Unterkünfte für Kriegsflüchtlinge

Hunderte Kriegsflüchtlinge, die in den letzten Wochen nach Österreich gekommen sind, haben kein Dach über dem Kopf. Das Innenministerium startete am 4. Juli 2015 einen Aufruf an die Bevölkerung, Unterkünfte bereitzustellen.

Im ersten Halbjahr 2015 kamen insgesamt etwa 28.000 Menschen nach Österreich, die um Asyl angesucht haben – so viele wie im gesamten Jahr 2014. Die meisten sind aus den Kriegsgebieten in Syrien, Afghanistan und im Irak geflüchtet. Allein im Mai wurden 6.420 Asylanträge in Österreich gestellt.
Die zunehmende Zahl an Asylsuchenden bringt ein Unterbringungsproblem mit sich. Allein in den letzten zwölf Monaten haben Bund und Länder insgesamt 17.000 neue Unterkunftsplätze geschaffen. Die Kapazitäten des Bundes wurden mehr als verdreifacht; jene der Länder wurden um zwei Drittel gesteigert.

Notmaßnahmen

Im Mai 2015 wurden Notmaßnahmen eingeleitet. Beginnend mit 15. Mai 2015, wurden an vier Standorten Zelte aufgebaut: Jeweils zwölf Zelte für bis zu 96 Menschen in Thalham, Salzburg und Linz sowie sechzig Zelte für maximal 480 Menschen in Traiskirchen. Am 15. Mai 2015 wurde die Bundesbetreuungseinrichtung Wien-Erdberg wiedereröffnet.
Die Lage spitzt sich besonders in Traiskirchen zu. Dort sind derzeit rund 3.000 Menschen untergebracht. Hunderte haben kein Dach über dem Kopf.

Quartiersuche

Aus diesem Grund und um in Zukunft ausreichend feste Quartiere vorhaltig zu haben, startete das Innenministerium einen Aufruf an Österreicherinnen und Österreicher, die Unterkünfte für Asylsuchende zur Verfügung stellen können. Darunter fallen Gasthöfe, Hotels, aber auch Privatwohnungen oder Hallen, die entweder in ihrer Gesamtheit angemietet oder in denen schutzsuchende Menschen untergebracht werden können. Unterkunftsgeber, die sich melden, sollten Eigentümer des angebotenen Objekts sein; sie sollten berücksichtigen, dass keine Maklerprovisionen bezahlt werden; es sollten alle behördlichen Bewilligungen vorliegen (z. B. Baubewilligung, Betriebsanlagenbewilligung usw.); und die angebotenen Gebäude sollten nicht sanierungsbedürftig sein. Alles Weitere können Interessenten der Checkliste unten entnehmen.

Interessenten können sich kostenlos aus allen Netzen unter 0800-23 00 90 oder per E-Mail unter quartiersuche@bmi.gv.at an das Bundesministerium für Inneres wenden.
Weiterführende Dokumente:
Angebot Quartier für die Unterbringung von Asylwerbern

http://www.bmi.gv.at/cms/bmi/_news/bmi.aspx?id=5937366E4A303765737A6B3D&page=0&view=1

OROSZORSZÁG SAJÁT JOGRENDSZERÉT AZ EURÓPAI BÍRÓSÁGI DÖNTÉSEK FÖLÉ HELYEZI

Az Orosz Alkotmánybíróság úgy döntött: Oroszországnak nem kell végrehajtania az európai bíróságok ítéleteit, ha azok összeütközésbe kerülnek az orosz alkotmánnyal.
Oroszországot kötik az Európai Emberi Jogok Egyezményének előírásai. Az Orosz Alkotmánybíróság azonban úgy döntött, hogy Oroszország „visszaléphet ebből eredő kötelezettségeiből", ha ez az egyetlen mód arra, hogy elkerülje saját alkotmányának megsértését.
Oroszország nem ért egyet az Emberi Jogok Bíróságának azzal az ítéletével, amely arra kötelezte, hogy kártérítést fizessen az egykori olajipari óriás, a Yukos részvényesei számára.

Az Európa Tanács (CoE), amely figyelemmel kíséri az Egyezmény és az ECHR döntéseinek megvalósulását, aggodalmának adott hangot az orosz döntéssel kapcsolatban.
A CoE főtitkára, Thorbjorn Jagland leszögezte: „Oroszország tudomásul vette, hogy az ECHR ítéletei kötelező jellegűek. A mai döntésben megfogalmazott megszorítás azonban, amely kivételeket enged meg ez alól a szabály alól, számos kérdést és aggályt vet fel. Szakértőink elemzik az orosz döntést és meg fogom keresni az ügyben a legmagasabb szintű orosz hatóságokat."

A kedden megszületett orosz bírósági döntés szerint az ECHR ítéletei „nem írhatják felül az Alkotmány elsőbbségét az orosz jogi rendszerben."

Az ECHR egy 2014 júliusi ítélete kimondta, hogy Oroszországnak 1,9 milliárd euró kártérítést kell fizetnie a Yukos részvényesei részére.

Az ECHR úgy ítélte meg, hogy Oroszország megsértette az Egyezmény első fejezetének első cikkelyét, amely a magánszemélyek vagyonát védelem alá helyezi.
http://figyelo.hu/cikkek/421433-oroszorszag-sajat-jogrendszeret-az-europai-birosagi-dontesek-fole-helyezi

A Fidesz a holdudvarából ültetett embereket az Alkotmánybíróságba, na és?

FT
Hosszú és alapvetően jogelméleti interjút készített a Mandiner Lenkovics Barnabással, az Alkotmánybíróság elnökével. Van azonban néhány érdekes kijelentés, amit most kiragadnék két érdekességet a beszélgetésből.

Hogy a Fidesz saját politikai holdudvarából is beültetett néhány embert alkotmánybírói székbe? Ez igaz. De ahogy beül, onnantól kezdve alkotmánybíró és nem fideszes.

Ez az idézet még a beszélgetés elejéről származik, itt még Lenkovics védte mindenkori gránitszilárdságú alkotmánybíró becsületét, azonban később már kicsit később megengedőbb, ha úgy tetszik, diplomatikusabb, politikusibb választ adott arra, hogy megtöri-e az Ab iránti bizalmat, ha az emberek azt gondolják, hogy pártkatonák ülnek ott:

ha valaki magára ölti a talárt, a testületbe beül és ott szavaz, akkor már a szakmai, erkölcsi, általános emberi hitele a tét, és eszerint cselekszik nagyobb súllyal. Hogy a mögötte meghúzódó politikai érvekből mit milyen mértékben vesz figyelembe, az ebben a keretben értelmezendő. Nem mondom, hogy nem érződik a változás.

Szóval valamilyen változás mégis van, Lenkovicsból azonban nem sikerült kihúzni, egész pontosan mit is ért ezalatt. Viszont további, az utóbbi időben igen aktuális érdekesség, hogy a melegházasság Európában és az USA-ban is hasít, az Ab elnöke pedig megerősíti, amiről az Index is beszámolt néhány napja:
Magyarországon is lehet melegházasság.
http://index.hu/belfold/2015/07/13/a_fidesz_a_holdudvarabol_ultetett_embereket_az_alkotmanybirosagba_na_es/

Amerika rettegett a magyar rendszerváltástól

szerző: Veczán Zoltán, forrás: MNO,
Amerika rettegett a magyar rendszerváltástól
George Bush amerikai és Mihail Gorbacsov szovjet elnök a hidegháborút lezáró máltai konferencián
Europress/AFP

Évtizedes aprólékos munkával, több mint ezer, többségében amerikai levéltári forrás felhasználásával készült el Borhi László mítoszrombolásra is kifejezetten alkalmas könyve, a Nagyhatalmi érdekek hálójában: Az Egyesült Államok és Magyarország kapcsolata a második világháborútól a rendszerváltásig című könyve. A kötet hiteles és első kézből szerzett információkból felépítve zúzza porrá a közkedvelt legendákat Magyarország hányattatott évtizedeiről.

Arra a kötetet bemutató Gyarmati György, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának főigazgatója is rávilágított, hogy Magyarország méretéből fakadóan valóban ki volt téve a nagyhatalmak kénye-kedvének, és ahogy a birodalmi központ és provincia viszonya tetten érhető a szovjet–magyar, úgy később az amerikai–magyar viszonylatban is. Mindeközben az 1943–44 után következő négy évtizedben szinte alig volt bármi ráhatásunk ezen kapcsolatok alakítására, azokat a szovjet–amerikai viszony határozta meg.

Az eseményen elhangzott: az USA preferenciái évtizedről évtizedre változtak: az ötvenes években Lengyelország, a hatvanas években Románia, a hetvenes évektől pedig Magyarország volt a „kedvenc” Kelet-Európában, a nyolcvanas évek közepére már egyértelműen: nyugati konzulátusok és kereskedelmi központok nyíltak, és a keleti embargót megkerülve technológiát is kaphattunk Amerikától. Lehet, hogy éppen az ország „kísérleti laboratóriumi” mérete miatt engedte Moszkva az ilyen próbálkozásokat.
Más szabadságán vett stabilitás

Mint Borhi, az Indianai Egyetem professzora elmondta, már a Kállay-kormány háborúból való, 1943–44-es kiugrási kísérlete sem volt más, mint a nyugatiak elterelő hadművelete, amely kiprovokálta a német megszállást, így százezernyi katona elvonását a frontról – velünk akkor sem számoltak, hiába volt a magyar kormány szándéka őszinte (Kállay rettegett attól, hogy a vereség esetén újra a Trianon utáni határok mögé szorulunk, a németeket ráadásul nagyon utálta).

Roosevelt a következő háborúk elkerülése végett odaengedte Kelet-Európát Moszkvának, ezzel megadva Sztálinnak azt, amit Hitler nem tudott – az amerikaiak egyébként, ha más nemzetek szuverenitása és a stabilitás között kellett dönteni, mindig az előbbi rovására döntöttek az utóbbi javára. Valamit kezdeniük kellett ezzel a német–orosz köztes Európával, ez volt a britek szándéka is az 1938-as müncheni egyezmény során, amikor Csehszlovákia feldarabolása mellett döntöttek.
Nem ’45-ben kerültünk kalapács alá

Az a Jalta-legenda viszont, miszerint 1945-ben adták el Kelet-Európát a Szovjetuniónak, ebben a formában nem volt igaz, addig csak ad hoc akaratérvényesítés folyt Moszkva részéről.
A híres kép az 1945-ös jaltai konferenciáról: Winston Churchill angol miniszterelnök, Franklin Delano Roosevelt amerikai elnök és Joszif Sztálin szovjet diktátor
A híres kép az 1945-ös jaltai konferenciáról: Winston Churchill angol miniszterelnök, Franklin Delano Roosevelt amerikai elnök és Joszif Sztálin szovjet diktátor
Fotó: Europress/AFP

Egészen 1956-ig kellett várni, hogy világossá váljon ez a felosztás. Amerika szempontjából mindig elsődleges volt a biztonság és a stabilitás, miután 1956 kapcsán rájött, hogy a régiót nem fogja tudni fellazítással elszakítani és feladta a „felszabadítás” doktrínáját. Sőt az 1960–70-es évektől Washington egyre inkább úgy gondolta, jobb is, ha Moszkva gyeplőn tartja Kelet-Európát, mert különben a két világháború közötti adok-kapok tér vissza a német–orosz köztes térség népeinek marakodása miatt.
A forradalmi legendák

1956 kapcsán még egy közkedvelt mítoszt zúzott szét Borhi: mint elhangzott, a magyar forradalommal összefüggésben említés sem esett semmiféle nyugati katonai beavatkozásról, mivel hazánk méretéből fakadóan nem tudott volna ellenállást kifejteni; de még a harmincmilliós Lengyelország esetén is azzal zárták le a felvetést, hogy nagyhatalmak közötti háborút, ergo teljes pusztulást okozna, ezért az ötlet elvetendő. Nagy Imrét is totálisan félreértették, ahogy az a dokumentumokból kiderült: egyértelműen elutasították, még a nagyköveti akkreditációt is a kormány bukásáig halogatták.

Borhi mindezt az MNO-nak még kiegészítette néhány igen komoly adalékkal: cáfolta azt a legendát, hogy Francisco Franco spanyol jobboldali diktátor százezernyi önkéntest akart volna küldeni a forradalmárok megsegítésére – valójában csak fegyvert küldött volna amerikai repülőkön, ezzel pedig csak a harc húzódott volna el és még többen meghalnak. Végül az osztrákok nem engedték át a légterükön a gépeket, mert rettegtek attól, hogy az alig egy éve kivonult szovjetek visszatérnek.
Szovjet tankok Budapesten a forradalom leverése után, 1956 november 12-én
Szovjet tankok Budapesten a forradalom leverése után, 1956 november 12-én
Fotó: Europress/AFP
Atomot a szovjetekre

Az igaz, hogy a CIA kiképzett kelet-európai emigránsokat, de ezeket az embereket végül sosem vetették be. Washington ugyanis tudta, hogy az oroszok a világháborúig is elmennek Magyarország megtartásáért, hiszen ha Magyarország elveszik, az egész tömb felbomlik, és több helyütt nem biztos, hogy kiállta volna a próbát a friss Varsói Szerződés. A világháború pedig akár az orosz nukleáris arzenál bevetését is jelenthette volna. Bár a CIA igazgatóhelyettesének volt egy „elvadult” javaslata – ahogy Borhi portálunknak fogalmazott – arról, hogy atombombát dobjanak az orosz utánpótlási vonalakra, de Eisenhower elnök azt mondta a magyarokra utalva, hogy „nem akarhatjuk megölni azokat, akiket meg akarunk menteni”. Borhi szerint a be nem avatkozással nagyon jó döntést hoztak, hiszen máskülönben Magyarország területén vívták volna meg a harmadik világháborút.

Borhi azt is elmondta nekünk, hogy a szovjet csapatok kivonásának ötlete még az 1955-ös osztrák államszerződés idején felmerült Genfben, de az oroszok kerek perec megmondták, hogy erről tárgyalni sem hajlandóak. A finnekéhez hasonló – oroszbarát, de nem kommunista egypártrendszerű – berendezkedés akkor merült fel először, de az ötvenes években ez korai volt még; aztán 1989-ben újra előkerült a javaslat, ekkor viszont a Kelet-Európán végigsöprő rendszerváltás okafogyottá tette az egészet.
Lassabban, elvtársak!

Az amerikaiak az 1989–90-es „rendszerátigazítási hullámot” egyébként az 1945-ös fordulatok inverzeként képzelték el, de a rendszerváltás egyáltalán nem volt lefutott meccs. Amerika maga óvott a gyors reformoktól, fokozatos piacosodást javasolt, de sem a szocialista berendezkedést, sem a Varsói Szerződést nem akarta felrúgni, és ezt meg is üzenték Budapestre. A nyugatnémetek, osztrákok is azt üzenték: Nicht ugribugri! Mi több: Bushék igazából a reformkommunistáknak drukkoltak, megengedőbben talán egy MSZP–MDF nagykoalíciónak, amely fokozatosan viszi véghez az átalakítást. Paradox módon talán éppen a be nem avatkozásukkal tettek jót, mert így az oroszok nem próbálták meg menteni a menthetőt.
Büszkék lehetünk

A lengyel és magyar rendszerátalakítás ugyanakkor gyorsan zajlott le és sokkal radikálisabb volt, mint ahogy magukat a reformokat egyáltalán lehetővé tévő Gorbacsov elképzelte, de túltett a nyugati és amerikai szándékokon is. Borhi szerint ez egy olyan pontja volt a magyar történelemnek, amelyre büszkék lehetünk, hiszen hazánk és a régió nemzetközi helyzetének változásait a mi belpolitikai változtatásaink indították el, kár ehelyett a pápának vagy Reagan elnöknek „ajánlani” a diadalt.
Ezerarcú külpolitika

Amit fontos észben tartani, hogy bármennyire tűnik is központosítottnak egy-egy ország külpolitikája, az mindig különböző felek erőviszonyaitól függ. Ezért tett minden hivatalos elnöki álláspont mellé Borhi egy-egy „belső használatra szánt” dokumentumot, a külügyminisztérium, a CIA, az Amerika Hangja vagy a Szabad Európa Rádió álláspontját; míg magyar részről ez Kádár álláspontja mellett az MSZMP külügyi bizottsága és a Belügyminisztérium elképzeléseit jelentette. A nyitást jellemzően mindig a kereskedelmi és külügyi, a bezárkózást a védelmi tárca szorgalmazta.

Sokszor ezért tűnik úgy, hogy egy-egy ország külpolitikája teljesen következetlen. Hiába tudják például negyven éve, hogy Kuba elzárása káros, Obama csak most tudta legyőzni a floridai lobbit és meglépni egy 1961-es Kennedy-féle kelet-európai nyitáshoz hasonló doktrínát. Rákosiék már 1951-ben tudták, hogy a ránk erőltetett gazdasági modell működésképtelen, és feloldották volna az elzárkózást. Az, hogy nem volt igazi mozgásterünk, nem jelentette azt, hogy nem lehetett jó vagy nagyon buta külpolitikát folytatni, Borhi mindkettőre mondott példát. Rákosiéknak a nyitás nem sikerült, mert addigra annyira összevesztek aamerikaiakkal , hogy csak 1972-re tudták rendezni a viszonyt, amikor már Kádárék tudták, hogy hitel nélkül összeomlik a rendszer, és kölcsönt csak Washington jóváhagyásával szerezhettek. Utána viszont ügyesen sikerült a kedvenc szovjet csatlósállammá válnunk az USA szemében (ez addig, illetve amíg Ceausescu „meg nem bolondult”, Románia volt).

A helyzet némiképp skizofrén volt persze, hiszen miközben Amerika-ellenes cikkek garmadája jelent meg a magyar sajtóban, a külügy naponta kilincselt a követségen pénzért, a Szent Korona visszaadásáért vagy a Mindszenty-ügy megoldásáért koldulva. Amiben viszont ügyesek voltak, az a jó zsaru, rossz zsaru szerepjáték, hiszen a diktatúra sajátja volt, hogy az amerikaiak sosem tudták, valódi autoritással tárgyalnak-e. Miközben Szilágyi Béla külügyminiszter-helyettes álláspontja az volt, hogy minél több amerikai hullik el Vietnamban, annál jobb, Kádár az oroszokat szidta az amerikaiaknak. Ezt viszont ügyesen csinálták, ennek köszönhetően is lett Magyarország Amerika kedvenc szovjet-csatlósa.
http://mno.hu/tudomany/amerika-rettegett-a-magyar-rendszervaltastol-1294726

Piketty szerint épp a németek azok, akik soha nem fizették vissza az adósságukat

horváthbence
A francia közgazdászsztár, aki a növekvő társadalmi különbségek dinamikájáról írt könyvével lett világhírű, most a német Die Zeitnek adott interjút, elsősorban persze a görög helyzetről. Ebben Thomas Piketty egyrészt kikezdi a németetek általa vélt erkölcsi felsőbbrendűség-tudatát, másrészt pedig javaslattal is előáll, hogyan lehetne kezelni az Európai Unió gazdasági nehézségeit. Piketty szerint a hasonló tartozások története tele van iróniával, és ezek az esetek alig követik mindazt, ami mi igazságként vagy rendként értelmezünk.

Amikor hallom, hogy a németek egy erős morális alapállásról beszélnek és erősen hisznek benne, hogy a hiteleket vissza kell fizetni, csak arra tudok gondolni, hogy ez mekkora vicc. Németország az az ország, ami soha nem fizette vissza a hiteleit. Nincs alapjuk arra, hogy más országokat leckéztessenek.

- mondja Piketty, aki azt idézi fel, amikor 1945 után a németek adóssága a GDP 200 százalékára nőtt, tíz évvel később pedig a nagy része felszívódott, mindössze 20 százaléknyira zsugorodott. Hasonló változás ment végbe Franciaországban is ebben az időben. És ehhez a változáshoz semmi köze nem volt olyasmi fiskális fegyelemnek, amit ma a görögöknek ajánlanak. De ott van például az 1953-as londoni hitelmegállapodás, aminek keretében a németeknek adott külföldi hitel 60 százalékát elengedték, a belföldi hiteleket pedig átstrukturálták.

Ha mi akkor azt mondtuk volna a németeknek az ötvenes éveknek, hogy nem pontosan ismertétek fel a hibáitokat, még mindig a hiteleiteket fizetnétek vissza. Szerencsére mi intelligensebbek voltunk ennél.

- mondja Piketty, aki azzal sem ért egyet, hogy Németország eddig különösebben nagylelkűen bánt volna a görögökkel, mivel épp a németek profitáltak a helyzetből: a lejárt hitelek után járó viszonylag magas kamatlábak miatt. És hogy mit kezdene Piketty a kialakult helyzettel Európában? Egy olyan konferenciát szeretne, mint amilyet a második világháború után is rendeztek: minden hitel újrastrukturálásával. Nem csak Görögországban, de számos európai országban. Szerinte ez elkerülhetetlen, de jelenleg mégsem ez történik, épp most vesztettünk el újabb hat hónapot azzal, hogy egyáltalán nem átlátható módon zajlott a vita Athénnal. Pedig a görögök ugysem fogják tudni visszafizetni ezt a tartozást, jut valami olyasmire a francia közgazdász, amire az IMF is jutott pár napja kiszivárgott jelentésükben.

A görög helyzet kialakulásának megértéséhez ezt a korábbi cikkünket ajánljuk még mindig.

Az interjú németül itt, angolul pedig itt olvasható. (via Quartz)
http://444.hu/2015/07/06/piketty-szerint-epp-a-nemetek-azok-akik-soha-nem-fizettek-vissza-az-adossagukat/

A „totális jogállamtól” óv Varga Zs. András alkotmánybíró

Írta: bakó.bea
Eszményből bálvány lett a jogállamiság, aminek a fogalmába jóformán bármit bele lehet szuszakolni akár Magyarországon, akár Európában – állítja Varga Zs. András alkotmánybíró, a Pázmány jogi karának dékánja a joguralom dogmatikájáról írott Eszményből bálvány? című könyvében. Varga Zs. szerint a jogállamiság felduzzasztott – vagy éppen kiüresített? – fogalmát adu ászként lehet felhasználni; nem csak az általa kárhoztatott aktivista alkotmánybíróságok részéről, de akár európai szintű politikai vitákban is, mint ahogy történt ez például Magyarország és a Tavares-jelentés esetében. A korrekt alapállás ellenére a könyv tartogat néhány olyan érvelési fordulatot, amelyek különösen meredeken hangzanak egy – kizárólag a kormánypártok támogatásával megszavazott – alkotmánybírótól, és sajnos a szekértábor-logikát sem igazán sikerül meghaladni.

Varga Zs. András könyve jogi megalapozottsága ellenére most, a magyar közjogi rendszer átalakítása utáni években jelentős közéleti-politikai aktualitást hordoz, amit az is jelez, hogy a múlt heti könyvbemutatón többek között Szájer József fideszes EP-képviselő méltatta a könyvet: szemrebbenés nélkül beszélt például arról, hogy az ellenőrzés nélküli hatalom hogyan torzíthatja el a legjobb szándékot. A bemutatón Orbán Balázs, a Századvég kutatási igazgatója is mondott egy programbeszédet az emberi jogi dogmatika hanyatlásáról, ami után a jogállamiság lesz a következő évtizedek „rising star-ja”. A kutatási igazgató a magyar nyelvű szakirodalom körében „hiánypótlónak” nevezte Varga Zs. jogállamiságról szóló könyvét, amit érdekes kontextusba helyezett, hogy a rendezvényen szintén felszólalt Varga Csaba, a Pázmány jogi karának professzor emeritusa, aki az utóbbi évtizedekben rendszeresen publikált jogelméleti igénnyel a jogállamiságról – magyarul is. Bizonyára ez elkerülte Orbán Balázs figyelmét.

Varga Csaba a jogállamiság „rising star-járól” azt mondta: a rendszerváltáskor ráerőltették a volt szocialista országokra a nyugati/amerikai modellt, holott nincs egységes jogállamiság; mégpedig azért, mert nincs egységes történelmi tapasztalat sem. Szerinte a saját jogállami rendszerét minden népnek magának kell felépítenie a történelmi kihívásokra adott válaszaival – ezt, a józan észre hagyatkozást próbálja meg visszahozni az Alaptörvény és preambuluma, a Nemzeti Hitvallás. A professzor nagyon jól megfogalmazta Varga Zs. könyvének legfőbb műfaji jellemzőjét is, amikor kifejtette: ennek egy elméleti megalapozása akar lenni a könyv, „esszéisztikus levezetése egy intuíciószerű meglátásnak”.

A szerző Varga Zs. András a bemutatón a magyar Alkotmánybíróság aktivista első éveiről és az európai birodalomépítésről beszélt: könyvének alapvető párhuzama ugyanis, hogy európai szinten úgy válik most tisztázatlan tartalmú ütőkártyává a jogállamiság, mint annak idején az Alkotmánybíróság gyakorlatában, amely számos, az akkori alkotmány és a meglévő jogszabályok által megoldatlan jogi kérdést a jogállamiság elvének kiterjesztő és normatív értelmezésével oldott meg – erre a jelenségre használja Varga Zs. a „totális joguralom” kifejezést. Például ezen logika alapján kaszálta el a híres-hírhedt Zétényi-Takács féle igazságtételi törvényt az Alkotmánybíróság 1992-ben, aminek máig ható társadalmi feszültségeket köszönhetünk. Varga Zs. szerint az Alkotmánybíróság korábbi gyakorlatában a jogállamiság fogalma tautologikus, nincs elkülönült tartalma, így pedig adu ászként bármire ráhúzható – ezzel pedig a testület korlátlan hatalmat biztosított magának a törvényhozó hatalom felett.

Ez az érvelés persze jól ismert és egyáltalán nem új a jogi szakirodalomban, a fentebb idézett Varga Csaba professzor is hasonlóképp vélekedik az alkotmánybíróságról. Az újdonság inkább az, hogy most egy alkotmánybírótól halljuk ugyanezt. És nem csak a könyvben. Az utóbbi években felduzzasztott, kormánypárti többségűvé vált alkotmánybíróságban nem Varga Zs. András az egyetlen, aki a testület háttérbe szorulását szorgalmazza a parlamenttel szemben: például Pokol Bélától és Salamon Lászlótól is lehetett ilyesmiket olvasni párhuzamos indokolások, különvélemények formájában – de nincs is ezzel semmi gond.

Varga Zs. szerepfelfogásának visszásságai inkább ott mutatkoznak meg, ahol az Alkotmánybíróságnak már az új Alaptörvényre vonatkozó gyakorlatát elemzi. Úgy látja, hogy az AB újabb gyakorlata alkalmas lehet arra, hogy gátat szabjon a „jogállami önkénynek”, vagyis helyre tegye az alkotmánybíróság és a jogalkotó viszonyát. Igaz, hogy korábban, de inkább még a kilencvenes években az Alkotmánybíróság valóban többször túlterjeszkedett a hatáskörén; de azért azt is látni kell, hogy valahogy meg kellett oldani a rendszerváltással felmerülő jogi kihívásokat – ennek ez egy módja volt; az persze lehet, hogy nem a legjobb. Mindenesetre Varga Zs. érvelésével beleáll abba a logikába, hogy valaki feltétlenül önkényes: esetében az Alkotmánybíróság (az Alkotmánybíróság-pártiak pedig ugye a jogalkotót tartják annak). Ha nem túl aktivista, de azért működőképes, a feladatának ellátására alkalmas Alkotmánybíróságot akarunk, akkor talán nem ártana az AB-önkény és parlament-önkény skálájának a két végpontjától kicsit elvonatkoztatni.

Az új Alaptörvény alapján folytatott AB-gyakorlattal kapcsolatban a legmeredekebb állítás a könyvben az alkotmány átmeneti rendelkezéseivel függ össze. Bizonyára emlékszik az olvasó, hogy a parlament néhány nappal az új alkotmány 2012. január 1-i hatályba lépése előtt fogadta el az átmeneti rendelkezéseket: ebben voltak például a kommunista szervezetek és utódaik felelősségére vonatkozó rendelkezések és még egy sor, tartalmilag nem „átmeneti” rendelkezés. Ami a legproblémásabb volt viszont, az az, hogy az átmeneti rendelkezés, mint törvény saját magát alkotmányos szintre helyezte, ezzel pedig sértette a jogforrási hierarchiát. Az alkotmánybíróság aztán az átmeneti rendelkezéseket megsemmisítette, a jogalkotó pedig később ezen rendelkezések jó részét a negyedik alkotmánymódosítással beleírta az Alaptörvénybe.

Varga Zs. szerint az Alkotmánybíróság az átmeneti rendelkezéseket megsemmisítő döntését pontosan a jogállamiság fent leírt adu ász-felfogására alapította, ami azért önkényes, mert ennyi erővel pontosan az ellenkezőjére is juthatott volna. A szerző úgy következtet: a sokat vitatott negyedik alkotmánymódosítást – amellyel a korábban alkotmányellenesnek ítélt „átmeneti” rendelkezéseket illesztették az alkotmányba – tulajdonképpen az Alkotmánybíróság kényszerítette ki (!) azzal, hogy megsemmisítette az Alaptörvény átmeneti rendelkezéseit. Sajnálatos alkotmánybírói szereptévesztésnek tűnik ez. Önmagában az teljesen rendben van, hogy egy alkotmánybíró maga a testülete visszafogottságának a híve. De ez azon nem változtat, hogy az Alkotmánybíróság arra hivatott, hogy a jogrendszer alkotmányossága felett őrködjön − ha pedig egy alkotmányellenes törvényt megsemmisít, akkor nem alkotmánymódosításra kényszeríti a jogalkotót (ideális esetben), hanem önmérsékletre inti. Ezzel az erénnyel nem csak az alkotmánybíróknak, de a jogalkotó politikusoknak is tudniuk kellene élni olykor.

Az alkotmánybíróságihoz hasonló jogállamiság-aduász van kialakulóban az Európai Unióban is a szerző szerint, és ezzel a megállapítással valóban nehéz lenne vitatkozni. A Magyarország helyzetéről és az uniós alapértékek állítólagos megsértéséről szóló Tavares-jelentés is sűrűn dobálózik a jogállam fogalmával, anélkül, hogy lenne erre Európa-szerte elfogadott egységes definíció. Miután a hírhedt 7-es cikket nem alkalmazták végül hazánkkal szemben, az Európai Bizottság egy „jogállami keret” megalkotásáról döntött, ami gyakorlatilag formális levelezgetésből áll a Bizottság és az érintett tagállam közt a jórészt meghatározhatatlan tartalmú „rendszerszintű jogállamsértések” esetén. A szöveg szintjén elég ártalmatlan, legfeljebb politikai nyomásgyakorlásra alkalmas eszköznek tűnik ez, Varga Zs. szerint azonban a keret a tagállami alkotmányokkal szembeni „normakontroll-eljárást” rejt magában. Például azért, mert a keret előírja, hogy a tagállami alkotmánybíráskodás – ahol van – nem fenyegethető új jogalkotás útján; holott semmilyen uniós jogszabály nem szól arról, hogy a tagállamoknak kötelező lenne alkotmánybíróságot működtetniük.

S hogy miért lett bálvány a joguralom? Varga Zs. ezt az európai „birodalomépítés” eszközének látja: mivel a korábbi társadalmi kötőerők – a szokás és a kultusz – „kiűzettek a közéletből”, a jogot kellett alkalmassá tenni erre a funkcióra. Ez Varga Zs. szerint egy önigazolásos folyamat, ami végül az eredeti céllal ellenkezően pont az önkényes hatalomgyakorlás eszközévé válhat. Ugyanennek az önigazolásnak a része az emberi jogok joguralomra hivatkozással történő szakadatlan bővítése is – teszi hozzá. Mindezen következtetések valóban megfontolandók: csak az a kár, hogy a könyv nem mozdul ki, és valószínűleg a rá adott válaszok is kevéssé fognak kimozdulni az abszolút jogállamot dicsőítő és az abszolút jogalkotói (illetve tagállami) szuverenitást hirdető két ellentétes kánon szigorú keretei közül.
http://mandiner.blog.hu/2015/07/04/a_totalis_jogallamtol_ov_varga_zs_andras_alkotmanybiro