„A kereszténységet nemzeti szinten csak mi vettük komolyan” – beszélgetés Balogh Elemérrel

Sok nyugati nép valószínűleg megfontolta volna a helyünkben, hogy továbbengedi nyugat felé a tatárokat vagy a törököket, de mi magyarok ehelyett a keresztény Európa megvédését választottuk, nagy áldozatok árán is – mutat rá Balogh Elemér volt alkotmánybíró. A jogtörténész professzorral az alkotmány iránytű-szerepéről és a család pótolhatatlan jelentőségéről Orbán Balázs rovatvezető, a Miniszterelnökség parlamenti és stratégiai államtitkára beszélgetett.
Balogh Elemér (61) jogtörténész, egyetemi tanár, 2005 és 2014 között az Alkotmánybíróság tagja. Kutatási területei közé tartozik a büntetőjog magyar és európai története, illetve a középkori egyházi bíráskodás és az alkotmánytörténet. Jogi diplomáját a szegedi József Attila Tudományegyetemen szerezte 1983-ban. Több alkalommal folytatott ösztöndíjasként kutatómunkát németországi egyetemeken. 2016–2019 között a Szegedi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának dékánja.

A jogtörténet központi szerepet játszik Balogh Elemér tudományos munkásságában, különös tekintettel az egyházi bíráskodásra. Ehhez kapcsolódik a legutóbbi, frankfurti kutatóút, ami pont belecsúszott a koronavírus járvány európai kitörésébe. Hogyan lehetett Németországban tudományos munkát végezni az általános leállás idején?

Frankfurtban egy 20-25 évvel ezelőtt elkezdett kutatási programomat folytattam, a középkori egyházi bíráskodás németországi történetétről. Ennek a bajorországi vetületét megírtam már korábban, most egyrészt ennek a második kiadását készítettem elő. Friss kutatásként pedig a német egyházi választófejedelmek középkori bíráskodásának a történetéről olvastam, de inkább csak a főbb művekre jutott idő. Február és március eleje még aggálytalanul telt, de márciustól, gyorsan besűrűsödött az ismert koronavírus járvány miatt az élet. Bezárt az egyetem, úgyhogy a kölcsönzött könyvekkel, illetve internetes anyaggal folytattam a munkát. Az ottani szállásomon, önkéntes karanténban dolgoztam április végéig. Reggeltől este hét óráig dolgoztam minden nap, ezután fölkeltem és átültem a televízió elé, és megnéztem a ZDF német közszolgálati adó aznapi hírműsorát, illetve járványra fókuszáló különadását is. Innen tájékozódtam napi szinten.

Ha már a német média is szóba került, milyen benyomást keltett magyar szemmel a mód, ahogyan a német közszolgálati adók tálalták az eseményeket?

Amikor Strasbourgban, francia területen kulminált a járvány, és az ellátórendszer nem bírta a terhelést, Németország sok fertőzött kezelését átvállalta. Az erről szóló hírblokkon pedig kiemelték, hogy a német ellátórendszernek hatalmas kapacitásai vannak. Nem hasonlították ugyan össze a franciával, de az üzenet így is egyértelmű volt.

Ez a fajta magabiztosság az élet minden területén jelen van a németeknél.


Ezt hogyan tudjuk mi közép-európaiak, mi magyarok jól kezelni?

Mi abban a hiszemben éljük az életünket Mohács óta, hogy ennek a közép-európai, német karakterű politikai gazdasági térségnek erős szövetséges partnerei vagyunk.
Ennek a partneri, helyenként baráti kapcsolatrendszernek rengeteg eleme van, személyesen én is egy ebbe illeszkedő tudományos hálózatnak vagyok a tagja. Ezen a területen, azt kell mondjam, hibátlan a vélekedés, a szakmai és személyes szálak mentén szövődő és épülő kapcsolatrendszer folyamatosan erősödik. A gazdasági rendszer már más megközelítést igényel, ott a kőkemény érdekek határozzák meg az együttműködést. A politikai színtér egészen más. Egyetlen egyszer volt vezető hír Magyarország, amikor is bevezették nálunk a rendkívüli jogrendet. Akit megszólaltattak Budapestről, az erősen kritikus hangnemet képviselt, de érdemben nem igazán állított sokat, beszéde terjedelmes részét közhelyek töltötték ki. Tulajdonképpen ezek a politikai közhelyek abban a hírelemben erősödtek fel, amely arról szólt, hogy Magyarország diktatórikus rendszer, ahol mintha formailag rendben lenne minden, de időnként kibújik a szög a zsákból. Ez az egy hír szerepelt a sajtó címlapján. A média szintű német politikai közgondolkodásban nagyon határozott ez a liberális attitűd.

Ebben az interjúsorozatban gyakori téma a szuverenitás. Több szakember említette, hogy a német jogtudomány célja a közös európai identitás jogi alapjának a megteremtése. Érzékelhető volt a frankfurti kutatóút során ebből valami? És hogyan illeszthető bele ebbe e gondolatmenetbe a német alkotmánybíróság legutóbbi döntésébe?

A válaszhoz visszatekintenék az alkotmány- és egyháztörténet terén gyűjtött tapasztalataimra. A német történelemben és egyházpolitikában egész a középkortól jellemző vonásnak tűnik számomra, hogy a németek mindig Európában gondolkodtak. Az egyházi vetület azért nagyon érdekes, mert az angolok létre is hozták a nemzeti egyházukat, a franciák pedig majdnem. Mint tudjuk, importálták a pápákat Avignonba, és egy nagyon erős gallikán egyházi mozgalmat támogattak. A németek soha nem akartak saját német egyházat. A németek mindig birodalomban gondolkodtak, ami Európát jelentette. Ez a gondolkodásmód a 20. századra durván kificamodott, de ezt most inkább nem elemezném. Ez a sok évszádra visszanyúló gondolkodásmódot én érzékelni vélem ma is, ami szimbolikusan megjelenik a legbizalmasabb német barátaimmal folytatott beszélgetéseink során. Az alkotmánybíróság döntése pedig jól jelez valamit ebből a jogi identitással kapcsolatos törekvésből. Ugyanis a döntés megmutatja, hogy

a német alkotmánybíróság a német alkotmányos identitást meg is meri fogalmazni olykor, egyértelművé téve, hogy az minden mást megelőz.
Azt sem szabad elfelejteni, bár ez nem az én szakterületem, hogy az európai gazdaság motorja a Németország, és az angolok eltávolodásával ez a körülmény talán még hangsúlyosabbá válik.

A német egyházról beszélgetve eszembe jutott, hogy létezik egy elmélet, amely szerint a vallás alapvetően határozza meg az Európához fűződő viszonyt az egyes országokban. Leegyszerűsítve, a katolikus országokban az univerzalista szemlélet miatt erősebb a föderalista fölfogás, míg a protestánsok inkább partikulárisan, nemzeti keretekben gondolkodnak. Valóban létezik ez az összefüggés?

Ez egy érdekes, új gondolat. Én a középkort kutatom, ott egyszerűbb a kérdés, mert a világ akkor monolitikus módon Róma központú volt. Az egész struktúra megváltozott a protestantizmus 16. századi megjelenésével, és pár évszázaddal később a nemzetállamok is kialakultak. Ez történelmileg majdnem evidenciának is tekinthető. A jelenkori világban azonban már sokkal érdekesebb talán a kérdés. Németország esetében a protestantizmus túlnyomó részt az evangélikus vallást jelenti. Tudni kell azonban, hogy a két egyház között ma már rendkívül szoros az együttműködés. Nem is tudom, hogy a katolikus és evangélikus közgondolkodás között lehetne-e szignifikáns különbséget találni. A hétköznapi gondolkodásban szinte semmit, a vallási rítusokban nyilván fennáll még a különbség. Magyarországon pedig szerintem erősebb a katolikus szál. Itt a kétféle vallási rendszernek az összehasonlítását megnehezíti az, hogy a katolikus azáltal, hogy római, egy nagy erőközponthoz tartozik, és abból sugárzik is valami plusz erő. A protestánsok azáltal, hogy tényleg partikuláris módon működnek, eleve mérsékeltebben tudhatnak maguk mögött ilyen típusú támogatást.

A németeknél nem érzem ezt a felekezeti vetületben megragadható különbözőséget, ami nálunk talán kiélezettebb.
Ez talán a kuruc-labanc ellentétre vezethető vissza. Hozzátenném azt is, hogy feleségem erdélyi, és anyósom kolozsvári kálvinista. Thököly Imre például részt vett Bécs ostromában, a török csapatok mellett, abban reménykedve, hogy sikerül bevenni Bécset. Ez az akkor szinte szokásos Habsburgok elleni felvonulásaink egyike volt, de hogy pont a törökkel és a tatárral szövetségben, az azért nehezményezhető. Ami nagyon fontos, hogy ez az átokverte trianoni trauma tartósította ezt a területi széttagoltságot, ami mellé ilyen vallási vetületek is párosulnak. Pont az erdélyi reformált vallások - főleg a református vallást szoktuk ezzel kapcsolatban emlegetni – jelentenek megtartó erőt. A vallási identitás valóban megtartó erő. A különböző nemzetiségek mindig más felekezethez igazodtak: a szászok evangélikusok, a székelyek katolikusok, a vármegyék magyar népessége református, míg a románok ortodoxok voltak.



A vallás megtartó erejéhez kapcsolódik az az alaptörvényi szabályunk is, amely kimondja, hogy a keresztény kultúra Magyarország alkotmányos identitásának is a része, és ennek a védelme minden állami szerv feladata. Volt alkotmánybíróként ez hogyan fordítható le?

Egyszerű a kérdés. Én vallásos ember vagyok, ezek az összefüggések fontosak számomra. A magyar kultúra fontos szegmense a jogi kultúra is. Teljesen elszakíthatatlan az Európába, hozzáteszem, a latin, nyugati keresztény Európába való bő ezer éves beágyazottságunktól. Részletezni lehet órákig, de ez egy alaptétel. Az alkotmányos identitás tekintetében az új alkotmányunk nevesítve is beemelte a történelmi alkotmány elnevezést, ami egészen 1949-ig magyar alkotmányos irodalomnak, gondolkodásnak, közjognak az egyik magyarázatra nem szoruló alaptétele volt. Egyedül Angliának volt és van hasonló jellegű alkotmánya. A történelmi alkotmány folytonossága nem szakadt volna meg az 1949-es alkotmány kapcsán, ha nem következett volna negyvenévnyi kommunizmus. Egy olyan jogi kultúrának a manifesztumát láthatjuk ebben, amely bizonyítja, hogy a jogi kultúránk valamiképpen a történelem folyamatában éli meg önmagát. Vagyis nem pillanatfelvételként akar önmagára tekinteni, amire a legjobb ellenpélda a francia történelem. A magyar történelem saját kontinuitásában szemléli önmagát. A szakjogok szintjére továbblépve, megint angol példát hoznék: csak a közelmúltban tört be a köztudatba a kodifikációs folyamat. Korábban nem volt igény arra, hogy külön büntető törvénykönyvet állítsanak össze, ehelyett a precedensekre támaszkodtak. Nálunk más volt a helyzet, de a két rendszer karakterében sok hasonló vonás fedezhető fel. A Polgári törvénykönyv csak 1959-ben készült el. A magyar bírák ismerték a jogot, és nem volt szükség egy parlament által legitimált törvény elfogadására. A magyar bírák pontosan tudták, hogy hogyan kell jogvitákat kezelni. Ez is jól mutatja azt, hogy a magyar jognak ez a történelmi és időszemlélete egészen más. Az jut eszembe erről, hogy az 1930-as években indult Magyarországon egy mozgalom, amelyben megszólították az ország íróit, gondolkodóit, hogy írják le, ki vagy mi a magyar. Ezek közül nekem Babits tanulmánya tetszik a legjobban, amelyben kifejti, hogy a magyar szerinte egy szemlélődő embertípus. Ezt a szemlélődő attitűdöt nagyon mélyen át tudom érezni. Nekem minden ősöm magyar, göcseji származású, így valószínűleg honfoglalás-kori génállománnyal rendelkezem. Ennek tulajdonítom sokszor azt, hogy nem bírom a rohanást.

Nem kedvelem a pillanatfelvételeket, sokkal inkább szeretek időt hagyni a gondolataimnak, hogy kiforrják magukat, és csak azután beszélni.
Gyakran az idő meg is old sok mindent.

Hogyan lehetne elmagyarázni egy külföldinek a magyar alkotmányos identitás alapjait? Nekem az a hipotézisem, hogy most jutottunk a "magyar gondolat" feltámadásához, ami több évtizeden keresztül el volt nyomva.

Egy britnek valószínűleg nem kellene sokat magyarázni, mindenki másnak viszont igen. Örvendek, hogy megoszthatom itt a következő gondolatom, amit csak igazán ritkán van alkalmam másnak is elmondani. Néha arra gondolok, hogy a kereszténységet nemzeti szinten lehet, hogy csak mi vettük komolyan. Ezt úgy értem, hogy a kereszténység alapvető értékeit csak mi magyarok képviseltük, amelyek sorában mindjárt ott találjuk a hitünk, kultúránk védelmét, akár az életünk feláldozása árán is. Ezt össznemzeti szinten nagyon kevesen hitték el. Ismert például, hogy fennmaradt Batu Kán levelezése az akkori pápával és IV. Béla magyar királlyal is. Bélának a következőt írja Batu Kán: „Mi tudjuk, hogy ti keleti népek vagytok, álljatok mellénk, és elsöpörjük ezt az európai társaságot.” Akkor már olyan erősen a keresztény Európához kötődött a gondolkodásunk, hogy keleti származásunk ellenére sem merült fel, hogy átálljunk. Hasonló példa Szulejmán levelezése azzal kapcsolatban, hogy csak engedjük át a török hadakat, mert ők Bécset akarják. Véleményem szerint sok nyugati nép megfontolta volna, hogy átengedi, vagy hátba támadja a törököket. A magyar azonban nem ilyen, ő szemtől szembe áll ki az ellenséggel. Hellyel-közzel kaptunk segítséget, de a háborúskodásra kis híján ráment a nemzetünk. Nem tudom, hogy melyik másik nyugati ország csinálta volna ezt utánunk. Ezzel szemben

mi nem gyarmatosítottunk egy négyzetcentimétert sem, nem irtottunk ki egyetlen őslakos népet sem Amerikában, sem Afrikában, valamint a rabszolgaságot sem intézményesítettük.
Hosszasan sorolhatnám ezeket a tételeket. Mi nagyjából elhittük a kereszténységnek, hogy érdemes feláldozni akár az életünket is az értékeink megőrzéséért. A régi vallásos politikai közgondolkodásban jellemző motívum, hogy ha meghalunk, akkor egy bírói szék elé kerülünk, ahol a cselekedeteink majd megmérettetnek. Ennek a küldetéstudatnak nagyon erős szerepe volt a történelem során. Emlékezzünk csak Dobó István esküjére: egy pillanatig sem volt szó nála bármiféle álpacifizmusról. Más szempontból pedig semmiféle olyan kompromisszumba nem mentek bele, amely a keresztény kultúrának az értékeit csorbította volna. Az Alföldnek le az Al-Dunáig a török hódoltság idejéig színmagyar lakossága volt, amelyet kiirtottak vagy elhurcoltak az isztambuli rabszolgapiacra. Érdekes, hogy német vagy francia rabszolgák nem szerepeltek százezrével ezeken a piacokon, magyarok viszont igen. Még Egyiptomba is jutott belőlünk.



Ez az alkotmány- és nemzetszemlélet csak akkor működik, ha képesek vagyunk generációról generációra átadni. Egy komoly tapasztalatokkal rendelkező tanár, aki e folyamat frontvonalában áll, hogyan látja az ezzel kapcsolatos csatákat?

Hát nem állunk olyan jól. A közoktatásnak a missziója és szerepe evidens. Az alapismeretek közvetítésének fontossága nem is kérdés a nemzettudat és kulturális identitás formálásának a szempontjából, viszont nagyot változott a világ. Ha megnézzük két világháború közötti iskolai oktatásról szóló kiállításokat, mai szemmel túlzottan nacionalistának nevezhetnénk, a kiállítások tartalma helyenként még talán nekem is sok, akkoriban viszont ez elfogadott volt. Ma tényleg egy liberálisabb világban élünk. Az iskola, azt hiszem, nem tudja pótolni a családot. Tehát én

a saját családomon belül sem találtam könnyűnek a családi értékek és tradíciók továbbadását.
Kilenc gyermekem van, akik közül az idősebbeknél úgy látom, hogy elég jó hatásfokkal sikerült az az átadás, a kisebbeknél viszont már nehezebb a helyzet. Elmeséltem nekik számtalanszor, hogy mindkét nagyapám az olasz fronton harcolt. Az olyan kis történetek maradtak meg leginkább a gyerekeim fejében, mint amikor Doberdónál levitte a nagypapa rohamsisakját egy repeszgránát. Magyar történelemről általában, Trianonról rengeteget beszélgetünk otthon, de a kisebbeknek egyre nehezebb elmagyarázni ezeket a dolgokat. A háború utáni negyven évet még személyes élményként tudom továbbadni. De a régebbi dolgokat kicsit nehezebb. Iskolának, egyesületnek is lehetne ez a feladata. A cserkészmozgalom például egy olyan jó közösség, ahol pont a hagyományokat, az értékeket jópofa modern aktivitások keretében tanítják. Ezt nagyon hatékonynak tartom. A cserkészek jól csinálják.

Szerettem volna még rákérdezni a kulturális identitással kapcsolatos küzdelemre. Ebben számos leágazás található: melegházasság, transzszexuális jogok, olyan társadalmi változások, amelyek valahogy a progresszív korszellemhez kötődnek. Mit lehet ezen kedvezőtlen fejlemények ellenében tenni?

Úgy mondanám, hogy a struktúrának megvan a szerepe és a felelőssége. Az alkotmánynak a maga szintjén és helyén nagy jelentősége van. Megkerülhetetlen iránytű a jogszolgáltatásban, ugyanis ott érvényesíti a kisugárzását. Ami viszont ennél sokkal fontosabb, az a társadalom privát családi dimenziója. Én ebben hiszek igazán. Mindenki a maga őrhelyén. Aki olyan őrhelyen van, mint én, a tanári katedrán, az mondja csak el a véleményét, ahogy én is teszem. Én ennyit tudok tenni, és ezt mindig meg is fogom tenni.

https://precedens.mandiner.hu/cikk/20200706_a_keresztenyseget_nemzeti_szinten_csak_mi_vettuk_komolyan