Oroszország ukrajnai inváziója jelentős hatással van az felsőoktatási-kutatói világra, arra késztetve a tudósokat, hogy egy olyan szakterületen, amely sokáig elsősorban Oroszországra összpontosított, felülvizsgálják, miképp célszerű kutatni és oktatni a két kontinensen átívelő régió történelmét és kultúráját.
Amikor jövőre több mint kétezer, szláv, kelet-európai és eurázsiai tanulmányokkal foglalkozó szakember gyűlik össze a világ minden tájáról Philadelphiában legnagyobb éves konferenciájukra, a vitát Oroszország ukrajnai inváziója fogja uralni – vagy legalábbis jelentősen meghatározza majd az esemény menetét.
Ukrajnában Moszkva provokálatlan háborúja több tízezer embert pusztított el, városokat és településeket döntött romba. A nyugati egyetemeken Oroszország imperializmusának és gyarmatosításának története a szláv és eurázsiai tudományos viták előterébe került – a történelemtől és a politikatudománytól kezdve a művészetig és az irodalomig.
A háború arra kényszeríti a tudósokat, tanszékeket és egyetemi tisztviselőket, hogy megkérdőjelezzék, hogyan tanítják Oroszország, a volt Szovjetunió és a régió történelmét, milyen tankönyveket és forrásokat használnak, kiket alkalmaznak, milyen archívumokat kutatnak fel információkért, és még azt is, hogyan nevezzék el a tanszékeket.
A Szláv, Kelet-európai és Eurázsiai Tanulmányok Szövetsége (ASEEES) a dekolonizációt tűzte ki 2023-as konferenciája témájául. A dekolonizációt, amely egyes nyugati egyetemeken már a matematikaoktatásba is beszivárgott, a szövetség az „alapvető, a régóta fennálló és gyakran internalizált hierarchiák átértékelésére, a hatalomról való lemondás és annak visszaadására irányuló politikai tettként” írta le.
„Oroszország teljes körű ukrajnai inváziója széles körű felhívásokhoz vezetett az oroszcentrikus hatalmi és hierarchikus viszonyok újraértékelésére és átalakítására mind a régióban, mind pedig abban, ahogyan tanulmányozzuk” – áll az egyesület kongresszusról szóló közleményében.
„A háború valójában egy földrengés, amely a felsőoktatási-kutatói világot is megrázta – fejtette ki Edward Schatz, a Torontói Egyetem Európai, Orosz és Eurázsiai Tanulmányok Központjának (CERES) igazgatója a Szabad Európának. – Úgy érzem, hogy lehetetlen úgy folytatni a dolgokat, ahogy eddig csináltuk. Valamit meg kell változtatni. A kérdés csak az, hogy mennyire változzon, és milyen vonalak mentén.”
Schatz elmondta, hogy a CERES tantestülete januárban kétnapos ülést tart, amelyen számos kérdést megvitatnak, többek között a tantervet és azt, hogy megváltoztassák-e a központ nevét. Néhány oktató feltette a kérdést, hogy egy olyan intézménynek, amely egy két kontinensen átívelő, az Atlanti-óceántól a Csendes-óceánig terjedő régiót fed le, miért csak egy ország – Oroszország – szerepel a nevében.
Nagy-Britanniában eközben a Cambridge-i Egyetem A szlavisztikai tanulmányok újragondolása címmel tart előadássorozatot.
Egy további példa, hogy észak-amerikai tudósok egy olyan esszéköteten dolgoznak, amely „a kelet-európai és eurázsiai művészet és anyagi kultúra dekolonizációjára” összpontosít.
„Figyelmen kívül hagyott” trauma
Sok tudós szerint az orosz állam túl nagy hangsúlyt kap az akadémiai életben a gyarmatosított nemzetek, régiók és csoportok, köztük Ukrajna, a Kaukázus és Közép-Ázsia, valamint az Oroszországban élő etnikai kisebbségi közösségek kárára. Szentpétervár és Moszkva – Oroszország és a Szovjetunió fővárosa a cári korszak óta – nézőpontja dominál, mondják.
A dekolonizáció vagy központtalanítás hívei azt követelik, hogy az orosz, szovjet és eurázsiai történelem, irodalom, kultúra, politikatudomány és gazdaságtan tananyagába nagyobb mértékben vonják be e nemzetek és régiók hangjait.
Oxana Shevel, a massachusettsi Tufts Egyetem politológiaprofesszora és az Amerikai Ukrán Tanulmányok Szövetségének elnöke szerint a régió sok tudósa úgy érzi, hogy a tudományos élet „nagymértékben figyelmen kívül hagyta” az orosz imperializmus és gyarmatosítás okozta traumát.
Ehelyett inkább arra a Moszkva-központú nézetre összpontosítanak, amely szerint az orosz és a szovjet államok „modernizációt, oktatást és iparosítást” hoztak ezeknek a közösségeknek.
„Azok a tudósok, akik a volt szovjet térség nem orosz régióit tanulmányozzák, alapvetően egy hangon beszélnek a szovjet és posztszovjet tanulmányok dekolonizációjának szükségességéről” – mondta Shevel a Szabad Európának.
Ezt a hangot nem mindenki hallja – vagy követi – a szakmában. A változást követelő tudósok azt mondják, hogy ellenállásba ütköznek néhány olyan tudós részéről, akiknek a fő fókusza Oroszország.
A megkezdett változás lehetséges hatása túlmutat az előadások átírásának és az új anyagok beillesztésének szükségességén. A jelenlegi és jövőbeli kutatási projektekre is hatással lehet, és visszanyúlhat az időben is, ami a múltbeli kutatások fokozottabb vizsgálatához vezethet.
„Félreismert és félreértett”
A dekolonizáció „a legtöbb kollégám számára nem túl kényelmes beszélgetés, de úgy gondolom, hogy az adott körülmények között elkerülhetetlen” – mondta a Szabad Európának Valentina Izmirlieva, a Columbia Egyetem Harriman Intézetének orosz, eurázsiai és kelet-európai tanulmányokért felelős igazgatója.
„Ez még mindig egy alakulóban lévő helyzet, és nehéz megmondani, hogyan változnak majd a dolgok egy év múlva” – fejtette ki Izmirlieva.
Erica Marat, a washingtoni Nemzeti Védelmi Egyetem politológiaprofesszora és Közép-Ázsia-szakértő szerint az Ukrajnával foglalkozó tudósok azon törekvése, hogy megkérdőjelezzék a status quót a tudományos életben, a Moszkva által uralt más régiók kutatóit is inspirálta.
„Az ukrajnai háború és az, ahogyan az ukrán tudósok megszólalnak, valóban sok teret nyit a többiek előtt is” – mondta Marat a Szabad Európának.
Vitaly Chernetsky, a Kansasi Egyetem szláv és eurázsiai nyelvek és irodalom ukrán származású professzora szerint a nem orosz régiókból és közösségekből származó szakértők munkáit nem veszik elég komolyan a kollégák, és ezt a nézetet Marat és mások is osztják.
Ukrajnát részben azért „ismerték és értették félre” Nyugaton, mert az Oroszországgal foglalkozó tudósok uralják a vitát – fejtette ki Chernetsky.
Példaként említette, hogy a szakmában sokan azért várták Kijev gyors bukását a februári orosz inváziót követően, mert elfogadták azt a narratívát, hogy Ukrajna egy megosztott nemzet, gyenge nemzeti identitástudattal.
Az egyetemeken ritkán kínálnak kurzusokat Ukrajnáról, Európa legnagyobb területű és hetedik legnagyobb népességű országa történelméről vagy kultúrájáról. Ennek egyik fő oka a hallgatói kereslet hiánya, ami a tudósok szerint az Oroszországra való összpontosítás következménye, bár a háború miatt mostanra megnőtt az érdeklődés.
Az egyetemi tantervben Ukrajna „egy nagyobb, 15 posztszovjet országot vagy kelet-európai országot tartalmazó lista része volt Németország és Oroszország között” – mondta Chernetsky, aki jövőre az ASEEES alelnöke lesz.
Az ukrán diaszpóra jelentős szerepet játszott abban, hogy az ukrán tanulmányok Nyugaton is folytatódjanak, vendégprofesszorokat és nyelvi kurzusokat finanszírozva kiválasztott egyetemeken – mondták a Szabad Európának a tudósok.
John Vsetecka, egy 33 éves végzős hallgató, aki jövőre fogja megvédeni ukrán történelemből írt szakdolgozatát, elmondta, hogy a hozzá hasonló, Oroszországon kívüli volt szovjet köztársaságokat tanulmányozó tudósok számára nehéz tanszéki állást kapni.
Vsetecka szerint „csak keveseknek sikerül továbblépni az ideiglenes kutatói vagy vendégprofesszori állásból”. Hozzátette, hogy ennek eredménye a regionális szakértelem agyelszívása az akadémiai szférából.
Emigránsbefolyás
A tudósok szerint az Egyesült Államokban az orosz és szovjet tanulmányokat történelmileg Moszkva-központú szemléletben oktatták, mivel az orosz származású tudósok, akik segítettek a terület megalapításában, döntő befolyással bírtak.
Clarence Manning, a Columbia Egyetem szlavisztikai tanszékének elnöke és korának egyik kevés Ukrajna-szakértője egy 1957-es tudományos cikkében hozta fel ezt az érvet.
Az amerikai akadémiai körökben uralkodó gondolkodásmód szerint „a régi orosz birodalom területén minden ember orosz” – írta. Ezek a tudósok, akiket „Russia Firstersként” (Oroszország az első) jellemeztek, „az orosz tudomány által az 1917-es forradalom előtt meghatározott régi, hagyományos formulákat” ismételték, és Oroszországot, majd később a Szovjetuniót „egyetlen, egységes országként” kezelték.
A „nem orosz szláv nyelvekre és történelemre” fordított figyelem hiánya „sajnálatos volt, mert ahhoz vezetett, hogy a nagyobb kutatóközpontoknak orosz vagy akár szovjet irányultságot adjon, amelynek az azt követő időszakban komoly következményei voltak”.
Hatvanöt évvel később ezek a következmények még mindig érezhetők.
Susan Smith-Peter, a New York-i College of Staten Island orosztörténelem-professzora szerint Vaszilij Kljucsevszkij, a cári korszak tudósának és a modern orosz történetírás egyik megalapítójának tanításait lényegében átültették az Egyesült Államokba.
Kljucsevszkij, aki 1911-ben hunyt el, tagadta Ukrajna mint Oroszországtól különálló nép és kultúra létezését.
Moszkvában tanítványai közé tartozott Michael Karpovich, aki három évtizeden át, 1927-től 1957-ig a Harvard Egyetemen Oroszország-kutatók generációit tanította.
Kijev, Rusz és Oroszország
Karpovich „elutasította egy különálló ukrán történelem történetírói legitimitását” – írta Smith-Peter egy e havi blogbejegyzésben, hozzátéve, hogy ennek eredményeként az ukrán tudósok munkáit „gyakran nem integrálták az orosz történészek munkájába”.
Az egyik kulcsfontosságú narratíva, amelyet az emigránsok a birodalmi történészektől adtak át, és amelyet az Egyesült Államokban még ma is széles körben tanítanak, az, hogy Oroszország a Kijevi Rusz közvetlen és egyedüli utódja, egy olyan állam, amely egy évszázaddal Moszkva megalapítása előtt érte el hatalma csúcsát.
Putyin, aki hamisan állította, hogy az ukránok és az oroszok egy nép, és számos történelmileg pontatlan írásbeli és szóbeli megjegyzésében sugallta, hogy Ukrajnának nincs joga teljesen szuverén államként létezni, a folytonosságnak ezt az erősen leegyszerűsített fogalmát használta fel arra, hogy igazolja háborúját.
Számos elemző szerint úgy tűnik, hogy a történelem torzított változata áll Putyin megszállottságának középpontjában, hogy uralkodjon Ukrajna felett.
A nagyszabású invázió „az útkeresés időszakát hozta el az orosz tanulmányokon belül”, és arra kényszeríti a tudósokat, hogy újragondolják, miképp csinálják a dolgokat – mondta Smith-Peter.
Azt mondta, hogy „alapvetően meg fogja változtatni”, miképp oktatja az orosz és a szovjet történelmet, és be fogja vonni a gyarmatosított népek nézőpontját, valamint meg fogja kérdőjelezni a Kijevi Rusz és Oroszország közötti leegyszerűsített folytonosságot.
Azt javasolta, hogy az Oroszországgal foglalkozó tudósok, különösen azok, akik a szovjet időszakkal foglalkoznak, tanuljanak meg ukránul, hogy kutatni tudjanak az ukrán archívumokban.
„Emberek halnak meg emiatt”
Mark Steinberg, az Urbana-champaigni Illinoisi Egyetem orosz történelem emeritus professzora, aki a néhai Nicholas Riasanovskyval közösen írta a széles körben használt Oroszország történelme című tankönyvet, a Szabad Európának elmondta, hogy a jelenlegi vita nem új keletű.
Steinberg szerint az akadémiai körök a kommunizmus bukása, a nyolcvanas évek vége óta küzdenek az orosz és a szovjet imperializmus és gyarmatosítás kérdéseivel, valamint azzal, hogyan tanítsák.
Elmondta, hogy a terület az évek során megváltozott, az egyetemek ma már olyan tudósokat keresnek, akik az orosz birodalomra, nem pedig az államra szakosodtak, és az orosz mellett egy második regionális nyelvet is ismernek.
Ennek ellenére Oroszország ukrajnai inváziója „a birodalmi mentalitás és a gyarmatosítás olyan átértelmezésére késztette a területet, mint valószínűleg soha korábban – mondta Steinberg. – Korábban ez csak akadémiai vita volt, de most emberek halnak meg miatta.”
A tudósok előtt most az a feladat áll, hogy megértsék, hogyan hat az orosz imperializmus és gyarmatosítás arra, ahogyan témájukról gondolkodnak, vagy ahogyan megközelítik.
„Azt hiszem, ez a legérdekesebb változás, és valószínűleg a legvitatottabb is” – mondta.
Ami az Oroszország történelme című tankönyvet illeti, Steinberg elmondta, hogy „néhány jelentős változtatást hajtott végre a Kijev–Moszkva-folytonossággal kapcsolatos szimpla feltételezések megkérdőjelezése irányába, és ezeket továbbfejleszti a 10. kiadásban”.
Bár egyes intézmények és professzorok változtatásokat hajtottak végre az óráikon és a tantervekben, Chernetsky szerint a területnek még mindig „mély, strukturális” változásokra van szüksége.
„Az a fontos, hogy ne veszítsük el a lendületet, mert a nagy akadémiai intézmények hajlamosak a tétlenségre” – fejtette ki.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése