Alkotmányozás és társadalmi közérzet

Magyar Nemzet
2011. április 5. - (6. oldal)

A rendszerváltozással végrehajtott formális irányváltás nem vált jogalkalmazói gyakorlattá

Jelenleg az emberekben oly csekély a tisztelet az alkotmányos intézmények iránt, hogy ezen csak javítani lehet. Az államot az elmúlt időben letaszították a szolgálati helyéről, nem tölti be szerepét. A korrupció és a nemzeti vagyon tönkretétele korlátlanul zajlott ezek között az ideiglenes közjogi keretek között. Az alkotmányozásnak most éppen az a feladata, hogy helyreállítsa az ország működőképességét, s megerősítse történelmi önazonosságának tudatát. A mostani folyamat ilyen értelemben Magyarország visszaszerzése. A fentiek Pozsgay Imre szavai a Magyar Nemzet alkotmányozásról szóló, Kulcsár Anna által készített interjúsorozatában. De ugyanezen ideiglenes közjogi keretek képtelenségét a jogállami szerep betöltésére emeli ki a sorozat egy korábbi interjújában Varga Csaba jogászprofesszor is, rámutatva arra, hogy jelen alkotmányunk "egy minden eresztékében mesterséges súlyokkal terhelt, legyengített képződmény, amelynek nem maradt eszköze arra, hogy megakadályozza a társadalomellenes devianciák terjedését és a közvagyon fosztogatását". A helyzet tarthatatlanságának érzékeltetésére az interjúalanyok nem fukarkodnak a szokatlanul éles kifejezésekkel, olyan súlyos kritikákba ágyazottan, amelyekkel mélyen ráéreznek a jogállam iránt bizalommal élő állampolgárok csalódottságára, sőt az áldatlan helyzetből adódó keserű élmények által kiváltott indulataira. Pozsgay Imre szerint például Sólyom Lászlónak azzal kell számolnia, hogy alkotmányozásellenes álláspontjában "azok lesznek a támogatói, akik öt éven át gyalázták elnöki tevékenységét!" Varga Csaba pedig egyenesen odáig megy, hogy e félresikerült rendszerváltozást voltaképp maga e megfellebbezhetetlen hatalmú s már a hatalommegosztás klasszikus elvét sem tisztelő Alkotmánybíróság (AB) vitte zsákutcába. "Fenséges magányából e hazai grémium szívesen társalog testvértestületekkel a nemzetállamok feje felett, de nem foglalkozik a mindennapi élet buktatóival, nem piszkítja be a kezét, pusztán fogalmakkal bíbelődik... Más hasonló sorsú országoktól eltérően nálunk semmiféle szembenézésre nem került sor, mert a jog betűjét fetisizálva az AB az áldozatok helyett a bűnös múltat védte." S gondolatmenetét ezzel a megdöbbentő felvetéssel zárja: "Talán nem véletlen, hogy országunkban pontosan ez időben lett úrrá az ))erkölcstelen, de jogszerű(( cinikus felfogás. Mindez tetten érhető az üzleti életben is, ahol egyesek a partnerekkel és különösen az állami számonkéréssel szemben a jogkerülésben és az állítólagos joghézagokban találják meg a kibúvót."
Jelen hozzászólásomban Pozsgay Imrének a "szolgálati helyéről ledöntött állam" és Varga Csabának "az igazságtevésről lemondó, az áldozatok helyett a bűnös múltat védő", így az "erkölcstelen, de jogszerű" cinikus elvén működő áljogállamiság helyzetdiagnózisához csatlakozva, szociológusként reflektáló állampolgárként idézem fel egy esettanulmányomat, amivel azt illusztrálom, hogy az érvényben lévő alkotmány és őrzőinek, illetve alkalmazóinak szemlélete és gyakorlata mennyire negatívan befolyásolja az állampolgárok életét és közérzetét. Arra hozok példát, hogy az alkotmányozásnak a nemzet sorsát alakító folyamatában a politikus és jogtudós illetékeseken kívül milyen fontos figyelembe venni a mindennapok tapasztalatait és az ezeket összegyűjtő és elemző társadalomtudományok kutatási adatait. Az esetről "Ibükosz darvai a hazai igazságszolgáltatásban" címmel írtam a JURA 2010. 1. számában. Ebben is tetten érhető a perek szokásos elnyúlása (itt már három évtizednél hosszabb időre), de legfőként az, amire a pert jól ismerő átvilágítóbíró, Tarr György professzor hívta fel a figyelmet: "Mindhárom fokú bíróság eljárási törvényt sértett, mivel figyelmen kívül hagyta, hogy [a megyei pártbizottság egykori protezsáltja] csalárd megtévesztés, dolus malus révén [tehát: "erkölcstelenül, de jogszerűen"] produkálta a szomszédokat sújtó elbirtoklás feltételeit. Ezt a bíróságoknak észlelniük kellett volna."
A Plutarkhosz nyomán Schiller balladájában feldolgozott Ibükosz darvai mitikus tanmeséjével a római jog világát megelőző görög gondolkodásnak a mai alkotmányos berendezkedésünkhöz hasonló gondjára utaltam: mi van akkor, ha az igazságszolgáltatás rendszere képtelen arra, hogy teljesítse feladatát? A tanmesében kizárólag az Eumenidák istenítélete hozhatott pusztán képzeletbeli megoldást: a tanúk nélkül elkövetett rablógyilkosságot csakis a felette áthúzó, majd a körlépcsős színház felett szintén megjelenő daruraj leplezhette le. Az Ibükosz-tanulmány nemcsak arra mutat rá, hogy a "szocialista törvényesség" igazságosztási gyakorlatából hiányoztak a tényállás kiderítésének s az igazságosság érvényre juttatásának feltételei, de annak megrendítő tényére is, hogy e feltételek a jogállami igazságügy első két évtizedében sem tértek vissza. Alkalmi helyreállításuk az általam említett esetben is csak véletlen egybeesések folyományaként remélhető. Attól például, hogy egy fél évszázad múltán előbukkant gyerekkori játszótárs tudott annak kulisszatitkáról, hogy a szóban forgó pártprotekciósnak közúti bekötés nélküli telkére jogellenesen kiadott, majd törvényi feltételek híján visszavont, végül pártutasításra újra kiadott építési engedélyéért felelős tanácstitkár asszony férje volt az a bíró, aki szentesítette e szomszédokat sújtó törvénytelenségnek a jogállami igazságszolgáltatás által máig sem felszámolt következményeit. A magyar igazságszolgáltatásnak ezredéves jogfejlődésünk során kialakult általános kikötését, a "jóhiszeműség és tisztesség" értékkategóriáit a pártállam alkotmányjogi rendelkezése "a társadalom érdekeivel való összhangban állás" és "a szocialista együttélés követelményei" kategóriáira cserélte fel, amibe ezek szerint kényelmesen belefért, hogy egy megyei pártbizottság felhatalmazatlan akciója felülírja mind a közigazgatási kompetenciát, mind a bírósági döntéshozatalt. Ezt az ősi követelményt formálisan ugyan visszahozta a polgári törvénykönyvet módosító 1991. évi XIV. törvény, ám ez a jelek szerint írott malaszt maradt. Vagyis a rendszerváltozással végrehajtott formális irányváltás nem vált jogalkalmazói gyakorlattá. Ezért mondhatta egy eljáró bíró még 2010-ben is tárgyalás után karját széttárva: "Sajnálom, az én szüleim életét szintén tönkretette a kommunizmus, de ezen a jelen alkotmány alapján állva nem lehet segíteni." - Ezt a nem jegyzőkönyvezett mondatot lehetne mottóul tűzni az új alkotmányozás előtti "jogrendünk" jellemzésére.
Nos, a Magyar Nemzet interjúalanyainak felháborodásában a sajnálkozással "kifizetett" állampolgárok keserűsége tükröződhet. Míg az Alkotmánybíróság fogalmakkal bíbelődő jogtudósai talán szintén széttárják kezüket, mondván: "közülünk is többek életét tönkretette a kommunizmus, de ebbe már bele kell nyugodnunk", addig mindennapjaikban az igazságszolgáltatást a visszaállított ezeréves jogrendtől váró állampolgárok jog és erkölcs ilyen szétszakadását egyre nehezebben tűrik. Arató András ír arról (Népszabadság, 2011. jan. 12.), hogy "Az Alkotmánybíróság - a rendszerváltás szimbóluma." Tehát amikor az eljáró bíróságok e cseppben a tenger konkrét esetet az "erkölcstelen, de jogszerű" kliséjével kezelik, és így kimondva is a jelen alkotmányos rend tehetetlenségével takaróznak, ezzel magára az AB-re is árnyékot vetnek. Ám valami nincs rendjén ott, ahol a bírák sajnálkozva széttárják karjukat, és a fennálló alkotmányos rendben reparálhatatlannak tartják az állampárttal összejátszó egykori csalárd megtévesztésnek törvénytisztelő állampolgárokat mindmáig sújtó következményeit. Tovább már nem tartható fenn egy olyan állapot, amelyben az igazságszolgáltatásnak nem lehet szava "erkölcstelen, de jogszerű" helyzetekkel szemben, amiket örököltünk a saját törvényeit is semmibe vevő pártállami "igazságosztástól". A Legfelsőbb Bíróság elnöke a bíróság napján ünnepélyesen kinyilvánította törekvését, hogy a bíróságok "a hivatásrend erkölcsi mércéje mint a jogállam garanciája" szerint működjenek, "ami nélkül a bíróságok maguk is hozzájárulnának ahhoz, hogy ebben az országban ne a várt stabilitás, s ne a rend és tisztesség (!) uralkodjon". Testülete ugyanakkor - az ideiglenes alkotmány megfelelő paragrafusának hiányában - elutasítja az erre bizalommal apelláló felülvizsgálati kérelmeket.
Ha tehát szociológusként vizsgáljuk a politikus Pozsgay Imrének a szolgálati helyéről ledöntött állam és a jogtudós Varga Csabának az áldozatok helyett a bűnös múltat védő alkotmány "leleteiben" kifejezett legsúlyosabb állapotdiagnózisát, illetve e végveszélyes patológia gyógyításának az új alkotmányozásban megjelölt javallatát, a társadalmi közérzet jelentőségének tudatában rá kell eszmélnünk ezek alapvető életmentő funkciójára.
VARGA KÁROLY (A szerző a Pázmány Péter Katolikus Egyetem szociológiai tanszékének alapító, nyugalmazott professzora)