Más ez a zsidózás – interjú Ormos Mária történésszel

Szerző: Krausz Viktória | Megjelent a 2012. december 02.-i lapszámban

Ez az antiszemitizmus nem ugyanaz, mint a két világháború közötti. Megfér ugyanabban a kosárban, de nem ugyanaz a tojás – mondja Ormos Mária történész. Hiszi, hogy a mai Magyarországon célt téveszt a rideg politikai számításból gerjesztett zsidógyűlölet. Hogy valóban így legyen, ahhoz azért a kormánypártok és a Jobbik közötti hatalomtechnikai kacérkodásnak is véget kellene vetni.
ORMOS MÁRIA 1930-ban született, Széchenyi-díjas történész, egyetemi tanár, politikus, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. A 20. századi magyar és egyetemes történelem neves kutatója, fő területe az európai szélsőjobboldal története. 1984 és 1992 között a pécsi egyetem rektora, 1996 és 2000 között a Bölcsészettudományi Kar megbízott dékánja. Közel kétszázharminc tudományos publikáció szerzője vagy társszerzője.
– A parlamentben ülő zsidók összeírásáról beszélt a Jobbik egyik képviselője az Országgyűlésben. Hol a határ?
OM:– Mögöttünk. Már rég átléptük. Sokkal hamarabb és sokkal határozottabban kellett volna mondani: állj, ne tovább!
– Kinek a dolga lett volna?
OM:– Nem egy emberé. Többeké. Talán mindannyiunké. Az egész politikai garnitúra felelős, élén a jelenlegi kormánnyal. De lett volna ezzel tennivalója a régebbi kormányoknak is.
– És miért nem teszik? Miért nem tették?
OM:– Talán a mindenkori magyar politikát jellemző naivitás miatt. A magyar vezetők ugyanis minden alap nélkül bíznak és hisznek. Rákóczi XIV. Lajosban, az 1849- es hősök Nyugat-Európa támogatásában, Károlyi Mihály francia segítségben. Az az általános nézet, hogy Magyarországon „ilyen úgysem történhet”. Hogy nem lehet antiszemita gyilkos szövegeket mondogatni a parlamentben. Hogy nem lehet megtámadni, felgyújtani a köztelevíziót. Aztán lám, dehogynem lehet. Hogy az uszításnak nem szabtak világos törvényi gátat, abban szerepe lehet ennek a lila ködös naivitásnak is.
– Pedig lenne kitől tanulni…
OM:– …Németországtól például, ahol hazai bíróságok előtt zajlottak a náci bűnösök perei, aztán megtörtént a kormány bocsánatkérése, rengeteg tanulmány és könyv született a témában, a médiában is számos vita zajlott a kérdésről, bekerült az iskolai tananyagok közé, tehát sok tényezőből állt össze az egyértelmű és világos állítás: Németország soha többé nem kér a nácikból. Nálunk viszont csak a motyogás megy. Sokan vagyunk ebben hibásak.
– A történészek is?
OM:– Lehet, hogy mi is, mert nem voltunk talán elég hangosak, meggyőzőek vagy népszerűek. Bár a szakma azért sokat tett a feltárások ügyében: már az ’50-es évek végén a munkaszolgálatos köteteken dolgoztam, amelyek meg is jelentek, sokan levéltári adatokkal foglalkoztunk, pedig meg kellett küzdeni cenzúraszervezetekkel, hogy mindezt engedélyezzék. És nem volt könnyű megszervezni az első holokausztkonferenciát sem a pécsi egyetemen a ’80-as évek közepén, ugyanis a minisztérium igencsak ellenezte.
– Mi a különbség és van-e hasonlóság az 1930-as évek antiszemita beszédmódja és a mostani megnyilvánulások között?
OM:– A legfontosabb, hogy akkor nem lehetett még Izraelre hivatkozni, hiszen nem is létezett, tehát egy az egyben szidták a zsidókat. Ma, aki a zsidókra gondol, gyakran Izraelről beszél, így kódolja az antiszemita szöveget. Pontosabban ez múlt időbe tehető, hiszen a zsidó meg van nevezve megint. A kódoláson túl vagyunk már, ezt a határt is átlépték. De az akkori, a ’30-as évekbeli szövegszerkezet más volt. Akkor minden lehetséges anomáliáért felelőssé tették „a zsidót”, most ez lehetetlen lenne. Ami most van, az szerintem a rideg politikai számítás. Eddig a cigánygyűlölettől remélt szavazatokat a szélsőjobb, ám most azzal kalkulálnak, hogy a cigányellenes hisztériával csak a vidék meghatározott részét érhetik el, a várost a hagyományos antiszemita szlogenekkel jobban meg lehet szólítani.
– Hagyományos lenne az antiszemitizmus?
OM:– A bűnbakképzés olyan régi, mint maga az ember. A zsidóknak évezredek óta ez a sorsuk: mindig a bűnbakszerep jut nekik – maga a szó is az Ószövetségből ered –, mindig van egy közeg, amely őket találja meg. Rájuk fogták anno, hogy megmérgezték a kutat, és azért van járvány, ők csórták el az államkincstár vagyonát, holott csak kezelték. Majd a német és magyar hadsereg hátba támadóinak kiáltották ki őket a liberálisokkal, demokratákkal együtt. Most megint ezzel próbálkoznak, de szerintem ez ma Magyarországon célt téveszt.
– Miből gondolja?
OM:– Az antiszemitizmust az első világháború után könnyű volt széles körben elterjeszteni itthon: lehetett mutogatni azokra a kereskedőkre, szállítókra, akik rossz minőségű katonai felszereléssel látták el a hadsereget. Aztán lehetett mutogatni a zsidó népbiztosokra, akik szerepet vállaltak a Tanácsköztársaság idején, de azt elhallgatták, hogy nem csak zsidók voltak közöttük, hanem például Kodály, Bartók, Dohnányi és számos író is. Voltak spontán zsidóverések a budapesti utcákon, aztán amikor csillapodott az őrjöngés, akkor egy fiatal gárda az egyetemeken kezdte kiszorítani a zsidó hallgatókat, professzorokat, de nem elégedtek meg a numerus claususszal, atrocitások is zajlottak. Akkor, a második világháború előtt valóban lehetett irigykedni a zsidókra: jó pozíciókban dolgoztak, bár voltak, akik a földet túrták, de a többségük jól élt. Ma már ez nem így van. A túlélők és leszármazottaik ma nem multimilliomosok, nincs kimagasló szerepük, ezért van szükség Izrael- és multiellenes jelszavakra, így jön a képbe az amerikai zsidó maffia, amely szerintük szorongatja a magyar népet, és a többi blődség. Tudom, hogy a Jobbiknak körülbelül hét-nyolc százalék a támogatottsága, ami ugyan nem kevés, de az 1939-es nyilas pártok támogatottságához képest eltörpül. A dolgok ismétlődnek ugyan, de nem ugyanúgy. Ez az antiszemitizmus nem ugyanaz, mint az akkori. Megfér ugyanabban a kosárban, de nem ugyanaz a tojás.
– Pedig van utánpótlás: a Jobbik támogatói között felülreprezentáltak a fiatalok.
OM:– Mert minden radikális megmozdulás mögött fiatalok állnak. Lehet, hogy az élén nem, ahogyan Hitler sem volt fiatal, amikor kancellár lett, de a követőtábor zöme mindig fiatal, általában 16-26 évesek. A futballhuligánok sem nagypapák, ugyebár. Megjegyzem, a szélsőbaloldalon ugyanez ez a helyzet. A fiatalok meg általában elégedetlenek, irigyek, türelmetlenek, de nem biztos, hogy életükben láttak zsidót, vagy tudták róla, hogy az. Időnként – látjuk – magukról sem tudják. Én nem ismerek olyan embert, aki jóváhagyná a mostani történéseket. Józan eszű fiatalokkal találkozom csak, akik undorodnak az ilyen Gyöngyösi-féle beszédektől. Lehet persze, hogy csak érzéki csalódás az enyém: a szélsőségesek nem keresik a társaságomat. De ha most a magyar állam, a politika szereplői és a társadalom tényleg a sarkára áll, akkor biztos, hogy ezek a józan gondolkodású fiatalok lesznek többen.
– Kin múlik?
OM:– Rajtam. És önön. Mindenkin múlik. Ha van józan esze a politikai mozgástérben lévő pártoknak, személyeknek, akkor azt mondják: elég! Lehet törvényes módszerekkel is, de nem úgy, hogy a parlamenti zsidózásért 30 ezret kell fizetni. Ez nevetséges. A legtöbb országban állami szabályozás nélkül is megy: nagyon hangosan és látványosan azt mondták, hogy nem. Prágában például az összes párt és egyházi vezető a náci felvonulók elé állt, amikor azok masírozni vagy szobrot ledönteni készültek.
– Itthon is sokan várnának többet a kormánytól annál, mint hogy egy korábbi közlemény frissített változatával reagáljon a jobbikos képviselő mondataira.
OM:– Én is többet várok. Azt, hogy véget vessenek ennek a hatalomtechnikai kacérkodásnak a szélsőjobbal. A jelenlegi vezetők mindent feladtak már abból, amit valaha képviseltek. Hogy ez meddig megy el, megjósolhatatlan. Történészként mondhatom, hogy néha a múltba se látunk jól, a jövőbe meg pláne nem. De azért várjuk meg, mit mond ma Rogán Antal a tüntetésen. Nem mindegy, hogy egy lagymatag ejnye-bejnyét vagy egy határozott elutasítást. Az is jó lenne, bár nem elég, ha a társadalom egy jelentős része azt mondaná, hogy állj. A legfontosabb persze az lenne, ha a kormány is ezt mondaná végre.
Vasárnapi Hírek