Majtényi: Ez egy kuruc beszédű és labanc viselkedésű ország

Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer forradalmi hangulatú beszédet kell mondanom, de nem bántam meg – mondja Majtényi László, aki szerint az ország megalázásával elfogadott fideszes alkotmány kártyavárként fog összeomlani. Csak akkor lehet tartós alkotmányt adni, ha a politikai közösség egészének az értékeit fejezi ki.
Ónody-Molnár Dóra| NOL| 2012. január 29. |

– Ön szerint miért csak most lehet gratulálni a fia kinevezéséhez? Malőr volt ez a csúszás vagy politikai bosszú, esetleg fenyegetés?

– A kérdés személyesen érint, ezért ebben a tekintetben érzékeny, mert egyfelől nyilvánvalóan közügy, hogy valakinek a fiát nem nevezik ki, így nem volt ellenemre, hogy az Index újságírója a történetet megírta. Ugyanakkor a magánéletemet szeretem távol tartani a közszerepléseimtől. Tucatnyi újságíró kért nyilatkozatot György fiamtól és tőlem is, de az összes megkeresést elhárítottuk, egyikünknek sem tetszik, amikor valaki a személyes sérelmeivel másokat terhel. Mindössze annyit tudok mondani: ha a miniszterelnök nem ír alá valamit, az nem véletlen. De ennél sokkal súlyosabb dolgok is történnek, például ezer újságírót a közmédiumból elküldtek, ez összemérhetetlenül súlyosabb sérelem. A fiam kinevezésének elmaradását karácsony előtt tudtam meg, amit akkor elmeséltem egy főrendűnek született barátomnak, aki megélte kamaszkorában, hogy neve miatt érik sérelmek, és belesápadt. Ez már hála istennek évtizedek óta ismeretlen Magyarországon.

– A szabadság melletti kiállás volt a központi gondolata az Operaház előtt elmondott beszédének. Ilyen politikai szónoklattal ritkán állnak elő tudósok. Mondana hasonlót a parlamentben is?

– Ez azért valószínűtlen, mert nem leszek parlamenti képviselő. Egészen más műfaj egyetemi katedrán előadást tartani, és más egy tömeggyűlésen beszélni. Az Opera előtt a nulla fokban toporgó több tízezer ember érdeklődését kellett felkelteni, de olyan szöveggel, amely másnap is vállalható, amikor idézik. Amit elmondtam, vállalom. Abban az értelemben ez nem politikai szerepvállalás volt, hogy nincs semmilyen pártpolitikai dimenziója. Nem teljesen kizárt, hogy hasonló szituációban még fellépek, de nem is valószínű.

– Gondolt arra valaha, hogy ellenzéki tüntetésen forradalmi hangulatú beszédet fog tartani?

– Nem, nem gondoltam. Soha nem gondoltam volna, hogy erre szükség lesz. A barátaim nagyon meg voltak döbbenve, mert engem nem ilyennek ismertek. Nem bántam meg, de ez semmiképpen nem jelenti azt, hogy politikai szerepvállalásra bármilyen formában is készülnék.

– Beszédében volt egy sokat idézett mondat: „Sokkal jobb sors egy demokratikus jogállam bukott miniszterelnökéé, mint egy tekintélyelvű országban a népharag által eltávolított nem legitim vezetőé, és a bukott diktátoré”. Egyesek ezt fenyegetésként értelmezték, mások jövendölésnek.

– Inkább tanács volt vagy figyelmeztetés. Nem minősítettem a miniszterelnököt, csak egy veszélyre hívtam fel a figyelmét. Azt is mondtam, hogy még egy hónappal ezelőtt is tartózkodtam volna ennek a mondatnak a kimondásától, mert nem tartottam volna indokoltnak. Aznap azt gondoltam, eljött az ideje ennek a figyelmeztetésnek. Nem mondom, hogy nagyon baráti, de az érintett javát szolgálja.

– És tudósként hogyan határozná meg a rendszert, amelyben élünk? Annyi definíció elhangzik: onnantól, hogy ez még demokrácia, hiszen a kormány elméletileg leváltható, a putyini demokrácián át a féldiktatúráig...

– Ez fontos felvetés. Egyrészt nagyon elégedetlen vagyok az erről szóló elemzésekkel, de önkritikusan azt is meg kell mondanom, hogy nem tudom meghatározni. Az nyilvánvaló, hogy a rendszer önképe – külsőségeiben, vonzódásaiban – hangsúlyosan a Horthy-rendszerre épül. Csakhogy, ha valaki Hoffmann Rózsát és Klebelsberg Kunót, Navracsicsot és Bethlent, esetleg Telekit, vagy Szalai Annamáriát és Kozma Miklóst összehasonlítja, jól láthatja a politikusi formátum nyomasztó fölényét, és nem e mostaniak javára. Az Eötvös Károly Intézetben kiadtunk egy kötetet az Elveszejtett alkotmány címmel, amely ezt a pusztítást végigelemzi, és tökéletesen rendelkezésünkre állt az a fogalmi nyelv, ami a jogállam lebontását nagyon precízen és plasztikusan leírja. Arra, hogy a nemzeti együttműködési rendszerét leírjuk, viszont még nincsenek fogalmaink. Azaz a valóság sokkal gazdagabb, mint az azt leíró nyelv. Az új jelenségekre ez általánosan jellemző. A proletárdiktatúrának nevezett valamivel sem tudtak az elemzők sokáig mit kezdeni, amíg aztán létrejött arra is egy fogalmi nyelv.

– A jogállamot akkor lehet lebontani, ha a társadalom tudomásul veszi. Az egyetemi oktatók, a bírók, a magánnyugdíjpénztár-tagok sem lázadtak fel. Nem mondhatja ezért joggal a kormány, hogy a nép jóváhagyásával cselekszik, tehát demokrácia van?

– Ez egy kuruc beszédű és labanc viselkedésű ország, már nagyon régóta. Lehetne azt mondani, hogy ha a magyar népnek ennyi szabadság elég, akkor nekem még sok is. De ez hamisság, mivel a magyar nép soha nem adott olyan választ, hogy ennyi szabadság neki elég. Belesétáltunk egy csapdába. Az előző kormányzat abszolút megérdemelte azt a csúfos bukást, amely az osztályrésze lett. Ez az egyik része, a másik, hogy a magyar politikai elit rendkívül tehetségtelen. Azt kell mondjam, ismerem is őket, sokan valahol a gyengeelméjűség határán vannak. De ez mind nem ad magyarázatot arra a különbségre, hogy például a szlovén bírák eredményes testületi ellenállást fejtettek ki, amikor támadás érte őket. Az nekem is meglepetés volt, hogy a magyar bírói kar egy obskúrus bírói egyesület hangos támogatásával elfogadta azt, ami történt. Nem lett volna szabad elfogadniuk, és ez nem csak rájuk vonatkozik.

– Sólyom László mégis kifejtette, hogy az elmúlt húsz évben az alkotmányos kultúra meghonosodott annyira, hogy az új alkotmány ellenére is érvényesülni fog. Az AB passzivitását, az ügyészség felemás aktivitását vagy a bírósági átalakításokat látva, nem túl optimista ez a nézet?

– Ez egy nagyon szép és rokonszenves gondolat. Lényegében azt mondja, hogy egy csúf kancsóba is lehet jó bort tölteni, a csúnya Nemzeti Színházban is lehet jó előadást csinálni. Az alkotmányosság belenő a keretekbe. Én kevésbé vagyok optimista. Viszont amiben én szeretek bízni, az az, hogy felnőtt legalább két olyan nemzedék, amelyik nem ismeri az állami elnyomást. Eltelt egy történelmi korszak, amelyikben a fiatal nemzedék keserű tapasztalatokat ugyan szerzett, de szabadságban élt. Nem hiszem, hogy eltűrné azt, amibe sajnos az előttük járók hajlamosak lennének belenyugodni. A Fideszben is rádöbbenhetnek egyesek arra, hogy nincs szentebb feladat, mint az alkotmányos demokrácia megvédése a mostani főnökkel szemben. Politikai értelemben ez hasznos fordulat lenne, még ha a személyeket ismerve, morálisan visszataszító egy ilyen pálfordulás. Bármilyen keserű igazság, de úgy tűnik, ezt az országot a fideszes elit bizonyos csoportjai nélkül valószínűleg nem lehet konszolidálni.

– Nyilván arra gondol, hogy a baloldallal közösen történik ez a konszolidáció. De ott a Jobbik, amelyik szintén a Fidesz-kormány utáni világot várja.

– Magyarországon a szélsőjobb társadalmi befolyása mindig jelentékeny, de korlátozott volt. Saját erejéből a szélsőjobb nem tudott hatalomra kerülni. Az uniós zászló égetése ebből a szempontból nagyon fontos határ. A magyar társadalom, ide értve a legelesettebbeket is, nem képzelheti el a jövőjét az Európai Unión kívül.

– „Az erő előtt hajlunk meg, nem pedig az érvek előtt” – nyilatkozta a miniszterelnök Brüsszelben. Tehát eltiportak minket. Ez a retorika nem éppen az unióellenes indulatokat, azaz a Jobbikot erősíti?

– Nyilvánvalóan a törzsközönségnek szólt ez a mondat. A politika rettenetesen hasonlít a sakkjátékra. Vannak olyan állások, amikor szinte nem lehet rosszat lépni. Vannak olyan állások, amikor nem lehet jót lépni. Ez a mondat is egy ilyen rossz lépés. Amikor beléptünk ebbe a közösségbe, ismertük és helyeseltük a szabályait. Ha a túlerő előtt hajlunk meg, az önfeladás, de miféle önkép van mögötte?

– A kormány mellett a napokban százezres tömeg mozdult meg, Ön szerint mi ennek a jelentősége?

– Fontos és van jelentése, jelentősége. Orbán, aki láthatatlan résztvevője volt ennek a tüntetésnek, ezúttal is megmutatta a tehetségét, amit rosszra használ. De azért hazugságra nem épülhet politika. Bármit hirdessenek a transzparensek, nem vagyunk gyarmat, sőt bármikor ott is hagyhatjuk az európai integrációt, és állítólagos keleti rokonainkhoz, az üzbégekhez vagy a türkménekhez is fordulhatunk. Az Európai Unió pedig nem szipolyoz minket, ellenkezőleg, finanszíroz. És nem felel sem Mohácsért, sem Nagymajtényért, sem Világosért, Trianonért sem. Ellenkezőleg, az Európai Unióban a lebomló határok folyamatosan közelítik a trianoni határokkal szétválasztott közösségeinket. A jövőnkért mi felelünk. Bízzunk talán a százezer kormánypárti felvonulóban is.

– A morális válság alkotmányos válsággá mélyült – mondta egy konferencián…

– Lényegében Kis Jánost idéztem, aki úgy fogalmazott, a politikai válság alkotmányossá mélyült. Egyrészt ugyanígy látom, és elfogadom, amit a baloldalon nem szívesen fogadnak el, hogy volt egy súlyos morális válság.

– Most is van?

– Fennáll, persze. Elviselhetetlen a korrupció ebben az országban, és a közjó, mint olyan, a pártokat nagyon kevéssé érdekli. De teljesen nyilvánvaló, hogy mindez alkotmányos válsággá mélyült. Hiszen olyan alaptörvényről beszélünk, amelyet az ország egyik felének megalázásával fogadtak el. Valójában azt gondolom, hogy az ország egészének a megalázásával, mert ehhez az alkotmányhoz az ország népének semmi köze nem volt.

– Sokan vélik úgy, hogy a 89-eshez sem.

– A 89-esnek is voltak legitimációs problémái, hiszen még a pártállami parlament fogadta el, de egy szabad választás legitimálta azt a döntést. Az Antall–Tölgyessy-paktumnak nevezett üdvözlendő közjogi megállapodást később a választók szintén legitimálták, és Európa egyik legjobban működő alkotmánybírósága erre a vázra szépen felrakta a húst. Nekünk Mohács óta soha nem volt olyan gránitsziklánk, amelyre fel lehetett volna építeni egy jó országot. Azt a torz történelemszemléletet, ami az alaptörvényben megnyilvánul, nem is tudom felfogni. „Nem ismerjük el az ország idegen hatalmak általi megszállását”, és az 1944 március utáni korszakot. Ez teljesen értelmetlen, mert attól még megtörtént velünk, ez a mi történelmünk. Az életem első közel negyven éve ebben az időszakban telt el. Mi az, hogy nem ismerjük el? A szárazságot se ismerjük el! És ne legyünk kispályások, a tatárjárást se ismerjük el, és a mohácsi vészt se! Olyan fokú butaságról van szó, ami racionálisan értékelhetetlen. Ez belengi az egész alaptörvényt. Ezért gondolom azt, hogy ebbe nem fog az alkotmány belenőni, hanem mint egy kártyavár összeomlik, és valamit a helyén létre kell hoznunk.

– Hogyan?

– Nem engedünk a 89-ből. Az ideális az lenne, ha visszaállítanánk a Fidesz-provizórium előtti alkotmányszöveget, de ennek a lépésnek is lennének vesztesei, ezért nem a szöveghez, hanem a 89-es elvi alapokhoz kellene visszamenni, és aszerint elkészíteni az új alkotmányt, amely az alkotmánytisztelő jobb- és baloldal közös műve kell hogy legyen. Még akkor is, ha a következő választás után a parlament összes helyét megszerezné a most még nem látható ellenzék. Csak akkor lehet tartós alkotmányt adni, ha a politikai közösség egészének az értékeit fejezi ki, ami másképp nem jöhet létre, csak alkuval, amelyben jobb- és baloldal megegyezik. Ráadásul nem is lenne nehéz megegyezni. Az alkotmánytisztelő jobboldalnak és az alkotmánytisztelő baloldalnak a dolgok 95 százalékáról ugyanazt kell gondolnia.

– Ez van olyan optimista gondolat, mint a Sólyom-féle.

– Petőfi Sándor A magyar nemzet című versénél elkeseredettebben Vörösmartyn kívül alig írt magyar költő. Mit fognak a magyarokról a történelemkönyvekbe írni? – teszi fel a kérdést Petőfi. „Élt egy nép a Tisza táján,/ Századokig, lomhán, gyáván” – mondja kétségbeesetten. Alig több mint egy évvel a március 15-i forradalom, a legnagyobb nemzeti dicsőség előtt.