Amikor nemrég Tucker Carlson az ukrajnai invázió okairól kérdezte Vlagyimir Putyint, az orosz vezető előadást tartott neki hazája történelméről. A 71 éves elnök mintegy húsz percen át sorolta a neveket és az évszámokat, visszamenve egészen a IX. századig.
Putyin még egy mappát is adott az amerikai tévésnek bizonyos történelmi dokumentumok másolatával azon állításának alátámasztása érdekében, miszerint az oroszok és az ukránok történelmileg egy nép, Ukrajna szuverenitása pusztán a szovjet idők illegitim maradványa.
Carlsont szavai szerint sokkolta a történelemlecke, azonban az orosz kormányt ismerők számára ez legkevésbé sem volt meglepő. Oroszországban a történelem rég a propaganda eszköze a Kreml politikai céljainak előmozdítására.
Az orosz hatóságok támogatottságuk növelése érdekében az ország korábbi győzelmeit felnagyítani, míg a történelem dicstelenebb fejezeteit elhallgatni próbálják. Tankönyveket írnak át, óriási történelmi kiállításokat hoznak létre, továbbá elnyomják – esetenként keményen – a narratívájuknak ellentmondó hangokat.
Orosz tisztségviselők rendszerint dühösen reagálnak, amikor Ukrajnában vagy más európai országban szovjet emlékműveket távolítanak el, amelyekre sokan a múltbeli elnyomás nem kívánt mementójaként tekintenek, sőt a napokban egyes állami vezetők ellen körözést is kiadtak emiatt.
„A hatóságok kezében a történelem kalapáccsá vagy még inkább baltává változott” – jelentette ki Oleg Orlov, a legtekintélyesebb orosz jogvédő szervezetnek számító, mára betiltott Memorial társalapítója.
Putyin negyedszázada tartó uralmának már első éveiben is többször hangoztatta, hogy az oroszoknak büszkének kell lenniük történelmükre. Érvelése szerint még a Joszif Sztálin szovjet diktátorhoz hasonló, vitatott személyiségek is hozzájárultak Oroszország nagyságához.
Az orosz elnök kiemelte, hogy „egy alapvető állami narratívának” kell lennie különböző, egymásnak is ellentmondó tankönyvek helyett. Ezért egyetemes történelemtankönyv összeállítására szólított fel a narratíva terjesztése céljából. Ez a megközelítés éles bírálatokat kapott történészek részéről, és az ukrajnai háború megindításáig nem is nyert igazán teret.
A moszkvai kormány tavaly négy ilyen új tankönyvet mutatott be a 10. és 11. osztályos diákok számára. Ezekben az ukrajnai „különleges katonai művelet” is szerepel, a hidegháborúért a Nyugatot hibáztatják, a Szovjetunió összeomlását pedig a XX. század legnagyobb geopolitikai katasztrófájának nevezik.
Egyes történészek propagandának minősítették a tartalmat. „A Szovjetuniót és később Oroszországot mindig ostromlott erődként írják le, amelyet ellenségek vesznek körbe” – mutatott rá Nyikita Szokolov.
A Kreml narratívája az állami finanszírozással létrehozott, országszerte már huszonnégy városban jelen lévő „történelmi parkokat” is uralja. A szakértők szerint több kiállítást is pontatlanságok jellemeztek az orosz vezetők és hódításaik szándékos dicsőítése mellett.
Az Oroszország sérthetetlenségéről szóló narratíváknak fontos eleme a náci Németország felett aratott második világháborús győzelem, amely integráns részévé vált az orosz identitásnak.
A Szovjetunió a becslések szerint 27 millió embert veszített a háborúban, amelynek során Sztálingrádtól visszaszorították a német erőket egészen Berlinig. A győzelemhez vezető szenvedés és bátorság azóta is sarokkőnek számít, Putyin alatt a győzelem napja az ország első számú világi ünnepévé vált.
A hatóságok számára az orosz történelem pusztán út egyik győzelemtől a másikig – hangsúlyozta Orlov, akinek szervezete 2022-ben elnyerte a Nobel-békedíjat. „És újabb gyönyörű győzelmek állnak előttünk. A Kreml azt mondja, hogy büszkének kell lennünk a történelmünkre; a történelem annak eszköze, hogy beleneveljék az emberekbe a patriotizmust. Nézőpontjuk szerint a hazafiság természetesen a vezetés elismerése is – legyen szó a cári Oroszország, a Szovjetunió vezetéséről vagy a jelenlegi vezetésről” – húzta alá.
Ahogy a győzelem napi ünnepségek az évek folyamán egyre nagyszabásúbbá váltak, a putyini kormány a Szovjetunió háborús tetteinek bármifajta megkérdőjelezését vagy bírálatát is egyre kevésbé tűri el.
Az egyetlen független orosz televíziós csatorna, a Dozsgy még 2014-ben szavazásra kérte a nézőit arról, hogy szerintük a szovjeteknek fel kellett volna-e adniuk Leningrádot, hogy elkerüljék az áldozatokat. Ugyanebben az évben a kormány bűncselekménnyé minősítette a „nácizmus rehabilitációját”, továbbá „a tudatos álhírterjesztést a Szovjetunió második világháború alatti cselekedeteiről”. Az első ítélet 2016-ban született meg e jogszabályok alapján.
A sztálini elnyomásról szóló kutatások és társadalmi vita is jelentős akadályokba ütközött már az utóbbi években. Elemzők rámutattak a megkerülhetetlen párhuzamokra a jelenlegi fellépéssel a másként gondolkodókkal szemben, aminek nyomán emberek százai kerültek rács mögé.
Tamara Eidelman történelemtanár szerint a Kreml által a társadalomra kényszeríteni kívánt történelmi narratíva több fő elemet foglal magában: az állam elsőbbségét, amelynek ügyei fontosabbak az egyéni életeknél; az önfeláldozás kultuszát, azt, hogy az ember legyen kész feláldozni az életét valami nagyobb célért; és a háború kultuszát.
„Utóbbit természetesen soha nem mondják ki nyíltan. »Mi mindig békére törekedtünk. Mindig támadás ért bennünket, és pusztán viszonoztuk«” – közölte, hozzátéve, hogy mindez tökéletesen megágyazott ideológiailag az ukrajnai inváziónak.
Készült az AP tudósításának felhasználásával.
https://www.szabadeuropa.hu/a/hogyan-tette-fegyverre-es-hasznalja-az-ukrajnai-haboru-igazolasara-a-kreml-az-orosz-tortenelmet-/32829031.html
******
http://en.kremlin.ru/events/president/news/66181
google fordító
angolról:
Article by Vladimir Putin ”On the Historical Unity of Russians and Ukrainians“
Vlagyimir Putyin cikke "Az oroszok és az ukránok történelmi egységéről"
2021. július 12
17:00
A közelmúltban a Közvetlen vonalon, amikor az orosz-ukrán kapcsolatokról kérdeztek, azt mondtam, hogy az oroszok és az ukránok egy nép – egyetlen egész. Ezeket a szavakat nem bizonyos rövid távú megfontolások vezérelték, és nem a jelenlegi politikai kontextus késztette rájuk. Ez az, amit számos alkalommal elmondtam, és amiben szilárdan hiszek. Ezért szükségesnek tartom, hogy részletesen kifejtsem álláspontomat, és megosszam a mai helyzetről alkotott értékeléseimet.
Mindenekelőtt szeretném hangsúlyozni, hogy az a fal, amely az elmúlt években Oroszország és Ukrajna között, a lényegében azonos történelmi és szellemi tér részei között húzódott, szerintem a mi nagy közös szerencsétlenségünk és tragédiánk. Ezek mindenekelőtt saját, különböző időszakokban elkövetett hibáink következményei. De ezek is azoknak az erőknek a szándékos erőfeszítéseinek az eredménye, amelyek mindig is megpróbálták aláásni egységünket. Az általuk alkalmazott képlet ősidők óta ismert – oszd meg és uralkodj. Nincs itt semmi új. Innen erednek a „nemzetkérdésre” való rájátszásra és az emberek közötti viszály szítására irányuló kísérletek, amelyek átfogó célja egyetlen nép részeinek megosztása, majd szembeállítása.
Ahhoz, hogy jobban megértsük a jelent és a jövőbe tekintsünk, a történelem felé kell fordulnunk. Természetesen lehetetlen ebben a cikkben kitérni az összes fejleményre, amely több mint ezer év alatt történt. De azokra a kulcsfontosságú, sarkalatos pillanatokra fogok összpontosítani, amelyekre fontos emlékeznünk, mind Oroszországban, mind Ukrajnában.
Az oroszok, az ukránok és a fehéroroszok mind az ókori Rusz leszármazottai, amely Európa legnagyobb állama volt. A szláv és más törzseket a hatalmas területen – Ladogától, Novgorodtól és Pszkovtól Kijevig és Csernyigovig – egy nyelv (amit ma óorosznak nevezünk), gazdasági kapcsolatok, a Rurik-dinasztia fejedelmeinek uralma kötötte össze. és – Rusz megkeresztelkedése után – az ortodox hit. Szent Vlagyimir szellemi választása, aki Novgorod hercege és Kijev nagyhercege is volt, ma is nagymértékben meghatározza rokonságunkat.
Kijev trónja domináns pozíciót töltött be az ókori Ruszban. Ez a szokás a 9. század vége óta volt. Az elmúlt évek meséje megörökítette az utókor számára Oleg próféta szavait Kijevről: „Legyen az összes orosz város anyja!”
Később az akkori többi európai államhoz hasonlóan az ókori Rusz is a központi uralom hanyatlásával és széttöredezettségével szembesült. Ugyanakkor a nemesség és a köznép is közös területnek, szülőföldnek tekintette Ruszt.
A széttagoltság felerősödött Batu kán pusztító inváziója után, amely sok várost, köztük Kijevet is pusztította. Rusz északkeleti része az Arany Horda fennhatósága alá került, de korlátozott szuverenitását megtartotta. A déli és nyugati orosz területek nagyrészt a Litván Nagyhercegség részévé váltak, amelyet – leglényegesebben – a történelmi feljegyzések Litván és Orosz Nagyhercegségként emlegettek.
A fejedelmi és a „bojár” klánok szolgálatot váltottak egyik hercegről a másikra, viszálykodtak egymással, de barátságokat és szövetségeket is kötöttek. Bobrok volini vajda és Algirdas litván nagyherceg fiai – Polocki Andrej és Dmitrij Brjanszki – Dmitrij Ivanovics moszkvai nagyherceg mellett harcoltak a kulikovo mezőn. Ugyanakkor Jogaila litván nagyherceg – a tveri hercegnő fia – vezette csapatait, hogy csatlakozzanak Mamaihoz. Ezek mind közös történelmünk lapjai, tükrözve annak összetett és többdimenziós természetét.
A legfontosabb, hogy a nyugati és a keleti oroszországi emberek ugyanazt a nyelvet beszélték. A hitük ortodox volt. A 15. század közepéig megmaradt az egységes egyházkormányzat.
A történelmi fejlődés új szakaszában a Litván Rusz és a Moszkvai Rusz is az ókori Rusz területeinek vonzási és megszilárdítási pontjává válhatott volna. Így történt, hogy Moszkva lett az újraegyesítés központja, folytatva az ősi orosz államiság hagyományát. A moszkvai fejedelmek – Alekszandr Nyevszkij herceg leszármazottai – levetették az idegen igát, és elkezdték begyűjteni az orosz földeket.
A Litván Nagyhercegségben más folyamatok bontakoztak ki. A 14. században Litvánia uralkodó elitje áttért a katolicizmusra. A 16. században aláírta a Lublini Uniót a Lengyel Királysággal, hogy létrehozza a Lengyel–Litván Nemzetközösséget. A lengyel katolikus nemesség jelentős birtokokat és kiváltságokat kapott Rusz területén. Az 1596-os breszti unió értelmében a nyugati orosz ortodox papság egy része alávetette magát a pápa fennhatóságának. Megkezdődött a polonizáció és a latinosítás folyamata, kiszorítva az ortodoxiát.
Ennek következtében a 16–17. században a Dnyeper térségében erősödött az ortodox lakosság felszabadító mozgalma. A Bohdan Hmelnickij hetman idejében történt események fordulópontot jelentettek. Támogatói a Lengyel–Litván Nemzetközösség autonómiájáért küzdöttek.
1649-ben a Lengyel–Litván Nemzetközösség királyához intézett felhívásában a zaporizzsai sereg követelte az orosz ortodox lakosság jogainak tiszteletben tartását, hogy Kijev vajdája orosz és görög hitű legyen, és hogy üldözzék Isten templomait. le kell állítani. De a kozákokat nem hallgatták meg.
Bohdan Hmelnickij ezután Moszkvához fordult, amelyet a Zemszkij Szobor megvizsgált. 1653. október 1-jén az orosz állam legfelsőbb képviselőtestületének tagjai úgy döntöttek, hogy támogatják hittestvéreiket, és pártfogásba veszik őket. 1654 januárjában a perejaszlavi zsinat megerősítette ezt a döntést. Ezt követően Bohdan Hmelnickij és Moszkva nagykövetei több tucat városba látogattak el, köztük Kijevbe is, amelynek lakossága hűséget esküdött az orosz cárnak. Mellesleg semmi ilyesmi nem történt a lublini unió megkötésekor.
Bohdan Hmelnickij 1654-ben Moszkvának írt levelében köszönetet mondott Alekszej Mihajlovics cárnak, amiért „az egész zaporizzsai sereget és az egész orosz ortodox világot a cár erős és magas keze alá vette”. Ez azt jelenti, hogy a kozákok mind a lengyel királyhoz, mind az orosz cárhoz intézett felhívásukban orosz ortodox népként emlegették és meghatározták magukat.
Az orosz állam és a Lengyel–Litván Nemzetközösség elhúzódó háborúja során a hetmanok egy része, Bohdan Hmelnickij utódja „elszakadt” Moszkvától, vagy Svédországtól, Lengyelországtól vagy Törökországtól kért támogatást. De ismét, az emberek számára ez a szabadságharc volt. 1667-ben az andrusovói fegyverszünettel ért véget. A végeredményt az 1686-os örökös békeszerződés pecsételte meg. Az orosz állam egyesítette Kijev városát és a Dnyeper bal partján fekvő területeket, beleértve Poltava régiót, Csernigov régiót. , és Zaporozhye. Lakóik újra egyesültek az orosz ortodox nép nagy részével. Ezeket a területeket „Malorossia”-nak (Kis-Oroszországnak) nevezték.
Az „Ukrajna” elnevezést gyakrabban használták az óorosz „okraina” (periféria) szó jelentésében, amely a 12. századi írott forrásokban található, különféle határ menti területekre utalva. Az „ukrán” szó pedig a levéltári dokumentumok alapján eredetileg a külső határokat védő határőrökre utalt.
A Lengyel–Litván Nemzetközösség alatt maradt jobb parton a régi rendek helyreálltak, a társadalmi és vallási elnyomás felerősödött. Éppen ellenkezőleg, az egységes állam védelme alá vett balparti földek gyors fejlődésen mentek keresztül. Ide tömegesen költöztek az emberek a Dnyeper túlsó partjáról. Olyan emberektől kértek támogatást, akik ugyanazt a nyelvet beszélték és azonos hittel.
A Svédországgal vívott nagy északi háború alatt a malorossziaknak nem kellett választaniuk, hogy ki mellett álljanak. A kozákoknak csak egy kis része támogatta Mazepa lázadását. Minden rendű és fokozatú ember orosznak és ortodoxnak tartotta magát.
A nemességhez tartozó kozák vezető tisztek politikai, diplomáciai és katonai pályafutásuk csúcsára jutnának Oroszországban. A Kijev-Mohyla Akadémia végzettei vezető szerepet játszottak az egyházi életben. Így volt ez a Hetmanátus – lényegében autonóm, sajátos belső szerkezetű államalakulat – idején, majd az Orosz Birodalomban is. A maloruszok sok tekintetben segítették egy nagy közös ország felépítését – államiságát, kultúráját és tudományát. Részt vettek az Urál, Szibéria, a Kaukázus és a Távol-Kelet feltárásában és fejlesztésében. Egyébként a szovjet időszakban Ukrajna bennszülöttei töltötték be az egységes állam vezetői pozícióit, köztük a legmagasabb tisztségeket is. Elég, ha csak annyit mondunk, hogy Nyikita Hruscsov és Leonyid Brezsnyev, akiknek pártéletrajza leginkább Ukrajnához kötődött,
A 18. század második felében, az Oszmán Birodalommal vívott háborúkat követően Oroszország magába foglalta a Krímet és a Fekete-tenger térségének földjeit, amelyek Novorosszija néven váltak ismertté. Az összes orosz tartományból érkeztek emberek. A Lengyel–Litván Nemzetközösség felosztása után az Orosz Birodalom visszakapta a nyugati óorosz területeket, kivéve Galíciát és Kárpátalját, amely az Osztrák – majd az Osztrák–Magyar – Birodalom része lett.
A nyugat-orosz területek beolvadása az egységes államba nem csupán politikai és diplomáciai döntések eredménye volt. A közös hit, a közös kulturális hagyományok és – még egyszer hangsúlyozom – a nyelvi hasonlóság alapozta meg. Így már a 17. század elején az uniátus egyház egyik hierarchája, Joseph Rutsky közölte Rómával, hogy Moszkvában az emberek testvéreiknek nevezik a Lengyel-Litván Közösségből származó oroszokat, hogy írott nyelvük teljesen azonos. és a köznyelv különbségei jelentéktelenek voltak. Hasonlatot vont Róma és Bergamo lakóival. Mint tudjuk, ezek a modern Olaszország központja és északi része.
A sok évszázados széttagoltság és a különböző államokon belüli élet természetesen regionális nyelvi sajátosságokat eredményezett, ami dialektusok megjelenését eredményezte. A népnyelv gazdagította az irodalmi nyelvet. Ivan Kotljarevszkij, Grigorij Szkovoroda és Tarasz Sevcsenko óriási szerepet játszott itt. Műveik közös irodalmi és kulturális örökségünk. Tarasz Sevcsenko ukrán nyelven írt verseket, főleg oroszul prózát. Nyikolaj Gogol, az orosz hazafi, a poltavscsinai származású könyvei orosz nyelven íródnak, tele malorusz népi mondákkal és motívumokkal. Hogyan osztható fel ez az örökség Oroszország és Ukrajna között? És miért csinálja?
Az Orosz Birodalom délnyugati vidékei, Malorussia és Novorossija, valamint a Krím etnikailag és vallásilag sokszínű egységként fejlődtek ki. Krími tatárok, örmények, görögök, zsidók, karaiták, krimcsakok, bolgárok, lengyelek, szerbek, németek és más népek éltek itt. Mindannyian megőrizték hitüket, hagyományaikat és szokásaikat.
Nem fogok idealizálni semmit. Tudjuk, hogy létezett az 1863-as Valuev-körlevél, majd az 1876-os Ems Ukaz, amely korlátozta a vallási és társadalmi-politikai irodalom ukrán nyelvű kiadását és behozatalát. De fontos észben tartani a történelmi kontextust. Ezeket a döntéseket a drámai lengyelországi események és a lengyel nemzeti mozgalom vezetőinek azon vágya mellett hozták meg, hogy az „ukrán kérdést” a maguk javára fordítsák. Hozzá kell tennem, hogy továbbra is megjelentek szépirodalmi művek, ukrán verses könyvek és népdalok. Objektív bizonyítékok vannak arra vonatkozóan, hogy az Orosz Birodalom a malorusz kulturális identitás aktív fejlődésének volt tanúja a nagyobb orosz nemzeten belül, amely egyesítette a velikorusokat, a maloruszokat és a fehéroroszokat.
Ezzel párhuzamosan a lengyel elit és a malorusz értelmiség egy része körében kezdett kialakulni és teret nyerni az ukrán nép mint az oroszoktól elkülönült nemzet eszméje. Mivel történelmi alapja nem volt – és nem is lehetett volna, a következtetéseket mindenféle kitalációkkal támasztották alá, amelyek egészen odáig mentek, hogy az ukránok az igazi szlávok, az oroszok, a moszkoviták pedig nem. Az ilyen „hipotéziseket” egyre inkább politikai célokra használták az európai államok közötti rivalizálás eszközeként.
A 19. század vége óta az osztrák-magyar hatóságok ragaszkodtak ehhez a narratívához, és a galíciai lengyel nemzeti mozgalom és moszkvaibarát érzelmek ellensúlyozására használták fel. Az első világháború idején Bécs szerepet játszott az úgynevezett Ukrán Sich Lövészek Légiójának megalakításában. Az ortodox kereszténységgel és Oroszországgal való rokonszenvvel gyanúsított galíciaiakat brutális elnyomásnak vetették alá, és Thalerhof és Terezin koncentrációs táboraiba vetették.
A további fejlemények az európai birodalmak összeomlásához, a volt Orosz Birodalom hatalmas területén kitört heves polgárháborúhoz és a külföldi beavatkozásokhoz kapcsolódnak.
A februári forradalom után, 1917 márciusában Kijevben megalakult a Központi Rada, amely a legfőbb hatalom szervévé kívánt válni. 1917 novemberében a Harmadik Egyetemes dokumentumában deklarálta az Ukrán Népköztársaság (UPR) létrehozását Oroszország részeként.
1917 decemberében az UPR képviselői Breszt-Litovszkba érkeztek, ahol Szovjet-Oroszország Németországgal és szövetségeseivel tárgyalt. Az 1918. január 10-i értekezleten az ukrán delegáció vezetője felolvasta Ukrajna függetlenségét kihirdető feljegyzést. Ezt követően a Központi Rada függetlenné nyilvánította Ukrajnát a negyedik egyetemében.
A deklarált szuverenitás nem tartott sokáig. Alig néhány héttel később a Rada küldöttei külön szerződést írtak alá a német blokk országaival. Németország és Ausztria-Magyarország akkoriban súlyos helyzetben volt, és ukrán kenyérre és nyersanyagokra volt szüksége. A nagyszabású utánpótlás biztosítása érdekében hozzájárulást kaptak csapataik és műszaki személyzetük UPR-be küldéséhez. Valójában ezt ürügyül használták a megszálláshoz.
Azok számára, akik ma átadták Ukrajna teljes ellenőrzését a külső erőknek, tanulságos lenne emlékezni arra, hogy 1918-ban egy ilyen döntés végzetesnek bizonyult a kijevi uralkodó rezsim számára. A megszálló erők közvetlen bevonásával megdöntötték a Központi Radát, és hatalomra került Pavlo Szkoropadszkij hetman, aki az UPR helyett a lényegében német protektorátus alatt álló Ukrán Államot hirdette ki.
1918 novemberében – a németországi és ausztriai-magyarországi forradalmi események után – a német szuronyok támogatását elvesztő Pavlo Szkoropadszkij más irányt vett, és kijelentette, hogy „Ukrajna élen jár az Összoroszországi Föderáció megalakításában. “. A rendszer azonban hamarosan ismét megváltozott. Most volt az úgynevezett Igazgatóság ideje.
1918 őszén az ukrán nacionalisták kikiáltották a Nyugat-ukrán Népköztársaságot (WUPR), 1919 januárjában pedig bejelentették egyesülését az Ukrán Népköztársasággal. 1919 júliusában az ukrán erőket a lengyel csapatok legyűrték, és az egykori WUPR területe lengyel fennhatóság alá került.
1920 áprilisában Symon Petliura (aki a mai Ukrajna egyik „hőseként” szerepel) titkos egyezményeket kötött az UPR Igazgatóság nevében, és katonai támogatásért cserébe Galícia és Nyugat-Volhínia birtokait Lengyelországnak adta át. 1920 májusában a petliuritok lengyel katonai egységek konvojjával bevonultak Kijevbe. De nem sokáig. Már 1920 novemberében, a Lengyelország és Szovjet-Oroszország közötti fegyverszünetet követően Petliura erőinek maradványai megadták magukat ugyanezeknek a lengyeleknek.
Az UPR példája azt mutatja, hogy a volt Orosz Birodalomban a polgárháború és a turbulencia idején kialakult különféle kvázi-állami formációk eredendően instabilok voltak. A nacionalisták saját független államok létrehozására törekedtek, míg a fehér mozgalom vezetői az oszthatatlan Oroszországot támogatták. A bolsevik hívei által létrehozott köztársaságok közül sok nem látta magát Oroszországon kívül. Ennek ellenére a bolsevik párt vezetői néha alapvetően kiszorították őket Szovjet-Oroszországból különböző okok miatt.
Így 1918 elején kikiáltották a Donyeck-Krivoj Rog Tanácsköztársaságot, és felkérték Moszkvát, hogy vonja be Szovjet-Oroszországba. Ezt elutasítással fogadták. A köztársasági vezetőkkel folytatott megbeszélésen Vlagyimir Lenin ragaszkodott ahhoz, hogy Szovjet-Ukrajna részeként lépjenek fel. 1918. március 15-én az Orosz Kommunista Párt (bolsevikok) Központi Bizottsága közvetlenül elrendelte, hogy az Ukrán Szovjetek Kongresszusába küldjenek küldötteket, köztük a Donyec-medencéből, és a kongresszuson hozzanak létre „egy kormányt egész Ukrajnának”. . A Donyeck-Krivoj Rog Tanácsköztársaság területei később Délkelet-Ukrajna régióinak nagy részét alkották.
Az Orosz SZSZKSZ, az Ukrán SZSZK és Lengyelország között megkötött 1921-es rigai szerződés értelmében az egykori Orosz Birodalom nyugati területeit Lengyelországnak engedték át. A két háború közötti időszakban a lengyel kormány aktív betelepítési politikát folytatott, a keleti határvidék – a mai Nyugat-Ukrajna, Nyugat-Belorusz és Litvánia egyes részei lengyel elnevezése – etnikai összetételének megváltoztatására törekedett. A területeket kemény polonizációnak vetették alá, a helyi kultúrát és hagyományokat elfojtották. Később, a második világháború idején az ukrán nacionalisták radikális csoportjai nemcsak a lengyel, hanem a zsidó és orosz lakosság elleni terror ürügyén is felhasználták ezt.
1922-ben, amikor a Szovjetunió létrejött, és az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság lett az egyik megalapítója, a bolsevik vezetők között meglehetősen heves vita eredményeként megvalósult Lenin azon terve, hogy egyenrangú köztársaságok szövetségeként unió államot alakítsanak ki. A köztársaságok Unióból való szabad kiválásának joga szerepelt a Szovjet Szocialista Köztársaságok Uniójának létrehozásáról szóló Nyilatkozat szövegében, majd ezt követően a Szovjetunió 1924-es alkotmányában. Ezzel a szerzők államiságunk alapjába ültették a legveszélyesebb időzített bombát, amely abban a pillanatban robbant fel, amikor az SZKP vezető szerepe által biztosított biztonsági mechanizmus megszűnt, a párt belülről összeomlott. A „szuverenitások felvonulása” következett. 1991. december 8-án
Az 1920-as és 1930-as években a bolsevikok aktívan támogatták a „lokalizációs politikát”, amely az ukrán SZSZK-ban az ukránosítás formáját öltötte. Jelképes, hogy ennek a politikának a részeként és a szovjet hatóságok beleegyezésével visszakerült Mihail Grusevszkij, a Központi Rada egykori elnöke, az ukrán nacionalizmus egyik ideológusa, akit egy ideig Ausztria-Magyarország támogatott. a Szovjetunióba, és a Tudományos Akadémia tagjává választották.
A lokalizációs politika kétségtelenül nagy szerepet játszott az ukrán kultúra, nyelv és identitás fejlődésében és megszilárdításában. Ugyanakkor az úgynevezett orosz nagyhatalmi sovinizmus elleni küzdelem leple alatt az ukránizálást gyakran rákényszerítették azokra, akik nem tekintik magukat ukránoknak. Ez a szovjet nemzeti politika állami szinten biztosította a három különálló szláv népről: az oroszról, az ukránról és a fehéroroszról szóló rendelkezést a nagy orosz nemzet helyett, egy hármas népre, amely velikoruszokból, maloruszokból és beloruszokból állt.
1939-ben a Szovjetunió visszakapta a korábban Lengyelország által elfoglalt területeket. Ezek nagy része Szovjet-Ukrajna része lett. 1940-ben az Ukrán SSR beépítette az 1918 óta Románia által megszállt Besszarábia egy részét, valamint Észak-Bukovinát. 1948-ban a Fekete-tengeren található Zmeyiniy-sziget (Kígyó-sziget) Ukrajna része lett. 1954-ben az RSFSR krími régióját az Ukrán SSR-hez adták, ami súlyosan megsértette az akkor hatályos jogi normákat.
Az Ausztria-Magyarország felbomlása nyomán Csehszlovákiához került Kárpát-Ruténia sorsával szeretnék foglalkozni. A helyi lakosság jelentős részét a ruszinok tették ki. Bár erről már alig esik szó, Kárpátalja szovjet csapatok általi felszabadítása után a térség ortodox lakosságának kongresszusa megszavazta Kárpát-Ruszinnak az RSFSR-hez, illetve külön Kárpát-köztársaságnak a tulajdonképpeni Szovjetunióhoz való felvételét. Az emberek választását azonban figyelmen kívül hagyták. 1945 nyarán jelentették be a Kárpátok Ukrajna „ősi anyaországával, Ukrajnával” való újraegyesítésének történelmi aktusát – ahogy a Pravda című újság fogalmazott.
Ezért a modern Ukrajna teljes mértékben a szovjet korszak terméke. Tudjuk és jól emlékszünk, hogy – jelentős részben – a történelmi Oroszország földjein alakult. Hogy erről meggyőződjünk, elég megnézni a 17. században az orosz állammal újraegyesült területek határait és a Szovjetunióból kilépő Ukrán SZSZK területét.
A bolsevikok az orosz népet társadalmi kísérleteik kimeríthetetlen anyagaként kezelték. Olyan világforradalomról álmodoztak, amely kiirtja a nemzeti államokat. Ezért voltak olyan nagylelkűek a határok meghúzásában és a területi ajándékok adományozásában. Az már nem fontos, hogy pontosan mi volt az országot darabokra vágó bolsevik vezetők ötlete. Nem érthetünk egyet bizonyos döntések apróbb részleteiben, hátterében és logikájában. Egy tény kristálytiszta: Oroszországot valóban kirabolták.
Amikor ezen a cikken dolgoztam, inkább nyílt forráskódú dokumentumokra támaszkodtam, amelyek jól ismert tényeket tartalmaznak, semmint titkos feljegyzésekre. A modern Ukrajna vezetői és külső „védnökeik” inkább figyelmen kívül hagyják ezeket a tényeket. Nem mulasztják el azonban az esélyt sem belföldön, sem külföldön, hogy elítéljék „a szovjet rezsim bűneit”, felsorolva az eseményeket, amelyekhez sem az SZKP-nak, sem a Szovjetuniónak, pláne a modern Oroszországnak nincs köze. . Ugyanakkor nem számít bűncselekménynek a bolsevikok arra irányuló törekvése, hogy elszakítsák Oroszországtól történelmi területeit. És tudjuk, miért: ha Oroszország meggyengülését idézték elő, annak örülnek a rosszindulataink.
Természetesen a Szovjetunión belül a köztársaságok közötti határokat soha nem tekintették államhatárnak; névlegesek egyetlen országon belül, amely bár a föderáció minden tulajdonságával rendelkezik, erősen centralizált volt – ezt ismét az SZKP vezető szerepe biztosította. De 1991-ben mindazok a területek, és ami még fontosabb, az emberek egyik napról a másikra külföldön találták magukat, és ezúttal valóban elvitték történelmi anyaországuktól.
Mit lehet erre mondani? A dolgok változnak: az országok és közösségek sem kivételek. Természetesen a fejlődés folyamatában lévő nép egy része, számos ok és történelmi körülmény hatására, egy bizonyos pillanatban önálló nemzetként tudatosulhat. Hogyan kezeljük ezt? Csak egy válasz van: tisztelettel!
Saját államot szeretnél kialakítani: szívesen! De mik a feltételek? Felidézem az új Oroszország egyik legjelentősebb politikai alakjának, Szentpétervár első polgármesterének, Anatolij Szobcsaknak az értékelését. Jogászként, aki úgy vélte, hogy minden döntésnek legitimnek kell lennie, 1992-ben a következő véleményt osztotta: az Unió alapító köztársaságainak, miután felmondták az 1922-es uniós szerződést, vissza kell térniük a szovjet csatlakozás előtti határokhoz. Unió. Minden egyéb területszerzés megbeszélés, tárgyalás tárgya, tekintettel arra, hogy az indokot visszavonták.
Más szóval, amikor elmész, vigye magával, amit hozott. Ezt a logikát nehéz megcáfolni. Csak annyit mondok, hogy a bolsevikok már a Szovjetunió előtt hozzáláttak a határok átalakításához, tetszés szerint, az emberek nézeteit figyelmen kívül hagyva területekkel manipulálva.
Az Orosz Föderáció felismerte az új geopolitikai realitásokat: és nemcsak elismerte, hanem valóban sokat tett Ukrajna független országgá válásáért. A nehéz 1990-es években és az új évezredben jelentős támogatást nyújtottunk Ukrajnának. Bármilyen „politikai aritmetikát” kíván is alkalmazni Kijev, 1991–2013-ban Ukrajna költségvetési megtakarítása több mint 82 milliárd USD-t tett ki, míg ma az Európába irányuló gáztranzitért mindössze 1,5 milliárd USD orosz kifizetést tart fenn. . Ha megmaradtak volna a gazdasági kapcsolatok országaink között, Ukrajna több tízmilliárd dollárt élvezne.
Ukrajna és Oroszország egyetlen gazdasági rendszerként fejlődött ki évtizedek és évszázadok során. A 30 évvel ezelőtti mélyreható együttműködés példaértékű az Európai Unió számára. Természetes, egymást kiegészítő gazdasági partnerek vagyunk. Egy ilyen szoros kapcsolat erősítheti a versenyelőnyöket, növelve mindkét ország potenciálját.
Ukrajna korábban nagy potenciállal rendelkezett, amely magában foglalta az erős infrastruktúrát, a gázszállítási rendszert, a fejlett hajóépítést, a légi közlekedést, a rakéta- és műszergyártási iparágakat, valamint a világszínvonalú tudományos, tervező és mérnöki iskolákat. Ezt az örökséget átvéve és a függetlenség kikiáltásával az ukrán vezetők ígéretet tettek arra, hogy az ukrán gazdaság az egyik vezető gazdaság lesz, az életszínvonal pedig a legjobbak között lesz Európában.
Ma elsüllyednek azok a csúcstechnológiás ipari óriások, amelyek egykor Ukrajna és az egész Unió büszkeségei voltak. A mérnöki teljesítmény 42 százalékkal csökkent tíz év alatt. A dezindusztrializáció és az általános gazdasági leépülés mértéke látható Ukrajna villamosenergia-termelésében, amely 30 év alatt közel kétszeres csökkenést mutat. Végül az IMF jelentései szerint 2019-ben, a koronavírus-járvány kitörése előtt Ukrajna egy főre jutó GDP-je 4 ezer dollár alatt volt. Ez kevesebb, mint az Albán Köztársaságban, a Moldovai Köztársaságban vagy az el nem ismert Koszovóban. Napjainkban Ukrajna Európa legszegényebb országa.
Ki a hibás ezért? Ukrajna népe a hibás? Biztosan nem. Az ukrán hatóságok voltak azok, akik nemzedékek vívmányait elherdálták és elrontották. Tudjuk, milyen szorgalmas és tehetséges Ukrajna népe. Kitartással és elszántsággal tudnak sikereket és kiemelkedő eredményeket elérni. És ezek a tulajdonságok, valamint nyitottságuk, veleszületett optimizmusuk és vendégszeretetük nem múltak el. Emberek millióinak érzései, akik nemcsak jól, hanem nagy szeretettel bánnak Oroszországgal, ahogy mi is érezzük Ukrajnával kapcsolatban, ugyanazok maradnak.
2014-ig megállapodások és közös projektek százai célozták gazdaságunk, üzleti és kulturális kapcsolataink fejlesztését, a biztonság erősítését, a közös társadalmi és környezeti problémák megoldását. Kézzelfogható előnyöket hoztak az embereknek – Oroszországban és Ukrajnában egyaránt. Ezt tartottuk a legfontosabbnak. És ezért volt eredményes interakciónk Ukrajna valamennyi vezetőjével – hangsúlyozom –.
Még a 2014-es kijevi események után is megbíztam az orosz kormányt, hogy dolgozzon ki lehetőségeket gazdasági kapcsolataink megőrzésére és fenntartására az érintett minisztériumokon és ügynökségeken belül. Azonban nem volt és még mindig nincs kölcsönös akarat erre. Ennek ellenére Oroszország továbbra is Ukrajna három legfontosabb kereskedelmi partnere közé tartozik, és ukránok százezrei járnak hozzánk dolgozni, és szívesen fogadják és támogatják őket. Tehát mi az "agresszor állam".
Amikor a Szovjetunió összeomlott, Oroszországban és Ukrajnában sokan őszintén hitték és feltételezték, hogy szoros kulturális, szellemi és gazdasági kapcsolataink minden bizonnyal fennmaradnak, csakúgy, mint népünk közössége, akiknek középpontjában mindig is az egység érzése állt. Az események azonban – eleinte fokozatosan, majd egyre gyorsabban – más irányba indultak.
Ukrajna uralkodói körei lényegében úgy döntöttek, hogy országuk függetlenségét a múlt tagadásával igazolják, a határkérdések kivételével. Elkezdték mitologizálni és átírni a történelmet, kiszerkesztettek mindent, ami egyesített bennünket, és megszállásként emlegették azt az időszakot, amikor Ukrajna az Orosz Birodalom és a Szovjetunió része volt. Az 1930-as évek eleji kollektivizálás és éhínség közös tragédiáját az ukrán nép elleni népirtásként ábrázolták.
A radikálisok és a neonácik nyitottak és egyre szemtelenebbek voltak ambícióikkal kapcsolatban. Kényeztették őket a hivatalos hatóságok és a helyi oligarchák is, akik kirabolták Ukrajna lakosságát, és ellopott pénzüket nyugati bankokban tartották, készen arra, hogy eladják anyaországukat a tőke megőrzése érdekében. Ehhez még hozzá kell tenni az állami intézmények tartós gyengeségét és valaki más geopolitikai akaratának készséges túszának helyzetét.
Emlékszem, régen, jóval 2014 előtt, az Egyesült Államok és az EU országai szisztematikusan és következetesen kényszerítették Ukrajnát az Oroszországgal folytatott gazdasági együttműködés megnyirbálására és korlátozására. Mi, mint Ukrajna legnagyobb kereskedelmi és gazdasági partnere, a felmerülő problémák Ukrajna-Oroszország-EU formátumban történő megbeszélését javasoltuk. De minden alkalommal azt mondták nekünk, hogy Oroszországnak semmi köze ehhez, és a kérdés csak az EU-t és Ukrajnát érinti. A de facto nyugati országok elutasították Oroszország ismételt párbeszédre való felhívását.
Ukrajnát lépésről lépésre belerángatták egy veszélyes geopolitikai játékba, amelynek célja, hogy Ukrajnát gáttá, ugródeszkává változtassa Európa és Oroszország között. Elkerülhetetlenül eljött az idő, amikor az „Ukrajna nem Oroszország” koncepció már nem volt lehetőség. Szükség volt az „Oroszország-ellenes” koncepcióra, amelyet soha nem fogunk elfogadni.
Ennek a projektnek a tulajdonosai a lengyel-osztrák ideológusok régi alapjait vették alapul egy „Moszkva-ellenes Oroszország” létrehozásához. És nem kell senkit megtéveszteni azzal, hogy ezt Ukrajna lakosságának érdekében teszik. A Lengyel-Litván Nemzetközösségnek soha nem volt szüksége az ukrán kultúrára, még kevésbé a kozák autonómiára. Ausztria-Magyarországon a történelmi orosz területeket könyörtelenül kizsákmányolták, és továbbra is a legszegényebbek maradtak. Az OUN-UPA kollaboránsai által felbujtott náciknak nem Ukrajnára volt szükségük, hanem élettérre és rabszolgákra az árja uraknak.
2014 februárjában az ukrán nép érdekeire sem gondoltak. A jogos nyilvános elégedetlenséget, amelyet akut társadalmi-gazdasági problémák, tévedések és a korabeli hatóságok következetlen lépései okoztak, egyszerűen cinikusan kihasználták. A nyugati országok közvetlenül avatkoztak be Ukrajna belügyeibe és támogatták a puccsot. A radikális nacionalista csoportok ütőerként szolgáltak. Jelszavaik, ideológiájuk és kirívó agresszív russzofóbiáik nagymértékben az állami politika meghatározó elemeivé váltak Ukrajnában.
Minden olyan dolog, ami eddig egyesített és összehozott bennünket, támadás érte. Mindenekelőtt az orosz nyelv. Hadd emlékeztessem önöket arra, hogy az új „Maidan” hatóságok először megpróbálták hatályon kívül helyezni az állami nyelvpolitikáról szóló törvényt. Aztán volt a „hatalom megtisztításáról” szóló törvény, az oktatási törvény, amely gyakorlatilag kivágta az orosz nyelvet az oktatási folyamatból.
Végül a jelenlegi elnök már ez év májusában benyújtotta a Rada elé az „őslakos népekről” szóló törvényjavaslatot. Csak azokat ismerik el őslakosnak, akik etnikai kisebbséget alkotnak, és nincs saját állami egységük Ukrajnán kívül. A törvényt elfogadták. A viszály új magvait vetették el. És ez egy olyan országban történik, mint már említettem, amely területi, nemzeti és nyelvi összetételét, valamint kialakulástörténetét tekintve nagyon összetett.
Lehet vitatkozni: ha egyetlen nagy nemzetről, egy hármas nemzetről beszélünk, akkor mi a különbség, hogy az emberek kinek tartják magukat – oroszoknak, ukránoknak vagy fehéroroszoknak. Ezzel teljesen egyetértek. Különösen azért, mert a nemzetiség meghatározása, különösen a vegyes családokban, minden egyén joga, hogy szabadon dönthessen.
De tény, hogy ma Ukrajnában teljesen más a helyzet, mert kényszerű identitásváltással jár. A legaljasabb pedig az, hogy az ukrajnai oroszok arra kényszerülnek, hogy ne csak megtagadják gyökereiket, őseik generációit, hanem azt is elhiggyék, hogy Oroszország az ellenségük. Nem túlzás azt állítani, hogy az erőszakos asszimiláció útja, az etnikailag tiszta, Oroszországgal szemben agresszív ukrán állam kialakulása következményeit tekintve összemérhető az ellenünk alkalmazott tömegpusztító fegyverekkel. Az oroszok és ukránok ilyen durva és mesterséges felosztása következtében az orosz nép összességében százezrekkel vagy akár milliókkal csökkenhet.
Lelki egységünket is megtámadták. Akárcsak a Litván Nagyhercegség idejében, új egyházi kezdeményezés indult. A világi hatóságok, nem titkolva politikai céljaikat, kirívóan beavatkoztak az egyházi életbe, és szétverték a dolgokat, templomokat foglaltak le, papokat és szerzeteseket vertek. Még az ukrán ortodox egyház kiterjedt autonómiája is, miközben fenntartja a lelki egységet a moszkvai patriarchátussal, nagyon nem tetszik nekik. Mindenáron le kell semmisíteniük rokonságunknak ezt a kiemelkedő és évszázados jelképét.
Szerintem az is természetes, hogy Ukrajna képviselői újra és újra a nácizmus dicsőítését elítélő ENSZ-közgyűlési határozat ellen szavaznak. Az SS-egységek megmaradt háborús bűnöseinek tiszteletére felvonulások és fáklyás felvonulások a hivatalos hatóságok védelme alatt zajlanak. A mindenkit eláruló Mazepa, a lengyel mecenatúráért ukrán földekkel fizetett Petliura és a nácikkal együttműködő Bandera nemzeti hősnek számít. Mindent megtesznek annak érdekében, hogy a fiatal generációk emlékezetéből kitöröljék az igazi hazafiak és győztesek nevét, akik mindig is Ukrajna büszkeségei voltak.
A Vörös Hadseregben, partizánegységekben harcoló ukránok számára a Nagy Honvédő Háború valóban honvédő háború volt, mert megvédték otthonukat, nagy közös szülőföldjüket. Több mint kétezer katona lett a Szovjetunió hőse. Köztük van Ivan Kozhedub legendás pilóta, rettenthetetlen mesterlövész, Odessza és Szevasztopol védője, Ljudmila Pavlicsenko, a vitéz gerillaparancsnok, Sidor Kovpak. Ez a fékezhetetlen generáció harcolt, azok az emberek életüket adták a jövőnkért, értünk. Ha elfelejtjük bravúrjukat, akkor eláruljuk nagyapáinkat, anyáinkat és apáinkat.
Az Oroszország-ellenes projektet ukránok milliói utasították el. A krími lakosok és Szevasztopol lakosai meghozták történelmi döntésüket. A délkeleti emberek pedig békésen próbálták megvédeni álláspontjukat. Ennek ellenére mindannyiukat, beleértve a gyerekeket is, szeparatistáknak és terroristáknak bélyegezték. Etnikai tisztogatással és katonai erő alkalmazásával fenyegették meg őket. Donyeck és Luganszk lakói pedig fegyvert ragadtak, hogy megvédjék otthonukat, nyelvüket és életüket. Vajon maradt-e más választásuk az ukrajnai városokon végigsöprő zavargások után, a 2014. május 2-i odesszai borzalom és tragédia után, ahol az ukrán neonácik elevenen elégették az embereket, és ebből új Khatint csináltak? Ugyanezt a mészárlást készek voltak végrehajtani Bandera hívei a Krím-félszigeten, Szevasztopolban, Donyeckben és Luganszkban. Még most sem adják fel az ilyen terveket. Kihúzzák az idejüket. De nem jön el az ő idejük.
A puccs és a kijevi hatóságok azt követő lépései elkerülhetetlenül konfrontációt és polgárháborút váltottak ki. Az ENSZ Emberi Jogi Főbiztosának becslése szerint a donbászi konfliktus áldozatainak teljes száma meghaladta a 13 ezret. Köztük idősek és gyerekek. Szörnyű, helyrehozhatatlan veszteségek ezek.
Oroszország mindent megtett a testvérgyilkosság megállítása érdekében. Megkötötték a donbászi konfliktus békés rendezését célzó minszki megállapodásokat. Meggyőződésem, hogy még mindig nincs alternatívájuk. A minszki intézkedéscsomagról, illetve a normandiai formátumú országok vezetőinek erre vonatkozó nyilatkozataiból mindenesetre senki nem vonta vissza aláírását. Senki nem kezdeményezte az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsa 2015. február 17-i határozatának felülvizsgálatát.
A hivatalos tárgyalások során, különösen a nyugati partnerek megfékezése után, Ukrajna képviselői rendszeresen kijelentik, hogy „teljes mértékben ragaszkodnak” a minszki megállapodásokhoz, de valójában az „elfogadhatatlan” álláspont vezérli őket. Nem kívánnak komolyan tárgyalni sem Donbász különleges státusáról, sem az ott élők védelméről. Inkább kihasználják a „külső agresszió áldozatának” képét, és russzofóbiát cibálnak. Véres provokációkat szerveznek Donbászban. Egyszóval mindenképp felkeltik a külső mecénások és mesterek figyelmét.
Úgy tűnik, és ebben egyre inkább meg vagyok győződve: Kijevnek egyszerűen nincs szüksége Donbászra. Miért? Először is azért, mert e régiók lakói soha nem fogják elfogadni azt a rendet, amelyet erőszakkal, blokáddal és fenyegetéssel próbáltak és próbálnak bevezetni. Másodszor, mind a Minszk-1, mind a Minszk-2 kimenetele, amelyek valódi esélyt adnak Ukrajna területi integritásának békés visszaállítására azáltal, hogy közvetlenül megállapodásra jutnak a DPR-vel és az LPR-vel Oroszországgal, Németországgal és Franciaországgal közvetítőként, ellentmond az egésznek. az Oroszország-ellenes projekt logikája. Fenntartani pedig csak a belső és külső ellenségkép állandó ápolásával lehet. És hozzáteszem – a nyugati hatalmak védelme és ellenőrzése alatt.
Ez az, ami valójában történik. Mindenekelőtt az ukrán társadalomban a félelem légkörének megteremtésével, az agresszív retorikával, a neonácik elkényeztetésével és az ország militarizálásával állunk szemben. Ezzel együtt nemcsak a teljes függőségnek vagyunk tanúi, hanem a közvetlen külső ellenőrzésnek, beleértve az ukrán hatóságok, a biztonsági szolgálatok és a fegyveres erők külföldi tanácsadók általi felügyeletét, Ukrajna területének katonai „fejlesztését” és a NATO infrastruktúrájának telepítését. Nem véletlen, hogy az „őslakosok” fent említett kirívó törvényét nagyszabású ukrajnai NATO-gyakorlatok leple alatt fogadták el.
Ez egyben az ukrán gazdaság többi részének átvételének és természeti erőforrásainak kiaknázásának álcája is. Nincs messze a termőföld eladása, és nyilvánvaló, hogy ki fogja felvásárolni. Ukrajna időről időre valóban kap pénzügyi forrásokat és kölcsönöket, de a saját feltételeik szerint és saját érdekeit követve, előnyben részesítve a nyugati cégeket. Egyébként ki fogja visszafizetni ezeket az adósságokat? Nyilvánvalóan azt feltételezik, hogy ezt nemcsak a mai ukrán generációnak kell megtennie, hanem gyermekeiknek, unokáiknak és valószínűleg dédunokáiknak is.
Az Oroszország-ellenes projekt nyugati szerzői úgy alakították ki az ukrán politikai rendszert, hogy az elnökök, parlamenti képviselők és miniszterek változzanak, de az Oroszországtól való elszakadás és ellenségeskedés megmaradjon. A béke megteremtése volt a hivatalban lévő elnök fő választási jelszava. Ezzel került hatalomra. Az ígéretek hazugságnak bizonyultak. Semmi sem változott. És bizonyos szempontból a helyzet Ukrajnában és Donbász környékén még elfajult.
Az Oroszország-ellenes projektben nincs helye sem a szuverén Ukrajnának, sem a valódi függetlenségét megvédeni próbáló politikai erőknek. Azokat, akik az ukrán társadalomban a megbékélésről, a párbeszédről, a jelenlegi zsákutcából való kiút kereséséről beszélnek, „oroszbarát” ügynököknek titulálják.
Ismét sok ukrajnai ember számára egyszerűen elfogadhatatlan az Oroszország-ellenes projekt. És milliónyi ilyen ember van. De nem szabad felemelni a fejüket. Valójában elvették tőlük a jogi lehetőséget, hogy megvédjék álláspontjukat. Megfélemlítették, a föld alá hajtják. Nemcsak meggyőződésük, kimondott szó, álláspontjuk nyílt kifejezése miatt üldözik őket, hanem meg is ölik őket. A gyilkosok általában büntetlenül maradnak.
Ma Ukrajna „helyes” hazafia csak az, aki gyűlöli Oroszországot. Sőt, az egész ukrán államiságot, ahogy mi értjük, kizárólag erre az elképzelésre javasolják tovább építeni. A gyűlölet és a harag, amint ezt a világtörténelem többször is bebizonyította, nagyon ingatag alapja a szuverenitásnak, amely számos súlyos kockázattal és szörnyű következményekkel jár.
Az Oroszország-ellenes projekttel kapcsolatos összes trükk egyértelmű számunkra. És soha nem fogjuk megengedni, hogy történelmi területeinket és hozzánk közel élő embereinket Oroszország ellen felhasználják. És azoknak, akik vállalkoznak egy ilyen kísérletre, azt szeretném mondani, hogy így saját országukat teszik tönkre.
A hivatalban lévő ukrajnai hatóságok előszeretettel hivatkoznak a nyugati tapasztalatokra, követendő mintának tekintve azt. Csak nézze meg, hogyan él egymás mellett Ausztria és Németország, az USA és Kanada. Etnikai összetételükben, kultúrájukban szoros, tulajdonképpen egy nyelvet beszélő államok maradnak szuverén államok saját érdekeikkel, saját külpolitikájukkal. De ez nem akadályozza meg őket a legszorosabb integrációban vagy szövetségesi kapcsolatokban. Nagyon feltételes, átlátható határaik vannak. És amikor átkelnek rajtuk, a polgárok otthon érzik magukat. Családokat hoznak létre, tanulnak, dolgoznak, vállalkoznak. Mellesleg így tesznek több millió ukrajnai születésűek is, akik jelenleg Oroszországban élnek. Saját közeli embereinknek tekintjük őket.
Oroszország nyitott a párbeszédre Ukrajnával, és kész a legbonyolultabb kérdések megvitatására. De fontos megértenünk, hogy partnerünk védi nemzeti érdekeit, de nem szolgálja másokét, és nem eszköz a másik kezében az ellenünk való harchoz.
Tiszteletben tartjuk az ukrán nyelvet és hagyományokat. Tiszteletben tartjuk az ukránok azon vágyát, hogy országukat szabadnak, biztonságosnak és virágzónak lássák.
Biztos vagyok benne, hogy Ukrajna valódi szuverenitása csak Oroszországgal együttműködve lehetséges. Szellemi, emberi és civilizációs kötelékeink évszázadok óta alakultak ki, és azonos forrásokból erednek, közös megpróbáltatások, eredmények, győzelmek keményítették meg őket. Rokonságunk nemzedékről nemzedékre öröklődik. A modern Oroszországban és Ukrajnában élő emberek szívében és emlékezetében van, a családunk millióit összekötő vérségi kötelékekben. Együtt mindig is sokszor erősebbek és sikeresebbek voltunk és leszünk. Mert egy nép vagyunk.
Ma ezeket a szavakat egyesek ellenségesen érzékelhetik. Sokféleképpen értelmezhetők. Ennek ellenére sokan hallanak majd engem. És egyet mondok: Oroszország soha nem volt és nem is lesz „Ukrajna-ellenes”. És hogy mi lesz Ukrajna – ezt a polgárai döntik el.
