Vérszegény igazságtétel

Az igazságtétel első vitájára Magyarországon már 1990. január 12-én sor került. A résztvevők jóízűen nevetgéltek, hiszen a BM III.-as Politikai Főcsoportfőnökségének utolsó napi jelentése ezen a napon született, s február 14-én a főcsoportfőnökség is megszűnt. A felelősségre vonásról szóló 1992-es Balsai-jelentés azonban elsikkadt, a „lex Zétényi” pedig az alkotmánybírák kezei közt vált semmivé. Van a dolgoknak egy fura rendje nálunk – tényfeltáró bizottság ide vagy oda, az Antall-kormány idején dokumentumfilmek a magyar félmúltról (ÁVH, katpol, pufajkások) –, az állambiztonsági szervek iratait feltáró és kutathatóvá tevő Történeti Hivatal (ma: Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára) csak 1997-ben lépett a nyilvánosság elé. Bár kiszivárgott, hogy a szocialisták 1989 során az Ellenzéki Kerekasztal minden lépéséről tudtak, s hogy az új, polgári rendszer „állambiztonsági” alapjainak lerakását, az NBH megszervezését a Németh-kormány három megbízható belső emberre, ifj. Apró Antalra, Dankó Lászlóra és Horváth Zoltánra bízta, az átmenet legfontosabb dokumentumairól az új politikai osztály a választások után is hallgatott. A nemzetbiztonsági szolgálatok a rendszerváltás előtti iratok minősítési jogát fenntartva, azok egy részét maguknál tartották, joggal, hiszen a megfigyelők és megfigyeltek közül 1989-ben sokan még fiatalok voltak, s az élet előttük állt. Kiszely Gábor Állambiztonság (1956–1990) című könyvében például lehozta a III.-as Főcsoportfőnökség leghírhedtebb csoportfőnökségének, a III/III.-asnak az utolsó szervezeti felépítését s akkori munkatársainak teljes listáját. Könyve siker lett, következmények nélkül. Az utolsó évek pártállami bűnözésének tetteseire egy ügyész se kérdezett rá, pedig még akkor is voltak politikai foglyok s börtönbe kerülhettek a katonai szolgálatot megtagadó fiatalok, nem is beszélve a tüntetések szétveréséről s a hivatali megfélemlítésről. (Ködösítés az államháztartás csődje, Csernobil, Tengiz, Nagymaros, a romániai helyzet, a Szolidaritás és a Charta ügyében.) Arra, hogy miért élünk olyan rendszerben, mint a mai, éppen ezért nem könnyű válaszolni. Két alapvető dologra nem derülhetett fény: az egyik a korabeli sajtó és az új titkosszolgálatok viszonya, a másik a nemzeti vagyon eladását előkészítő spontán privatizáció. A Németh-kormány taktikája ügyes volt: inkább ne csináljon semmit az ellenzék, amit kap, a kormányra kerülés viszont igazi ajándék lesz. Az MDF 1990-ben nagytakarítást ígért: a biztosíték bírta, de olyan zörejjel, hogy azt a hívek füllel már nem bírták. A politizáló tömegek jobbítást váró vágya kiábrándulásba fordult át, ami meglehetősen pusztító megrázkódtatás volt a jogállamiságban hinni akaró, a szocializmus lelki nyűgeitől szabadulni akaró állampolgárok számára. Csak ma, több mint húsz év után – amikor már aligha lesz tömeglélektani sikere – kerültünk abba a helyzetbe, hogy végre pontot tegyünk az egykori ígéretekre. Vérszegény igazságtétel ez, majdhogynem szükséges rossz: a pártállami múlt elítélése az elévülés határán mozog. Az egyszeri kis párttagot nem lehet felelősségre vonni, a párttitkárok pedig megkegyelmeztek maguknak. Baráti beszélgetések során rendszeresen felmerül a cseh példa. Ők, mint annyi más dologban, az igazságtételben is alaposan megelőztek minket. A brünni alkotmánybíróság 1993-ban a korabeli közvélemény értékítéletének megfelelően kimondta, hogy a cseh alkotmány nem az értéksemlegességen alapul, s a jogot a demokratikus társadalom, nem pedig a volt elit érdekeinek rendeli alá. „Csak a párt döntését hajtottam végre” – védekezett Kopriva, a csehszlovák állambiztonsági minisztérium egykori főnöke még a hatvanas-hetvenes évek vizsgálatai során: ő és társai gondolkodása semmiben nem különbözött a hasonló bűnökért felelősségre vont német tisztekétől és a náci tisztségviselőkétől – jegyezték meg az alkotmánybírák, elutasítva a parlament 41 fős képviselőcsoportjának javaslatát, hogy hatályon kívül helyezzék a kommunista rezsim jogellenességéről szóló törvényt. A törvény ugyanis kimondja, hogy a Csehszlovák Kommunista Párt bűnöző szervezet volt, s az uralma idején elkövetett bűntettekért teljes mértékben azok a felelősök, akik a rezsimet vezető funkcionáriusként, szervezőként, esetleg bujtogatóként (írástudók!) politikai vagy ideológiai mezben képviselték és kiszolgálták. Csehországban nem volt, nem lehetett 12 évre uralomra kerülő szocialista utódpárt, s mindenki szabadon megtekinthette a róla készült állambiztonsági jelentéseket. (Az egykori dossziék könnyen megismerhetők a kutatók számára, számtalan közülük felkerült az internetre is. A besúgók névsorát egyébként már a ’89-es bukás után közölni kezdte a Ruda Kráva, a Vörös Tehén című szatirikus lap, amelyet a Vencel téren úgy kapkodtak, mint a cukrot.) S ami még fontosabb a múlt elítélésénél, a csehek tisztességesebben privatizáltak, és jobban élnek, mint mi. Húsz éve húzódó igazságtevésünk igazi sorscsapás. Egy magára adó ország már rég belehalt volna. Tamáska Péter