Államcsíny – az új törvények összehangolt rendje

2012. április 16. hétfő, 03:27

Bolgár György ma közölt beszélgetésében Vörös Imre volt alkotmánybíróval joggal hívta fel a figyelmet rá, hogy elsikkadt Vörös Imre Állmacsínytevők című írása, amely március 8-án jelent meg a hvg.hu-n. (Sajnos nem ez az egyetlen fontos megállapításokat tartalmazó írás, amely visszhangtalan marad.) Az alábbiakban rövide(ebbe)n összefoglaljuk Vörös Imre írását. Amely nemcsak azért fontos, mert megindokolja, miért látja úgy a szerző, hogy érdemes gyanakodnunk: a kétharmados magyar kormányzó és törvényhozó erő államcsínyt hajtott végre. Hanem azért is, mert a politikusi önmentéseket és önérzeteskedéseket is a helyükre teszi. Egyrészt ugyanis nem magán- és belügy egyetlen uniós tagországban sem, hogy „a politikát” teljes rendszerátalakításra használják-e fel. Másrészt világossá teszi, hogy amikor magyar politikusok a konkrét törvényeket érintő konkrét kifogásokhoz ragaszkodnak, és a szuverenitás nevében kikérik maguknak a demokrácia felszámolásának vizsgálatát, azaz „a politikai” kifogásokat, éppen arra törekszenek, hogy eltakarják a magyar állampolgárok és az Unió szervezetei elől azt a tényt, hogy „a fogaskerékszerűen egymásba illeszkedő” konkrét törvények mára valóban antidemokratikus rendszerváltást – alkotmányellenes puccsot – eredményeztek.

Vörös Imre írása

Uniós tagsági feltétel a jogállam alapelveinek elfogadása és a hatékony politikai demokrácia

„A mostani – mondhatni újonnan felfedezett európai jognak való – megfelelési kampányban a magyar Alaptörvénnyel való viszony fel sem merül. Csakhogy a magyar Országgyűlés az elmúlt másfél évben e törvényalkotási konglomerátummal saját magának telepített aknamezőt: az EU-nak az európai joggal való összhangra vonatkozó vizsgálatai mellett folynak az Európa Tanács vizsgálatai is, melyek a sokkal szélesebb körű, általánosabb emberi jogi-alkotmányjogi kontextusra is kiterjednek. Az Európa Tanács – Magyarország által is aláírt – Alapokmányának 3. cikke kimondja: ’Az Európa Tanács minden tagállamának el kell fogadnia a jogállamiság alapelveit’. Az Európa Tanács keretében 1950-ben megalkotott ’Emberi Jogok és Alapvető Szabadságjogok Európai Egyezmény’-ének preambuluma pedig leszögezi: ’A világ békéjének és igazságosságának alapja (…) a hatékony politikai demokrácia (…) figyelembe vétele útján tartható fenn’. Tehát az Európa Tanács Velencei Bizottságának tárgyilagos – ettől még nem egyedül üdvözítő, de mindenképpen megfontolandó, adott esetben követendő – véleménye is kimunkálás alatt áll, amelyet persze valamiféle provinciális ’szabadságharcos’ faluvégi kurta kocsmában még ki lehet röhögni, de politikusok, civil szervezetek, polgárok és – nem utolsó sorban – befektetők cseppet sem hagyják figyelmen kívül.”

A gyanakvást keltő törvényekről

„A közbeszéd központjában manapság az áll, hogy egy-egy törvény egyik vagy másik rendelkezése jó-e vagy rossz, a demokráciára, a jogállamiságra nézve kedvező vagy netán rombolja azt, más ország másik jogrendjében is van-e ilyen rendelkezés. Visszhangot kelt, hogy a magyar Alkotmánybíróság 2010 végén megsemmisítette a médiatörvény egyes rendelkezéseit, vagy a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvénynek azon újonnan beiktatott szabályait, amely az előzetes letartóztatás időtartamának meghosszabbítása mellett megtiltotta az ügyvédnek a gyanúsított kezdeti meghallgatásánál való jelenlétét. Ettől persze még marad a kérdés: vajon e törvények többi rendelkezései, avagy az 2010 ősze óta megalkotott sok-sok törvény egyes szabályai kiállják-e az alkotmányosság próbáját?”

Vörös Imre felsorolja a legnyilvánvalóbban jogállam-ellenes kormányzati-törvényhozói lépéseket.

• Azt, hogy az új legfelsőbb bírósági adminisztratív vezető bármelyik magyar állampolgártól megvonhatja azt a jogot, hogy ügyét a törvények által pártatlanul és normatív módon kijelölt bíróság tárgyalja (azaz végső soron a hatalommal – vagy a hatalom ügyfelével – biztosan „rokonszenvező” bíróság elé kelljen állnia. Ugyanezt a jogot a legfőbb ügyésznek is megadták a büntetőeljárásról szóló törvényben – majd amikor az Alkotmánybíróság ezt alkotmányellenesnek nyilvánította, egy szemérmetlen húzással átemelte a rendelkezést az Alaptörvényhez fűzött kiegészítő törvénybe. „A ’jogállami’ technika egyszerű – írja Vörös Imre. – Ha az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek, sőt még plusz nemzetközi szerződésbe ütközőnek minősít valamit, akkor beírjuk az Alaptörvénybe, hogy a testület ne vizsgálhassa – ami ugyanis az Alaptörvényben van, az már per definitionem nem lehet alkotmányellenes.”

• Azt, hogy a jövőben minden bíró egyetlen személytől – ugyanettől az adminisztratív vezetőtől – függ.

• Azt, hogy az új választójogi törvény „meghamisíthatja a választópolgárok akaratnyilvánítását”, s hogy a médiaszabályozás milyen abszurd megoldásokat tartalmaz.

• Azt, hogy a Költségvetési Tanácsnak a köztársasági elnök által kinevezett elnöke plusz a másik két tag egyikének a szavazata elég ahhoz, hogy Magyarországnak (az esetleges új kormánynak) ne legyen költségvetése.

• Azt, hogy a 32 „sarkalatos” – azaz kétharmados – törvény nullára korlátozza az esetleges új kormány mozgásterét.

Az alkotmány azért van, hogy határt szabjon a többségi diktatúrának, az Alkotmánybíróság azért van, hogy ügyeljen ezekre a határokra

A felsorolást ezzel zárja: „A kétharmados parlamenti szavazattöbbség nem ad felhatalmazást a ’többség diktatúrájára’: az alkotmánybíráskodás létrehozatalát alapvetően éppen ez a szempont indukálta. A mindenkori parlamenti többség tevékenységét, azt, hogy jogalkotói hatalmával éljen, és ne éljen vissza, hogy a törvényhozói, és általában a közhatalom gyakorlása ne csapjon át visszaélésbe, kizárólagosságba, hogy a többségi akarat érvényre juttatása együtt járjon a kisebbségi érdekek körültekintő, tárgyilagos mérlegelés szerinti méltányos figyelembevételével, nos, mindezt éppen az alkotmányok megfogalmazása és rendelkezéseinek az alkotmánybíróságok általi betartatása biztosíthatja. Az alkotmánybeli szabályok nem ’közhelyek’, így az Alapörvény sem ’közhelygyűjtemény’, hanem jogi norma, amit elsősorban és mindenekfelett az Országgyűlésnek kell betartania, az Alkotmánybíróságnak pedig betartatnia. És nem az Európai Unió Bizottságának, nem Neelie Kroesnek, José Manuel Barrosonak, vagy az Európa Tanács Velencei Bizottságának. Nekik is, persze – de nem elsősorban nekik.”

Az uniós „kötelezettségszegés” nem egyes normák hibáját jelenti, hanem azt, hogy az egyes törvények mára elfogadhatatlan közjogi rendszerré álltak össze

„A probléma ugyanis mára már jelentősen túlnőtt azon, hogy egyik vagy másik, 2010 ősze óta az ország közjogi ’átszervezése’ során megalkotott törvény egyik vagy másik rendelkezése megfelel-e az európai jognak vagy az Európa Tanács dokumentumainak. Vagy számtalan más nemzetközi szerződésnek…” „nyilvánvaló képtelenség (és ezért merül fel a kötelezettségszegés gyanúja, illetve indult meg az emiatti eljárás), hogy miután a csatlakozási tárgyalások során bizonyítottuk a taggá válásunkra való ’érettségünket’ – jogrendszerünknek az európai joggal való összhangját –, most, a taggá válás után visszaforgatjuk az idő kerekét. Álságosan, de nagyon átlátszóan szuverenitásunkra hivatkozva úgy teszünk, mintha a korábban feltételül szabott csatlakozási kritériumok folyamatos fenntartására, teljesítésére nem is vállaltunk volna kötelezettséget. Ebben áll a kötelezettségszegés – nemcsak az európai jog, hanem egy nemzetközi szerződés: a csatlakozási megszegése is.” Vagyis „a magyar jogrendszer az azt alkotó törvények komplex összefüggésrendszerében a csatlakozáskor euro-konform volt, ma pedig súlyos gyanú merül fel arra nézve, hogy nem csupán egyik vagy másik rendelkezése nem konform, hanem a maga egészében olyan közjogi struktúrát teremtett, amely az Európa Tanács szerint is komoly aggályokat kelt és vizsgálatot igényel…”

„Az egyes törvények ugyanis 2011. december 31-re egységes közjogi rendszerré álltak össze, amelyek a maguk összességében már a magyar Alaptörvény szerinti vizsgálatot is megérdemlik. Ezért álságos arra hivatkozni, hogy egyik vagy másik vitatott jogszabályi rendelkezés más országban is létezik.”

„Már nem a részről, hanem az egészről van szó.” „A rendszer egésze – és erre kezdenek gyanakodni uniós partnereink és az Európa Tanács is –azt a bizonyos előre bejelentett ’centrális erőteret’ hozta létre, amely nem feltétlenül minősül jogállaminak és demokratikusnak.”

A törvény szövege az egyetlen garancia, és nem a jogalkalmazó „jóindulata”

Vörös Imre a jogállam lényegét így foglalja össze:
„Mélységesen cinikusnak és hamisnak érzem ezért azt az álláspontot, amely szerint felesleges a törvény szövegén aggályoskodni, várjuk meg, hogy a gyakorlatban hogyan alkalmazzák.” „És ne is kísérletezzünk azzal sem, hogy az aggályos, tendenciózusan, sanda, de egyértelműen kivehető célokra törően megfogalmazott tartalmú törvények alkalmazása majd a jóságos jogalkalmazó hangulatától függően lehet enyhébb, lágyabb is. Nem! A törvény szövege a garancia, éspedig az egyetlen garancia. A jogállam attól jogállam, hogy előreláthatóságot biztosít polgárainak, ezt nevezzük jogbiztonságnak. Az előreláthatóság biztonsága a jog mint társadalmi intézmény nagy értéke.”

Az alkotmányos vizsgálatnak arra kell irányulnia, hogy a törvények együttesen lehetővé teszik-e a közhatalom kizárólagos birtoklását

Ezt követően a szerző azt az alkotmánybeli szabályt értelmezi, amely tiltja a közhatalom kizárólagos birtoklását, sőt, ennek a lehetőségét is, majd megállapítja: „A közhatalom kizárólagos birtoklását törvények sorozata képes csak lehetővé tenni és a jövőre nézve is – a működésben is – garantálni. Az alkotmányossági vizsgálat tehát ebben az esetben arra irányulhat, hogy vannak-e olyan törvények, amelyek együttesen, a maguk összefüggésében együtthatva képesek a közhatalom kizárólagos birtoklását lehetővé tenni, megvalósítani, majd ezt tartósítani és garantálni. Egy határ átlépéséről, egy más minőségről van tehát szó, amely határ elvontan persze nem határozható meg.” Mint írja, a korábban felhozott példái „a teljesség igénye nélkül vették számba azokat a komoly gondokat, amelyek abba az irányba mutatnak, hogy a mindenkori kormány ebben az új közjogi intézményrendszerben, politikai versenytársaira tekintet nélkül, képes a közhatalmat többé-kevésbé – inkább többé, mint kevésbé – kizárólagosan birtokolni.”

„Az emlegetett törvények a maguk összességében megítélésem szerint valóban komolyan felidézik a közhatalom kizárólagos birtoklásának intézményesített lehetőségét – nemcsak egy adott parlamenti ciklusban, hanem azon túl is. Márpedig a törvény-csomag megteremtette lehetőség önmagában elég, annak tényleges megvalósulása… már csupán a parlamenti többség által támogatott hatalom birtokosának jóindulatától függ.”

„Az a közjogi intézményrendszer és helyzet, ami ma Magyarországon beállt, nem csak az európai jog szempontjából, hanem mindenekelőtt a magyar alkotmányosság szempontjából aggályos.”

Államcsíny

„Nehéz nem szembe nézni a tényekkel: alapos a gyanú arra nézve, hogy a kizárólagos közhatalom-birtokláson alapuló hatalomgyakorlás rendszere kiépült. Ezt a köznyelv államcsínynek nevezi. Márpedig sem az egykori Magyar Köztársaságban, sem a mostani Magyarországon nem szabad államcsínyt végrehajtani – legalábbis alkotmányosan nem. A legitimitást – a törvényhozási úton végrehajtottságot – ugyanis felülírja az alkotmányosság. Nem ’alkotmányos államcsínyről’ van/lehet tehát szó, hanem csakis és kizárólag alkotmányellenes államcsínyről.”

Írását azzal zárja, miért lesz nagy horderejű az Alkotmánybíróságnak az a döntése, amelyet a Szabadság és Reform intézet indítványáról hoz majd (amely elolvasható az Alkotmánybírósági beadványok tára című rovatunkban is). A döntéssel „ugyanis Magyarország átvenné a kezdeményező szerepet az európai intézményektől a saját dolgaink rendezése tekintetében. Nem kívülről mondanák meg nekünk, hogy mi van összhangban ezzel meg azzal az európai jogi szabállyal, hanem a magyar Alkotmánybíróság mondaná meg, hogy mi van összhangban az Alaptörvénnyel”.
Galamus