Amerika rettegett a magyar rendszerváltástól

szerző: Veczán Zoltán, forrás: MNO,
Amerika rettegett a magyar rendszerváltástól
George Bush amerikai és Mihail Gorbacsov szovjet elnök a hidegháborút lezáró máltai konferencián
Europress/AFP

Évtizedes aprólékos munkával, több mint ezer, többségében amerikai levéltári forrás felhasználásával készült el Borhi László mítoszrombolásra is kifejezetten alkalmas könyve, a Nagyhatalmi érdekek hálójában: Az Egyesült Államok és Magyarország kapcsolata a második világháborútól a rendszerváltásig című könyve. A kötet hiteles és első kézből szerzett információkból felépítve zúzza porrá a közkedvelt legendákat Magyarország hányattatott évtizedeiről.

Arra a kötetet bemutató Gyarmati György, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának főigazgatója is rávilágított, hogy Magyarország méretéből fakadóan valóban ki volt téve a nagyhatalmak kénye-kedvének, és ahogy a birodalmi központ és provincia viszonya tetten érhető a szovjet–magyar, úgy később az amerikai–magyar viszonylatban is. Mindeközben az 1943–44 után következő négy évtizedben szinte alig volt bármi ráhatásunk ezen kapcsolatok alakítására, azokat a szovjet–amerikai viszony határozta meg.

Az eseményen elhangzott: az USA preferenciái évtizedről évtizedre változtak: az ötvenes években Lengyelország, a hatvanas években Románia, a hetvenes évektől pedig Magyarország volt a „kedvenc” Kelet-Európában, a nyolcvanas évek közepére már egyértelműen: nyugati konzulátusok és kereskedelmi központok nyíltak, és a keleti embargót megkerülve technológiát is kaphattunk Amerikától. Lehet, hogy éppen az ország „kísérleti laboratóriumi” mérete miatt engedte Moszkva az ilyen próbálkozásokat.
Más szabadságán vett stabilitás

Mint Borhi, az Indianai Egyetem professzora elmondta, már a Kállay-kormány háborúból való, 1943–44-es kiugrási kísérlete sem volt más, mint a nyugatiak elterelő hadművelete, amely kiprovokálta a német megszállást, így százezernyi katona elvonását a frontról – velünk akkor sem számoltak, hiába volt a magyar kormány szándéka őszinte (Kállay rettegett attól, hogy a vereség esetén újra a Trianon utáni határok mögé szorulunk, a németeket ráadásul nagyon utálta).

Roosevelt a következő háborúk elkerülése végett odaengedte Kelet-Európát Moszkvának, ezzel megadva Sztálinnak azt, amit Hitler nem tudott – az amerikaiak egyébként, ha más nemzetek szuverenitása és a stabilitás között kellett dönteni, mindig az előbbi rovására döntöttek az utóbbi javára. Valamit kezdeniük kellett ezzel a német–orosz köztes Európával, ez volt a britek szándéka is az 1938-as müncheni egyezmény során, amikor Csehszlovákia feldarabolása mellett döntöttek.
Nem ’45-ben kerültünk kalapács alá

Az a Jalta-legenda viszont, miszerint 1945-ben adták el Kelet-Európát a Szovjetuniónak, ebben a formában nem volt igaz, addig csak ad hoc akaratérvényesítés folyt Moszkva részéről.
A híres kép az 1945-ös jaltai konferenciáról: Winston Churchill angol miniszterelnök, Franklin Delano Roosevelt amerikai elnök és Joszif Sztálin szovjet diktátor
A híres kép az 1945-ös jaltai konferenciáról: Winston Churchill angol miniszterelnök, Franklin Delano Roosevelt amerikai elnök és Joszif Sztálin szovjet diktátor
Fotó: Europress/AFP

Egészen 1956-ig kellett várni, hogy világossá váljon ez a felosztás. Amerika szempontjából mindig elsődleges volt a biztonság és a stabilitás, miután 1956 kapcsán rájött, hogy a régiót nem fogja tudni fellazítással elszakítani és feladta a „felszabadítás” doktrínáját. Sőt az 1960–70-es évektől Washington egyre inkább úgy gondolta, jobb is, ha Moszkva gyeplőn tartja Kelet-Európát, mert különben a két világháború közötti adok-kapok tér vissza a német–orosz köztes térség népeinek marakodása miatt.
A forradalmi legendák

1956 kapcsán még egy közkedvelt mítoszt zúzott szét Borhi: mint elhangzott, a magyar forradalommal összefüggésben említés sem esett semmiféle nyugati katonai beavatkozásról, mivel hazánk méretéből fakadóan nem tudott volna ellenállást kifejteni; de még a harmincmilliós Lengyelország esetén is azzal zárták le a felvetést, hogy nagyhatalmak közötti háborút, ergo teljes pusztulást okozna, ezért az ötlet elvetendő. Nagy Imrét is totálisan félreértették, ahogy az a dokumentumokból kiderült: egyértelműen elutasították, még a nagyköveti akkreditációt is a kormány bukásáig halogatták.

Borhi mindezt az MNO-nak még kiegészítette néhány igen komoly adalékkal: cáfolta azt a legendát, hogy Francisco Franco spanyol jobboldali diktátor százezernyi önkéntest akart volna küldeni a forradalmárok megsegítésére – valójában csak fegyvert küldött volna amerikai repülőkön, ezzel pedig csak a harc húzódott volna el és még többen meghalnak. Végül az osztrákok nem engedték át a légterükön a gépeket, mert rettegtek attól, hogy az alig egy éve kivonult szovjetek visszatérnek.
Szovjet tankok Budapesten a forradalom leverése után, 1956 november 12-én
Szovjet tankok Budapesten a forradalom leverése után, 1956 november 12-én
Fotó: Europress/AFP
Atomot a szovjetekre

Az igaz, hogy a CIA kiképzett kelet-európai emigránsokat, de ezeket az embereket végül sosem vetették be. Washington ugyanis tudta, hogy az oroszok a világháborúig is elmennek Magyarország megtartásáért, hiszen ha Magyarország elveszik, az egész tömb felbomlik, és több helyütt nem biztos, hogy kiállta volna a próbát a friss Varsói Szerződés. A világháború pedig akár az orosz nukleáris arzenál bevetését is jelenthette volna. Bár a CIA igazgatóhelyettesének volt egy „elvadult” javaslata – ahogy Borhi portálunknak fogalmazott – arról, hogy atombombát dobjanak az orosz utánpótlási vonalakra, de Eisenhower elnök azt mondta a magyarokra utalva, hogy „nem akarhatjuk megölni azokat, akiket meg akarunk menteni”. Borhi szerint a be nem avatkozással nagyon jó döntést hoztak, hiszen máskülönben Magyarország területén vívták volna meg a harmadik világháborút.

Borhi azt is elmondta nekünk, hogy a szovjet csapatok kivonásának ötlete még az 1955-ös osztrák államszerződés idején felmerült Genfben, de az oroszok kerek perec megmondták, hogy erről tárgyalni sem hajlandóak. A finnekéhez hasonló – oroszbarát, de nem kommunista egypártrendszerű – berendezkedés akkor merült fel először, de az ötvenes években ez korai volt még; aztán 1989-ben újra előkerült a javaslat, ekkor viszont a Kelet-Európán végigsöprő rendszerváltás okafogyottá tette az egészet.
Lassabban, elvtársak!

Az amerikaiak az 1989–90-es „rendszerátigazítási hullámot” egyébként az 1945-ös fordulatok inverzeként képzelték el, de a rendszerváltás egyáltalán nem volt lefutott meccs. Amerika maga óvott a gyors reformoktól, fokozatos piacosodást javasolt, de sem a szocialista berendezkedést, sem a Varsói Szerződést nem akarta felrúgni, és ezt meg is üzenték Budapestre. A nyugatnémetek, osztrákok is azt üzenték: Nicht ugribugri! Mi több: Bushék igazából a reformkommunistáknak drukkoltak, megengedőbben talán egy MSZP–MDF nagykoalíciónak, amely fokozatosan viszi véghez az átalakítást. Paradox módon talán éppen a be nem avatkozásukkal tettek jót, mert így az oroszok nem próbálták meg menteni a menthetőt.
Büszkék lehetünk

A lengyel és magyar rendszerátalakítás ugyanakkor gyorsan zajlott le és sokkal radikálisabb volt, mint ahogy magukat a reformokat egyáltalán lehetővé tévő Gorbacsov elképzelte, de túltett a nyugati és amerikai szándékokon is. Borhi szerint ez egy olyan pontja volt a magyar történelemnek, amelyre büszkék lehetünk, hiszen hazánk és a régió nemzetközi helyzetének változásait a mi belpolitikai változtatásaink indították el, kár ehelyett a pápának vagy Reagan elnöknek „ajánlani” a diadalt.
Ezerarcú külpolitika

Amit fontos észben tartani, hogy bármennyire tűnik is központosítottnak egy-egy ország külpolitikája, az mindig különböző felek erőviszonyaitól függ. Ezért tett minden hivatalos elnöki álláspont mellé Borhi egy-egy „belső használatra szánt” dokumentumot, a külügyminisztérium, a CIA, az Amerika Hangja vagy a Szabad Európa Rádió álláspontját; míg magyar részről ez Kádár álláspontja mellett az MSZMP külügyi bizottsága és a Belügyminisztérium elképzeléseit jelentette. A nyitást jellemzően mindig a kereskedelmi és külügyi, a bezárkózást a védelmi tárca szorgalmazta.

Sokszor ezért tűnik úgy, hogy egy-egy ország külpolitikája teljesen következetlen. Hiába tudják például negyven éve, hogy Kuba elzárása káros, Obama csak most tudta legyőzni a floridai lobbit és meglépni egy 1961-es Kennedy-féle kelet-európai nyitáshoz hasonló doktrínát. Rákosiék már 1951-ben tudták, hogy a ránk erőltetett gazdasági modell működésképtelen, és feloldották volna az elzárkózást. Az, hogy nem volt igazi mozgásterünk, nem jelentette azt, hogy nem lehetett jó vagy nagyon buta külpolitikát folytatni, Borhi mindkettőre mondott példát. Rákosiéknak a nyitás nem sikerült, mert addigra annyira összevesztek aamerikaiakkal , hogy csak 1972-re tudták rendezni a viszonyt, amikor már Kádárék tudták, hogy hitel nélkül összeomlik a rendszer, és kölcsönt csak Washington jóváhagyásával szerezhettek. Utána viszont ügyesen sikerült a kedvenc szovjet csatlósállammá válnunk az USA szemében (ez addig, illetve amíg Ceausescu „meg nem bolondult”, Románia volt).

A helyzet némiképp skizofrén volt persze, hiszen miközben Amerika-ellenes cikkek garmadája jelent meg a magyar sajtóban, a külügy naponta kilincselt a követségen pénzért, a Szent Korona visszaadásáért vagy a Mindszenty-ügy megoldásáért koldulva. Amiben viszont ügyesek voltak, az a jó zsaru, rossz zsaru szerepjáték, hiszen a diktatúra sajátja volt, hogy az amerikaiak sosem tudták, valódi autoritással tárgyalnak-e. Miközben Szilágyi Béla külügyminiszter-helyettes álláspontja az volt, hogy minél több amerikai hullik el Vietnamban, annál jobb, Kádár az oroszokat szidta az amerikaiaknak. Ezt viszont ügyesen csinálták, ennek köszönhetően is lett Magyarország Amerika kedvenc szovjet-csatlósa.
http://mno.hu/tudomany/amerika-rettegett-a-magyar-rendszervaltastol-1294726