akadémia elnöke voltam, sokszor amiatt ért vád, hogy a kutatóhálózatok mindennapi működésébe, a menedzsmentbe az akadémia közgyűlése nem szólhatott bele. De azt eközben ne vitassuk el, hogy az akadémia mint köztestület alkalmas arra, hogy értékelje az akadémiai kutatóhálózatokban folyó kutatásokat – Magyarország legkiválóbb kutatóiról beszélünk! A Magyar Tudományos Akadémia az egész magyar tudományos kutatási rendszer – az egyetemeket is beleértve – értékelésére is alkalmas!
– Szembe megy-e a kormány törekvése Széchenyi István azon szándékával, hogy az akadémia független legyen?
– Ezzel óvatosan bánnék. Széchenyi az akadémiának mint köztestületnek a függetlenségéről beszélt. Ez megmarad. Széchenyi nem beszélt a kutatóhálózat függetlenségéről, mert akkor még nem volt kutatóhálózat.
Hogy erről a mostani helyzetről Széchenyi mit mondana, azt inkább ne akarjuk megfejteni.
– Van ennek a történetnek egy kulcsszereplője. Mivel személyesen ismerjük egymást, közvetlenül kerestem Palkovics László minisztert, hátha megszólalna ő is a témában, de eddig nem sikerült elérnem. Persze, kell ehhez némi naivitás részemről, hiszen az akadémia által kezdeményezett párbeszédre sem ment el, hiába várták. De legalább megpróbáltam. Azért furcsa az ő jelenlegi szerepvállalása, mert a tudományos életből érkezett a közigazgatás világába. Rémlik a részéről egy olyan nyilatkozat, hogy a kormányban másokkal szemben még szinte az akadémia pártját fogja. Ha tényleg így van, akkor ez is egy olyan történetnek tűnik, hogy ki van adva a parancs, amit akár árkon, bokron keresztül, de végre kell hajtani.
– A mostani beszélgetésünk előtt megállapodtunk, hogy nyíltan, őszintén fogunk beszélni. Azt gondolom, hogy a miniszter nagy fokú egyéni ambícióval, furcsa módszereket is felhasználva elérte, hogy rászabadulhasson erre a területre. Nem akadt, aki visszafogja, sőt, valószínűleg támogatást kapott mindehhez, de messze túlfutott azon, ami politikailag észszerű. Ez politikailag már árt, a kormánynak is, a Fidesznek is. Azt is hozzátenném, hogy bár Palkovics úr szakmai munkáját nem ismerem teljesen részletesen, de ő az igazai magyar tudományos életnek nem volt aktív részese. Egy nemzetközi járműipari nagyvállalat fejlesztési menedzsereként dolgozott, ami jelentős mértékben különbözik a tudományos műhelyektől. Egy multinacionális vállalat fejlesztésének irányítása hasonlóan katonás gondolkodást és módszereket követel meg, mint a gyártási tevékenység – bár nyilván intellektuálisabb feladatról van szó, mint a gyártósor mellett dolgozni. A tudomány egészen másként működik: olyat hozunk létre, ami még nincs. A fejlesztés viszont olyasmit hoz létre, ahol már tudjuk, mit akarunk elérni. Ő tehát nem a tudomány belső világából érkezve lett államtitkár, majd miniszter – ugyanakkor a fejlesztés világában sem igazán inspiráló, ha egyetlen ember mondja meg a többieknek, merre van az előre.
5_16.jpg
– Számos témát érintettünk, a beszélgetésünk közben pedig olyan fogalmak kerültek előtérbe, mint a bizalom, összefogás, párbeszéd. Kicsit több párbeszéddel, meghallgatással, megbízhatóbb hozzáállással most nem tüntetnének az emberek egy olyan intézmény érdekében, amely a legmegbízhatóbbnak számít hazánkban.
– 2010 óta szinte már mindent nemzetinek hívnak, ami addig országos volt. Ha valami nemzeti intézmény, akkor a Magyar Tudományos Akadémia az. Ez az intézmény már a '80-as években kinyújtotta a karját a határokon túl élő magyarság felé. Régóta úgy tekintettünk a nem Magyarországon élő kutatókra, hogy ők is hozzánk tartoznak. Ennek okán a Magyar Tudományos Akadémia elleni ilyen durva fellépést semmi nem indokolja. Említette a bizalmat, én pedig a beszélgetésünk kezdetén említettem a félelmet. Ha növekszik a bizalom, akkor csökken a félelem. Azt gondolom, a mi kezdeményezésünk egyik fontos eleme, hogy fel kell építeni a bizalom légkörét, csökkenteni kell a félelmet. Nem kell félni, hogy a másik ember olyat akarna, ami totálisan rossz ennek a közösségnek. Ha mégis így lenne, akkor meg kell beszélni vele, hogy ez ezért és ezért rossz. Ezt megtettem akkor is, amikor nem a Fidesz volt kormányon: 2004-ben például Böjte Csabával és néhány munkatársammal közösen szerveztem olyan estet a Kárpát-medencei magyarok érdekében, ahol szem nem maradt szárazon. Ekkor volt az az emlékezetes népszavazás. Akkor is folyt a félelemkeltés.
– 23 millió román munkavállaló...
– Próbáljunk tanulni a történelemből, a hibáinkból! Nem fenyegetünk 23 millió román ideérkezésével, de ugyanígy nem fenyegetünk sok millió úgynevezett migránssal sem, amikor nincs éppen a határon sok millió migráns. Még akkor is, ha a migráció önmagában óriási globális probléma. Ennek felismerése fontos, de Magyarország egyetlen fő problémájává tenni rossz, mert a félelem és az egymás iránti ellenségesség légkörét hozza létre.
Nagy a veszély, hogy ez az ellenségeskedés kiterjedhet a társadalom más csoportjaival szembeni gyűlöletre is. A gyűlölet pedig rossz dolog, megöli az emberek lelkét.
– Fájó példa erre az őcsényi eset. Értelmezhetjük akkor a "Felelős értelmiség" célkitűzését úgy is, hogy a jelen közéleti állapotok láttán Önök bizalomépítők szeretnének lenni, és másokat is erre, bizalomépítésre hívnak?
– Igen, ez a küldetésünk lényege: bizalom, közösségépítés, értő párbeszéd.
https://szemlelek.net/2019/06/24/palinkas_jozsef_interju
2019. június 21., péntek
Keresztet akartak rombolni az amerikai “civilek”, a bíróság nem hagyta
Az amerikai szövetségi legfelsőbb bíróság, amely az Egyesült Államokban az alkotmánybíróság szerepét tölti be, csütörtökön helyre tett egy “civil” szervezetet, amely azért kampányolt, hogy bontsanak le egy a háborús hősöknek emléket állító keresztet Maryland államban. A nagyon polkorrekt civilek ugyanis azért háborodtak fel, mert a kereszt egyértelműen keresztény kötődésű szimbólum, ez pedig kirekesztő a többi vallással szemben.
A csaknem tízméteres kereszt a marylandi Bladensburg városkában áll és az első világháború elesett katonáinak emlékére emelték, 94 esztendővel ezelőtt. Az Amerikai Humanista Szövetség nevű “civil” szervezet azonban el akarta mozdíttatni, arra hivatkozva, hogy a kereszt állami tulajdonú területen áll, az államnak viszont nem szabad előnyben részesítenie egyetlen vallást és híveit sem. A kereszt lerombolása érdekében bírósági pert is indító szervezet azt állította: a kereszt “törvénytelenül támogatja a kereszténységet”.
Egy alsóbb fokú bíróság helyt is adott a keresetüknek, az ügy azonban a legfelsőbb bíróságra került. Az alkotmánybírák 7:2 arányban szavazták meg az alsóbb fokú bíróság döntésének megsemmisítését, vagyis a keresztnek a helyén kell maradnia. A kereset komolytalanságát mutatja, hogy még a négy liberális bíró közül is ketten a konzervatívokkal együtt szavaztak, a lebontás ellen, ketten pedig a kereszt ellenében foglaltak állást. Ruth Bader Ginsburg és Sonia Sotomayor bírák a civil szervezet érvelését tették magukévá, és azon meggyőződésüket hangoztatták, hogy a kereszt meghagyásával a kereszténységet a többi vallás fölé helyezik.
Döntésének kifejtésekor az alkotmánybíróság nem a kereszttel, mint a kereszténység szimbólumával érvelt, hanem azt mondta ki: történelmi emlékműről van szó, lerombolása tiszteletlenség lenne. Az alkotmánybírósági döntést ismertető Samuel Alito bíró ugyanakkor fontosnak tartotta leszögezni azt is, hogy “a kereszt kétségbevonhatatlanul keresztény jelkép”.
Alito bíró hangsúlyozta: az emlékmű “soha haza nem térő eleink szimbolikus végső nyughelye is, olyan hely, ahol a közösség összegyűlik és lerója tiszteletét valamennyi veterán iránt, aki áldozatot hozott ezért a nemzetért. Ez egy történelmi emlékhely”. Hozzáfűzte: a kereszt lerombolása, de csak megrongálása is “nem lenne pártatlan cselekedet és nem mozdítaná elő a tisztelet és tolerancia eszményeit, melyeket az amerikai alkotmány első kiegészítése megtestesít”.
https://pestisracok.hu/keresztet-akartak-rombolni-az-amerikai-civilek-a-birosag-nem-hagyta/
A csaknem tízméteres kereszt a marylandi Bladensburg városkában áll és az első világháború elesett katonáinak emlékére emelték, 94 esztendővel ezelőtt. Az Amerikai Humanista Szövetség nevű “civil” szervezet azonban el akarta mozdíttatni, arra hivatkozva, hogy a kereszt állami tulajdonú területen áll, az államnak viszont nem szabad előnyben részesítenie egyetlen vallást és híveit sem. A kereszt lerombolása érdekében bírósági pert is indító szervezet azt állította: a kereszt “törvénytelenül támogatja a kereszténységet”.
Egy alsóbb fokú bíróság helyt is adott a keresetüknek, az ügy azonban a legfelsőbb bíróságra került. Az alkotmánybírák 7:2 arányban szavazták meg az alsóbb fokú bíróság döntésének megsemmisítését, vagyis a keresztnek a helyén kell maradnia. A kereset komolytalanságát mutatja, hogy még a négy liberális bíró közül is ketten a konzervatívokkal együtt szavaztak, a lebontás ellen, ketten pedig a kereszt ellenében foglaltak állást. Ruth Bader Ginsburg és Sonia Sotomayor bírák a civil szervezet érvelését tették magukévá, és azon meggyőződésüket hangoztatták, hogy a kereszt meghagyásával a kereszténységet a többi vallás fölé helyezik.
Döntésének kifejtésekor az alkotmánybíróság nem a kereszttel, mint a kereszténység szimbólumával érvelt, hanem azt mondta ki: történelmi emlékműről van szó, lerombolása tiszteletlenség lenne. Az alkotmánybírósági döntést ismertető Samuel Alito bíró ugyanakkor fontosnak tartotta leszögezni azt is, hogy “a kereszt kétségbevonhatatlanul keresztény jelkép”.
Alito bíró hangsúlyozta: az emlékmű “soha haza nem térő eleink szimbolikus végső nyughelye is, olyan hely, ahol a közösség összegyűlik és lerója tiszteletét valamennyi veterán iránt, aki áldozatot hozott ezért a nemzetért. Ez egy történelmi emlékhely”. Hozzáfűzte: a kereszt lerombolása, de csak megrongálása is “nem lenne pártatlan cselekedet és nem mozdítaná elő a tisztelet és tolerancia eszményeit, melyeket az amerikai alkotmány első kiegészítése megtestesít”.
https://pestisracok.hu/keresztet-akartak-rombolni-az-amerikai-civilek-a-birosag-nem-hagyta/
2019. június 16., vasárnap
NYILVÁNOSSÁGRA HOZTÁK A HÍRHEDT MOLOTOV–RIBBENTROP-PAKTUM TITKOS JEGYZŐKÖNYVÉNEK EREDETI PÉLDÁNYAIT
SZ. BÍRÓ ZOLTÁN
A Molotov–Ribbentrop-paktum szövegét és a hozzá kapcsolódó dokumentumokat – köztük azt a titkos kiegészítő jegyzőkönyvet, amelyben a hitleri Németország és a sztálini Szovjetunió felosztotta egymás közt Kelet-Európát – 1939. augusztus 23-án írta alá Moszkvában a két ország külügyminisztere, Vjacseszlav Molotov és Joachim von Ribbentrop, két-két orosz és német nyelvű példányban. A szerződésből és a titkos kiegészítő jegyzőkönyvből mindkét fél kapott egy-egy eredeti orosz és német nyelvű példányt.
A Berlinben és Moszkvában őrzött dokumentumok sorsa különbözőképpen alakult. Korai utóéletükben azonban az közös és egyben felettébb árulkodó, hogy a titkos kiegészítő jegyzőkönyvet azok után sem hozták nyilvánosságra sem Moszkvában, sem Berlinben, hogy Németország 1941 júniusában megtámadta a Szovjetuniót. Úgy látszik, hogy az abban foglaltakat nemcsak szovjet részről érezhették kompromittálónak, de német oldalról is. A Szovjetunió brit és amerikai szövetségesei – noha röviddel a titkos jegyzőkönyv aláírása után különböző csatornákon át tudomást szereztek annak tartalmáról – azt a háború idején nem hozták nyilvánosságra. Az oroszok május végén közzétették a dokumentumok, köztük a titkos jegyzőkönyv szovjet oldalon megőrzött orosz nyelvű változatának eredeti példányait. Ezek fakszimile kiadására korábban soha nem került sor.
A titkos jegyzőkönyv létezéséről a világ először 1946-ban a nürnbergi per során értesülhetett. Rudolf Hess védőügyvédje, Alfred Seidl volt az, aki védence érdekében megpróbált előhozakodni a háború előtt megkötött német-szovjet megállapodások ügyével. Seidl a német birodalmi külügyminisztérium jogi részlegét vezető Friedrich Gaus feljegyzéseire hivatkozva próbálta ezt megtenni. Gaus ugyanis Ribbentrop jogi tanácsadójaként részt vett a megnemtámadási szerződésről és az ahhoz tartozó titkos kiegészítő jegyzőkönyvről folytatott moszkvai tárgyalásokon, és részletes feljegyzést készített róluk. Ezekben szó esik a titkos jegyzőkönyv tartalmáról is. Ribbentrop erre hivatkozva próbálta menteni magát, azt állítva, hogy amennyiben Lengyelország szeptember 1-jei német megtámadása agresszió volt, úgy éppoly agresszió volt a Szovjetunió szeptember 17-én megindított támadása is.
A nürnbergi bíróság azonban figyelmen kívül hagyta mindezt. És ezt azért tehette meg, mert a Szovjetunió javaslatára a szövetséges hatalmak még a per előtt megegyeztek abban, hogy bizonyos, Moszkva számára kényes témákat a tárgyalás során semmilyen formában sem fognak érinteni, és minden olyan kísérletet, amely megpróbálná azok valamelyikét szóba hozni, azonnal megakadályozzák majd. Ilyen témának számított a Szovjetunió társadalmi és politikai berendezkedése, az 1939-es német-szovjet megállapodások, Molotov 1940. novemberi berlini tárgyalásai, a Balkán ügye, a szovjet-lengyel kapcsolatok, valamint a három balti ország szovjet bekebelezése. Tehát amikor Ribbentrop meghallgatásakor felmerült az 1939-es megállapodás és az ahhoz tartozó titkos kiegészítő jegyzőkönyv, a tárgyalást vezető bíró azok taglalását a fentiekre hivatkozva rövid úton lezárta. Így aztán a nürnbergi per ítéletében semmilyen módon nem kerülnek említésre az 1939-ben megkötött szovjet-német titkos megállapodások.
Moszkva brosúrával reagált
Ennek ellenére Moszkvában már akkor érezhették, hogy az eltitkolt jegyzőkönyvekből még lehet probléma, ezért még ugyanebben az évben kiadtak egy brosúrát, amelyben publikálták a háború előtti szovjet-német kapcsolatok történetének néhány dokumentumát. Ám ez a „szolgálati használtra” szolgáló kiadvány – nem meglepő módon – egyetlen titkos megállapodást sem tartalmazott. Orosz részről miért is jöttek volna ezzel elő, hiszen meg voltak győződve arról, hogy nincs olyan bizonyíték, amivel sarokba lehetne szorítani őket. Aztán kiderült, hogy mégiscsak van.
A német-szovjet titkos dokumentumok történetében az első áttörést az úgynevezett „von Loesch-kollekció” közreadása hozta el. Ez a dokumentumegyüttes azok után jött létre, hogy Ribbentrop 1944 elején utasította minisztériumának munkatársait, hogy készítsenek a legfontosabb német diplomáciai iratokról fotókópiát. A miniszter azért rendelte ezt el, mert a brit és az amerikai légierő ekkor már rendszeresen bombázta a birodalmi fővárost, és tartani lehetett az értékes iratok megsemmisülésétől. Ami nem sokkal később, egy márciusi bombatámadás során jelentős részben be is következett, ám a Berlinen kívül elrejtett fotókópiák – köztük az 1939-es német-szovjet megállapodásokkal és az azokhoz tartozó titkos jegyzőkönyvekkel – túlélték a háborút. Az azok elrejtésében közreműködő Carl von Loesch pedig 1945 áprilisában a diplomáciai íratok másolatát átadta az amerikaiaknak. Ezekre a fotókópiákra hagyatkozva adták ki 1948-ban – amikor már javában dúlt a hidegháború – a háború előtti német-szovjet együttműködést bizonyító dokumentumokat Washingtonban németül és angolul. A kényes tartalmú iratok amerikai publikálására Moszkva rövid időn belül a „Történelemhamisítók (történelmi útmutató)” c. brosúrával reagált, amelyben az amerikaiak által közreadott titkos jegyzőkönyvek létezését továbbra is tagadták, miközben a megnemtámadási szerződés aláírását változatlanul a „szovjet külpolitika előrelátó és bölcs döntésének” tartották.
Évtizedeken át ez is maradt a hivatalos moszkvai álláspont. Olyannyira, hogy amikor a külügyminisztérium hivatalos dokumentumközlő sorozata, „A Szovjetunió külpolitikájának dokumentumai” a hetvenes évek végén elérkezett az 1939-es évhez a sorozat publikálását, mint az utóbb kiderült, 15 évre felfüggesztették. Az a kötet, amelyik tartalmazta ezeket a kényes, a Szovjetunió háború előtti területszerző politikáját bizonyító iratokat, csak a Szovjetunió felbomlása után, 1992-ben jelentették meg, de még ez a publikáció sem hivatkozhatott a titkos augusztusi és szeptemberi jegyzőkönyvek eredeti szovjet példányaira, merthogy azok akkor még nem kerültek elő.
Ám hiába maradt évtizedekig változatlan az a hivatalos szovjet álláspont, hogy a nyilvános és a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa által ratifikált szovjet-német megnemtámadási egyezménynek nincs semmiféle titkos kiegészítő jegyzőkönyve, ezt az állítást a nyolcvanas évek végén már egyre nehezebb volt védeni. Sztálin és legszűkebb környezete a kezdet kezdetétől abban a tudatban akarta megtartani nemcsak az ország lakosságát, de a kor szovjet parlamentjét is, hogy csakis az akkor nyilvánosságra hozott megállapodás jött létre, ezért aztán a Legfelsőbb Tanács tagjait éppúgy nem tájékoztatták a titkos kiegészítő jegyzőkönyvről, ahogy a lakosságot sem. A jegyzőkönyvek ratifikálására így nem is kerülhetett sor.
Amikor Gorbacsov lódított
Mihail Gorbacsov, a Szovjetunió utolsó vezetője minden olyan esetben, amikor fölmerült a jegyzőkönyvek ügye, azt a választ adta, hogy amíg nem mutatják meg neki azok eredeti példányát, nincs miről beszélni. A szovjet vezetés ugyanis mindvégig tartotta magát ahhoz az állásponthoz, hogy miután a nyugati publikációk nem az eredeti példányok, hanem azok fotókópiái alapján születtek, azok hitelességét nem lehet elfogadni. Gorbacsov azonban lódított. Ő ugyanis már jó ideje tudta, mert azokat maga is látta, hogy az 1939-es német-szovjet megállapodások és azok titkos mellékletei nagyon is léteznek, merthogy a szóban forgó iratok eredeti szovjet példányai ott vannak az SZKP Központi Bizottságának leginkább őrzött levéltári anyagai között.
Ma már tudható, hogy az 1939-es szovjet-német megállapodások dokumentumait egészen 1952 októberéig Molotov őrizte, aki elveszítve Szálin bizalmát, ekkor kénytelen volt azokat az SZKP Központi Bizottsága Általános Osztályának átadni. Ettől kezdve itt őrizték azokat – együtt a Lengyelország egymásközti felosztását pontosan kijelölő térképekkel – egészen a Szovjetunió felbomlásáig. Ezekre a dokumentumokra olyannyira szigorúan ügyeltek, hogy még azt is pontosan rögzítették, hogy mikor és ki nyert engedélyt azok megtekintésére. Ebből a regiszterből lehet tudni, hogy Gorbacsov egyike volt azon keveseknek, akik láthatták a titkos kiegészítő jegyzőkönyveket. Erre még 1987 júliusában került sor. Ennek ellenére Gorbacsov ezt követően is tagadta azok létezését.
De hiába tette ezt. Azok létét és a német oldalon fennmaradt fotókópiák alapján publikált tartalmát egyre nehezebb volt kétségbe vonni. Mindez végül oda vezetett, hogy a szovjet Népképviselők II. Kongresszusa – anélkül, hogy addigra megtalálták volna az 1939-es nyilvános megállapodásokhoz csatolt titkos jegyzőkönyvek eredeti szovjet példányait – 1989. december 23-án kimondta azok jogi érvénytelenségét arra hivatkozva, hogy a jegyzőkönyvekben foglaltak „ellentmondanak az államok szuverén egyenlősége elvének”.
A szovjet oldalon megőrzött eredeti dokumentumok végül 1992 őszén kerültek elő, amikor is az SZKP KB archívumának anyagai átkerültek az orosz elnöki levéltárba. Az addig letagadott dokumentumok megtalálását 1992. október 27-én jelentették be és mutatták meg azokat a nagyközönségnek. Első publikálásukra pedig a „Novaja i novejsaja isztorija” c. folyóirat 1993./1. számában került sor. A dokumentumok fakszimile közlésére azonban csak most, május végén szánták el magukat egy a Szovjetunió megtámadását megelőző időszakkal foglalkozó kötet mellékleteként.
A szerző történész, Oroszország-szakértő, a Corvinus Egyetem oktatója. További írásai a Qubiten itt olvashatók.
https://qubit.hu/2019/06/15/nyilvanossagra-hoztak-a-hirhedt-molotovribbentrop-paktum-titkos-jegyzokonyvenek-eredeti-peldanyait?_ga=2.189533611.1047831164.1560682458-1988320781.1560682458
A Molotov–Ribbentrop-paktum szövegét és a hozzá kapcsolódó dokumentumokat – köztük azt a titkos kiegészítő jegyzőkönyvet, amelyben a hitleri Németország és a sztálini Szovjetunió felosztotta egymás közt Kelet-Európát – 1939. augusztus 23-án írta alá Moszkvában a két ország külügyminisztere, Vjacseszlav Molotov és Joachim von Ribbentrop, két-két orosz és német nyelvű példányban. A szerződésből és a titkos kiegészítő jegyzőkönyvből mindkét fél kapott egy-egy eredeti orosz és német nyelvű példányt.
A Berlinben és Moszkvában őrzött dokumentumok sorsa különbözőképpen alakult. Korai utóéletükben azonban az közös és egyben felettébb árulkodó, hogy a titkos kiegészítő jegyzőkönyvet azok után sem hozták nyilvánosságra sem Moszkvában, sem Berlinben, hogy Németország 1941 júniusában megtámadta a Szovjetuniót. Úgy látszik, hogy az abban foglaltakat nemcsak szovjet részről érezhették kompromittálónak, de német oldalról is. A Szovjetunió brit és amerikai szövetségesei – noha röviddel a titkos jegyzőkönyv aláírása után különböző csatornákon át tudomást szereztek annak tartalmáról – azt a háború idején nem hozták nyilvánosságra. Az oroszok május végén közzétették a dokumentumok, köztük a titkos jegyzőkönyv szovjet oldalon megőrzött orosz nyelvű változatának eredeti példányait. Ezek fakszimile kiadására korábban soha nem került sor.
A titkos jegyzőkönyv létezéséről a világ először 1946-ban a nürnbergi per során értesülhetett. Rudolf Hess védőügyvédje, Alfred Seidl volt az, aki védence érdekében megpróbált előhozakodni a háború előtt megkötött német-szovjet megállapodások ügyével. Seidl a német birodalmi külügyminisztérium jogi részlegét vezető Friedrich Gaus feljegyzéseire hivatkozva próbálta ezt megtenni. Gaus ugyanis Ribbentrop jogi tanácsadójaként részt vett a megnemtámadási szerződésről és az ahhoz tartozó titkos kiegészítő jegyzőkönyvről folytatott moszkvai tárgyalásokon, és részletes feljegyzést készített róluk. Ezekben szó esik a titkos jegyzőkönyv tartalmáról is. Ribbentrop erre hivatkozva próbálta menteni magát, azt állítva, hogy amennyiben Lengyelország szeptember 1-jei német megtámadása agresszió volt, úgy éppoly agresszió volt a Szovjetunió szeptember 17-én megindított támadása is.
A nürnbergi bíróság azonban figyelmen kívül hagyta mindezt. És ezt azért tehette meg, mert a Szovjetunió javaslatára a szövetséges hatalmak még a per előtt megegyeztek abban, hogy bizonyos, Moszkva számára kényes témákat a tárgyalás során semmilyen formában sem fognak érinteni, és minden olyan kísérletet, amely megpróbálná azok valamelyikét szóba hozni, azonnal megakadályozzák majd. Ilyen témának számított a Szovjetunió társadalmi és politikai berendezkedése, az 1939-es német-szovjet megállapodások, Molotov 1940. novemberi berlini tárgyalásai, a Balkán ügye, a szovjet-lengyel kapcsolatok, valamint a három balti ország szovjet bekebelezése. Tehát amikor Ribbentrop meghallgatásakor felmerült az 1939-es megállapodás és az ahhoz tartozó titkos kiegészítő jegyzőkönyv, a tárgyalást vezető bíró azok taglalását a fentiekre hivatkozva rövid úton lezárta. Így aztán a nürnbergi per ítéletében semmilyen módon nem kerülnek említésre az 1939-ben megkötött szovjet-német titkos megállapodások.
Moszkva brosúrával reagált
Ennek ellenére Moszkvában már akkor érezhették, hogy az eltitkolt jegyzőkönyvekből még lehet probléma, ezért még ugyanebben az évben kiadtak egy brosúrát, amelyben publikálták a háború előtti szovjet-német kapcsolatok történetének néhány dokumentumát. Ám ez a „szolgálati használtra” szolgáló kiadvány – nem meglepő módon – egyetlen titkos megállapodást sem tartalmazott. Orosz részről miért is jöttek volna ezzel elő, hiszen meg voltak győződve arról, hogy nincs olyan bizonyíték, amivel sarokba lehetne szorítani őket. Aztán kiderült, hogy mégiscsak van.
A német-szovjet titkos dokumentumok történetében az első áttörést az úgynevezett „von Loesch-kollekció” közreadása hozta el. Ez a dokumentumegyüttes azok után jött létre, hogy Ribbentrop 1944 elején utasította minisztériumának munkatársait, hogy készítsenek a legfontosabb német diplomáciai iratokról fotókópiát. A miniszter azért rendelte ezt el, mert a brit és az amerikai légierő ekkor már rendszeresen bombázta a birodalmi fővárost, és tartani lehetett az értékes iratok megsemmisülésétől. Ami nem sokkal később, egy márciusi bombatámadás során jelentős részben be is következett, ám a Berlinen kívül elrejtett fotókópiák – köztük az 1939-es német-szovjet megállapodásokkal és az azokhoz tartozó titkos jegyzőkönyvekkel – túlélték a háborút. Az azok elrejtésében közreműködő Carl von Loesch pedig 1945 áprilisában a diplomáciai íratok másolatát átadta az amerikaiaknak. Ezekre a fotókópiákra hagyatkozva adták ki 1948-ban – amikor már javában dúlt a hidegháború – a háború előtti német-szovjet együttműködést bizonyító dokumentumokat Washingtonban németül és angolul. A kényes tartalmú iratok amerikai publikálására Moszkva rövid időn belül a „Történelemhamisítók (történelmi útmutató)” c. brosúrával reagált, amelyben az amerikaiak által közreadott titkos jegyzőkönyvek létezését továbbra is tagadták, miközben a megnemtámadási szerződés aláírását változatlanul a „szovjet külpolitika előrelátó és bölcs döntésének” tartották.
Évtizedeken át ez is maradt a hivatalos moszkvai álláspont. Olyannyira, hogy amikor a külügyminisztérium hivatalos dokumentumközlő sorozata, „A Szovjetunió külpolitikájának dokumentumai” a hetvenes évek végén elérkezett az 1939-es évhez a sorozat publikálását, mint az utóbb kiderült, 15 évre felfüggesztették. Az a kötet, amelyik tartalmazta ezeket a kényes, a Szovjetunió háború előtti területszerző politikáját bizonyító iratokat, csak a Szovjetunió felbomlása után, 1992-ben jelentették meg, de még ez a publikáció sem hivatkozhatott a titkos augusztusi és szeptemberi jegyzőkönyvek eredeti szovjet példányaira, merthogy azok akkor még nem kerültek elő.
Ám hiába maradt évtizedekig változatlan az a hivatalos szovjet álláspont, hogy a nyilvános és a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa által ratifikált szovjet-német megnemtámadási egyezménynek nincs semmiféle titkos kiegészítő jegyzőkönyve, ezt az állítást a nyolcvanas évek végén már egyre nehezebb volt védeni. Sztálin és legszűkebb környezete a kezdet kezdetétől abban a tudatban akarta megtartani nemcsak az ország lakosságát, de a kor szovjet parlamentjét is, hogy csakis az akkor nyilvánosságra hozott megállapodás jött létre, ezért aztán a Legfelsőbb Tanács tagjait éppúgy nem tájékoztatták a titkos kiegészítő jegyzőkönyvről, ahogy a lakosságot sem. A jegyzőkönyvek ratifikálására így nem is kerülhetett sor.
Amikor Gorbacsov lódított
Mihail Gorbacsov, a Szovjetunió utolsó vezetője minden olyan esetben, amikor fölmerült a jegyzőkönyvek ügye, azt a választ adta, hogy amíg nem mutatják meg neki azok eredeti példányát, nincs miről beszélni. A szovjet vezetés ugyanis mindvégig tartotta magát ahhoz az állásponthoz, hogy miután a nyugati publikációk nem az eredeti példányok, hanem azok fotókópiái alapján születtek, azok hitelességét nem lehet elfogadni. Gorbacsov azonban lódított. Ő ugyanis már jó ideje tudta, mert azokat maga is látta, hogy az 1939-es német-szovjet megállapodások és azok titkos mellékletei nagyon is léteznek, merthogy a szóban forgó iratok eredeti szovjet példányai ott vannak az SZKP Központi Bizottságának leginkább őrzött levéltári anyagai között.
Ma már tudható, hogy az 1939-es szovjet-német megállapodások dokumentumait egészen 1952 októberéig Molotov őrizte, aki elveszítve Szálin bizalmát, ekkor kénytelen volt azokat az SZKP Központi Bizottsága Általános Osztályának átadni. Ettől kezdve itt őrizték azokat – együtt a Lengyelország egymásközti felosztását pontosan kijelölő térképekkel – egészen a Szovjetunió felbomlásáig. Ezekre a dokumentumokra olyannyira szigorúan ügyeltek, hogy még azt is pontosan rögzítették, hogy mikor és ki nyert engedélyt azok megtekintésére. Ebből a regiszterből lehet tudni, hogy Gorbacsov egyike volt azon keveseknek, akik láthatták a titkos kiegészítő jegyzőkönyveket. Erre még 1987 júliusában került sor. Ennek ellenére Gorbacsov ezt követően is tagadta azok létezését.
De hiába tette ezt. Azok létét és a német oldalon fennmaradt fotókópiák alapján publikált tartalmát egyre nehezebb volt kétségbe vonni. Mindez végül oda vezetett, hogy a szovjet Népképviselők II. Kongresszusa – anélkül, hogy addigra megtalálták volna az 1939-es nyilvános megállapodásokhoz csatolt titkos jegyzőkönyvek eredeti szovjet példányait – 1989. december 23-án kimondta azok jogi érvénytelenségét arra hivatkozva, hogy a jegyzőkönyvekben foglaltak „ellentmondanak az államok szuverén egyenlősége elvének”.
A szovjet oldalon megőrzött eredeti dokumentumok végül 1992 őszén kerültek elő, amikor is az SZKP KB archívumának anyagai átkerültek az orosz elnöki levéltárba. Az addig letagadott dokumentumok megtalálását 1992. október 27-én jelentették be és mutatták meg azokat a nagyközönségnek. Első publikálásukra pedig a „Novaja i novejsaja isztorija” c. folyóirat 1993./1. számában került sor. A dokumentumok fakszimile közlésére azonban csak most, május végén szánták el magukat egy a Szovjetunió megtámadását megelőző időszakkal foglalkozó kötet mellékleteként.
A szerző történész, Oroszország-szakértő, a Corvinus Egyetem oktatója. További írásai a Qubiten itt olvashatók.
https://qubit.hu/2019/06/15/nyilvanossagra-hoztak-a-hirhedt-molotovribbentrop-paktum-titkos-jegyzokonyvenek-eredeti-peldanyait?_ga=2.189533611.1047831164.1560682458-1988320781.1560682458
2019. június 9., vasárnap
Nem semmisítette meg, de kiherélte a Stop Sorost az Alkotmánybíróság
JÁMBOR ANDRÁS
február 28., 11:04
Még a Stop Soros néven ismert törvény elfogadása után fordult az Alkotmánybírósághoz a törvény alaptörvény-ellenességének kimondását kérve az Amnesty International Magyarország. Bár az Alkotmánybíróság nem találta alaptörvény-ellenesnek a törvényt, értelmező rendelkezéseivel lényegében nullázta a civil szervezeteket vegzálni hivatott kormányzati szándékot.
Az Alkotmánybíróság határozata szerint megfelelő bírói értelmezés mellett a jogellenes bevándorlás elősegítésének bűncselekménye nem valósul meg, ha a cselekmény célja kizárólag a rászorulók szenvedéseinek csökkentése, a velük való emberséges bánásmód. Ezt megerősítendő, az Alkotmánybíróság alkotmányos követelményként állapította meg, hogy az új tényállás nem alkalmazható az elesettek és a szegények megsegítésének kötelességét teljesítő, önzetlen magatartásokra.
Az indítványozó Amnesty International Magyarország annak megállapítását kérte az Alkotmánybíróságtól, hogy a büntető törvénykönyv jogellenes bevándorlás elősegítését és támogatását szankcionáló új rendelkezései sértik az Alaptörvényt, mégpedig a büntetőjogi normák egyértelműségének követelményét és a szólásszabadságot.
Az Alkotmánybíróság az indítványt nem találta megalapozottnak. A testület megállapította, hogy az új bűncselekménynek még nincsen bírói gyakorlata, ezért nem vonható le alappal olyan következtetés, hogy a tényállásban szereplő egyes meghatározások eleve értelmezhetetlenek lennének.
Az Alkotmánybíróság hangsúlyozta: az új bűncselekmény csak szándékosan követhető el és célzatos, vagyis az elkövetőnek tudnia kell arról, hogy olyan személy érdekében folytat szervező tevékenységet, aki valójában nincs üldözésnek kitéve, vagy a közvetlen üldözéstől való félelme nem megalapozott.
Hasonlóképpen tisztában kell lennie azzal, hogy az ország területére jogellenesen belépőt, vagy jogszerűtlenül itt tartózkodót segít tevékenységével tartózkodási jogcím szerzésében. E tudomás fennállását pedig a nyomozó hatóságnak kell bizonyítania.
A szólásszabadság sérelme pedig azért nem következett be, mert az új bűncselekmény kizárólag az olyan véleménynyilvánítást tiltja, amelynek célja más személyek jogellenes magatartásra indítása, egyébként a migrációval kapcsolatos véleménynyilvánítást, a közéleti viták tartalmát nem érinti. A veszély, amit a korlátozás elhárítani igyekszik, nem a kommunikációra vonatkozik, hanem a kommunikáció által kiváltani kívánt magatartásra.
Az Alkotmánybíróság továbbá hangsúlyozta: a tényállás szövege nem utal a humanitárius segítségnyújtást célzó tevékenységek tilalmára, és az Alaptörvényben megkövetelt észszerű értelmezés mellett bíróság nem is juthat ilyen következtetésre. Az elesettek és a szegények megsegítése alaptörvényi kötelesség, ezzel összeegyeztethetetlen lenne büntetéssel fenyegetni az olyan segítő, önzetlen tevékenységet, amely a büntető törvénykönyvben tiltott céllal nem áll összefüggésben.
Mindezekre tekintettel az Alkotmánybíróság elutasította az alkotmányjogi panaszt, azonban szükségesnek látta az új bűncselekmény alaptörvény-konform értelmezésének alkotmányos követelmény formájában történő megerősítését.
Az Alkotmánybíróság értelmezése azért fontos, mert egy esetleges bírósági tárgyalás kapcsán a törvény, és a büntethetőség értelmezésében a bíróknak figyelembe kell venniük az Alkotmánybíróság értelmezését.
https://merce.hu/2019/02/28/nem-semmisitene-meg-de-kiherelte-a-stop-sorost-az-alkotmanybirosag/
február 28., 11:04
Még a Stop Soros néven ismert törvény elfogadása után fordult az Alkotmánybírósághoz a törvény alaptörvény-ellenességének kimondását kérve az Amnesty International Magyarország. Bár az Alkotmánybíróság nem találta alaptörvény-ellenesnek a törvényt, értelmező rendelkezéseivel lényegében nullázta a civil szervezeteket vegzálni hivatott kormányzati szándékot.
Az Alkotmánybíróság határozata szerint megfelelő bírói értelmezés mellett a jogellenes bevándorlás elősegítésének bűncselekménye nem valósul meg, ha a cselekmény célja kizárólag a rászorulók szenvedéseinek csökkentése, a velük való emberséges bánásmód. Ezt megerősítendő, az Alkotmánybíróság alkotmányos követelményként állapította meg, hogy az új tényállás nem alkalmazható az elesettek és a szegények megsegítésének kötelességét teljesítő, önzetlen magatartásokra.
Az indítványozó Amnesty International Magyarország annak megállapítását kérte az Alkotmánybíróságtól, hogy a büntető törvénykönyv jogellenes bevándorlás elősegítését és támogatását szankcionáló új rendelkezései sértik az Alaptörvényt, mégpedig a büntetőjogi normák egyértelműségének követelményét és a szólásszabadságot.
Az Alkotmánybíróság az indítványt nem találta megalapozottnak. A testület megállapította, hogy az új bűncselekménynek még nincsen bírói gyakorlata, ezért nem vonható le alappal olyan következtetés, hogy a tényállásban szereplő egyes meghatározások eleve értelmezhetetlenek lennének.
Az Alkotmánybíróság hangsúlyozta: az új bűncselekmény csak szándékosan követhető el és célzatos, vagyis az elkövetőnek tudnia kell arról, hogy olyan személy érdekében folytat szervező tevékenységet, aki valójában nincs üldözésnek kitéve, vagy a közvetlen üldözéstől való félelme nem megalapozott.
Hasonlóképpen tisztában kell lennie azzal, hogy az ország területére jogellenesen belépőt, vagy jogszerűtlenül itt tartózkodót segít tevékenységével tartózkodási jogcím szerzésében. E tudomás fennállását pedig a nyomozó hatóságnak kell bizonyítania.
A szólásszabadság sérelme pedig azért nem következett be, mert az új bűncselekmény kizárólag az olyan véleménynyilvánítást tiltja, amelynek célja más személyek jogellenes magatartásra indítása, egyébként a migrációval kapcsolatos véleménynyilvánítást, a közéleti viták tartalmát nem érinti. A veszély, amit a korlátozás elhárítani igyekszik, nem a kommunikációra vonatkozik, hanem a kommunikáció által kiváltani kívánt magatartásra.
Az Alkotmánybíróság továbbá hangsúlyozta: a tényállás szövege nem utal a humanitárius segítségnyújtást célzó tevékenységek tilalmára, és az Alaptörvényben megkövetelt észszerű értelmezés mellett bíróság nem is juthat ilyen következtetésre. Az elesettek és a szegények megsegítése alaptörvényi kötelesség, ezzel összeegyeztethetetlen lenne büntetéssel fenyegetni az olyan segítő, önzetlen tevékenységet, amely a büntető törvénykönyvben tiltott céllal nem áll összefüggésben.
Mindezekre tekintettel az Alkotmánybíróság elutasította az alkotmányjogi panaszt, azonban szükségesnek látta az új bűncselekmény alaptörvény-konform értelmezésének alkotmányos követelmény formájában történő megerősítését.
Az Alkotmánybíróság értelmezése azért fontos, mert egy esetleges bírósági tárgyalás kapcsán a törvény, és a büntethetőség értelmezésében a bíróknak figyelembe kell venniük az Alkotmánybíróság értelmezését.
https://merce.hu/2019/02/28/nem-semmisitene-meg-de-kiherelte-a-stop-sorost-az-alkotmanybirosag/
Az Alkotmánybíróság korlátozza a hajléktalanok elleni szabálysértési eljárást
Döntésük alapján feltétele van annak, hogy szabálysértőként járhassanak el a „közterületen életvitelszerűen tartózkodó” emberekkel szemben.
Nagy késéssel, de döntött az Alkotmánybíróság: feltétele van annak, hogy szabálysértőként járhassanak el a „közterületen életvitelszerűen tartózkodó” hajléktalannal szemben.
Ez így szól: „alkotmányos követelmény, hogy a szabálysértési szankció alkalmazására csak akkor kerüljön sor, ha a hajléktalan személy ellátórendszerben való elhelyezése a cselekmény elkövetésekor igazolhatóan biztosított volt. A szabálysértési szankció alkalmazásának meg kell felelnie az életvitelszerű közterületen tartózkodás tilalma alkotmányos céljának, az elesett, magukról gondoskodni nem tudó személyek ellátórendszerbe vonásának.” A szabálysértési törvény vonatkozó részének alaptörvény-ellenessé nyilvánítását azonban elutasították.
Az Alkotmánybírósághoz öt különböző bíróság bírája fordult tavaly ősszel, mert a hajléktalanság büntethető szabálysértéssé nyilvánítása szerintük sérti az emberi méltósághoz, a szabadsághoz, az önrendelkezéshez való alkotmányos jogot, és olyan magatartást szankcionál, amely nem veszélyes a társadalomra. Ráadásul sem a hajléktalant előállító rendőr, sem a bíróság nem mérlegelheti a körülményeket.
Az Ab salamoni döntést hozott, amikor a törvényt nem semmisítette meg, de követelményt szabott meg, hiszen tavaly az Alaptörvény hetedik módosításába belekerült, hogy „Tilos az életvitelszerű közterületen tartózkodás.” Márpedig az alkotmánybírák fenntartják azt a véleményüket, hogy ez megköti a kezüket, mert az Ab „nem alkothatja meg és nem is változtathatja meg az Alaptörvényt, amelyet védeni hivatott”.
Ezért hiába mondta ki még a régi alkotmány idején, 2011-ben a részben eltérő összetételű Ab, hogy „önmagában az, hogy a közterületnek az életvitelszerű lakhatásra való használata magában hordozza mások jogainak sérelmét, a közrend megsértésének lehetőségét, nem tekinthető a büntetendővé nyilvánítás legitim indokának”, és ezért akkor meg is semmisített egy jogszabályt. Most ezt a szabálysértési törvénnyel már nem tehette meg.
Ráadásul úgy látja: a szabály „nem egy élethelyzetet, nem a hajléktalan létet, hanem az együttműködési kötelezettség szándékos és ismételt megtagadását, illetve folyamatos negligálását szankcionálja. … Az Alaptörvény értékrendje szerint a nincstelenségre, a hajléktalanságra senkinek nincs joga, ez az állapot nem az emberi méltósághoz való jog része, éppen ellenkezőleg, ez a helyzet olyan a társadalmi együttélés és az egyéni élet egymáshoz kapcsolódó diszfunkcióiból keletkezik, amelyeket a hűség, a hit és szeretet alapján álló társadalomnak ezen elvek alapján kell kezelnie, s lehetőség szerint megszüntetnie.”
Ugyanakkor az Alaptörvénybe ez is bekerült: „Az emberhez méltó lakhatás feltételeinek a megteremtését, továbbá a közterület közcélú használatának védelmét az állam és a helyi önkormányzatok azzal is segítik, hogy törekszenek valamennyi hajlék nélkül élő személy számára szállást biztosítani.” Tehát a hajléktalantól akkor lehet megkövetelni, hogy működjön együtt az állammal, ha az állam „teljesíti az alaptörvényi kötelezettségét”. A határozat szerint „önmagában a társadalom perifériájára szorulásért az ezzel sújtott egyént jogi felelősség nem terhelheti és a vonatkozó szabályozás alapján nem is terheli. Az elesettek védelmére vonatkozó állami kötelezettségből a hatóságok és a bíróság számára az a kötelezettség adódik, hogy az érintett személyekkel szemben az állami gondoskodás érvényesítőjeként járjanak el.” A döntés nem volt egyhangú. Czine Ágnes, Juhász Imre, Schanda Balázs, Hörcherné Marosi Ildikó, Szalay Péter és Stumpf István különböző megfogalmazásban, de amellett állt ki, hogy az Alaptörvénybe tavaly beiktatott tiltásból nem következik a kötelező büntetés, tehát a szabálysértési törvény szigorítása abból nem vezethető le. Stumpf szerint a tilalom „nem jelenti azt, hogy az annak a kikényszerítésére alkotott bármely tartalmú törvényi szabályozás a részleteit tekintve feltétlenül összhangban áll az Alaptörvény más rendelkezéseivel is”.
Arról nem szól a határozat, hogy bár az Alaptörvény az ilyen bírói kezdeményezések elbírálására egyértelműen 90 napos határidőt szab, miért csak több mint hét hónap után sikerült ezt megtenni.
https://hvg.hu/itthon/20190606_Az_Alkotmanybirosag_korlatozza_a_hajlektalanok_elleni_szabalysertesi_eljarast
Nagy késéssel, de döntött az Alkotmánybíróság: feltétele van annak, hogy szabálysértőként járhassanak el a „közterületen életvitelszerűen tartózkodó” hajléktalannal szemben.
Ez így szól: „alkotmányos követelmény, hogy a szabálysértési szankció alkalmazására csak akkor kerüljön sor, ha a hajléktalan személy ellátórendszerben való elhelyezése a cselekmény elkövetésekor igazolhatóan biztosított volt. A szabálysértési szankció alkalmazásának meg kell felelnie az életvitelszerű közterületen tartózkodás tilalma alkotmányos céljának, az elesett, magukról gondoskodni nem tudó személyek ellátórendszerbe vonásának.” A szabálysértési törvény vonatkozó részének alaptörvény-ellenessé nyilvánítását azonban elutasították.
Az Alkotmánybírósághoz öt különböző bíróság bírája fordult tavaly ősszel, mert a hajléktalanság büntethető szabálysértéssé nyilvánítása szerintük sérti az emberi méltósághoz, a szabadsághoz, az önrendelkezéshez való alkotmányos jogot, és olyan magatartást szankcionál, amely nem veszélyes a társadalomra. Ráadásul sem a hajléktalant előállító rendőr, sem a bíróság nem mérlegelheti a körülményeket.
Az Ab salamoni döntést hozott, amikor a törvényt nem semmisítette meg, de követelményt szabott meg, hiszen tavaly az Alaptörvény hetedik módosításába belekerült, hogy „Tilos az életvitelszerű közterületen tartózkodás.” Márpedig az alkotmánybírák fenntartják azt a véleményüket, hogy ez megköti a kezüket, mert az Ab „nem alkothatja meg és nem is változtathatja meg az Alaptörvényt, amelyet védeni hivatott”.
Ezért hiába mondta ki még a régi alkotmány idején, 2011-ben a részben eltérő összetételű Ab, hogy „önmagában az, hogy a közterületnek az életvitelszerű lakhatásra való használata magában hordozza mások jogainak sérelmét, a közrend megsértésének lehetőségét, nem tekinthető a büntetendővé nyilvánítás legitim indokának”, és ezért akkor meg is semmisített egy jogszabályt. Most ezt a szabálysértési törvénnyel már nem tehette meg.
Ráadásul úgy látja: a szabály „nem egy élethelyzetet, nem a hajléktalan létet, hanem az együttműködési kötelezettség szándékos és ismételt megtagadását, illetve folyamatos negligálását szankcionálja. … Az Alaptörvény értékrendje szerint a nincstelenségre, a hajléktalanságra senkinek nincs joga, ez az állapot nem az emberi méltósághoz való jog része, éppen ellenkezőleg, ez a helyzet olyan a társadalmi együttélés és az egyéni élet egymáshoz kapcsolódó diszfunkcióiból keletkezik, amelyeket a hűség, a hit és szeretet alapján álló társadalomnak ezen elvek alapján kell kezelnie, s lehetőség szerint megszüntetnie.”
Ugyanakkor az Alaptörvénybe ez is bekerült: „Az emberhez méltó lakhatás feltételeinek a megteremtését, továbbá a közterület közcélú használatának védelmét az állam és a helyi önkormányzatok azzal is segítik, hogy törekszenek valamennyi hajlék nélkül élő személy számára szállást biztosítani.” Tehát a hajléktalantól akkor lehet megkövetelni, hogy működjön együtt az állammal, ha az állam „teljesíti az alaptörvényi kötelezettségét”. A határozat szerint „önmagában a társadalom perifériájára szorulásért az ezzel sújtott egyént jogi felelősség nem terhelheti és a vonatkozó szabályozás alapján nem is terheli. Az elesettek védelmére vonatkozó állami kötelezettségből a hatóságok és a bíróság számára az a kötelezettség adódik, hogy az érintett személyekkel szemben az állami gondoskodás érvényesítőjeként járjanak el.” A döntés nem volt egyhangú. Czine Ágnes, Juhász Imre, Schanda Balázs, Hörcherné Marosi Ildikó, Szalay Péter és Stumpf István különböző megfogalmazásban, de amellett állt ki, hogy az Alaptörvénybe tavaly beiktatott tiltásból nem következik a kötelező büntetés, tehát a szabálysértési törvény szigorítása abból nem vezethető le. Stumpf szerint a tilalom „nem jelenti azt, hogy az annak a kikényszerítésére alkotott bármely tartalmú törvényi szabályozás a részleteit tekintve feltétlenül összhangban áll az Alaptörvény más rendelkezéseivel is”.
Arról nem szól a határozat, hogy bár az Alaptörvény az ilyen bírói kezdeményezések elbírálására egyértelműen 90 napos határidőt szab, miért csak több mint hét hónap után sikerült ezt megtenni.
https://hvg.hu/itthon/20190606_Az_Alkotmanybirosag_korlatozza_a_hajlektalanok_elleni_szabalysertesi_eljarast
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)