Igény és lehetőség

Varga Zs. András az alkotmányozás vitás kérdéseiről, az elvarratlan szálakról és a nyugdíjintézkedés jogszerűségéről
Magyar Nemzet 2010. december 4. 00:00

Kulcsár Anna
Mi is az a magalkotmány, és miért nem az állampolgárok magántulajdona a magánnyugdíjpénztárakba befizetett járulék? – többek között ezekről a kérdésekről beszélgettünk Varga Zs. András tanszékvezető egyetemi docenssel, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem oktatójával, aki szerint az egy központú bírói hatalom élén ismét a magyar történelmi hagyományból ismert kúria állhatna.

Varga Zs. András negyvenkét éves jogász. Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen 2003-ban szerzett PhD fokozatot állam- és jogtudományból. 1995-től 2000-ig az ombudsmani hivatalban dolgozott, 2000-től 2006-ig a legfőbb ügyész helyettese. Ügyész, egyetemi docens. Szakterülete az alkotmányjog és a közigazgatási jog.

Az utóbbi hetek nagy alkotmányjogi vitái közül a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen megrendezett november 10-i tanácskozás váltotta ki a legnagyobb érdeklődést. Ön ott több olyan gondolatot megfogalmazott, amelyek ebben a formában eddig senkinek sem jutottak az eszébe. Beszélt például a magalkotmányról, és azóta szerte a szakmában erre hivatkoznak. A magalkotmány a miniszterelnök által említett rövid, tömör, szerethető alaptörvény jogi megfelelője?
– A politika mellett a tudomány is jelezte, hogy rövid, tömör, szerethető alkotmányt kellene elfogadni. Magam az alkotmány-előkészítő parlamenti bizottság felkérésére fejtettem ki nézeteimet. Az általam használt magalkotmány megjelölés több forrásból táplálkozik. Először Németországban vetették fel, hogy szükség lenne egy úgynevezett integrációálló alkotmánymag létrehozására, hogy egyértelművé váljék, miről dönthet az állam és miről az Európai Unió. Szerintük fontos, hogy az alkotmánynak legyen egy olyan magva, amelyet nem írhat felül az unió. A német alkotmányban ugyanis vannak megváltoztathatatlan szabályok. A szövetségi alkotmánybíróság értelmezése szerint, ha van olyan rendelkezés, amelyet a németek maguk sem változtathatnak meg, azt más tagállamok szavazása, vagyis az EU verdiktje sem írhatja felül. Ez az egyik forrása az én magalkotmány-gondolatomnak. A másik: a stabilitás. Az alkotmánynak azért kell tömörnek lennie, hogy minden olyan helyzetben, amikor valamelyik politikai erő vagy az EU változtatást kezdeményez, ne kelljen az alaptörvényt módosítani. Meggyőződésem szerint az alkotmány legfontosabb értéke a léte s a lehetőség szerinti változatlansága. A harmadik összetevő praktikus jellegű: mivel kevés az idő, nem lehet mindent kodifikálni. Emiatt a magalkotmány felel meg legjobban az igényeknek és a lehetőségeknek.
– Sólyom László volt köztársasági elnök szerint, ha rövid, tömör alkotmányt fogad el az Országgyűlés, csak növeli a jogalkotás adósságait. A részleteket ugyanis külön törvényekben kellene szabályozni. A folyamat sosem érne véget.
– Sólyom professzor úr a Heti Világgazdaság című lapban október 21-én közölt tanulmányában hosszan érvelt a magalkotmány ellen. Én ezt figyelmesen elolvastam, s lényegében osztom a felvetéseit. Úgy vélem azonban, hogy a dilemma feloldható. Az alkotmány elfogadása és életbelépése nem történhet meg egy időpontban. Az alaptörvény hatálybalépése előtt ki kell dolgozni a részletekről rendelkező sarkalatos törvényeket. Ez nem is lehetne másként, különben az új alkotmány hatálybalépésével egy csapásra alkotmányellenessé válnának a vele ellentétes rendelkezések. Ahhoz, hogy valóban elkezdődhessen egy új időszámítás, s ne átmeneti vitákkal terhelt korszak kezdődjék, az alkotmányt együtt kell életbe léptetni a hozzá szorosan kapcsolódó törvényekkel.
– Ön arról is beszélt a katolikus egyetem dísztermében, hogy a mai alkotmány voltaképpen jogfolytonosságot teremt a rendszerváltozást megelőző időkkel. Ezt hogyan értette?
– Felidéztem azt a mondatot az Alkotmánybíróság egyik első határozatából, amely szerint a rendszerváltozás a legalitás talaján ment végbe. Közjogászként ezt elfogadom. A jelenlegi alkotmányt ugyanakkor még 1989-ben, a szabad választások előtt szavazta meg az Országgyűlés. A teljes szöveget egészében sosem erősítette meg az új parlament. Egyes részeit igen, sőt nagyon sok szabályt át is írt, mégpedig 1990-ben, az Antall–Tölgyessy-paktum után. Tehát bizonyos elemeiben ez már más, mint az 1989-es szabály volt, ám azzal, hogy azt mondtuk, a pártállami Országgyűlés által megszavazott alkotmány nyomán megyünk tovább, legálisnak ismertük el a korábbi rendszert. Az elvarratlan szálak máig megmaradtak. Hozzáteszem: 2010-ben fordulat történt, hiszen a többség azt mondta, hogy mást akar.
– A volt államfő azt is felhozta, hogy az új alkotmánynak a régi alaptörvény értékeire kell épülnie. Mi a véleménye erről?
– Nyilván van egy olyan szövegrétege a jelenlegi alkotmánynak, amelynek meg kell maradnia. Ha például az 1848-as hagyományok alapján képzeljük el a közjogi berendezkedést, akkor a mondatokat felcserélhetjük, a szórenden is változtathatunk, de a parlamentáris formát nem küszöbölhetjük ki. Az alapvető jogokhoz szintén ragaszkodnunk kell, tartalmukat ugyanis az általunk is aláírt nemzetközi egyezmények határozzák meg. Nem mondhatjuk tehát, hogy nincs többé személyes szabadság, vagy hogy a bűnösséget a bírón kívül más is megállapíthatná. Ennyiben egyetértek azokkal, akik azt mondják, hogy a mai alkotmány története folytatódik. Idáig egyetlen nemzetnek adatott meg, hogy a nulláról kezdjen, az Amerikai Egyesült Államoknak, amely jogelőd nélkül hozta létre a saját berendezkedését. Egyebekben nem osztom azok véleményét, akik azt mondják, a jelenlegi alkotmány nyomvonalán kell továbbmennünk. Már csak azért sem, mert az alaptörvény nem határozza meg, hogy mi a nép, mi a nemzet.
– Azt is említette az alkotmányjogi konferencián, hogy az Alkotmánybíróság a vagyoni kárpótlásról szóló jogszabályok vizsgálatakor nem ragaszkodott ahhoz a régi jogelvhez, amely szerint a tulajdonjog nem évül el. A tulajdonról manapság is sok szó esik.
– Ezt úgy vetettem fel, hogy az AB nem védte meg a római jogig visszanyúló, nagyon régi szabadságjogot. Nem szeretnék elmerülni a reprivatizáció részleteiben, de azzal, hogy az AB azt mondta: más az alkotmányban megfogalmazott tulajdonjog és megint más ennek a jognak a polgári törvénykönyvben megszabott tartalma, voltaképpen lehetővé tette, hogy a tulajdonjogot szerződéses kötelmi igénnyel lehessen helyettesíteni. A volt tulajdonosok nem tarthattak igényt a tulajdonukra, ehelyett az állam részleges kárpótlásként – saját belátása szerint – értékpapírt adott az elvett vagyon helyett.
– Nem ért egyet ezzel?
– Az tény, hogy a polgári törvénykönyv szerint a tulajdoni igények nem évülnek el, az alkotmány alapján azonban az AB megakadályozta ennek érvényesülését. Válasza a mai eseményekre is hatással lehet. A nyugdíjpénztárakra gondolok. A pénztártagok befizetése nem az ő tulajdonuk. A pénz a befizetőktől közjogi szabályokkal elvont közteher jellegű járulék akkor is, ha saját számlán tartják nyilván. A pénztártagok nem tulajdonosi, hanem szerződéses, kötelmi igénnyel léphetnek fel. Másképpen mondva: nem a befizetett öszszeg illeti meg őket, hanem az annak megfelelő terjedelmű szolgáltatás. A befizetett pénz a pénztár tulajdona. A pénztár használja, szedi a hasznát, és rendelkezik vele, olyannyira, hogy az összeg a pénztár könyveiben jelenik meg mint saját forrása. A pénztártagok csak arról dönthetnek, hogy mibe fektesse a pénztár a járulékukat. Ám abba nincs beleszólásuk, hogy az intézmény konkrétan hogyan használja fel az összeget. Ha tehát az állam magához vonja a pénztári tagdíjakat, nincs tulajdonelvonás, csupán új szereplő lép be ebbe a sajátságos kapcsolatba. Klasszikus értelemben vett szerződésről sincs szó, hiszen jogszabály alapján kötelező belépni a nyugdíjrendszerbe. Nem a pénztárral fennálló szerződéses viszony a meghatározó itt, hanem a közjogi rendelkezés.
– Jogszerű lehet tehát az új nyugdíjintézkedés?
– Nem látok komoly alkotmányossági problémát abban, hogy az állam átveszi a magánnyugdíjpénztárral szembeni igényt, és azt mondja, hogy nagyjából ugyanolyan minőségű ellátást fog szolgáltatni ugyanolyan terjedelemben. Ez pont az Alkotmánybíróság értelmezéséből adódik.
– Ön nemrég az igazságszolgáltatás új modelljét vázolta fel. Lényegében visszaállítaná azt a háború előtti rendszert, amelynek élén a kúria állt. Összevonná az AB-t, a Legfelsőbb Bíróságot és a most létrehozandó közigazgatási bíráskodás vezető fórumát. Nem sértené ez a bírói függetlenséget?
– A bíró tevékenységének elvitathatatlan, elvonhatatlan lényege az, hogy értelmezi és alkalmazza a jogot. S a bíróságok akkor bíróságok, ha függetlenek. Ez a megkülönböztető jegyük. E tekintetben nyilván nem várható változás az új alkotmányban sem. Más kérdés, hogy milyen szervezeti keretek között működjék az ítélkezés, itt is vannak kötöttségek, mert a bírósági szervezetet is jellemzi a függetlenség. A függetlenség ugyanakkor nem jelenti azt, hogy csak egyetlen szervezeti forma lenne jogállami, alkotmányos, helyes. A véleményem az, hogy az alkotmánynak nem feltétlenül kell ezt a szervezetet teljes részletességgel szabályoznia, de a függetlenség mellett arról is szólnia kell, hogyan épüljön fel az igazságszolgáltatás legfelső fóruma. Szükséges, hogy a bírói szervezet egy központú legyen.
– Ez a központ lenne a kúria?
– Igen. Az egész bírósági szervezet – az Alkotmánybíróság, a Legfelsőbb Bíróság és a közigazgatási bíráskodás – jól elkülöníthetően, de egyetlen nagy intézményben kapna helyet. Ez egyébként megfelel az Európai Bíróság működési elvének. A részletszabályokat természetesen külön törvény tartalmazná. A fontos az, hogy találkozzék a három szervezet, mert egy bírói hatalom van. Az ítélkezésnek, a jogértelmezésnek egységesnek kell lennie, ez garantálhatja a biztonságunkat.
– Vita zajlik arról is, politikai vagy szakmai feladat-e az alkotmányozás. Önnek mi a válasza erre?
– Az alkotmányozás nem a jogászok hitbizománya. Az Országgyűlésnek van felhatalmazása arra, hogy megalkossa az alaptörvényt. Nekünk, jogászoknak az a szerepünk, hogy ha megkérdeznek, tanácsot adjunk, ha nem kérdeznek meg, a tudomány szabályai szerint egymás között vitatkozgassunk. Az alkotmány értékeket és irányokat jelöl ki, elfogadása után a jogászoknak az a dolguk, hogy választ adjanak a jogalkalmazás kérdéseire, a politikusoknak pedig, hogy döntsenek az újabb jogalkotási feladatokról.