Még Gömbösék sem...

Historia est magistra vitae – a történelem az élet tanítómestere –, írta majd kétezer éve Cicero. Az, hogy a historia valóban „tanító” lesz-e, nem a „mesteren” múlik, hanem a mindenkori utókor aktorain.
Erőss Zsolt–Vonyó József| Népszabadság| 2011. február 10.
Bizony a hatalom gyakorlói – de a döntéseiket elviselni kényszerülők is – okulhatn(án)ak a múlt tapasztalataiból. Ám a magyar politikai élet és a magyar társadalom általában nem okul.

Ezekben a hetekben a magyar és a nemzetközi sajtó, sőt a politikai világ jelentős része is a magyar sajtótörvénytől volt hangos. Érdemes hát visszapillantanunk hasonló szituációkra. Nézzünk vissza addig a miniszterelnökig, akinek díszpolgársága néhány hónapja gerjesztett vitákat – nem a sajtópolitikája okán, bár az is szóba kerülhetett volna.

Gömbös Gyula kormányfőként a „Nemzeti Egység” megteremtését tekintette legfőbb céljának. Ennek fontos eleme volt minisztere, Hóman Bálint által a kormány „Nemzeti Munkatervében” megfogalmazott elv, „az egységes magyar világnézet kialakítása”. Gömbös is majd kétharmados (63 százalékos) többséggel rendelkezett, de ez a Bethlent követő, konzervatív többség éppenséggel a legfőbb akadályt képezte a miniszterelnök előtt. Ezért szervezte át pártját (Nemzeti Egység Pártja — NEP), építette ki vidéki szervezeteit, toborzott hatalmas propagandával – gyakran manipulatív eszközökkel – tagokat, akik belépéskor aláírásukkal fogadtak hűséget a „Vezérnek”. Miként a Gömbös által személyesen kinevezett helyi és területi vezetők is. A párt dokumentumai és vezetőinek szónoklatai egyértelműen bizonyítják: csak azt tekintették becsületesnek és magyarnak, aki csatlakozott a párthoz, vagy legalább annak elveit vallotta. Gömbös persze nemcsak a párt, hanem az általa megszervezett „egész magyar nemzet” vezérének tekintette magát.

E célokat szolgálta sajtópolitikája is. A miniszterelnökség sajtóosztályának élére kinevezett Antal István – 1919 óta Gömbös személyes híve – nagy szorgalommal látott hozzá a szigorúan centralizált sajtóirányítás megteremtéséhez, a kormányt támogató laphálózat kiépítéséhez. 1932 őszén a kormány és a párt félhivatalos lapjává minősítették a Budapesti Hírlapot és a Társadalmi Egyesületek Szövetségének (TESZ) hétfői lapját, a Nemzeti Figyelőt. Propagandaszerepük sikeres betöltése érdekében megemelt állami támogatásban részesültek, a kormány vidéki megbízottait, a főispánokat pedig intézményes terjesztésükre kötelezték. 1933 februárjában jelent meg a NEP hivatalos lapja, a bulvárjelleget is hordozó Függetlenség. Ehhez a hálózathoz csatlakozott 1934-ben Milotay István Új Magyarságja s a kormánypárt 1936 júniusában indított Esti Újságja.

Az országosan terjesztett budapesti lapoknál is nagyobb figyelmet fordított a NEP országos központja a vidéki sajtópropaganda hatékony megszervezésére. A helyi szervezetek rendszeresen tájékoztatták a pártközpontot az egyes újságok előfizetőinek számáról. A legnépszerűbbek feletti befolyást igyekeztek megszerezni relatíve magas állami szubvenció folyósítása révén, azzal a feltétellel, hogy a kormány, és személy szerint a „Vezér” politikáját népszerűsítik. Több helyen a NEP választókerületi vagy városi vezetői lettek e lapok főszerkesztői. Újakat is indítottak, mint pl. a Ceglédi Függetlenséget, mely nemcsak címében utalt a kormánypárt félhivatalos szócsövével való rokonságára, hanem alcímével is nyíltan deklarálta: „A Nemzeti Egység Szervezetét támogató független napilap”. A Szolnokon kiadott, a NEP helyi szervezője által alapított és szerkesztett Nemzeti Jövőnk első száma a párt elnöke, ügyvezető főtitkára s a kormányt támogató TESZ ügyvezető alelnöke által írt három cikkel, a „Nemzeti Egység kormányának” és „Vezérének” politikáját magasztaló vezércikkel, továbbá egy, A Vezér parancsol című dicsőítő verssel köszöntötte olvasóit 1932. december 11-én.

A szervezettség és az ellenőrzés biztosítása érdekében 1933-ban – a szervezet alapszabályának módosítása révén – elérték, hogy a Magyarországi Vidéki Lapok Országos Egyesülete a NEP országos ügyvezető főtitkárát, Marton Bélát válassza elnökéül. Első ügyvezető alelnöke (operatív irányítója) Gömbös régi híve, a kormánypárt debreceni titkára, egyben a pártot támogató Debreczeni Ujság – Hajduföld főszerkesztője, Kolosváry-Borcsa Mihály, őt követően pedig a NEP propagandairodájának munkatársa, báró Zech Alfonz lett.

Az így megszer(ve)zett, befolyásuk alá vont sajtótermékektől elvárták, hogy a miniszterelnökség sajtóosztálya által megfogalmazott, s ekképpen egységes közleményekben számoljanak be minden fontos politikai eseményről. Mindenekelőtt a „Vezér” szerepléseiről, kinek beszédeit részben Antal István írta, aki aztán Gömbös spontán megnyilatkozásainak esetlenségeit is segítette elhallgattatni a közvélemény előtt az általa szerkesztett s kötelezően közlendő tudósításokban.

A NEP központja rendszeresen küldött „iránycikkeket” a vidéki szerkesztőségeknek annak érdekében, hogy az ország lakossága azonos szövegek alapján ítélje meg a párt és a kormány politikáját. Így történhetett meg, hogy 1933 szeptemberében azonos címmel – A Nemzeti Egység a magyar nép legnagyobb szervezete – jelent meg szinte minden megyei lapban Marton főtitkárnak a pártszervezés újabb kampányát beharangozó cikke.

Az erőfeszítések csak részsikereket hoztak. Többek között azért, mert nem volt törvényi hátterük, nem voltak jogszabályok, melyek szigorúan szankcionálták volna a „renitenseket”. Lapok sora saját tudósítóinak írásait közölte Antal fogalmazványai helyett. S ennek éppúgy nem volt következménye – lapbetiltás, pénzbüntetés stb. –, miként annak sem, hogy ellenzéki lapok (Az Est, 8 Órai Újság, Magyarország stb.) sorozatban közöltek a NEP-központ és vezetői törvénysértő lépéseit leleplező cikkeket, sőt a párt titkos dokumentumainak szövegeit is.

Antal és Marton – azaz a „Vezér” – törekvéseivel nem csak az ellenzéki politikai erők és nem csak az ellenzéki sajtó fordult szembe. Gömbös régi barátja, fajvédőtársa, 1935 márciusától belügyminisztere, Kozma Miklós is. Az MTI, majd a rádió elnökeként 1932 októbere után is következetesen őrködött az általa irányított intézmények függetlensége felett. Határozottan visszautasította a sajtóosztály vezetőjének kísérleteit, s az MTI, illetve a rádió szerkesztősége a saját híranyagát adta közre, akkor is, ha ezek másként fogalmaztak, mint Antal. Kozma a sajtó centralizálásában is a diktatúra bevezetésére tett kísérletet látott. A maga eszközeivel ezt éppúgy akadályozni igyekezett – sikeresen –, mint belügyminiszterként, 1935–1936 fordulóján Marton arra irányuló tervét, hogy a pártszervezetek révén totálisan szervezzék meg a társadalom egész életét – felszámolva nemcsak az ellenzéki erők befolyását, hanem a társadalom önszerveződésének, minden, a NEP-től független társadalmi kezdeményezésnek a lehetőségét is.

Mindez arra figyelmeztet minket, hogy a társadalmat veszélyeztető diktatórikus törekvéseket – kivált a maihoz hasonló erőviszonyok között – akkor lehet sikeresen megakadályozni, ha nemcsak az ellenzék és a független vagy ellenzéki sajtó, hanem a kormányzó pártnak a törvényességhez ragaszkodó, józan erői (politikusok és befolyásos értelmiségiek) is határozottan fellépnek ellene. Ha másért nem, saját pártjuk pozícióinak, társadalmi támogatottságának megőrzése érdekében.

A szerzők történészek