MagyarHirlap: Jobbágyi Gábor: Bíróságaink

Az egyes ügyek részleteibe nem kívánok belebonyolódni, inkább néhány általános vonásra, és az okokra hívnám fel a figyelmet.

Jobbágyi Gábor – 2016.02.05. 01:01
Tábornokper, Hagyó-, Biszku-, Dopeman-ügy, iszapkatasztrófa-per – csak néhány a legutóbbi időszakból, amelyekben a meghozott ítélet, az eljárás nemcsak a közvéleményt, a pártokat, a sértetteket, de a hozzáértő jogászokat is megdöbbentette.

Az egyes ügyek részleteibe nem kívánok belebonyolódni, inkább néhány általános vonásra, és az okokra hívnám fel a figyelmet. Pályám kezdetén közel egy évtizedig gyakorló jogász-ügyvéd-jogtanácsos voltam. Belső információink alapján akkor is tudtunk botrányos történésekről – amelyekről a közvélemény nem tudhatott.

Ennek egyik jellemzője a párt és állami vezetők törvény feletti, –kívüli állása volt. Ha a nómenklatúra felső szintjein bűncselekményt követtek el, az eljárás megindításához a központi vezetőség engedélye kellett – ami a legtöbbször nem érkezett meg –, így a cselekmény következmény nélkül maradt. Csak nagyon szűk körben, suttogva beszéltünk arról, hogy a Központi Bizottság illusztris tagja ittas vezetéssel két ember halálát okozta. Nem tudhattunk a szovjet katonák bűncselekményeiről, károkozásairól – már csak azért sem, mert ezekre a magyar bíróságoknak nem volt illetékességük. Így homályban maradt az is, hogy egy hadgyakorlatról hazatérő szovjet tank legénysége szétlőtt egy falusi kocsmát, mert nem akarták ingyen kiszolgálni őket, vagy a Badacsonyba csapódó és felrobbant katonai repülőről sem hallottunk, s a katonák által okozott közlekedési balesetek szintén ismeretlenek maradtak. Következmény nélkül maradt a világháború alatt megerőszakolt több százezer magyar nő halálos áldozatokkal is járó tragédiája.

A nómenklatúra alsóbb szintjén állók is különleges eljárásra számíthattak akár polgári, akár büntetőügyekben. Az ilyen ügyeket a bírósági elnök a meghatározott bíróra osztotta, így ha ezt észleltük, mi ügyvédek máris tudtuk, hogy nem sok jóra számíthatunk. Megemlíthetem azt az ügyet, amelynek nagy szerepe volt abban, hogy elhagytam az ügyvédi pályát. Tizenhat éves ügyfelem kegyetlen nagy pofont kapott – nyolc napon belül gyógyuló könnyű testi sértést elszenvedve –, mint később kiderült, egy munkásőrtől. Aki a tárgyaláson viszonvádat emelt, mert a gyerek állítólag nekilökte nyom nélkül a biciklijét. Ügyfelemet elítélték, a munkásőrt felmentették jogos védelem címén, én meg elhagytam az ügyvédi pályát.

Azt reméltük, hogy a rendszerváltás után jön a jogegyenlőség és jogbiztonság, megszűnik az Orwell Állatfarmjában leírt állapot, miszerint mindenki egyenlő, de vannak egyenlőbbek.

Csalódásaink

Csalódtunk. Először a sortűzperekben. Felidéződött emlékeimben, hogy a hetvenes évek elején hallgatóként részt vehettem az Újvidék melletti Csurogon elkövetett háborús bűncselekmények elkövetőinek perén. Emiatt a fővádlottakat már a negyvenes években elítélték, ekkor a konkrét végrehajtók közül ítéltek el tizenötöt, összesen kétszázharminc év végrehajtható börtönbüntetésre. A sortűzperekben két ügyben három ember kapott összesen kilenc évet ugyanazon nemzetközi jogszabályok alapján. A döntéseket hozók, a parancsot kiadók felelősségéről nem volt szó.

Ez történt többek közt a Tocsik-, a Postabank-, a Kulcsár- és a moszkvai ingatlanügyben a bevezetőben említettek mellett. Ezek hosszú évek után a jogerős ítéletben vagy felmentéssel vagy jelképes, enyhe ítélettel zárultak. Annak ellenére történt ez, hogy mindegyik ügyben hatalmas nyilvánossággal indult a nyomozás – és a közvélemény hihette, hogy súlyos következményei lesznek a cselekményeknek.

Visszatartó erő

A valóban bonyolult ügyekben hosszú nyomozási és ügyészségi szakasz előzi meg a vádemelést, amelynek a végén súlyos bűncselekmények miatt emelnek vádat. A nyomozóhatóságoknál ma már jól képzett rendőrök, az ügyészségeknél nagy számban jól képzett jogászok dolgoznak. Így a vádemelés előtt többszörös szűrőn mennek át az ügyek, s közben a hatóságoknak lehetőségük van leállítani az eljárást, vagy enyhe cselekmény miatt vádat emelni. Ezért érthetetlen, hogy folyamatosan eltér a nagy ügyekben a bíróságok és az ügyészségek álláspontja. (Ebből nem következik, hogy ebben a szakaszban nem fordulhat elő hiba, lásd például a móri ügyet.) Hogyan hozzák bíróságaink ezeket a határozatokat? Nehezen döntenek mind az első-, mind másodfokon. Tény, hogy egy sokvádlottas, bonyolult ügyben a legnehezebb rész az ítélet meghozatala és írásba foglalása. Nemegyszer több száz oldalas az írásba foglalt ítélet, így a feladattól való húzódozás érthető – bár nem elfogadható.

S itt esik egybe a bíróság szándéka a perelhúzásra törekvő sztárügyvédek módszereivel, a gyakran háromhavonta vagy félévente tartott tárgyalásokon újabb és újabb indítványok előterjesztésével, betegség miatti távolmaradásokkal, elfogultsági kifogással. S ha felkerül a vaskos iratcsomag több év után a másodfokra – nemegyszer itt is az egyszerűbb megoldást választják, hatályon kívül helyezik az ítéletet, olyan esetleges hibák miatt, amelyek orvosolhatók lennének másodfokon is. Ekkor első fokon újrakezdődik az eljárás. Ez az ide-oda tologatás némely ügyekben többször is előfordul (például a tescós rablás ügyében már tíz éve). Az idő múlása azonban kedvező a vádlottaknak, ez enyhítő körülmény, másrészt bizonytalanabbá válnak a bizonyítékok.

Szintén új vonás, hogy a bírósági eljárásban vádlottak és tanúk visszavonják a nyomozás során tett terhelő vallomásaikat. Ezért sokszor összeomlik vagy erősen gyengül a vád helyzete. Tudomásom szerint a bíráink és ügyészeink ezt következmény nélkül tudomásul veszik, holott ez a magatartás kimerítheti a hamis vád, vagy a hatóság félrevezetésének súlyos bűncselekményét. Ilyen vádemelésekről nincs tudomásunk – pedig ennek komoly visszatartó ereje lenne.

Nómenklatúra-ítélkezés

Problémát jelent a szakértői tevékenység is. A hatóságoknak szinte minden ügyben szükségük van szakértőkre. A vélemények elkészítésének elhúzódása szintén az egyik oka a hosszú eljárásoknak. A vádlottaknak viszont joguk van új szakértőt igényelni, és ilyenkor szokott bekövetkezni egy nehezen érthető fordulat: a szakértői vélemények lényeges pontokban eltérnek. Ez a helyzet szinte olyan, mintha nem létezne szakértői vélemény, a bíróságnak nehéz és problematikus a választás.

Csak néhányat említettem a súlyosan problematikus ítéletek okai közül. Lehetne ezen változtatni? Igen, de nehezen. A bíróságok függetlensége alapvető demokratikus érték, ebbe a politikának, a többi hatalmi ágnak beavatkozási lehetősége nincs.

Komoly eljárásjogi változtatások enyhíthetnek a helyzeten. (Ennek egyik eszközét vezették be a közelmúltban: a Legfőbb Ügyész indítványa alapján a Kúria öt, másodfokon hatályon kívül helyezett ügyből négyben megállapította, hogy hibás, indokolatlan volt a hatályon kívül helyező másodfokú döntés, a kisebb hibát – ha volt – a másodfokú bíróságnak orvosolnia kellett volna.) A bírók, bíróságok a törvényeknek alárendeltek, vagyis jogalkalmazók, és nem helyezhetik magukat törvényen felül és kívül. Ezért ha a tényeknek, jogszabályoknak ellentmondó ítélet születik, és ezt a felsőbb bíróságok észlelik, ennek egy kontrollrendszer nyomán hatása lehet a nagyot tévedő bíró pályájára. (Nem valószínű, hogy felmerült a Dopeman-ügy bírájában, hogy ha a felmentő ítélete jogszerű, akkor minden állampolgárnak alanyi joga számára kedvezőtlen döntés esetén bírák műanyag fejével futballozni a Kossuth téren, rendőri biztosítással.) A bíróságok sokszor nem veszik figyelembe az ítéleteik társadalmi hatását. Egy „következmények nélküli országban” eluralkodhat a jogi anarchia, az önbíráskodás.

Arról nem beszélve, hogy az ítéleteknek gyakran sokmilliós perköltség- és kártérítési vonzatuk is van, amelyet az állam (az adófizető) visel. Nem lenne célszerű, ha a közvéleményben rögzülne, hogy visszatérőben van a kádári nómenklatúra-bíráskodás, vagyis vagyunk mi egyenlők, de vannak nálunk egyenlőbbek.

Az elmondottak nem érintik azt, hogy a bíráink többsége megnyugtató, igazságos ítéletet hoz, amely már első fokon jogerőre emelkedik.
http://magyarhirlap.hu/cikk/46912/Birosagaink