Németh Miklós: Ha akkor ellenállok, két év alatt kitrágyázhattuk volna az istállót

László Ágnes
2020. 07. 26. 06:59
László Ágnes exkluzív interjúja Németh Miklóssal, Magyarország egykori miniszterelnökével. Az interjú 2020. január 17-én, 24-én és 31-én készült az Értékteremtők 2020 című kötetbe, amely a koronavírus áldozata lett, és nem jelenik meg. Az írás első része után következik a második rész.


Gyurcsány Ferenc őszödi beszédénél szakítottuk meg a beszélgetést.

Emlékszem, hogy amikor kitört a botrány, a BBC Budapestre küldte azt a riporterét, aki szinte kizárólag csak a királyi családot, az elnököket interjúzza, de itt most kivételt tettek. Élő adásban láttam, hallottam, hogy a riporter azt mondja:

Ígérem, többször nem kérdezem meg a miniszterelnök urat, de hadd kérdezzem meg utoljára, ha ön demokrata, ha ön hisz a demokrácia értékében, nem gondolja, hogy ez után a beszéd után önnek le kellene mondania?

És Gyurcsány Ferenc nem gondolta, és a mögötte álló párt sem. Tehát ez a fajta demokrácia-deficit, amit pártok, személyek testesítettek meg, ágyazott meg egy kvázi elsöprő győzelemnek. Orbán Viktor hatalomtechnikában kitűnő, ezt a helyzetet nagyon pontosan felmérte és kihasználta. Az ellenzék és a társadalom pedig dermedten bámulta. Amikor pedig az új választójogi törvény, amely megszüntette a kétfordulós választást, terítékre került, beszéltem néhány ellenzéki képviselővel, sőt üzentem is: hé, fiúk, a szavazáskor nem kell ott ülni a parlamentben, mert ha az országgyűlés ezt elfogadja, akkor harminc évig nem fogjátok tudni demokratikusan kibillenteni Orbánékat a hatalomból. Mert, ez egy ilyen technika. El lehet adni a népnek, egy kis népnemzeti maszlaggal, kicsit megspékelve a vallásos emberek érzelmeire hatva. Csak a hívószavakat kell megtalálni, és akkor tartósan el lehet vele evickélni, különösen úgy, hogy a nemzetközi körülmények erre rásegítenek. Hiszen egy kegyelmi állapot az, amibe a térség országai, köztük Magyarország is bekerült.
Én is szerettem volna ilyen nemzetközi helyzetben adósságot menedzselni, de nekem nem adatott meg. Nekik igen.
Nem kívánom, hogy a jelenlegi helyzet rosszra forduljon, mert olyat nem szeretnék látni, de a csalódottság bennem él. Hiába nyitottuk ki a kapukat, hiába mentünk előre folyamatosan tanulva, ezek valahogy még nem vertek mélyen gyökeret ebben a társadalomban – a demokratikus elvekről, az erkölcsi értékekről ne is beszéljünk. Működik, persze működik a parlament, de milyen törvényeket hoznak, amelyeket szakmai előkészítés és szakmai viták nélkül fogadnak el? 1989–1990-ben nagyon szerettem volna a nyugati partnereknél elérni a kettes számú Marshall-tervet, amelynek nemcsak pénzügyi, hanem adminisztratív, demokrácia és intézményépítő elemei voltak, és amelyek esélyt adtak volna arra, hogy a ma létező mellékvágányok ne jöjjenek létre.


Fotó: Ivándi-Szabó Balázs /24.hu
Miért nem sikerült?

Mert az amerikaiak azt mondták, hogy nekik erre már nincs keretük, Kohl kancellár és Margaret Thatcher pedig azt, hogy Amerika nélkül ezt nem lehet működtetni. Így jött be kompromisszumként az EBRD (Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank), amelynek úgynevezett politikai mandátumot biztosítottak, csak elegendő pénzt nem adtak hozzá. Miközben az NDK és az NSZK egyesülésekor hosszú éveken át átlagosan évi 170 milliárd nyugatnémet márka ment be a keleti országrészbe úgy, hogy az EBRD-t húszmilliárd dollár alaptőkével hozták létre és akkor még csak hét ország támogatására. Akkor miről beszélünk? 1991 után már nincs Szovjetunió, Csehszlovákia, Jugoszlávia, több önálló tagország lett, a pénzecske meg a boríték nagysága pedig maradt.
Ezt csak azért hoztam fel, mert aki azt várja Magyarországon, hogy majd az Európai Unió lesz a jótevőnk, azt szeretném kiábrándítani. Azt a leckét, ami nekünk adatott, azt nekünk kell megoldani, mert az unió nem fogja.
Magyarország hosszú éveken keresztül hamis adatokat jelentett a költségvetés egyensúlyáról és számadatsorairól, de a brüsszeli bürokráciában akkor sem hülyegyerekek ültek. Mindenki tudta, a hazai közgazdászok is, hogy amit Medgyessy meg Gyurcsány jelentett, az nem volt igaz.

Lenyelték?

Le. Egészen addig, amíg Gyurcsány Ferenc oda nem ment, és azt nem mondta, még szeretnénk egy kicsit kérni, és akkor azt mondták, hogy elég. Nincs tovább.

Ceausescu ettől persze őrjöngött, nem nyugodott bele a vereségbe
Hajdanán mesélt egy történetet, ami eddig nem került nyilvánosságra. 1989 júliusában Bukarestben történt. Milyen tárgyalásra ment, és mi történt ott valójában?

A Varsói Szerződés politikai tanácskozó testületének az ülése volt, az utolsó, mielőtt az utódom, Antall József részvételével kimondták a szövetség feloszlatását. A protokollnak megfelelően Nyers Rezső, a párt elnöke vezette a delegációt, amelynek Kárpáti Ferenc honvédelmi miniszter és Horn Gyula külügyminiszter volt a tagja. Nagyon meleg volt, az aratás kellős közepén jártunk. Egy hatalmas parkban álló villában szállásoltak el minket. Az én biztonságomért felelős ember egy nagy táskával szaladgált, és közölte, addig ne menjünk be, amíg ő és a csapata el nem végzi a dolgát. Leültünk a nagy árnyas fák alá, majd jöttek és közölték, hogy a műszerek sugárveszélyt jeleznek, kizárólag a számomra kijelölt lakrészben, és amíg el nem hárítják a veszélyt, addig nem javasolják, hogy ott töltsem az éjszakát. Végül a kertben, kint a szabadban egy matracon töltöttem az első éjszakát, de kellemes volt az idő, egyáltalán nem bántam. A fiúk aztán elvégezték a munkát, és a következő napokon már bent tudtam aludni.

HIRDETÉS

Ennek az is az előzménye lehetett, hogy Ceausescu mindenáron el akarta érni Gorbacsovnál a határnyitás megakadályozását?

Az tévhit, hogy a határnyitásról egyeztettem Gorbacsovval. Egyedül a kerítés lebontását jelentettem be, azt sem engedélykérési szándékkal. Elmondtam, hogy mostantól másképp fogjuk a magyar határokat őrizni, úgy, ahogyan a világ más országai teszik. A megoldáson még dolgozunk, de azt tudom, hogy nekünk se pénzünk, se akaratunk, se szándékunk nincs a szögesdrót felújítására az osztrák–magyar határon. Sok oka volt annak, hogy ezt is elmondtam Gorbacsovnak, de erre nem reagált.
A szögesdrót leszerelésével kapcsolatban megemlítettem: tudom, hogy ezt Berlinben, Bukarestben, Prágában, Szófiában másképpen fogják látni, de Gorbacsov csak vállat volt és azt mondta: ez legyen az ő gondjuk.
Az viszont érdekes, hogy a bukaresti csúcstalálkozón a lengyeleken kívül az összes többi tagállam vezetője, Ceausescu, Honecker, Willy Stoph, Gustav Husak, Todor Zsivkov szemmel láthatóan összebeszéltek, a hivatalos felszólalásokból ugyanis világosan kirajzolódott egy éles támadás a magyar és a lengyel delegáció ellen. A nálunk és a Lengyelországban folyó eseményeket az internacionalizmus, a proletárhatalom elárulásaként, a marxizmus-leninizmus sárba tiprásaként aposztrofálták. A legélesebben persze a házigazda, de nem maradt el tőle a többi vezető sem. Ennek a hevületében-e vagy sem, Honecker, aki betegen érkezett Bukarestbe, rosszul lett, félbe kellett szakítani az ülést, és hazaszállították Berlinbe. Willy Stoph miniszterelnök vette át az NDK-delegáció vezetését, aki nem tudván, hogy merre hány óra van, nagyon passzívan vett részt a további vitákban. Én végig le nem vettem a szemem a magyar delegációval szemben ülő Gorbacsovról, a tekintetünk többször találkozott, és amikor Ceausescu azt javasolta, hogy miután e két renitens ország miatt végveszélyben van a szocialista tábor, össze kellene ülniük és megbeszélni a teendőket a magyar–lengyel delegáció részvétele nélkül.
És akkor Gorbacsov az egyik szemével rám kacsintott, és mint az utolsó felszólaló Ceausescunak a felvetésére ki sem tért. Ellenben hangosan és erélyesen megismételte, hogy mostantól minden párt, minden kormány a saját népe előtt felel, a reformokat minden ország önállóan dönti el, mert az a jó a szocializmusnak, ha sokszínűek vagyunk, ha eltérő utakat járunk be, egymás tapasztalataiból merítünk, hibáinkat magunk kezeljük. Ceausescu ettől persze őrjöngött, nem nyugodott bele a vereségbe.
Pár héttel a találkozó után Gorbacsov elküldte nekem azt a levélmásolatot, amit Ceausescutól kapott, amiben hivatalosan követelte, hogy akár fegyveres erővel, a Szovjetunió vezetésével, úgy, mint eddig – és arcátlanul beírta az összes kritikus dátumot és országot – meg kell akadályozni a magyarok és a lengyelek terveit, és ehhez kéri a támogatást. Erre a levélre Gorbacsov nem válaszolt. Azt is tőle tudom, hogy két héttel a válasz nélkül hagyott levél elküldése után felhívta Gorbacsovot. Ez a telefonbeszélgetés már megtalálható a különböző archívumokban. Gorbacsov felkapta a vizet és visszapörkölt:

HIRDETÉS

Mit akarsz, hogy küldjük a tankokat úgy, mint 1953-ban, 1956-ban, 1968-ban? Amíg én itt vagyok, erre nem kerül sor.

Ez tehát egy határozott rendreutasítás volt, és én Ceausescu minden lépéséről tudtam.

Bár rövid ideig volt miniszterelnök, ez idő alatt sok jelentős változás történt az ország és az emberek életében egyaránt. Nyilván sok mindenre joggal lehet büszke, de volt-e olyan, amiben úgy érzi, hogy hibázott?

Nem tisztem felsorolni, hogy milyen eredményeket értünk el a külpolitikában, az országépítésben, a pártállam lebontásában és sok minden másban, de tény, hogy szinte minden napra esett egy kulcsfontosságú döntés vagy esemény, amelyeket majd a történelemkönyvek szépen felsorolnak. De az események sorából a visszaemlékezők reagálása alapján kettő mindenképpen kiemelkedik. Az egyik az levelek formájában érkezett édesapámékhoz, amikor már nem voltam miniszterelnök, és a lényege az volt, hogy Monok kivételes település, mert két olyan vezetőt adott a világnak, akik az ország sorsát alapvetően befolyásolták. Az egyik Kossuth Lajos, aki megszabadította a magyarokat a Habsburg-iga alól, a másik meg az ön fia – írták a levelekben –, aki az oroszoktól szabadította meg az országot. Édesapám nagyon büszke volt erre, és néhányat őrzök is belőlük. De nemcsak dicsérő leveleket kaptak, hanem mocskolódó, gyalázkodó hangvételűeket is. Az édesanyámat ezek nagyon megviselték. Az egyik tanácsadóm, Jenei György egy alkalommal azt javasolta: Margit néni, ég a sparhelt, dobja a tűzbe a leveleket, és ne törődjön velük. Így történt. Sajnálom, de párat azért megőriztem. A másik esemény pedig a Munkásőrség leszerelése volt.


Az első miniszterelnöki interjú előtt. Fotó: Szalay Zoltán
Toldoztuk-foldoztuk azt, amink volt, aztán idáig értünk
(Részlet Németh Miklós édesanyjával, Margit névivel 1990 tavaszán, Monokon készült beszélgetésből)

Sokat megkönnyeztem Miklóst. Sajnálom, féltem, nagyon látszik rajta a fáradtság. Vannak, akik azt mondják: tíz évet öregedett. Mondtam is vagy százszor neki: le kellene mondanod, fiam, csak bántanak ott téged. De ő csak mosolygott, nyugtatott. Makacs, kitartó, mindig tudja, mit akar. Büszke vagyok rá, de azért nehéz elhallgatni, amilyen ilyen-olyan rossz dolgokat beszélnek róla. Sok levelet kapunk miatta. Szépet, gonoszat. De ha a jót elfogadjuk, el kell fogadni a rosszat is. Volt olyan, hogy kivágták a fényképünket az újságból, rajzoltak egy akasztófát és felaggattak rá minket. Pedig tessék elhinni, nekünk haragosunk sincs.



Itt születtünk a faluban, az uram ebben a házban, itt dolgoztunk, nótáztunk, keseregtünk, esküdtünk. De mikor is? 1946-ban. Aztán 1948-ban megszületett Miklós és sorra a másik kettő, Bandi és Marika. Jó testvérek voltak. Ha mérges lettem rájuk, azt mondtam: Gyüttök ide! A Miklós szalutált is elimbe, a Bandi meg mindig elszaladt. Mire visszajött, kiment a méreg belőlem és nem kapott ki. Nem sokat ütlegeltük őket, elég volt, ha az apjuk csak rájuk szólt.Nehezen éltünk. Velünk lakott a nagymama, a nagyapa, és a gyerekeket is útnak kellett indítani. Nekünk nem jutott semmire. De ki bánta, örültünk a három egészséges gyermekünknek. 1952-ben 180 forintunk maradt, semmi más. Beleütött a villám a zsúpfedeles tetőbe, meggyulladt és a ház porig égett. Toldoztuk-foldoztuk azt, amink volt, aztán idáig értünk. Nem jutott szép parkettás szobára, elegáns bútorra. De hiszi-e, hogy nekünk már nem hiányzik. Adnának a gyerekek, amit csak kérnénk, de nem fogadjuk el, mert az a miénk, amiért megdolgoztunk.



Hála istennek, ők szépen vannak. Bandi Mályiban épített olyan nagy házat, ami most divat. Kőműves a szakmája. Marika adminisztrátor, Szerencsen él egy szép társasházban. Miklósról meg tudják kicsoda. Ő Pesten a Vár alatt lakik. De azért az én fiam még tudja, milyen az a csavaros petróleumlámpa. Amikor Marika született, akkor vezették be ide a villanyt. Vonaton is negyedik osztályos korában ült először. Meg kiságya sem volt. Egyiknek sem. Ugyanabban a bölcsőben ringtak. Megőriztem, ott porosodik fenn a padláson.Aztán, jaj de előttem van, amikor egy karéj pirítóssal meg a teás zöld üveggel mentek az óvodába. Az volt nekik az ebédjük. Így nőttek fel. Ez az igazság. Süteményt csak búcsúkor és húsvétkor láttak az asztalon. Inkább csak laskát sütöttem és megkentem lekvárral. Milyen becses volt az akkoriban. De azt sem felejtem el soha, hogy amikor még kisebbek voltak, beültettem őket egy nagy fonott kosárba, alájuk kispárnát raktam, és úgy vittem őket magammal oda, ahol éppen dolgoztam. Ki a kertbe, az udvarra, a jószágok mellé. A két tehénnel, a fias disznóval, a csirkékkel, libákkal akadt dolog bőven. Csak vasárnap pihentünk meg kissé. Soha nem maradtunk el a 10 órás szentmiséről. Ma is elmegyünk, sőt az uram a délutáni litániát is meghallgatja. Nekem már nem akaródzik. Az asszonynak több a dolga itthon. Hatvanhét éves leszek április 20-án, az uram meg a hetvenedikbe fordul, de most is szeretjük a rendet. Sohasem voltunk betegek. Most már fáj itt-ott, de a gyomrunk mindent befogad. Addig jó, amíg így van.



Mert mire ez a lótás-futás, örökös rohanás, idegeskedés? Még beszélgetni sincs idejük az embereknek. No, nem itt falun, hanem ott fenn a nagyvárosban.Ha hiszi, ha nem, én ezt a házat kétszer hagytam itt hosszabb időre. Amikor kórházba kerültem ezzel a rossz lábammal. Először Pesten, aztán meg Miskolcon gyógyítottak. Ott történt meg, hogy amikor a szobatársaim megtudták, hogy Monokról jöttem, megkérdezték: ismerem-e Németh Miklós szüleit? Mondtam: én vagyok az édesanyja. Majd leestek az ágyról. Nem értették, hogy akkor miért nincs külön szobám, ápolóm, miért nem ugrálnak körülöttem az orvosok. Mire lenne jó az? Gyógyulni így is tudok, a felhajtást meg amúgy sem szeretem. Nem vagyok én ahhoz szokva, hogy kiszolgáljanak. Az Isten is úgy akarta, hogy én tegyem az ételt mások elé az asztalra. Meg hozzám jönnek vendégeskedni, ne én menjek. Tudja, hol jártam én a legtávolabb a világban? Kassán a KALÁSZ (Katolikus Lányok Szövetsége) lányokkal táncolni. Van annak már ötven éve. Mostanság? Csak a tévé elé ülök és lesem a fiamat. Ünnep nekem az a nap, amikor itt láthatom mellettem.

HIRDETÉS

Azért ne felejtsük el Nagy Imre és társai újratemetését a Hősök terén 1989. június 16-án. Az én életemben, gondolkodásomban is sorsfordító nappá vált.

Természetesen és a világ is csodálattal figyelte. Akkor az szerves része lett annak a folyamatnak, amely elvezetett a rendszerváltáshoz. De az előbb arról kérdezett, miben hibáztam. Az ember akkor őszinte önmagához, ha kritikusan tudja a saját életét megítélni évek vagy évtizedek múlva, különösen akkor, ha egy ország életét eldöntő időszakban, döntési pozícióban volt. Előfordult, hogy már akkor tudtam, hogy hibáztam, amikor a döntést meghoztam. Bennem sorsdöntő eseményként rögződött, amikor elvágtam a kormány és az MSZMP közötti köldökzsinórt. Pár hónapra rá, amikor kemény harc dúlt a párton belül, és Grósz Károlyt kontroll alá kellett tenni, hosszas nógatás után belementem a négyes elnökségbe. Már akkor éreztem, hogy hiba, de belementem. Így lett elnök Nyers Rezső és a tagok: Pozsgay Imre, Grósz Károly és jómagam. Fából vaskarika, elvágtam a köldökzsinórt, és rögtön vissza is hoztam.


Németh Miklós és Grósz Károly a Parlamentben. Fotó: Szalay Zoltán
Pozsgay Imre bekapta a cuclit
Ez bármilyen döntésében korlátozta?

Igen. 1989 nyarán készültünk a kongresszusra. Az elnökségen belül óriási viták zajlottak arról, hogy a kongresszus miként határozza meg a párt viszonyát a múlthoz, a nemzetközi és a hazai munkásmozgalmi hagyományokra tekintettel. Ha nem lettem volna az elnökség tagja, sokkal markánsabban verhettem volna vissza a dogmatikus nézeteket, egyúttal képviselhettem volna a tisztázó gondolatokat. Így viszont leszavaztak. Az októberi kongresszus is elkövette azt a hibát, hogy nem beszélte ki magát, mert Nyers Rezső ragaszkodott ahhoz, hogy másfél-két nap után zárjuk le a vitát, mert szavazni kell, hiszen új pártot, alapítunk, ami az MSZP lesz. A kongresszus szavazott, százvalahányan ellene voksoltak, köztük, Grósz Károly, Berecz János, majd Nyers Rezső bejelenti, hogy megalakult az új párt. Szünet, majd a szünet után is visszatérnek a terembe, akik az új párt ellen szavaztak. Szólok Nyersnek, hogy ez így nincs rendjén, vonuljunk át egy másik terembe, de ő visszavág, hogy:

HIRDETÉS
Maga vehemens és radikális, nem veszi tudomásul, hogy a politikában szövetségesekre van szükség.

Igaz, különösen koalícióban, csak ott és akkor ez nem volt igaz. Úgyhogy az ellenlábasok ott ültek tovább, hallgattak, miközben megalakult az MSZP, amit ők leszavaztak. Hiba volt? Igen, nagy hiba. Ekkor már megkerestek a reformkörösök, akik a Villányi úton tanácskoztak, de akkorra már elfáradtam. És azt mondtam magamban: hova megyek én harcolni, új pártot alapítani? Örülök, ha ezt a folyamatot végigviszem, és csendben, békésen lezárom. Ha kicsivel több ambíció lett volna bennem akkor, ha kicsivel erősebb támogatást érzek magam mögött, talán ott lett volna a pillanat a gyökeres változásra, bár akkor már háromfelé szakadt volna az MSZMP. A reformkör bázisán egy igazi európai szociáldemokrata párt jöhetett volna létre úgy, hogy megmarad az MSZP a népi demokratikus platformjával, valamint megmarad az MSZMP.

Nem biztos, hogy baj lett volna.

Így van, és hogy nem így történt, azt saját hibámként könyvelem el. Pozsgay Imrét agitáltam, hogy vállalja el ennek az új pártnak az elnöki tisztségét, győzködtem, hogy menjünk át együtt a Villányi útra. Imre nem jött, mert megkapta azt a kongresszustól, amitől óvtam: a köztársasági elnökjelöltséget. Nyers jelentette be, dübörgő taps kísérte. Miközben akkor még nem dőlt el, hogy a parlament fogja-e megválasztani a köztársasági elnököt vagy a nép közvetlenül. De Imre bekapta a cuclit, és én mentem át egyedül a Villányi útra, ahol elmondtam mi történt, és hogy nagyon sajnálom, de nekem így most más dolgom van. Ez volt a harmadik hiba, amit elkövettem. Volt negyedik is.
A Nemzeti Kerekasztalnál nagyon nem tetszett az, ahogyan azt szervezték. Úgy gondoltam, hogy négyszöges lesz. Ott ül majd a kormány, az ellenzék, az MSZMP és a társadalmi szervezetek. Ezt senki nem akarta. Hogy miért nem, azt nekik kellene elmondani, de a kormányt kirekesztették. Hiába volt világos, hogy a kormány és az MSZMP már nem ugyanaz, a kabinet önálló és kinyitja az ablakokat világra, mégis összemosták a dolgokat: úgy fogták fel, hogy ez az MSZMP utolsó kommunista kormánya.
Aztán a tárgyalássorozatban akadtak mélypontok, és azt érzékeltem, hogy ott csak a hatalomátvétel technikájáról esik szó, kizárólag a hatalom megragadásának törvényeit hajlandók megvitatni. Kétségbeestem, ugyanis ott és akkor egy hatalmas társadalmi, gazdasági, szociális átalakulásnak az alapkőletételét kellett volna megtárgyalni, kidolgozni. De erre nem voltak hajlandók, csak az alkotmánnyal és a választójogi törvénnyel foglalkoztak. Puhatolózni kezdtem, hogy rendben van, ti befejezettnek nyilvánítottátok a munkát, de hát ez így nem lesz jó. Gyerünk egy újabb fordulóra, ahol az ország helyzetét, a gazdaság, a társadalom, a szociális és a kultúrpolitika kérdéseit vitatjuk meg. Volt, aki hajlott rá, de az akkori ellenzéki vezetők közül többen azt mondták, hogy ezt nekik meg kell beszélni. Aztán Tölgyessy Péter és az Antall József jött hozzám, és általában amikor így jöttek, mindig Antall próbálta a szóvivő szerepét vinni, ám ennél a kérdésnél átengedte Tölgyessynek a szót, és abban, amit mondott volt logika. Röviden így hangzott: értjük, amit szeretnél, igazad is lehet, de te meg azt értsd meg, ha mi egy ilyen tárgyalássorozatba belemegyünk veletek, akkor mi a választópolgárok szemében kollaboránssá válunk. „Ha megtárgyaljuk az egypártrendszerben a diktatúra és a gazdaság helyzetét, és egyezkedni kezdünk a kiútról, akkor mi belesimulunk a felelősségvállalásba, ám ezt mi nem tehetjük meg.”
Van ebben logika – válaszoltam, csak éppen az egyik ősbűn is benne van, mert aki a politikában hiúságra épít, az porladó kősziklára épít.
Ezek után sem adtam fel. Úgyhogy a sarkalatos törvények jóváhagyása után Szűrös Mátyás átült az ideiglenes köztársasági elnöki pozícióba, mint parlamenti elnök, és meggyőztem, hogy hívja össze ezeket a pártokat, én összeállítom a napirendeket, és felkészülve megyek a tanácskozásokra. Erre mi történt? Mindenhonnan a másod- és harmadvonalbeli politikusaikat küldték a tárgyalásra. Majd jött az újabb csavar, hogy akkor mikor lesznek a választások? Így utólag visszatekintve is azt mondom, hogy ennél a kérdésnél gyenge voltam. Még két évem lett volna, körülbelül ennyi időt terveztünk az „istálló” kitisztázásához, kitrágyázásához, és ha akkor ellent állok, ha nem engedek a nyomásnak, akkor esélyünk lett volna arra, hogy végigmegyünk a Moncloa-paktumon, amellyel a spanyolok sikerre vitték a spanyol átmenetet Franco fasiszta diktatúrájából a demokráciába. Nem tettem meg, és ezt utólag visszagondolva saját politikai hibámnak tartom.


Fotó: Ivándi-Szabó Balázs /24.hu
Ez már nem az én saram, hanem az utódaimé
Általában egyedül döntött?

Mindig csapatjátékos voltam. Inkább visszahoztam, visszakérettem napirendeket, mert hittem abban, hogy minél többször gyúrjuk át, annál inkább felszakadnak azok a kötelékek, amelyek a kompromisszumot akadályozzák, és ez be is igazolódott. Ez rettenetes munkaidényes és időigényes folyamat, de ebben a stílusban szerettem vezetni.

Nagy volt önön a nyomás?

Látva az elzárkózást, és azt, hogy az ország egy kampány csúcsra járatásban leledzett, volt egy pont, amin tovább nem mehetsz. Amikor megérzed, hogy nincs tovább, nem tudod a csapatot magaddal vinni, és ezt megéreztem. A sarkalatos törvények kormánybeli tárgyalásán.

Akkor határozta el, hogy kiírják a választást?

Nem, akkor még nem, de ez volt az első momentum, ami mellbe csapott. Ott vannak a sarkalatos törvények, a kerekasztal jogilag nem terjesztheti be a parlamentnek, tehát mi kaptuk meg ezt a feladatot, huszonvalahány pontos napirenden kívül. Úgy gondoltam, hogy kezdjünk a csomaggal. S akkor Horváth Ferenc – a nélkül, hogy nekem előtte szólt volna – feltette a kezét, és láttam az arcán, hogy komoly dolgot fog mondani. Így lett. Közölte: a napirend elfogadása előtt szeretné megkérdezni – és felemelte a paksamétát –, hogy érdemben hozzászólhatnak ehhez vagy csak postás szerepünk van? „Ha csak postás a szerepünk, akkor be kell jelenteni, hogy mi csak formailag tudjuk elfogadni. Hiányozik belőle, hogy a sarkalatos törvények elfogadásával, mely törvények veszítik el a hatályukat.” Belelapoztam és láttam, hogy ezt a feladatot nem végezte el a kerekasztal.

Azonnal levettem a csütörtöki ülés napirendjéről a csomagot, mert éreztem, hogy itt lázadás van, és bejelentettem, hogy szombaton rendkívüli ülést tartunk. Ekkor Pozsgay Imre felállt, elhagyta a termet, és nem is jött vissza.
Majd amikor visszaértem a szobámba, Imre telefonja várt, hogy meghívta a lakására Antall Józsefet és még néhány befolyásos embert, és megtenném-e, hogy én is elmegyek. Magammal vittem Jenei Györgyöt és ott Antall József, Csoóri Sándor, Forrai István, Pozsgay Imre meg mi ketten voltunk. Elmagyaráztam, hogy ezt így nem lehet elfogadni. Kaptam is a fejemre, hogy ez a hozzáállásunk is bizonyítéka annak, hogy a régi rendszer emberei vagyunk meg kommunisták meg még micsodák.
Megmutattam nekik azokat a sarkalatos észrevételeket, amelyek a dokumentumban szerepeltek. Közöltem, hogy szombaton rendkívüli kormányülés lesz, és bele fogunk nyúlni ezekbe a hibákba, ki fogjuk javítani, mert bizonyos szint fölött nem mehetsz már bizonyos szint alá, ahogyan azt Esterházy Péter később megfogalmazta. Ez igaz a kormányzásra, a kormánypolitikára is. Úgyhogy a végén megnyugodva jöttünk el Pozsgay lakásából. De a hibámhoz visszatérve, ekkor kaptam az első figyelmeztetést arra, hogy vannak helyzetek, amikor nem szabad túlfeszíteni a húrt, mert szétszakad egyből. Szétszakad a kormány, az összes addigi eredmény porba hullik, káosz lehet, és én valóban azt vállaltam a kezdetek kezdetén, hogy ezt vér nélkül fogjuk végigcsinálni. Sikerült. Tehát, ha itt csavartam volna, azt hiszem, hogy túlcsavarom, de így utólag visszagondolva, túl naivan gondolkodtam az utánunk jövőkről. Ami akkor lecsapódott bennem, hogy bízzunk meg bennük. Meg fogják csinálni.
Inkább adjuk nekik át a hatalmat, úgyis rákényszerülnek arra, hogy ők is végiggondolják azt, amit mi. Ez vezetett oda, hogy nem erőltettem tovább a dolgot. A naivitásom hátterében a bizakodás állt, és az, hogy meg fogják csinálni, de őket csak a hatalom érdekelte.

Amit még a Németh-kormány hibájaként könyveltek el, az a spontán privatizáció meg a mezőgazdaság szétverése, amelynek következtében százezrek maradtak munka és állás nélkül.

Az úgynevezett spontán privatizációnak semmi köze nincs a később bekövetkezett munkanélküliséghez. Sokkal inkább ahhoz, hogy nem a Moncloa-szerű tárgyalássorozat lett a paktum része. A társasági, az átalakulási törvény alapján körülbelül háromezer-hétszáz vállalat volt Magyarországon akkor.
Írd és mondd, a kormányzásom alatt huszonhét került privatizálásra. A többi kiárusítása Antall Józsefék és az utánuk jövő kormányok idejében történt.
A huszonhétből három volt nagy cég, ezt vállalom. Az Egyesült Izzó, ami Tungsram néven ma is áll. Az Orosházi Síküveggyár, ami ugyancsak ma is termel. A Salgótarjáni Síküveggyár még hosszú ideig működött, pár éve ment csődbe. A többi középszintű és kisebb vállalatok voltak. Persze zengett az ország meg a sajtó a spontán privatizációtól, különösen a Caola, az ÁPISZ meg a Videoton privatizációjától, és akkor jelentést kértem Beck Tamás kereskedelmi minisztertől, aki leírta, hogy mely kiskapukat játszották ki a törvényben, olyan szaktanácsadók közreműködésével, mint Matolcsy György és Csillag István. Ennek alapján összegeztük, hogy hol kell a társasági törvényen módosítani, és ez a dokumentum ott volt az Antall Józsefnek átadott iratok között. De nem történt semmi változtatás. Ekkor lett például Zsíros Géza Békés megye „ura”, és tették tönkre a magyar mezőgazdaságot és a könnyűipart. Ez már nem az én saram, hanem az utódaimé, de a közéletben a sajtó közreműködésével az rögződött, hogy minden bűnök forrása a Németh-kormány és annak a spontán privatizációja. Hát erre mit lehet mondani?


Az első Németh-kormány. Fotó: Szalay Zoltán
Egy elemzésben olvastam, hogy a lengyelek azért tudták eredményesebben végezni a privatizációt, mert meg tudták szűrni, kinek adják el a cégeket, de nálunk minimális tőkés réteg sem volt, amely vevőként szóba jöhetett volna.

A lengyeleknél sem volt tőkés réteg. Ezt nagyon sok ország sokféleképpen próbálta csinálni. Az Egyesült Államok kongresszusa 1988-ban kiadott egy Fehér Könyvet a privatizációról, és ennek az első mondata így hangzik: „Korrupciómentes privatizáció nincs.” Az akkori közfelfogást a sokkterápia jellemezte. Voltak, akik óvatosabban csinálták, a lengyelek és a szlovének is ezek közé tartoztak. Mi meg fejvesztve csináltuk. Az úgynevezett csúcstalálkozón az egyik napirendi téma a reprivatizáció és a privatizáció volt. Én még azok közé a diákok közé tartoztam, akik gazdaságtörténetből szigorlatoztak, és részletesen tanulmányoztuk a negyvenhét utáni államosítások történetét. Ott a találkozón felidéztem, hogy ennek három szakasza volt. A tíz fő alatti cégek, szabóműhelyek, kocsmák, ezeket elvették a tulajdonosoktól. A második körbe kerültek a száz fő alatti cégek és a harmadik körbe a száz fő felettiek, a tulajdonképpeni nagy államosítás. Ezek a dokumentumok megtalálhatók a levéltárakban. Akkor azt mondtam: tessék elképzelni, hogy húszmilliárd adóssággal, egy leromlott gazdasági szerkezettel, mi ki fogjuk tudni elégíteni Hatvany bárót, Weiss Manfrédet, Goldbergert és a többi nagytőkést?
A bocsánatkérést meg kell tenni, de mi azzal indítsuk el a kapitalizmust, hogy a 100 fő alatt foglalkoztatott cégeket adjuk vissza azoknak, akiktől elvették vagy a leszármazottaiknak, és ők döntsék el, hogy újrakezdik vagy eladják. Ez már az ő döntésük legyen. Így kerülhettek volna vissza kisvendéglők, szállodák, lakóháztömbök, szabóműhelyek, fodrászatok, éttermek. Nos, ez a javaslatom süket fülekre talált.

Most ugrok egyet. A dátum 1989. október 23., a köztársaság kikiáltása. Németországból egy húszfős gazdasági csapat érkezett, Lothar Spath baden-württembergi miniszterelnök vezetésével, és az ünnepségről egyenesen Székesfehérvárra mentünk, ahol aláírtunk egy elvi megállapodást a Videotonra és az Ikarusra. Nem pusztán pénzügyi, hanem stratégiai befektetésről szólt a megállapodás, amelyre már magyar beszállítókat lehetett volna szervezni. Csakhogy az Antall-kormány annullálta a Videotont, az Ikarust, majd a BHG-t magába foglaló elvi megállapodást. Nem úgy, mint a Suzukit, amit még mi hoztunk Magyarországra, amelyik már itt volt, gyárat alapított és működött. Már Londonból repültem Japánba a nyolcvanvalahány éves Osamu Suzuki kérésére, hogy beszéljek Antall Józseffel a beruházást megillető kedvezményekről, mert ha a helyzet nem változik, akkor ő lenyomja a részvényesek torkán, hogy befejezik az itteni ténykedésüket. Antall Józsefet Londonból hívtam fel, hogy ha nem lépnek, a Suzuki kivonul, és az hatalmas csapás lehet az országnak. Nos, a Suzuki itt maradt Magyarországon, és az első autóval Antall József gurult le a szalagról. Mindezt csak azért meséltem el, hogy érzékeltessem: mellébeszélni, eltagadni a tényeket, hamis információkat adni, mítoszokat teremteni, nagyon jellemző az elmúlt harminc évre.
Akik meghatódva hallgatják Orbán Viktor beszédét, amit 1989. június 16-án mondott a Hősök terén Nagy Imre és társai újratemetésén, azt hiszik, hogy neki volt köszönhető az orosz csapatok kivonása Magyarországról. Miközben a valóság az, hogy mi 1989. március 3-án, Moszkvában megállapodtunk Gorbacsovval az orosz csapatok kivonásáról, sőt, április végén tízezer főt már ki is vontak.

Ez az ön hibája is. Már Londonban élt, dolgozott, én pedig hét évig győzködtem arról, hogy mondja el a nyilvánosságnak az igazságot. Ehhez képest csak 1999 júliusában vállalta azt a beszélgetést, ami az akkori Magyar Hírlapban jelent meg, és óriási visszhangja lett. Miért?

A győzködése arra a periódusra esett, amikor Londonban voltam, ahol aláírtam egy nyilatkozatot: amíg az EBRD-nél állok alkalmazásban, addig a magyar politikáról semmilyen megszólalásom nem lehet. Nem is tettem, és ezért nem kaptam tíz évig kitüntetést a németektől sem. A civilizált világ működési rendjét nem ismerték és ma sem ismerik itthon. Én viszont tiszteletben tartottam és tartom. S az a pár ember, aki tudta, hogyan kell ezt kihasználni, az kihasználta.


Fotó: Ivándi-Szabó Balázs /24.hu
Elmagyaráztam Erzsinek: nem fogunk nagylábon élni
Végül is akkor elmondta és nyilvánosságra került. Majd jött 2000 novembere, az MSZP kongresszusa, amikor már nem volt a banknál, de ismét eltűnt a sajtó nyilvánossága elől. Miért?

Igen, mert eldöntöttem, hogy nem térek vissza a magyar politikába.

Erre még visszatérünk. Viszont 2019-ben újra a nyilvánosság elé lépett, egymás után adta az interjúkat. Miért?

Igen, mert amikor 2000 novemberében eldöntöttem, hogy nem térek vissza a magyar politikába, akkor azt is eldöntöttem, hogy nem pofázok, mert az nem lett volna etikus. Jött a hallgatás ideje, amit csak a kerek évfordulók törtek meg.

Viszont ahogy múlnak az évek, egyre nehezebb a mítoszokat helyre tenni.

Higgye el, hogy ez a helyére fog kerülni. Romsics Ignác és Rainer M. János, két kiváló történész mondta, hogy legyek nyugodt, nem a mi életünkben, hanem ötven–száz év múlva a hamisítások, fals információk mind ki fognak peregni a rostán. Az angolszász könyvekben már tapintható, hogy a magyar történelemből megemlítik ötvenhatot, nyolcvankilencet, annak az eredményeit és passz.

Mi motiválta abban, hogy 2000-ben visszatérjen a politikába? Tudom, előzetesen tájékoztatta az MSZP vezérkarát, hogy milyen feltételekkel száll be ebbe a meccsbe, és ebben komoly személyi érdekeket is sértett. Mégis úgy gondolta, hogy lehet rá esélye? Ha igen, akkor az komoly hiba volt, ha nem, akkor viszont miért csinálta végig?

Két dolog miatt. Az egyik, hogy rengeteget tanultam Londonban, és látva az elrontott, a félresikerült politikai lépéseket, azt gondoltam, tartozom annyival az országnak, hogy megpróbálok még egyszer segíteni. Hátha… A másik, az a közvetlen környezetem volt, ahol a gyerekeim is arra kértek, hogy mielőtt bármire is igent mondok, nézzek szét az országban. Ezért jártam 2000-ben hat hónapig a vidéket. Akkor már megtehettem, mert január elején felmondtam a bankban. Azzal együtt, hogy már a start rosszul sikerült.
Sok csalódás ért, persze nem vidéken, hanem az MSZP vezető politikusai, az akkori szocialista vezetők részéről, akik csapdák tömkelegét állították elém,
de ennek a helyzetnek a hiteles története nem fér bele ebbe a beszélgetésbe. Egy külön könyvet megérdemelne.

Jó, akkor lépjünk tovább. Arról keveset lehet tudni, hogy miután az MSZP 2000-es kongresszusán rájuk csapta az ajtót és hazaköltözött, mit csinált, hogyan élt, mivel foglalkozott?

Húsz éve ön az első ember, aki ezt a kérdést felteszi nekem. Először is haza transzportáltam a nyugdíjalapomat, majd két délutánomba, estémbe tellett, ameddig két nagy kockás papírra felírtam egy életpályát a családi kortörténet alapján a várható élettartammal. A sajátomat és Erzsiét, a feleségemét és kiszámoltam, hogy erre támaszkodva mi mire számíthatunk. Akkor, ha semmilyen jövedelmünk nincs – mert még a nyugdíjkorhatár messze volt –, mit engedhetünk meg magunknak, ha ennyi meg annyi a havi rezsi. Modelleket írtam fel egy családi költségvetést alapul véve. Ezt megmutattam Erzsinek és elmagyaráztam: nem fogunk nagylábon élni. Ennyit meg ennyit engedhetünk meg magunknak, ha eddig meg eddig élünk. Ötvenkét éves voltam akkor. Magyarországról senkitől nem kaptam felkérést, de külföldről néhányat igen.

Azért ez súlyos…

Nem panaszkodom, mert a számításaim eddig bejöttek.

Mivel teltek, telnek a napjai?

Volt három–négy évem, amikor különböző nyugati bankok kértek fel egy-egy ügyre, és tanácsadó testületekbe is beválasztottak, de, ahogyan múltak az évek, szépen lassan megköszöntem és elhárítottam a megkereséseket. Minél több időt akarok az unokákkal meg a családdal tölteni. Elnézem az embereket, a mai kor lüktető, idegőrlő életritmusát, és látom azokat a családokat, ahol az unokák úgy nőnek fel, hogy nincs vagy csak kevés a kapcsolatuk a nagyszülőkkel, de én ezt a kapcsolatot nagyon fontosnak tartom. Mert ennek a kapocsnak a meglazulása, a teljes hiánya komoly károkat okoz a felnövekvő nemzedéknek. Emellett rengeteg könyvet olvasok, párhuzamosan többet is, és vannak olyan könyvek, amelyeket három-négyszer is kézbe veszek. Ilyen a Svejk vagy Bulgakovnak a Mester és Margaritája, Thomas Mann és Gogol könyvei, amelyeket angolul és magyarul is olvasom. És e mellett – a versenyzőtársak szerint is – megtanultam egészen jól bridzselni.
Tavasztól késő őszig pedig az aszófői kertemben gondozom a gyümölcsfákat, a többsége mandulafa, aminek a látványa a szeptemberi napfényben a leggyönyörűbb.


Fotó: Ivándi-Szabó Balázs /24.hu
A májust és a szeptembert szeretem, a nagy hőségeket már nem, mert az a hajózáshoz sem jó. Megörököltem Bujtor István magánhajóját, a Tamangót, amit rögtön ráírattam Csongorra, az idősebbik fiamra. Gyönyörű fahajó, rengeteg gonddal. Ha zivatar van, az árbócnál nem lehet úgy leponyvázni, hogy a víz ne folyjon be a hajótestbe, tökéletes szivattyút sem lehet hozzá beszerezni, akkor beülök az autóba, lerohanok, lehasalok, és addig maradok úgy, amíg szárazra nem törlöm. Meg a ház körül is mindig van mit tenni. De ezt mind örömmel és szívesen csinálom. Az öt unokánk közül négy fiú, a legidősebb lassan húszéves lesz, a legfiatalabb másfél éves, a kislány pedig négy és fél éves. Kicsit formálgatom őket a magam eszközeivel. Az élet így gyönyörű. Mindenkinek azt javaslom, ne engedjen a politika csábításának túl hosszan. Nagyon magányossá válhatnak a végén.

Kiemelt kép: Szalay Zoltán
https://24.hu/belfold/2020/07/26/rendszervaltas30-nemeth-miklos-miniszterelnok-mszp-orban-gyurcsany-interju/

Németh Miklós: Nobel-díjat adhattak volna a trükkös megoldásért, amellyel átvertük a nyugatot

László Ágnes exkluzív interjúja Németh Miklóssal, Magyarország egykori miniszterelnökével. Az interjú 2020. január 17-én, 24-én és 31-én készült az Értékteremtők 2020 című kötetbe, amely a koronavírus áldozata lett, és nem jelenik meg. A 24.hu most két részletben közli az írást.
Most, amikor készültem erre a beszélgetésre, fogalmazódott meg bennem, hogy a történelem mindig kitermel olyan személyiségeket, akik egy bizonyos korszak meghatározó alakjai lesznek. Az életpályáját ismerve úgy gondolom, hogy ön is egy ilyen kiválasztott személy, mégpedig azáltal, hogy Magyarország miniszterelnökeként 1989-ben levezényelt egy olyan rendszerváltást, ami vér nélkül zajlott le. Milyen adottságai voltak, vannak ahhoz, hogy ezt meg tudta tenni?

Két vagy talán még több síkon is érdemes ezt a kérdést közelíteni. Az egyik a személyes oldala, majd erről később mondanék pár szót, a másik az adott társadalmi, politikai légkör, rendszer, közeg, amiben ez az ország a nyolcvanas évek közepén leledzett. Ezt tartom előbbre valónak, ezt a környezetet, hiszen hozzám hasonló felkészültségű közgazdász, energiával teli fiatal szakember nagyon sok volt. Az a környezet, amiben a nyolcvanas években van Magyarország, 1947-től nézve egy folyamat végeredménye. Sok mindent átélt ország, sok csalódás, kiábrándultság, kilátástalanság jellemzi, és ha dátumokhoz kell kötni, akkor meghatározó eseményláncokra fűzhető fel ez az állapot. 1947 után, amikor egypártrendszerré alakul a II. világháború után kibontakozó éppen sarjadó demokrácia és a még polgárosodó Magyarország nagyon hamar szembetalálja magát a sztálini, a marxizmusból a legrosszabb oldalát mutató, zsarnoki jegyeket magán viselő gyakorlattal. Nem véletlen, hogy a Kelet-Közép-Európa történelmével foglalkozó emberek Rákosit és csapatát Jóska bácsi legjobb, leghűségesebb tanítványaiként jellemezték, túl akartak tenni még Sztálinon is, hogy elnyerjék a moszkvai főnökségnek, magának Sztálinnak a támogatását. Ez a zsarnoki magatartás az, amit gyerekként már fel tudok fogni.


Fotó: Ivándi-Szabó Balázs /24.hu
Az ötvenes évek második felében?

Nem, még az elsőben.
Ha becsukom a szemem, látom a füstgomolyagot, a nádtetős házunkat meggyulladni és leégni. És nagyon jól emlékszem azokra az eseményekre, amelyekkel megmérgezték a lelkeket és tönkretették a becsületes dolgozó emberek életét, a parasztságot.
Monokon vagyunk. Anyai nagyapám sváb származású ember, hároméves elmúltam, amikor ő hazakerül a málenkij robotról elhíresült szovjet akciósorozat áldozataként a faluba. Az összes sváb hangzású nevű családot 1944 októberében, amikor a front elérte a mi falunkat is, az egyik hajnalban összeszedték, összeterelték, és köztük volt az akkor még lány édesanyám, mert elmúlt tizennyolc éves. Őt is a szerencsi vasútállomáson vagonírozták be a körülbelül huszonhét-harminc ilyen német-sváb hangzású nevű emberrel együtt. Nagyapám ezermester és csizmadiamester volt, és mint ilyen, ebben a nagyon-nagyon szegény faluban a jobb sorúak közé tartozott. Ez megmutatkozott például édesanyám ruházkodásában, mert neki volt báránybéléses bekecse, csizmája, és gyakorlatilag ez mentette meg az életét. Egyébként mind a két nagyapám Ungváron és Munkácson szolgált még az első világháborúban, és pontosan tudták, ha a Szovjetunióba viszik ezt a transzportot, akkor Ungvár és Munkács között a vasútnak egy bizonyos pontján – mivel olyan szögben törik meg a sínpár – tizenöt–húsz kilométeres sebességre le kell lassulnia. És amikor odaértek, a nagyapám, noha egyetlen szót sem beszélt oroszul, de jelbeszéddel elérte, hogy a vagonban őrt álló két szovjet katona, a báránybéléses csizma, bekecs meg kasmír vállkendőért cserébe félrefordultak, amíg a vonat lelassulásának pillanatában édesanyámat a nagyapám kilökte a vagonból. Valójában az anyai nagyapám, Stajz István józanságának, helyzetfelismerő készségének köszönhetem, hogy itt ülök és beszélgetünk. Ő pontosan látta, hogy mi várhat rájuk.
A 27–30 elhurcolt emberből hárman tértek haza. A többieket nagyapám mind eltemette odakint, és nem valószínű, hogy édesanyám túlélte volna ezt az utat. A nagyapám is csak azért, mert a táborparancsnok hamar rájött, hogy nagyapámat nem a bányában kell dolgoztatni, hiszen csizmára, cipőre a táborparancsnoktól kezdve az őrző kiskatonáig mindenkinek szüksége volt, úgyhogy nagyapám robotolt, de a szakmájában robotolt, és ezért ő ilyen központi figurája lett a faluból elcipelt embereknek. Erről sokat mesélt nekem.

HIRDETÉS
Foltos gatyában nem mehet a gyerek Pestre
Sok időt töltött vele?

1968-ban halt meg. Nagyon sokszor kapálgattam vele a szőlőjében, és mostam a hátát a meleg nyári poros napok után. Szerettem a felnőttek között lekuporodni és hallgatni a meséiket, a történeteiket, és szívesen faggattam mind a két nagyapámat. Amikor a nagyapám visszatért, kiváltotta az ipart, de rendszeresen kellett úgynevezett fejtágítóra járnia a községházára. A faluban ekkor 3600 ember lakott, önálló párttitkára volt, és az ötvenes évek legelején már megalakították a Kossuth Lajosról elnevezett téeszt, ahová, hogy úgy mondjam, a falu selejtjét tudták beverbuválni. Az a huszonvalahány fős cigány társaság, akik nagyon beilleszkedve éltek közöttünk, azok sem voltak hajlandók belépni. A téesz meg úgy működött, hogy jöttek és elkérték édesapámtól meg a nagyapámtól a vetőgépet, mert nekik az sem volt. Megtehették volna, hogy nem adják oda, de utána jött volna a retorzió. Anyai nagyapám nagyon bölcs emberként igazodott a helyzethez, mert a bőrt, amiből a cipőcskék, csizmácskák készültek, meg a faszeg, meg a hozzá tartozó szerszámok beszerzése a párttitkártól és az elöljáróságtól függött.
Viszont, amikor hazajött a fejtágítókról mindig beszámolt a műhelyében a szomszédoknak, rokonoknak, arról, hogy mit hallott. Abban az időben három néprádió volt a faluban: az egyik az esperes úrnál, a másik a postamesteréknél, a harmadik nagyapámnál, egy kis fadoboz, de volt rajta rövidhullám. Lehet, hogy a párttitkárnak is volt, de erről mi nem tudtunk. A nagyapám ezeken a beszélgetéseken az ajtófélfának támaszkodva állt, és elmondta, hogy mivel hülyítették őket.
Ebből aztán mindig vita keletkezett, és érdekes volt látni-hallani az emberek bölcsességét, élettapasztalatát és realitásérzékét. Most pár évet ugrok. 1956 és az ötvenhatos forradalom eseményei következtek, és akkor nekem minden este ott kellett lennem a műhelyben, mert fiatal gyerekként, még a vékonyka ujjaim finomhangolásra voltak alkalmasak azért, hogy ha a zavarás megindul, próbáljak korrigálni. De nagyon mélyen él bennem ezeknek az estéknek a hangulata.

HIRDETÉS

Ez önöknél történt?

Nem, a nagyapámnál. Ma is a fülemben csengenek azok a mondatok, amelyeket ott, a bölcs, egyszerű parasztemberektől hallottam

Ezek csak dumálnak! Azt mondják, tartsunk ki, mert majd az amerikaiak segítenek! Majd hülye lesz Eisenhower meg a többiek, ez csak duma.

Hihetetlen egyszerű emberek mondták, soknak még a négy elemije sem volt meg, mégis az ösztöneik, az élettapasztalatuk eligazította őket, és irányt mutatott nekik. A vallásosabbak azt mondták: nekünk ezt a sorsot szánta a jóisten, büntet bennünket, ki meg másként fogalmazott, de egyet tudtak, hogy nekünk a családot, a magunk életét kell rendezni. Nincs mese, lehet ugrálni, de élni kell. Történt, hogy a monoki általános iskola negyedik osztályos tanulójaként megnyertem a járási irodalmi, versmondó versenyt, és az igazgató bácsi jött el hozzánk a nagy hírrel, hogy az országos úttörő-találkozóra engem jelöltek ki. Az édesapám közölte: az én fiam nem megy az országos úttörő-találkozóra. Még csak az kellene, hogy egy rendes, becsületes, hithű katolikus család gyermeke oda menjen. Stajz nagyapám időben toppant be, és arra kérte az apámat, hogy gondolja ezt meg, van még rá egy-két napja. Így a fejem fölött született meg a végső döntés. Összegyűlt a családi, rokoni kör a műhelyben, ahol a nagyapám szájából mindig kilógtak a faszegek, hiszen ő akkor is dolgozott, miközben a povedálás folyt, így nevezték Monokon a politikai beszélgetést, majd levette a szemüvegét, a kalapáccsal rácsapott egy nagyot a bőrre, és így szólt apámhoz: Na, akkor hadd mondjak valamit, Andriskám. És összefoglalta az ő lágerbeli életét, emlékeztette édesapámat, hogy ő miért nem lehetett jelen 1946-ban édesanyám és édesapám esküvőjén, majd így folytatta: Örülök, hogy itthon vagyok, örülök, hogy élek, és amíg mi élünk ez így marad. És neked nincs jogod a gyerek életét már most ilyen fiatalon tönkretenni. Úgyhogy Miklós megy. Emlékszem a szorongásra, az izgalomra, ahogyan kevéske pénzzel tizenegy évesen elindítottak Budapestre és arra a Százados úti lakásra, ahol elszállásoltak bennünket három vagy négy napra. Na de milyen cirkusz volt otthon a csomagolás előtt. Foltos gatyában nem mehet a gyerek Pestre, mondta édesanyám, és levágtak két tyúkot vagy csirkét, meg hozzátettek tojást, tejfölt, vajat, és édesanyám a batyuval a hátán a busszal, ami akkor naponta csak egyszer járt, bement a szerencsi piacra, és egy új, fekete klottgatyát hozott nekem. Az, hogy fogkefe is van a világon, Monokon ismeretlen fogalom volt. Csak középiskolás koromban szerezték be nekem, amikor megjött a kollégiumból a lista, hogy mit kell oda vinni. Mi gazdálkodó emberek voltunk, a nagyapám úgynevezett iparos, és hát enni meg élni kellett, miközben a legkeményebb beszolgáltatás folyt. Rengeteg tyúkunk, disznónk volt, neveltünk mindent, de az asztalra egy héten csak egyszer került hús. Az is zömében füstölt. Szegénység volt, és titokban „feketevágtunk”. Taknyos gyerekként nem láttam a hajnali akciókat, és nem tudtam hogyan kell hajnalban egy borjút úgy levágni, hogy ne legyen hangja, mit kell egy disznóval csinálni, hogy ne üvöltse tele a fél falut, és csak a nyári hónapokban ettünk vasárnaponként csirkéből készült ételeket.

HIRDETÉS


Németh András, Németh Miklós apja földet mér. Fotó: Szalay Zoltán
Gondolom ezt nem csak önök csinálták.

Mindenki, de azért mindenki félt mindenkitől. Anyai ágon a dédijeim nagyon hosszú kort éltek meg, kilencven fölött haláloztak el. Stajz nagyapám édesanyja elkezdett svábul gajdolni velem, hogy tanuljak, de a nagyapám megtiltotta, mert attól félt, hogy feljelentés érkezik, hogy ezek németül vagy svábul beszélnek otthon. Ne felejtsük el, hogy Hitlernek Franciaországban és Magyarországon volt a legkönnyebb dolga, mert mi egy ilyen feljelentő nemzet vagyunk.

Szerintem ez ma is így van.

Szeretünk gazsulálni a hatalomnak, és szeretünk a jó oldalról a hatalomhoz dörgölőzni, úgyhogy a nagyapám ezt a tiltást is bölcsen tette. Én sajnálom, hogy így történt, mert a dédik persze egymás között svábul beszéltek. Aztán jött 1953 és Nagy Imre. És ezek az egyszerű emberek húzták a fogukat, jó, jó, hát jobb, mint ez a …, és akkor mondták a cifrábbnál cifrább jelzőket Rákosira. Örültek is meg nem is. És elérkeztünk ebben a történelmi folyamatban 1956-hoz. A tornácos, hosszú parasztházban heten laktunk egy szobában. Három generáció. Nagyszülők, szülők, gyerekek, 1956-ban Marika, a húgom, a harmadik gyerek, éppen csak két–három hónapos volt. Édesanyám, édesapám egy ágyban, én nagyapámmal egy dikón (alacsony lábú, egyszerű heverő, a szerk.), lábtól ellentétesen, az öcsém a nagymamával. Édesanyám lába kilógott a dunna alól, és ha Marika felsírt a bölcsőben, így ringatta. A házban volt tisztaszoba, nappali, de nem tudtunk, csak egy szobát fűteni. 1956-ról három dolog él élesen bennem.
Az egyik. Láttam, hogy édesapám már harmadszor, negyedszer szalad ki a budira, ami ház végén állt. Mi van Andris – kérdezte tőle nagyapa. Hát, itt megint háború lesz, megint be kell vonulni, és itt kell hagyni a családot. Most született a harmadik gyerekem, és megint menni kell majd öldökölni – válaszolta édesapám. Ő azon kevesek egyike volt, aki a Don-kanyart végigjárva, Lübeck alatt esett fogságba, ott lett számára vége a háborúnak. 1946 nyarán, kora őszén gyalog, szekérrel érkezett haza, és félt a várható jövőtől.
A másik. Gyerekekként gyakran felmásztunk a templomtoronyba harangozni, és 1956-ban onnan néztük a felvonulást, ami az iskolától a községházáig tartott. Hatalmas zászlókkal vonultak az emberek Kossuth Lajos szülőházához. Az emlékmúzeum melletti második házban lakott Kovács István, a párttitkár, akinek a három fia velünk járt az általános iskolába. November elején járunk. Már kiforrt vagy forrásban volt a murci, az emberek trágyát hordtak a mezőre, kinek mekkora földje volt, úgyhogy dalolták a Kossuth-nótát és egyszer csak megálltak a párttitkár háza előtt. Volt, akinek vasvilla volt a kezében, volt, akinek sarló meg mit tudom én, micsoda. Három kovácsműhely volt a faluban, az egyik kovácsnak, Bihon Gyula bácsinak, akinek akkora keze volt, mint a kenyérsütő lapát, megkopogtatta a párttitkár ablakát, és azt kiáltotta: Gyere ki! Kijött. Letérdepeltették, és mi gyerekekként is feszülten figyeltük, hogy mi fog történni? Lincselés lesz? Gyula bácsi megkérdezte: Tudod-e a miatyánkot? Tudta. Kovács párttitkár hibátlanul elmondta. Na jó – szólt neki Gyula bácsi és ezzel az emberek elvonultak. Következményei persze lettek, mert Zsuffa Tibor bácsit, a magyar-történelem tanáromat, iskolaigazgató-helyettest, a Kossuth múzeum gondnokát jó pár évre eltiltották a tanítástól, mert ő volt a főszervező.

HIRDETÉS

Más, különösebb atrocitás nem történt?

Nem. Csak Tibi bácsit sajnáltuk, mert nagyon jó tanár volt, szerettük, tiszteltük, és ő is bennünket. Valahogy azt merem mondani, hogy mi voltunk talán az utolsó generáció, akik még megkaptuk az úgynevezett szolgáló, igen felkészült, több tárgyat magas szinten a nebulóknak átadni képes tanárok hadát. Ez persze többek között azért is történhetett, mert a Rákosi-rendszer felszámolta az apácarendeket – engem is tanított két volt apáca –, és Zsuffa Tibor bácsi is református pap volt korábban, így lett tanár. De ugyanezt mondhatom a miskolci középiskolára is.

Az volt a motiváció, hogy én ebből kitörök
Mikor került oda?

1962-ben, és az akkori tanári garnitúra még tudott tanítani, nevelni, közösséget működtetni, kovácsolni, fegyelmezni, vagyis az életre felkészíteni a nebulókat. Azt, hogy miként kell egy kétszer negyvenöt vagy ötvenperces előadást lejegyzetelni, azt a középiskolából hoztam az egyetemre. Az osztályfőnökünk, dr. Deák Gábor, aki szintén egy erdélyi kiugrott református pap volt, hosszú évtizedekig a miskolci presbitérium vezetője, úgy tartott történelemórát meg irodalomórát a padsorok között sétálva, hogy nekünk közben le kellett írni, mi ragadott meg bennünket az elhangzottakból. Figyelte, hogy írunk-e, és fel is olvastatta azt, amit leírtunk. Észrevétlenül tanított meg bennünket jegyzetelni, és a harmadik-negyedik évben a könyvtárat használni. Két vagy három éve temettük, 96 éves korában halt meg.


Fotó: Ivándi-Szabó Balázs /24.hu
Kollégiumban lakott Miskolcon?

Igen, és örökké hálás leszek a monoki és a miskolci tanáraimnak. Miskolcon, a közgazdasági technikum kereskedelmi tagozatán az osztályfőnökünk magyart és történelmet tanított, harmadikban-negyedikben pedig már olyan feladatokat adott, hogy menjünk el a miskolci könyvtárba, és a Pesti Hírlap megadott lapszámaiban olvassuk és értelmezzük Ady Endre, Babits Mihály, Szabó Dezső és mások írásait.
Ha már Adyt említettem, elmondok egy történetet. Amikor az órán elhangzott ez a feladat, az egyik kislány azt találta mondania a padtársának, hogy: „Most mehetünk ezt a vérbajost feldolgozni.” Deák Gabi bácsi, az osztályfőnök meghallotta, és a hajánál fogva kiemelte a padból a kislányt. „Hol hallottad ezt, és kiről beszélsz te?” – kérdezte. A vérbaj mellett egyébként még a zsidó bérenc is elhangzott a kislány szájából. Nem tehetett róla, ezt hallotta otthon. De Gabi bácsi lecsapott rá, és rendesen helyre tette.
Mellesleg én is azt hallottam Monokon, hogy „ez a vérbajos zsidó bérenc nem költő”. A költő nekik mást jelentett. Petőfi Sándor igen, Ady Endre nem. Még Arany János talán. De hát ez volt a levegőben. Aztán jött Nagy Imre, 1956 és a sikertelenség. Majd megszüntették az egyéni gazdálkodást a mezőgazdaságban. Téesz-tagok lettek a szülők, valami fejlődés eljutott az iparosodásból, már több buszjárat is indult naponta Szerencsre nem csak hetente egyszer. Valami megmozdult, petróleumlámpa helyett bevezették a villanyt. Na, nem egyszerre, hanem fokozatosan. Én még az általános iskola jó részében petróleumlámpa mellett tanultam. Ezek a felnőtté válásom meghatározó élményei, amelyek mélyen belém ivódtak.

Így akár ellenzéki is lehetett volna kapásból, hiszen végigélt egy olyan nyomorúságot, amely a szocializmus jegyében alakult ki.

Igen ám, csakhogy két–három év botladozás után, a hatvanas években jobb élete lett az édesanyámnak, a családnak, lassan mind a három gyereknek tudtak ruhát venni. Szegény öcsém állandóan azt kérdezte: „Mi vagyok én, ócskapiac, hogy mindig a Miklós levetett ruháit kapom meg?” Már tudtak félretenni. A sárga földdel tapasztott, döngölt föld helyett padló lett, aztán fürdőszoba és a vizet is bevezették. Ez pedig nem elnyomorodást jelentett, hanem fejlődést. Azt, hogy könnyebb lett az életünk. Tehát kapásból nem lehettem ellenzéki, sőt, ha én nem ezt élem meg, akkor nem biztos, hogy eljutok bárhova.

Minek volt ez köszönhető, a tanárainak?

Nekik is és a kemény munkának. Nálam az volt a motiváció, hogy én ebből kitörök.

Mikor határozta ezt el?

Gyerekkoromban. Először pap akartam lenni, aztán a papokból kiábrándultam, de tudtam, hogy az egyetlen kitörési mód a tanulás. Persze nagyon szerettem pingpongozni és futballozni, mindkettőt űztem is a miskolci középiskolában. Annyira, hogy bejöttek az első közepes osztályzatok. Akkor Deák Gabi bácsi, az osztályfőnök behívatott és azt mondta: „Láttam, vesztettél, de így is második vagy a megyei ifjúsági pingpongbajnokságon. Azt is tudom, hogy a miskolci vasútba jársz futballozni, és ott is jól álltok a megyei listán. Ez jó, de mit gondolsz, miért küldtek ide a szüleid? Lehetsz sportoló, és akkor semmit se szólok a hármas osztályzatokért.” Megértettem, és abbahagytam az aktív sportot. Tartoztam ennyivel a szüleimnek.

Azt mondja, papnak készült, de csalódott a papokban, és más utat választott. Miért és miben csalódott?

Kicsit távolabbról kezdem a választ. Édesapám egyedüli maradt a négy testvérből. Azért lettem Miklós, mert a nagyapám elsőszülött gyereke Miklós volt, és csecsemőként halt meg az akkori körülmények miatt. A második Boriska, ő is meghalt, aztán jött édesapám, és utána Margit, aki apáca lett, és apácaként halt meg, amikor a kőszegi kórházat találat érte. Ott van eltemetve a kőszegi temetőben. Párszor meglátogattam, mert édesapám, édesanyám nem jutottak el oda. Lefényképeztem a sírját, elvittem nekik a fotót. A sír nemcsak az övé. Legalább húszan, harmincan vannak a táblára vésve egy szép kis kertben, tujafákkal körbevett emlékhelyen. A nagyanyámnak köszönhetően az ötvenes évek kegyetlen világában télen-nyáron ott voltam a hajnali misén, ministráltam, és tetszett mindaz, ami a templomban történt. Gondolom, hogy hibásan, de latinul fújtam a liturgiát. Mert akkor még latin nyelven miséztek, a szertartások is latinul hangzottak el. Nagyon tetszett, hogy tömve volt emberekkel a templom, ahogyan a szószékről beszélt az esperes úr vagy a káplán.


Német Miklós az édesanyjával és édesapjával a monoki házban. A mellette lévő fotón édesanyja, Margit néni. Fotó: Szalay Zoltán
Aztán pedig jöttek a csalódások. Az egyik vasárnap Kallós esperes úr azzal kezdte a mondandóját – ma is a fülemben csengenek a szavai –, hogy mielőtt a misét megkezdi, be kell jelentenie: egy életerős, fiatal tölgyfa a mi erdőnkből kidőlt, mert gyökerestől kitépte a vihar. Ilyen jelképes szavakkal adta a hívek tudtára, hogy az egyik káplán egy menyecskével megszökött Monokról. Ez aztán óriási vitákat váltott ki a családi ebédlőasztalnál, és gyanút fogtam. Hogy van ez? Egy felkent, felszentelt pap csak úgy fogja magát, és a világi hívságokat választja?
Az édesapám a KALOT (Katolikus Agrárifjúsági Legényegyletek Országos Testülete), aztán pedig a Kisgazdapárt ifjúsági tagozatának vezetője volt a faluban. Mindaddig, amíg a világéletében rá jellemző igazságszeretete, szociális érzékenysége miatt fel nem mentették, majd ki nem zárták a pártból. De a hite meg a valláshoz való viszonya változatlan maradt. Hosszú évtizedekig az egyháztanács elnöke volt, és aktívan részt vett az egyház társadalmi-szociális életében. Fiatalkorában Monokon szolgált Ézsöl Tivadar nevű káplán, akit aztán a Rákosi-időkben áthelyeztek Rátkára – ez egy sváb falu, nem messze Monoktól –, és édesapám annyira jó viszonyban állt ezzel a pappal, hogy vasárnaponként a legnagyobb hóban is átgyalogolt a pár száz méter magas dombocskákon hozzá. Egyszer a vasárnapi ebédnél arra figyeltem fel, óriási vita alakult ki a nagyapám és édesapám között, aki elmondta, hogy ez a rátki pap nagy összeget kért kölcsön tőlünk. Tőlünk, akik nyomorogtunk, de az édesapám hajlandó volt egy bikaborjút eladni, hogy Ézsöl Tivadar kérésének eleget tegyen. Telt, múlt az idő, lejárt a határidő, nem adta meg. Nagyapám nyüstölte, hogy hol a pénz, és egyszer csak jött a hír, hogy Ézsöl Tivadar szintén egy menyecskével lelépett, és a helyiek úgy tudják, hogy már Ausztriában vannak. Úgyhogy a kis pénzecskénk meg a vagyonkánk odalett. Folytathatnám a sort.
Felfogtam, hogy milyen, amikor ütközik a meghirdetett érték és a valóság. Közben idősebb lettem, kamaszodtam, tetszettek a lányok a középiskolában, és úgy döntöttem, hogy nem ezt a pályát választom. Más szeretnék lenni.

Nem bánta meg, hogy így döntött?

Nem. Noha a pályát nem én választottam, hanem a szüleim. Az anyai és az apai nagyapámnak is itt-ott voltak darabka szőlői, és velük jártam a szőlőbe, velük ismerkedtem meg a szőlészettel, a szüret boldogságával meg a borkészítéssel. Az egyik legjobb barátom Tokajba ment a szőlészeti szakközépiskolába, a másik Abaújszántóra. Én is az szerettem volna lenni, de akkor már túl voltunk a téeszesítés évein, és édesapám megkérdezte: Agronómus akarsz lenni? Ezzel a sok – és kimondta, hogy kivel – akarsz küszködni? No, nem. Így lett a közgazdasági technikum, mert a faluból volt már egy fiú, aki oda járt, és az nadrágos állást jelentett. Így kerültem oda.

Szóval ki akart törni?

Igen, mindenképpen. Azt szoktam mondani: próbálja ki egyszer valaki, gyerekként mit jelent az, hogy a végeláthatatlan kukoricatáblában, mondjuk tizenkét sorban, nyolcszáz méter hosszan, minden második sorban a kukorica közé babot kell vetni, majd kapálni. A legnagyobb kánikulában kézzel és hétrét görnyedve.
Csúszol-mászol a poros földön, és nem harminc fok van a kukoricatáblában, hanem negyven. Víz sincs, vagy ha van, már régen felmelegedett. Levetkőzöl félmeztelenre, a por rád száll, jönnek rád a legyek meg a dongók, és még a karodat is felszeleteli a kukoricaszár éles széle. Nem egyszer sírva, zokogva fejeztük be az öcsémmel, de előttünk lebegett a cél.
A babot ki kellett az udvaron csépelni, azt is össze kellett szedni, ott is repült a babszem, azt is össze kellett szedni. Még a kipergett babszemeket is külön szedtük egy kis zacskóba, mert az volt az ígéret, hogy ha szorgosak vagyunk, meglesz a jutalmunk. Így lett az első Csepel kerékpárunk közösen az öcsémmel. Na, de nem egyedül voltam ebben a helyzetben, hanem rengetegen. Így, nem véletlen, hogy abból a negyvenvalahány fős általános iskolás osztályból tizenheten főiskolát és egyetemet végeztünk. Mindenki ki akart törni, és a kitörésnek egyetlen módja volt, a tanulás.

A tervhivatalban már akkor sem hülyegyerekek ültek
Felkerült Budapestre, a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemre. Milyen körbe került, kik lettek a tanárai, az oktatói?

Az egyetemre már felvértezve kerültem. Az utánam lévő évfolyamok is sokszorosították az általam jegyzetelt előadásokat. Tanársegéd koromban láttam, hogy a diákok az én jegyzetem lemásolt példányaiból készültek fel a vizsgákra. Ilyen szempontból érdekes állóvízként éltem meg az első néhány évet. 1966-ban – még az új mechanizmus előtt – kezdtem az egyetemet, és az első két évben ez még érződött az egyetemi légkörön. Keményvonalas gárda oktatta a diákokat. A kapitalizmus politikai gazdaságtanát még csak-csak korszerűen tanultuk, mert Bertóti László és Erdős Tibor, aki később akadémikus lesz, adták elő. Amikor a szocializmus politikai gazdaságtana kerül terítékre, akkor olyanok jöttek, mint például Berei Andor, aki megsárgult papírról, hatdioptriás szemüvegen át olvasta fel nekünk a szentenciát. Szenvedtem a jegyzetelésnél. A rektor pedig Pach Zsiga bácsi, egy elismert történész volt. Aztán egy hatalmas robbanás: jött a 1968-as új gazdasági mechanizmus. Szabó Kálmán személyében új rektort kapunk. Még nem sejtettük, hogy ő lesz, aki felkavarja az állóvizet és ragyogó változásokba kezd. A politikai hátszelet Nyers Rezső jelenti, hiszen Szabó Kálmán a mechanizmust előkészítő, összefoglaló bizottság tagja volt, és Nyersnek dolgozott. 1968-at írtunk, és elérte, hogy néhány szakon a félév elején egy hónapig idegen nyelven oktassanak. Franciaországból, Németországból, Angliából, Amerikából jöttek az anyanyelvi professzorok a közgázra. Megsüvegeltük érte, és irigykedve néztük azokat, akik bekerültek ebbe a körbe. Az én szakomon, a népgazdaság-tervezésen nem volt ilyen hallgató, de ösztönzően hatott ránk, és akkor kezdtem el angolul tanulni. Az oroszom egész jó lett addigra.
Azt is elérte, hogy Ford- és Rockefeller-ösztöndíjakat kaphattak tanársegédek. Nem sokan, de évente néhányan. A közgazdász hallgatóknak volt egy nemzetközi szervezete, de ahhoz, hogy a közgazdasági egyetem hallgatói tagok lehessenek ott, devizára volt szükség. Szabó Kálmán azt is kijárta, és ebből adódóan 1969-től tízen, és nem csak tanársegédek, hanem mi, diákok is élhettünk azzal a lehetőséggel, hogy nyári gyakorlatra utazhassunk a nyugati országokba. Ráadásul úgy, hogy magunk közül demokratikusan választottuk ki azokat, akiket erre érdemesnek tartottunk.
Én Finnországba kerültem, de volt, aki Nyugat-Németországba, Nagy-Britanniába, Franciaországba és így tovább.

Akkor már beszélt angolul?

Már makogtam valamit, de azért mentem egy hónapra Finnországba egy kereskedelmi bank orosz szekciójához, mert ott főleg orosz dokumentumokat kellett kezelni. Ekkor, 1970-ben, huszonegy évesen ültem először repülőgépen. Szabó Kálmán legnagyobb újítása azonban az volt, hogy a három karról egy-egy diákot beválasztottak az egyetemi tanácsba, hogy ott az egyetemisták érdekeit képviseljék. És ez a választás a világ legdemokratikusabb módján zajlott le. Nyílt szavazással, heves programbeszédek megvitatása után. Óriási megtiszteltetés és felelősség volt egyetemistaként, teljes jogú szavazati joggal bent ülni az egyetemi tanácsban.

Milyen pályát képzelt el magának az egyetemen?

Nekem ma is a szívem csücske az oktatás, a tanári pálya. Szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy a szemináriumaim hamar híressé váltak, mert nem lediktáltam a tananyagot, hanem egyenlő partnernek tekintettem a diákokat, és kifejezetten élveztem, ha valaki egyoldalú állásponttal állt elő, mert akkor fel tudtam tüzelni a többieket. Ezek nagyon aktív szemináriumok lettek, amelyeknek a híre az ELTE-re is eljutott, ahol felkértek, hogy történész hallgatóknak tartsak előadásokat politikai gazdaságtanról. Úgy vállaltam el, hogy közöltem: a politikai gazdaságtan könyvet senki se nyissa ki, mert én csak a közgazdaságtan és a gazdaságpolitika kérdéseiről vagyok hajlandó beszélni. Ott is végzett egy híres diákom, Rainer M. János, aki egy interjúban megemlítette, hogy egy életre szóló meghatározó élménye volt az a két év, amíg ők a szemináriumomra jártak. Úgy képzeltem el, hogy majd tanítani fogok, és gyakornokként bent is maradtam az egyetemen.
Ma is őrzöm a kis perforált cetlit, az első fizetésem céduláját az ezerötven forintról. Hat hónap után tanársegédként véglegesítettek, majd adjunktus lettem, és 1977-ben, amikor megszületett Bálint, a kisebbik fiúnk, olyan ajánlatot kaptam, amit nem utasíthattam vissza. Akkor ezernyolcszáz forint volt a fizetésem, Erzsi, a feleségem szülési szabadságon volt, és nem tudtunk kijönni a pénzből.


Fotó: Ivándi-Szabó Balázs /24.hu
A tervhivatalon belül működött a Tervgazdasági Kutató Intézet, ahol több mint duplájára nőtt a fizetésem, és olyan kutatási területre mentem, ami tetszett, ráadásul egy ideig visszajárhattam az egyetemre oktatni, és az ELTE-s állást is folytathattam. Akkor már nem a Ráday utcai kollégiumban laktunk, hanem Rákosszentmihályon, egy panelház földszintjén, egy ötvenhat négyzetméteres lakásban. Aztán lehet, hogy a tervhivatalon belüli vitákon való részvételem, lehet, hogy egy-két írásos beadványom bizonyos kérdésekről oda vezetett, hogy nem nagyon melegedhettem meg a kutatói pozíciós székben, hanem áthívtak a tervhivatal közgazdasági főosztályára. Egy ilyen hívást vissza lehetett utasítani, de ha már a főnökség úgy döntött, hogy rám ott nagyobb szükség van, akkor az ember elgondolkodik. Ráadásul érdekelt is, hogyan néz ki a gyakorlatban a tervezési munka. A főosztályvezetőm Balassa Ákos volt, de a közgázról sok ismerőssel találkoztam. Nos, itt aztán már alá kellett írnom egy titoktartási dokumentumot, hogy bizonyos adatokról – például az adósságállomány nem publikus számairól, azaz a kettős könyvelésről – nem nyilatkozhatok. A tervhivatalban már akkor sem hülyegyerekek ültek, hanem felkészült szakértők.

Nem lehetett könnyű, mert, ha felkészültek voltak, akkor átlátták a helyzetet, és tisztában voltak a hazugságokkal is.

Igen, ide akarok eljutni. A felügyelő államtitkár akkor Hetényi István volt, akit nagyon szerettem, és ő is kedvelt engem. De itt sem hagytak megmelegedni. A pártközpontban a gazdaságpolitikai osztályon hirtelen elhalálozott az a munkatárs, aki gyakorlatilag a Pénzügyminisztériumnak, a tervhivatalnak és a nemzeti banknak volt a felügyelője, összekötője. Ez azt jelentette, hogy amikor a kollégiumi üléseket tartották, amelyeken a főosztályvezetők, elnökhelyettesek vagy miniszterhelyettesek ültek, és előterjesztéseket vitattak meg vagy véglegesítettek, akkor az a munkatárs is jelen volt. Az ő helyére kértek fel azzal, hogy mondhatsz nemet is, de nekünk az az érdekünk, hogy te legyél ott.

Ha állandóan hazudunk, és rajtakapnak, abból nagy baj lesz
1981-ben mindazt, amit ott hallott, magában kellett tartania? Akkor még nem érett meg a helyzet ahhoz, hogy robbantsanak?

Bizony nem. A tűzzel játszottunk. Egyrészt, ha csak elszóltam volna magam, azonnal letartóztattak volna, másrészt az ország is bajba került volna, hiszen a nemzetközi piac, a bank és pénzvilág ezt a kettős könyvelést „megette”.

Akkor nagyon ügyesen csinálták, akik csinálták.

Nagyon. Már miniszterelnök voltam, amikor idehívtam a Nemzetközi Valutaalap (IMF) legjobb szakértőit, mert eldöntöttem, hogy mielőtt „lelépünk”, tisztába tesszük a könyvelésünket. Hat hétig voltak itt, és mielőtt elmentek, a delegáció vezetője bejött elbúcsúzni, és azt mondta: „Ha ilyen munkáért lehetne közgazdasági Nobel-díjat adni, akkor azoknak, akik ezt kitalálták, azoknak adnék, mert annyira ügyesen csinálták.”


Németh Miklós feleségével és közvetlen munkatársaival. Fotó: Szalay Zoltán
Nem állt fenn annak a veszélye, hogy esetleg valamelyikük kiviszi a hírt a világba?

Nem, mert mielőtt 1989 késő őszén a parlamenti beszédemben beszámoltam az ország egyensúlyi állapotáról, kormányfőkkel, fontos politikusokkal találkoztam, és velük átbeszéltem ezt. Igaz, hogy ezekről az egynapos villámlátogatásokról akkoriban semmi nem jelent meg a sajtóban, sőt, még a kormány tagjai közül is csak kevesen tudták, miről folytatok tárgyalásokat.


Hazaárulásnak számított, ha valaki valós adatot közölt az államadósság nagyságáról
A Nemzetközi Valutaalap 30 éve megbüntette Magyarországot, mert hamis adatokat szolgáltatott az adósságállományáról. A valóságos adatokat leközlő újságot viszont az Állambiztonsági Szolgálat vette kezelésbe. A Világgazdaság egykori munkatársai meséltek lidérces kalandjukról az elhárítással.
Kikkel egyeztetett?

Jacques Delors-ral, az Európai Közösség elnökével, Roland Dumas francia külügyminiszterrel, Lawrence Eagleburger amerikai külügyminiszter-helyettessel, Waldgrave angol államminiszteren keresztül Margaret Thatcher asszonnyal, Jacques de Larosiere-rel, a francia központi bank elnökével és természetesen Helmut Kohl kancellárral. Hozzá például egy háromüléses, lélekszakajtó repülőgéppel mentem ki, a biztonságomra vigyázó kormányőrrel. Görnyedve ültem végig a repülést, de azért ez az út kárpótolt mindenért. Ezek után kértem fel az IMF delegációját arra, hogy a könyveléseinket nézzék át és hitelesítsék. A saját érdekünkben, azért, hogy a Kádár-rendszerben gyakorlattá vált „kettős könyvelést” egyszer és mindenkorra elfelejthessük. Ezt követően a nemzetközi pénzintézeteknél is elfogadott, általuk hitelesített adatokat adtam át néhai Antall József miniszterelnöknek, aki ezt az aláírásával ugyancsak hitelesítette.

A néhány kormánytagon és a közvetlen munkatársain kívül ki tudott még a tárgyalásairól?

A három kulcsszereplő intézmény vezetői: a Magyar Nemzeti Bank elnöke, a pénzügyminiszter és az Országos Tervhivatal elnöke.
Az 1971-es, első olajárrobbanásnál kezdenek eltérni a publikus és a nem publikus számok. Amikor az IMF-es belépésre készültünk, folyamatosan felvetettem: ha állandóan hazudunk, és rajtakapnak, abból nagy baj lesz. Fekete János, az MNB elnökhelyettese és csapata azzal érvelt, ne törődjek vele, négy és fél milliárd az eltérés, és ha a terveink beválnak, ezt majd szűkítjük, és nem fogják észrevenni.
Olyan megbízható, jó szakemberek álltak a mondat mögött a nemzeti bankból, mint Bakó Ede és Mészáros Kálmán ügyvezető igazgatók. Erre mit lehetett válaszolni: Na jó, de ha nem így lesz, az a ti felelősségetek lesz. Aztán mi történt? Az olló nem nőtt, de nem is szűkült.

Ezek szerint végig tojáshéjon táncoltak.

Pontosan. Még a politikai bizottság tagjai sem tudták, és akármilyen témát vittünk be a PB-ülésre, rögtön azt kérdezték: „Mondják már meg az elvtársak, hogy mi a helyzet az adósságállománnyal?” De erre a kérdésre Kádár soha nem engedte meg, hogy mi válaszoljunk, hanem azt mondta:

Megnyugtatom önöket, akikre ez tartozik, azok tudják.

És ezzel túlléptünk rajta.

Min múlott, hogy legalább az eltérés nem növekedett?

Az IMF-tagság után a válságmenedzselésen. Ezzel a hazugsággal léptünk be, ők akkor átnézték a könyveket, de nem vették észre a hazugságot.

Ezért járt volna a Nobel-díj?

Igen. Nem vették észre, de a tagság után már minden kormány és mindenki vigyázott arra, hogy az eltérés ne növekedjen.

Miből halmozódott fel a hatalmas adósságállomány? Mire költöttük a pénzt a hetvenes-nyolcvanas években?

A nagy beruházásokra és a szociális intézkedésekre. Például a bányászatra, amely támogatás nélkül nem tud működni. Az eocén programra. Volt nekünk vasércünk? Nem, miközben nyomtuk a pénzt Ózdba, Dunaújvárosba, Diósgyőrbe. Több százezer ember és család megélhetése volt a tét. Az volt a filozófia, ha van megtermelt jövedelem, akkor abból kell megvalósítani, ha nincs, akkor fel kell venni rá hitelt.

Azaz tartani a látszatot, hogy a szocialista világ nagyszerűen bánik a munkásokkal?

Úgy van! Ez illúzió volt. És ha a felvett hitelek kezelését nem jól menedzselték, akkor az önjáróvá vált, majd hólabdaszerűen növekedett. És akkor a kamatfelárakban mutatkozott meg a kockázat. Olyan kegyelmi állapot, ami 2007–2008 után következett be a közel nulla kamattal, akkor még ismeretlen volt. Ma pedig? Tessék ránézni Görögországra, amelynek majdnem ugyanannyi az adósságállománya, mint a görög válság kirobbanásakor volt, picivel ment lejjebb, miközben a görög állampapírok alig térnek el a német állampapírtól. Ez nem normális! A világ meg fogja fizetni ennek az árát. Na de a pénzjegynyomdák működnek, és annyi pénz lett a világon, hogy ebben a kegyelmi állapotban, amibe a mai magyar vezetés került, sokkal jobb eredményeket kellett volna elérnünk.

Nem voltunk húsznál többen, akik a valós adatokat ismerték
Az is gondot jelenthetett, hogy nem államközi megállapodással születtek a hitelek?

Pontosan, de Fekete János telebeszélte Kádár fejét, hogy nem szabad államoktól felvenni, mert akkor azok majd így meg úgy beleszólnak a dolgainkba, és akkor vége a szuverenitásunknak. A Magyar Nemzeti Bank egészen 1987-ig egyeduralkodó volt, a jegybank képviselte a magyar államot, bocsátotta ki az állampapírokat, és a nemzetközi pénzügyi intézményeken, magyarán a bankokon keresztül intézte a hitelfelvételeket. Én voltam az első, aki Grósz Károlynak, mint miniszterelnöknek készítettem egy előterjesztést arról, hogy növelni kellene az állam–államközi tranzakciókat, mert baj van. Mert, akinek csak pénzpiaci oldalról van adósságállománya, az a londoni klubba megy, és ott tárgyalhatja újra, de az már a csőd, amikor ott tárgyal.
Akinek meg van egy kicsi állam az államtól felvett pufferja az adósságállomány húsz–negyven százalékáig, és bajt érez, akkor a párizsi klubba megy tárgyalni, ahol egy kormány egy másik kormánnyal áll szemben, márpedig ott sokkal könnyebben lehet elérni engedményt.
A magyar adósságállomány kilencvenkilenc százalékban banki tranzakcióval keletkezett, és a tanácsomat megfogadva Grósz lett az első, aki miniszterelnökként egymilliárd nyugatnémet márka hitelt vett fel Németországtól. Ezt a hitelfelvételt én tárgyaltam le Herrhausen úrral, a Deutsche Bank vezetőjével, Helmut Kohl kancellár biztatására és támogatásával, a német állam garanciájával. Ekkor még 20–22 milliárdos nettó adósságállományunk van. Aztán később már miniszterelnökként vettem fel a bajoroktól, Baden-Württembergtől, a berlini kormánytól egy újabb egymilliárdos hitelt.


Fotó: Ivándi-Szabó Balázs /24.hu
Mire volt ez elegendő?

Ahhoz, hogy levegőhöz jussunk. És ezt mi későn kezdtük el. A lengyelek sokkal hamarabb és sokkal okosabban csinálták. Nem tudok pontos számadatokat, de az biztos, hogy náluk 25–30 százalék volt az államtól felvett részarány. Annak az elengedéséről vagy átütemezéséről lehet kormány és kormány között tárgyalni. Ha a nemzetközi pénzpiacon felvett hitelt nem tudod visszafizetni, akkor az csak csődöt jelenthet. Ezt mindenáron el akartam kerülni, mert 1981–1983 között átéltem a lengyel szükségállapot utáni néhány évet, amiből a magyarok csak azt érzékelték, hogy a szerencsétlen lengyelek ide jönnek csencselni, hozzák a törülközőt, meg mit tudom én mit, és élelmiszert meg egyéb dolgokat visznek tőlünk. Azt ma sem tudják, hogy nem 200, hanem 2000 százalékos infláció is volt Lengyelországban. A boltok polcai üresen tátongtak és lenullázódott a piac. Mi azzal kerültük el ezt a helyzetet, hogy meggyőztük Kádárt meg a vezetést, hogy ha nem kerülünk be az ENSZ két szakosított szervezetébe, az IMF-be és a Világbankba, akkor fejre állunk. Nem volt egyszerű manőver, de sikerült. A kockázatot, azt, hogy hazug adatokkal lépünk be, a politikai bizottságnak szóló előterjesztésből ki kellett hagyni. Kádár lehívatott magához kettőnket a gazdaságpolitikai osztályról, Horváth Ferenc osztályvezető-helyettest és engem, valamint még Marjai Józsefet, Lázár Jánost, Hetényi Istvánt, a tervhivatal néhány vezetőjét és néhány nemzeti bankos szakembert. Nem voltunk húsznál többen, akik a valós adatokat ismerték. A PB-tagok viszont nem.

Kádár nem bízott meg bennük?

Nyilván félt attól, hogy a PB-ülésről kikerülnek az adatok, ezért is kellett titoktartási papírokat aláírnunk. S ha egy ilyen papírt aláírtál, százszor is meggondoltad, hogy mit mondasz egy ebédlőasztalnál, egy társaságban, mert ha elszólod magad, nem tudhatod, hogy másnap hol landol az a jelentés. A rendszer szerves része volt a megfigyelés. Ha rád bizonyítják, hogy te jártattad a szádat, véged van, és nem csak neked, de a családodnak és az utódaiknak is. Ez működött, de a frász ott volt bennünk, hogy mi van, ha nem tudjuk úgy tartani az ügyeket, hogy az adósságállomány ne nőjön, és ne bukjon ki. Mert ha a belépésnél elfogadják az általunk dokumentált adatokat, akkor semmi gond nem lesz, ha az nem nő tovább. Ha igen, akkor abban a pillanatban lebukunk. Mert van egy startvonal, amit nem lehet átlépni. Csökkenteni lehet, de túllépni nem. Ilyen szempontból nem véletlen, hogy Kádár azzal a bizonyos mészárosmunkával bízza meg Marjai Józsefet, amit ő el is végzett.
Mondok egy példát. A COCOM-listát kijátszva, bizonyos magyar vállalatok olyan lehallgatási, hírszerzési, híradástechnikai berendezéseket tudtak gyártani, amelyeket, mint a cukrot vettek meg az arab világban vagy Távol-Keleten, de főleg a Közel-Keleten, Afrika, Észak-Afrika országaiban. Ezek diktatúrák, rezsimek voltak. Egyik-másik jelentős olajexportáló ország. Megkapták a híradástechnikát, mi pedig a pénzt. Ezt hívják kézi vezérlésnek, amit a kormány akkoriban elég gyakran megtett.
Lezárva ezt a történetet, látva és érzékelve az 1989-es légkört, azt tapasztaltam, hogy amihez nyúltam, nyúltunk, ott a fortyogás ellenére is megváltozik a társadalmi légkör és hangulat. Láttam például Kádár reakcióját Gorbacsov feltűnésére. Kádár nem kiengedte a vitorlákat, hanem behúzta, fékezte azokat. A maga módján félt attól, hogy kicsúszik a keze közül az irányítás. Havasi Ferenc szobájában voltak azok az esti beszélgetések, ahova engem is lehívtak. Egy ideig figyeltem, hallgattam, majd elkezdtem lelkesedni Gorbacsovért, és egyszer csak Kádár azt mondja róla:

Maga még tapasztalatlan! Ez az ember a szocializmus sírásója lesz

A maga módján Kádárnak igaza lett. Jól látta a fejleményeket, na de egy új seprő, egy új szellem, egy kinyílt ablak – erre másképpen kellett volna reagálni, mint ahogyan akkor a magyar vezetés tette. Az én lelkesedésem abból is eredt, hogy már korábban megismertem Gorbacsovot, amikor még agrártitkárként jött Magyarországra, és a tíznapos programjából három vagy négy napon át vele ültem a gépkocsiban. Együtt jártuk a téeszeket, az állami gazdaságokat, mert Gorbacsovot leginkább az érdekelte, hogy az istenben van az, hogy nálunk élelmiszerektől roskadoznak a pultok a boltokban, miközben náluk a feketeföld aranykorona értéke többszöröse a magyar átlagnak, sokkal nagyobb a megművelhető területük, mégis sorba kell állni náluk a kenyérért. Őt az érdekelte, mi ennek a titka. Megmutattuk neki a háztáji gazdaságokat és beszéltünk a különböző termelési gyakorlatokról. Gorbacsov nagyon jó kérdéseket tett fel, látszott rajta, hogy valóban a megoldások érdekelték. Amerre jártunk, mindenhol megkóstolta azt, amivel megkínálták, de szerény volt és céltudatos. Nem akart vadászni és nem voltak különösebb kívánságai sem. Ez bennem mély nyomokat hagyott. De talán benne is. Biztos, hogy ennek is szerepe volt abban, hogy azon a bizonyos 1989. március 3-i találkozásunkkor Moszkvában az előzetesen megadott húsz perc helyett másfél óráig tartott a beszélgetés zárt ajtók mögött.

A cél érdekében korrumpáltunk szovjet vezetőket? Igen.
A szűk körű magyar sajtódelegáció egyik tagjaként volt szerencsém a helyszínen végigizgulni azt a másfél órát.

Olyan témákról beszélgettünk és adtunk rá egymásnak kétszer is kezet, minthogy mi többpártrendszert, szabad választásokat akarunk Magyarországon. Az érdekelt, mi a válasza arra a kérdésre: ha az MSZMP vagy megreformált utódpártja az első szabad választásokon kikerül a hatalomból, a szovjetek beavatkoznak-e? Gorbacsov a szék karfájára csapott és határozottan, habozás nélkül azt mondta:
„Ameddig én ebben a székben ülök, 1956 nem ismétlődhet meg.”
Ez a kijelentés nagyon fontos része, kiindulási alapja lett a későbbi lépéseinknek. A másik fontos téma a Magyarországra telepített és sokáig tagadott szovjet atomtöltetű rakéták, valamint a szovjet csapatok kivonása volt. Ugyanis azt, hogy a rakéták itt vannak, a miniszterelnöki eskütételem után pár héttel, 1988 karácsonyán tudtam csak meg, annak ellenére, hogy a politikai bizottság tagja voltam. Gorbacsov nyugodtan reagált erre a kérdésre, és azt ígérte, kellő komolysággal fogják mindkét kérdést kezelni. Ennek lett az eredménye, hogy az atomtöltetű rakétákat 1989 őszén kivonták, és levélben értesítettek, hogy a magyar honvédség átveheti a területet. Majd pedig az 1990-es választások előtt pár héttel – többpárti egyeztetés és kíséret mellett – Moszkvában Horn Gyula és Eduard Shevarnadze külügyminiszter aláírta a csapatkivonásról szóló jegyzőkönyvet.
Nos, én a világ legnépszerűbb magyar politikusa lettem volna, ha a hazaérkezésünk után vagy még a repülőgépen, ahol ön is rendesen faggatott, elmondom mindazt, amiben megállapodtunk. Azt, hogy kivonják az atomrakétákat az országból, csak ehhez Gorbacsovnak időre van szüksége. Az oroszok tudomásul veszik, hogy ajtót nyitunk a világra, és felvesszük a diplomáciai kapcsolatot Chilével, Dél-Koreával, Dél-Afrikával és a Vatikánnal.


1989. március 3., Sorsdöntő tárgyalás Mihail Szergejevics Gorbacsovval, a Szovjetunió elnökével Moszkvában. Fotó: Szalay Zoltán
A többpártrendszerrel kapcsolatban voltak aggályai, de az a kulcsmondat, amit az előbb idéztem, megnyugtatott. Azzal együtt, hogy az „amíg én ülök ebben a székben” fordulat hangsúlyozása miatt attól kezdve mi azzal foglalkoztunk, hogy mennyire stabilan ül abban a székben? Ehhez pedig megbízható információk kellettek. A cél érdekében korrumpáltunk szovjet vezetőket? Igen. Ehhez olyan magyar diplomaták és diplomata feleségek kellettek, akik ügyesen eljártak. És mi, az én keretemből ellentételeztük az információkat. Kiderült, nagyon hamar nekiestek Gorbacsovnak. Március elején jöttem tőle haza, és április végén, május elején már olyan híreket kaptunk, hogy nagy a baj, mert az asztalt verik vele szemben. Nem kellett sokat várni, amikor a Magyar Televízió közvetítette a népi küldöttek kongresszusát, ahol a delegáltak rázták az öklüket Gorbacsovra. De azt kevesen tudták, hogy a legélesebb kritikusa a PB-ben a moszkvai első titkár, Borisz Jelcin volt, aki a szocializmus vívmányait féltette. Gorbacsov később, amikor Berlinben találkoztunk, sokat mesélt arról, hogy Jelcin és a csapata milyen korrupt volt, és miket műveltek. Többek között azt, hogy az NDK-ban állomásozó fegyveres erők hazaviteléért cserébe Jelcin nem átallott Kohltól húszmillió márkát zsebbe kérni.

Nos, én ezt a korrupciós világot mindig is utáltam és lenéztem. Nálam ugyanis egyetlen fillér lopása egyenlő az egymilliárdos lopással.
Nagy vihart váltott ki, amikor Kapolyi László energiapolitikai kormánybiztost kirúgtam, mert három virágcsokrot küldetett az állam, vagyis a mi pénzünkből a szeretőjének a kórházba. Lebukott, észrevettem, mellébeszélt, felmentettem, és nem érdekelt, hogy Grósztól kezdve Havasiig mindenki felemelte az érdekében a telefont. Hajthatatlan maradtam.
Az én fejemben a politika szolgálat. S aki erre adja a fejét, az ne azzal törődjön, hogy a családja meg az utódai mit és miként tudnak lenyúlni. Hadd mondjam, hogy ebben a tekintetben a szocialista vezetők ugyanúgy nagyon levizsgáztak előttem, mint a jobboldaliak. Nem akarok neveket mondani, de az elmúlt harminc év valóságával kapcsolatban csak arról érdemes vitatkozni, hogy – mint azt a másik tanácsadóm, Mohai László találóan megfogalmazta – „ki csinálta mesteribb fokon a lenyúlást”. Hamis illúziókat persze lehet a népben kelteni, és elhitetni vele, hogy az, ami ma van, az az igazi civilizációs válasz az akkori és a mai kihívásokra. Különösen igaz ez akkor, ha egy társadalom intelligencia szintje elkezd romlani és lefelé tendálni. Márpedig a nyolcvanas évek IQ-felmérései magasabb értékeket produkáltak Magyarországon, mint amit ma látunk. Nem a fejlett technikát kárhoztatom ezért, ebbe sok minden belejátszik, de ezekkel a képmutató, üres, maszlagos dolgokkal hosszú-hosszú időre el lehet altatni a józan ítélőképességet, és lejjebb lehet vinni az ingerküszöböket. Azon az alapon, hogy jól vagyunk mi így is, hamis civilizációs és önképet lehet sugallni. De csak ideig-óráig működik! Nagyon jól emlékszem arra, amikor Méhes elvtársnak hívták a KISZ központi bizottsága első titkárát, aki nagyjából ötvenéves volt. Aztán rájött az akkori vezetés, hogy ez így nincs jól, és megkezdték a fiatalítást. És lám, most is ugyanaz a szimptóma. Ahogyan az a nem demokratikusan működő egyetlen párt sem tudta a társadalmi rétegeket, különösen a fiatalokat megszólítani, harminc év után megint eljutottunk oda, hogy ugyanezzel a dilemmával néznek szembe a mai pártok.

Én azt tartottam a rendszerváltás legnagyobb erényének, hogy kinyitottuk az ajtókat, ablakokat, azért, hogy ne kelljen huszonkét éves korig arra várni, hogy repülőgépre ülhessünk és világot lássunk. Hittem és hiszek abban, hogy a demokratikus rendszernél nincs jobb. De ehhez az kell, hogy ha az Alkotmány valamit előír, akkor azt tartsuk is be. De nem ez történt. Mi beterjesztettük a sarkalatos törvényeket és az Alkotmány preambulumában rögzítettük, hogy ez az Alkotmány ideiglenes jelleggel született meg, és az első szabadon választott parlament feladata, hogy a véglegeset megszövegezze és elfogadja. Mi történt? Már Londonból figyeltem, hogy Antall Józsefék a fülük botját sem mozgatják, annak ellenére, hogy jelentős köteg dokumentumot adtam át a távozásomkor, közte az új Alkotmány tervezetét, hogy ne a nulláról kezdjék a munkát. A tervhivatal, a Pénzügyminisztérium munkatársai vért izzadtak, de elkészítettek egy hároméves gazdasági programot, Kulcsár Kálmán és csapata pedig az új Alkotmány tervezetét. Kétségtelen, hogy az másmilyen volt, mint amiről ők tárgyaltak, és lehet, hogy ezért nem nyúltak hozzá. Aztán jött Horn Gyula, és ő sem tett semmit, pedig kötelesek lettek volna rá. De valószínűleg azért, mert koncepcionálisan nem értettünk egyet.

Én kétkamarás rendszerre dolgoztattam ki a tervezetet, mert láttam, hogy egyébként sem a kisebbségek, sem a nemzetiségek, sem a civil szervezetek, sem a tudomány, az oktatás képviselői nem fognak bekerülni a parlamentbe. S ezt egy felsőházba, nem a régi felsőházba, hanem egy korporatív második házban képzeltem el, amelynek, bizonyos jogosítványai vannak.
Az a koncepciónk, amit átadtam, arról szólt, hogy a köztársasági elnök, akit a nép közvetlenül választ meg középerős lesz, ami azt jelenti, hogy a demokratikus állami szerkezet tartó oszlopait, mint a rendőrség, a bíróság, az alkotmánybíróság, az ügyészség, az MNB, a statisztikai hivatal, a számvevőszék, a versenyhivatal, a köztársasági elnök felügyeli, és a vezetőit, elnökeit ő nevezi ki. Mindezt persze úgy, hogy az Alkotmány szabályozza ennek a mechanizmusát, amely tartalmazza az ellensúlyokat, az egyensúlyokat és ellenőrzési pontokat.
A politika pedig foglalkozzon azzal, ami a dolga: a gazdaságpolitikával, a szociálpolitikával, az oktatással és a többivel. Ha pedig öt év múlva kiderül, hogy a köztársasági elnök mellényúlt, akkor majd a nép meg a politikai pártok azt mondják, hogy ejnye-ejnye köztársasági elnök úr, és más személyt választanak.

Tavaly beszéltem néhány akkori politikussal, többek között Pető Ivánnal, Jeszenszky Gézával és Hegedűs Istvánnal, a Fidesz egyik alapítójával, akik utólag visszagondolva azt mondták: igen, ezt kellett volna csinálni. Horn is elmulasztotta ezt, és ő is ugyanúgy alkotmányos vétséget követett el, mint Antall József.
Aztán amikor a Fidesz első kormánya jött, ők sem nyúltak hozzá, megvárták, amíg olyan pozícióba kerültek, amikor már a saját szájuk íze szerint változtathatták meg. Pedig egy ország Alkotmánya nem egyetlen párt ügye, mégis sunyi módon megvárták, hogy kialakuljon az a helyzet, amiben megtehetik.
S ezt a helyzetet kiválóan előkészítette Horn Gyula, aki nem tisztázta magától a pufajkás múltját, pedig ha ezt tisztességesen megteszi, állítom: nem csökkent volna a népszerűsége. Aztán jött Medgyessy Péter D-209-es ügye, majd pedig Gyurcsány Ferenc őszödi beszéde.

(Vége az interjú első részének.)

Kiemelt kép: Németh Miklós első Miniszterelnöki beszéde. Fotó: Szalay Zoltán
https://24.hu/belfold/2020/07/25/rendszervaltas30-nemeth-miklos-miniszterelnok-orban-gorbacsov-interju/

A magyar civiltörvény ellen döntött az Európai Unió Bírósága

2020. JÚNIUS 18. CSÜTÖRTÖK
Judi Tamara (Brüsszel)
Elkaszálta a 2017-ben bevezetett civiltörvényt az Európai Unió Bírósága. Ma délelőtti ítéletükben hátrányosan megkülönböztetőnek nevezték a jogszabályt, amely a magyar kormány szerint épp az átláthatóságot szolgálja a külföldről támogatott, hazánkban működő NGO-k tekintetében. Emlékezetes, hogy a törvény kihirdetését nemzeti konzultáció is megelőzte.
Az uniós joggal ellentétesnek ítélte meg a 2017-ben elfogadott magyar civiltörvényt az Európai Unió Bírósága. Friss, ma délelőtti ítéletükben kimondták: Magyarország azáltal, hogy nyilvántartásba vételi, bejelentési és közzétételi kötelezettségeket írt elő a bizonyos összeghatárt meghaladó mértékű külföldi támogatásban közvetlenül vagy közvetve részesülő civil szervezetek tekintetében, illetve szankciókat helyezett kilátásba az e kötelezettségeknek eleget nem tévő szervezetekkel szemben, hátrányosan megkülönböztető és indokolatlan korlátozásokat vezetett be. A bírósági ítélet kötelező erejű, hazánknak teljesítenie kell az abban foglaltakat.

Magyarország 2017 nyarán, az átlátható finanszírozás érdekében fogadta el a civiltörvényt, amely arra kötelezi a hazánkban működő NGO-kat, hogy jelentsék be, ha külföldi támogatásaik összege egy évben elérte a 7,2 millió forintot, illetve ebben az esetben külföldről támogatott szervezetként tüntessék fel magukat. Az 500 ezer forintnál magasabb összeget adományázó személyek és szervezetek nevét és a támogatás pontos összegét szintén nyilvánosságra kell hozniuk. A törvény kihirdetését követően az Európai Bizottság az akkori jogállamisági biztos, a baloldali Frans Timmermans unszolására indított kötelezettségszegési eljárást Magyarország ellen.

Az ügyben az Európai Bíróság főtanácsnoka, Manuel Campos Sánchez-Bordona idén januárban tette közzé indítványát, ebben az uniós joggal ellentétesnek nevezve a törvényt. Érvelése szerint a jogszabályban lefektetett feltételek a tőke szabad mozgás korlátozásának minősülnek, hosszú távon pedig az érintett szervezetek életképességét is veszélyeztethetik. Most az uniós bíróság gyakorlatilag ugyanezt állapította meg: a luxemburgi székhelyű testület szerint a magyar rendelkezések az Európai Unió Alapjogi Chartája által védelmezett alapvető jogokat is érintik – a magánélet tiszteletben tartásához való jogot, a személyes adatok védelméhez való jogot és az egyesülés szabadságához való jogot.

Emlékezetes, hogy Magyarországon viszont nemzeti konzultációs kérdés is megelőzte a jogszabályt, erre a kormány még januárban, a főtanácsnok véleményét követően hívta fel a figyelmet. „A kormánypártok a magyar emberek akaratát érvényesítik, és kiállnak amellett, hogy a törvényre továbbra is szükség van, mert a Soros-hálózat milliárdokat mozgat azért, hogy keresztülvigye egész Európán a Soros-tervet, és bevándorlóországgá tegye Magyarországot is” – írták akkori közleményükben, hozzátéve: nem véletlen, hogy elsősorban Soros-szervezetek támadják a jogszabályt.

Az uniós bírósági ítélet egy különleges körülménye, hogy az EU a koronavírus-válság gazdasági-politikai következményeinek enyhítése céljából maga is küzd a külföldi befolyás ellen. Az Európai Bizottság tegnap fogadott el egy szabálykönyvet, amely kiemelten foglalkozik az európai vállalatoknak juttatott külső támogatások torzító hatásaival. Az elsősorban versenypolitikai kérdésben az EU épp azt szorgalmazza, hogy ha egy vállalat nem uniós kormány által nyújtott pénzügyi támogatásban részesül, az uniós vállalatok felvásárlását egy adott küszöbérték felett be kellene jelenteni az illetékes felügyeleti hatóságnak, amely a friss javaslat szerint az Európai Bizottság lehet.

https://magyarnemzet.hu/kulfold/a-magyar-civiltorveny-ellen-dontott-az-europai-unio-birosaga-8259642/

Egy újabb apró NER-manőver a bíróságok bedarálására

BIRÓ MARIANNA
Az Alkotmánybíróság 15 mai tagjai közül csak négyen voltak ítélkező bírók alkotmánybíróvá válásuk előtt, de Áder János most mégis rendes bírónak nevezett ki nyolc Ab-tagot, pályáztatás nélkül. A politikai kinevezések példátlanok a magyar bírósági szervezetben, az viszont nem lesz teljesen az, ha az ítélkezési gyakorlattal nem rendelkező Varga Zs. András – Polt Péter korábbi helyettese – veszi át a Kúria elnöki posztját év végén.
Az Alkotmánybíróság 15 mai tagjai közül csak négyen voltak ítélkező bírók alkotmánybíróvá válásuk előtt, de Áder János most mégis rendes bírónak nevezett ki nyolc Ab-tagot, pályáztatás nélkül. A politikai kinevezések példátlanok a magyar bírósági szervezetben, az viszont nem lesz teljesen az, ha az ítélkezési gyakorlattal nem rendelkező Varga Zs. András – Polt Péter korábbi helyettese – veszi át a Kúria elnöki posztját év végén.

Év végén lejár Darák Péter, a Kúria elnökének 9 éves mandátuma, a Fidesz-KDNP pedig alaposan előkészítette a legfelsőbb bírói fórum vezetőjének utódlását, ahogyan a kormányoldalról sokat bírált kúriai ítélkezései gyakorlat "reformját" is.

KAPCSOLÓDÓ
Orbán kapott egy töltényt, amivel nekimehet a bíróságoknak
Rég látott keménységgel támadja a Fidesz a legfelsőbb bírósági szervet. Maga Orbán Viktor üzente meg a felháborodását azon, hogy szerinte a Kúria beavatkozott a választásokba. A Kúria egyik, parlamenti mandátumot befolyásoló döntése adott okot a háborúra, ami csak most kezdődik.

Emlékezetes, a Legfelsőbb Bíróság átnevezésével Kúriává tett legfőbb bírói szerv egyes döntéseit rengeteg kormányzati kritika érte már, és az is szinte köztudott, hogy Darák Péter biztosan távozik a szervezet éléről év végével. Azt is rebesgetik, hogy a kormányoldalon különféle forgatókönyvek mentén alakítanák át, vagy éppen tovább a bírósági szervezetet, elsősorban a nekik nem tetsző, gyakran kritizált kúriai ítéletek számának minimalizálása érdekében.

Darák Pétert 2011. december 13-án választotta meg az Országgyűlés a Kúria elnökévé, posztját 2012. január 1-jén foglalta el kilenc évre. Azaz az Országgyűlés várhatóan az őszi ülésszakon szavaz majd az új főbíró személyéről, amelyre egyébként formálisan a köztársasági elnök tesz javaslatot (még a hivatalban lévő Kúria-elnök mandátumának lejárta előtt).

Darák Péter
Fotó: Bődey János / Index
A Kúria elnökét a határozatlan időre kinevezett és legalább 5 éves bírói szolgálati viszonnyal rendelkező bírák közül választja az Országgyűlés, kétharmados többséggel, kilenc évre. Mindez kizárná, hogy ítélkezési tapasztalattal nem, csak bírói kinevezéssel rendelkező személy kerüljön a főbírói posztra, ám azt tavaly decemberben fontosnak tartották rögzíteni a szabályok között, hogy

a bírói szolgálati jogviszony számításakor a nemzetközi igazságszolgáltatási szervezetben bíróként, főtanácsadóként, valamint az alkotmánybíróként, illetve az Alkotmánybíróság Hivatalában főtanácsadói munkakörben szerzett tapasztalatot is figyelembe kell venni.

Érdekesség azonban, hogy 2011-ben Navracsics Tibor még az igazságszolgáltatás első reformja idején még éppen azzal érvelt amellett, hogy a kormány mandátuma lejárta előtt eltávolította posztjáról a Legfelsőbb Bíróság akkori elnökét, Baka Andrást, hogy:

Baka András nem lehet a január 1-jén a Legfelsőbb Bíróság helyébe lépő Kúria elnöke, mivel nem felel meg annak az új törvényi szabályozásban rögzített kritériumnak, amely ehhez öt év magyarországi bírói gyakorlatot ír elő.

Az akkori miniszterelnök-helyettes ezt helyes előírásnak nevezte, kiemelve, hogy

ANNAK HIÁNYÁBAN ÍTÉLKEZÉSI GYAKORLAT NÉLKÜLI VEZETŐJE IS LEHETNE A KÚRIÁNAK, AMI A KORMÁNY SZÁMÁRA 2011-BEN MÉG ELFOGADHATATLAN LETT VOLNA.
QP | Quality Placement

Tavaly év végén azonban a kormányoldal, szakítva a korábbi összeférhetetlenségi szabályokkal egy 200 oldalas salátatörvény-javaslat részeként lehetővé tette, hogy az Alkotmánybíróság (Ab) tagja lehessen egyidejűleg bíró is, az új szabályok értelmében az Ab-taggá megválasztását követő 30 napon belül kérheti bíróvá történő kinevezését.

KAPCSOLÓDÓ
Amnesty: Mégis szétverné a bíróságok függetlenségét az Orbán-kormány
Handó Tünde akár a Kúria-elnöki poszton találhatja magát. Az Alkotmánybíróságra oszthatják a közigazgatási bíróság szerepét.

Szintén az új szabályok szerint az Ab-tagokat mandátumuk lejárta után, vagy akár ha lemondanak még mandátumuk lejárta előtt

KÉRÉSÜKRE A KÖZTÁRSASÁGI ELNÖK „A KINEVEZÉSI FELTÉTELEK VIZSGÁLATA ÉS PÁLYÁZAT KIÍRÁSA NÉLKÜL” KINEVEZI A KÚRIA BÍRÁJÁNAK.

KAPCSOLÓDÓ
Alkotmánybíróvá választja Handó Tündét a Fidesz
Két perccel az Alkotmánybíróság tagjait jelölő eseti bizottság ülése előtt jelentették be. Stumpf István helyére érkezik az OBH éléről.

Ha már valakit az Országgyűlés az Alkotmánybíróság tagjává megválasztott, de a javaslat hatálybalépésekor még nem lépett hivatalba, a hivatalba lépésétől szünetel a bírói szolgálati jogviszonya. Ez utóbbi Handó Tünde, az Országos Bírósági Hivatal (OBH) volt elnöke esetében állt fenn, hiszen ezzel megteremtették a lehetőségét, hogy Handó alkotmánybírói posztja esetleges megszűnésé után rögtön a Kúriára kerülhetne bíróként, és szolgálati viszonya jelenleg is tart, csak alvóbíróként.

MINDEZEK ALAPJÁN AKÁR HANDÓ ELJÖVENDŐ FŐBÍRÓI KINEVEZÉSÉRE IS SZÁMÍTANI LEHETNE, DE MÁS FORRÁSOK SZERINT, ÉS A LÁTHATÓ TÖRVÉNYMÓDOSÍTÁSOK ALAPJÁN NEM, VAGY NEM CSAK VELE KALKULÁL A KORMÁNY.
Az Ab-nek 15 tagja van, mára mindegyiküket a Fidesz-KDNP jelölte és parlamenti többségével ők is választották meg ezeket az alkotmánybírókat. Ugyanakkor közülük jelenleg mindössze 4-en rendelkeznek bírói tapasztalattal: a már nyugdíjaskorú Szívós Mária, Handó Tünde volt OBH-elnök, Czine Ágnes, aki a Fővárosi Ítélőtábla büntető kollégiumának vezetője volt megválasztásáig, illetve Hörcherné Marosi Ildikó, aki már dolgozott a Kúrián is, és több évtizedes bírói tapasztalata van. Utóbbi két alkotmánybíró a törvénymódosítás hatályba lépése után természetesen kérvényezte is, hogy állítsák helyre bírói jogviszonyukat, ebben nincs meglepetés.

Handó Tünde, az Országos Bírósági Hivatal (OBH) elnöke, alkotmánybíró-jelölt a meghallgatásán az Országgyűlés igazságügyi bizottságának ülésén 2019. október 29-én.
Fotó: Ajpek Orsi / Index
Áder János államfő ugyanis július 3-án megjelent határozataival meg is tette ezt, sőt, ennél sokkal többet:

ÖSSZESEN NYOLC ALKOTMÁNYBÍRÓT NEVEZETT KI BÍRÓVÁ AZ ÚJ SZABÁLYOK ALAPJÁN, KÉRELMÜKRE, PONTOSABBAN AZ ALKOTMÁNYBÍRÓSÁG ELNÖKÉNEK KÉRELMÉRE.

Mindezzel a következő alkotmánybírók lettek formálisan rendes, de Ab-mandátumuk lejártáig "alvóbírók" június végétől:

Czine Ágnes
Juhász Imre
Hörcherné Marosi Ildikó
Schanda Balázs Tibor
Sulyok Tamás
Szabó Marcel
Szalay Péter
Varga Zsolt András
Handó, Czine Ágnes és Marosi Ildikó esetében a majdani kúriai kinevezés akár még értelmezhető is, bár ők sem kell, hogy pályáznak a legfelsőbb bírósági presztízshelyekre. Csakhogy az alkotmánybíróvá és a bíróvá váláshoz alapesetben különféle képességeket követel meg a törvény. Alkotmánybíró lehet valaki például kiemelkedő tudású elméleti jogászként, de

A BÍRÓVÁ VÁLÁSHOZ SZÜKSÉGES A BÍRÓI, BÍRÓSÁGI TITKÁRI VAGY EGYÉB JOGÁSZKÉNT VÉGZETT SZAKMAI JOGGYAKORLAT IS A TÖRVÉNY HATÁLYOS SZÖVEGE SZERINT, RÁADÁSUL MINDEN EGYES BÍRÓI TISZTSÉGÉRT KOMOLY PÁLYÁZTATÁSI PROCEDÚRÁN KELL ÁTMENNI, FŐKÉNT EGY BEFOLYÁSOS KÚRIAI POZÍCIÓÉRT.

Alkotmánybíróként azonban ezeknek a személyeknek ilyet nem kell igazolni, és nem kell a sokéves bírói gyakorlattal és tudással rendelkező pályázókkal sem versenyezniük például egy kúriai tisztségért azoknak, akiket eleve a kormányoldal jelölt és választott meg alkotmánybírónak, hiszen ez számukra az új szabályok szerint ez "automatikusan jár". Már csak ezért is érdekes:

Juhász Imre például sosem volt bíró, európai szakjogászként és egyetemi oktatóként dolgozott, 1991-től 2013-ig (alkotmánybíróvá választásáig) ügyvédként is tevékenykedett, miközben a 2006-os őszi tömeges emberi jogsértések okainak feltárására létrehozott Civil Jogász Bizottság (CJB) alapító tagja volt.
Az Ab-elnök Sulyok Tamás 1991-től alkotmánybíróvá választásáig ügyvéd volt, 2000 és 2014 között osztrák tiszteletbeli konzulként volt ismert.
Schanda Balázs Tibor 1993-tól 1999-ig az Alkotmánybíróság munkatársa volt. 1999-től 2002-ig a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumában az Egyházi Tájékoztatási és Koordinációs Főosztályt vezette. 2003-tól 2007-ig ismét az Alkotmánybíróságon dolgozott, majd szintén a jogoktatásban vett részt.
Szabó Marcel is elismert jogász volt, de nem bíró. Ő 1993-1994 közt a Külügyminisztérium Nemzetközi Jogi Főosztályának munkatársa, később jogi tanácsadója, majd vezetője, majd 2012 októberétől 2016 novemberéig az alapvető jogok biztosának a jövő nemzedékek érdekeinek védelmét ellátó helyettese volt, eközben pedig egyetemeken oktatott.
Szalay Pétert ismert ügyvédként jelölte, majd választotta alkotmánybíróvá a Fidesz-KDNP. 1987-1988-ban az Igazságügyi Minisztérium Törvényelőkészítő Főosztályán előadó, 1988-1990-ben Pozsgay Imre államminiszter Titkárságán kormánytanácsos, majd kormányfőtanácsos, 1990-1992-ben a Miniszterelnöki Hivatalban, közelebbről a Miniszterelnöki Kabinetben a parlamenti ügyekért felelős kormányfőtanácsos, 1993-1998-ig a Pénzintézeti Központ (később Pénzintézeti Központ Rt., Pénzintézeti Központ Bank Rt.) jogi igazgatója, 1998-tól a Jutasi és Társai Ügyvédi Iroda tagja, ügyvéd.
Végül, de egyáltalán nem utolsó sorban Varga Zs. András, aki szintén nem járt tárgyalóteremben bíróként. Ő 1995 és 2000 között az országgyűlési biztos hivatalában dolgozott, 1999-től 2000-ig hivatalvezetőként. 2000-től 2006-ig és 2010-től 2013-ig a legfőbb ügyész helyettese, 2006 és 2010 között címzetes főtanácsos ügyész, 2013 után címzetes főügyész a Legfőbb Ügyészségen. Varga Zs. tehát Polt Péter helyettese volt.
INFORMÁCIÓINK SZERINT ELŐFORDULHAT, HOGY Ő NEMCSAK A LEGFŐBB BÍRÓI FÓRUM BÍRÁJA, HANEM A KÚRIA ELNÖKE IS Ő LESZ, BÍRÓI TAPASZTALAT NÉLKÜL. TEHÁT NEMCSAK TAGJAI, HANEM AKÁR OLYAN ELNÖKE IS LEHET A LEGFŐBB BÍRÓI FÓRUMNAK, AKI TÁRGYALÓTEREMBEN SOSEM ÍTÉLKEZETT.

Varga Zs. András alkotmánybíró-jelölt meghallgatásán az Országgyűlés igazságügyi bizottságának ülésén az Országházban 2014. szeptember 22-én.
Fotó: Huszti István / Index
KAPCSOLÓDÓ
Orbán elkezdte a bírók ellen hangolni a közvéleményt
A miniszterelnök bírósági ítéleteket érintő kijelentései a közvélemény formálására alkalmasak lehetnek, a kormánynak azonban leginkább saját törvényeivel, nem pedig a bírókkal lehet baja. A minta ezúttal lengyelországi, ott is ugyanez zajlik.

A Kúria elbírálja – törvényben meghatározott ügyekben – a törvényszékek, továbbá az ítélőtáblák határozata ellen előterjesztett jogorvoslatokat, az úgynevezett felülvizsgálati kérelmeket – azaz a Kúria mondja ki a végső szót a magyar bírósági struktúrában. De a Kúria emellett a bíróságokra kötelező jogegységi határozatokat is hoz, elbírálja a jogegységi panaszokat (amivel éppen december óta még inkább kordában tarthatja a bírók elvileg szabad mérlegelését), és dönt az önkormányzati rendelet más jogszabályba ütközéséről és megsemmisítéséről, továbbá egyéb fontos ügyekben is hozhat ítéletet. Magyarán alapjaiban befolyásolhatja az ítélkezést.

EGY ÚJ FŐBÍRÓ PEDIG AKÁR VALAMENNYI, AZ ALKOTMÁNYBÍRÓSÁGRÓL A KÚRIÁRA KERÜLT JOGÁSZT RÖGTÖN TANÁCSELNÖKKÉ TEHET, EZZEL VÉGÉRVÉNYESEN BEFOLYÁSOLVA AZ ÍTÉLKEZÉST.
Nyilván ezért fontos a főbíró személye is, ahogyan néhány olyan, most még alvóbíró, akik később biztosíthatják azt, hogy olyan esetek többé ne történhessenek, amit Orbán Viktor úgy élt meg:

a Kúria intellektuálisan nem nőtt fel a feladatához.
https://index.hu/belfold/2020/07/15/ader_janos_ab_tagjai_biroi_kinevezes_hando_tunde_varga_zs_andras/