Az alkotmányosság helyzete Magyarországon az Alaptörvény után

Paczolay Péter, az Alkotmánybíróság elnöke nyitóelőadása a Tizenkettedik Magyar Jogászgyűlésen.

Tisztelt Jogászgyűlés!

Mire törekszik a törvényhozó? – teszi fel a kérdést Platón utolsó művében, mely a Törvények címet viseli, és – többi munkájától eltérően – nemcsak képzeletbeli dialógus, hanem aprólékos leírása is egy eszményi állam törvénykönyveinek. Platón válasza a kérdésre az, hogy a törvényhozó

„először arra törekszik, hogy törvényeit a lehető leggondosabban dolgozza ki; mikor aztán az idő halad és a gyakorlatban lehet kipróbálni az elméletet, vajon van-e olyan szűk látókörű törvényhozó, aki ne látná be, hogy szükségképpen számos dolgot elnézett, s ezeket valakinek, aki a nyomába lép, helyre kell hoznia, hogy ne rosszabb, hanem szüntelenül jobb legyen az alkotmány és az állami rend…” (769d)

E nagy műtől ihletve előadásom is részben elmélkedés múlt és jövendő dolgokról, majd a jelenlevők szakmai igényeire tekintettel leíróbb módon bemutatnék néhány trendet az Alaptörvény elfogadása utáni alkotmánybírósági gyakorlatból.

A politikai és a jogi gondolkodás a kezdetektől, legalább Platóntól kezdve a jó élet feltételeit kereste a maga területén, vagyis azt, hogy milyen legyen az a politikai közösség, amelyben boldog az élet. Milyen legyen a jó jog, másként a helyes jog, mely megfelel azon értékeknek, melyek a jó és boldog életet mozdítják elő. A történelem során kicsiszolódott egyik olyan érték, amely a „jó állam – jó jog” kérdésére született válasz: maga a jogállam, vagyis az államnak a jog uralma alá helyezése.

A modern nyugati államok jogállamok, más megközelítésben alkotmányos demokráciák. Ez utóbbi elnevezés utal az alkotmányosság és demokrácia közötti szükségszerű belső feszültségre. A szabadság és egyenlőség pilléreire épülő demokrácia a nép akaratát fejezi ki és testesíti meg, az alkotmányosság a magasabb értékek, a jogok védelmében emelt korlát. Gustav Radbruch német jogfilozófus költői megfogalmazásában:

„Biztos, hogy a demokrácia is értékes javunk; de a jogállam olyan, mint a kenyér, az iható víz és a tiszta levegő, és a legfőbb jó a demokráciában éppen az, hogy csak ez biztosíthatja a jogállamot.”

Napjainkban a jog értékelemére utalás, az erkölcsi elem a jogban elsősorban az emberi jogok és az alkotmányosság koncepcióiban jelenik meg, az alkotmánybíróságok és a nemzetközi bíróságok (1953-tól Strasbourg, újabban a nemzetközi büntetőbíróság, a luxemburgi bíróságok) értékelő ítélkezésében. Ezeknek a bíróságoknak köszönhető, hogy az egyéni jogok kikényszeríthetők, és nem maradtak csak papíron létező kinyilatkoztatások.

Az alkotmányok célja, hogy megakadályozza a hatalommal való visszaélést, a korlátlan hatalom megszerzését. Korlátlan ellenőrizhetetlen hatalom semmilyen nemes vagy nemtelen cél érdekében sem hozható létre. A többségi uralom mint kizárólagos legitimáció is értéksemlegességen nyugszik. (Mindegy, hogy a számszerű többség birtokosa milyen értékek alapján szerezte meg a hatalmat, a puszta többség legitimálja azt.) Az alkotmányba foglalt, megjelenített értékek viszont éppenséggel korlátozzák a többség mindenkori akaratát.

Az alapjogvédelem az emberi jogok globális elterjedésének köszönhetően ma nemzetközileg is erőteljesen beágyazott. Az Európai Unióról szóló szerződés preambuluma uniós tagságunkból, és más nemzetközi szervezetekben való részvételünkből következően megerősíti az elkötelezettséget a szabadság, a demokrácia, az emberi jogok és alapvető szabadságok tiszteletben tartása és a jogállamiság elvei mellett. A 6. cikk szerint pedig „Az alapvető jogok, ahogyan azokat az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló európai egyezmény biztosítja, továbbá ahogyan azok a tagállamok közös alkotmányos hagyományaiból következnek, az uniós jogrend részét képezik mint annak általános elvei.”

Korunk értékpluralizmusának, morális és filozófiai relativizmusának mintegy ellentételeként az emberi jogok globális elterjedését és univerzalizmusát, egyetemes értékként való elfogadását tapasztaljuk. Ugyanakkor ezek az egyetemes érvényű jogok egyben pozitív jogok, és kikényszeríthetők.

De ha az egyéni jogok megsértésének tömegére, az emberi szenvedés változatos formáira gondolunk a hátrányos megkülönböztetéstől kezdve a terrorcselekményeken keresztül a népirtásig, beláthatjuk, hogy a jogok érvényesítése folyamatos küzdelem. Ennek markáns kifejeződése az a szemlélet, mely az emberi jogok érvényesítésének egyik fő céljaként az emberi szenvedés csökkentését jelöli meg. Meggyőződésem szerint ebben a szemléletben kell gyökereznie minden alapjog-értelmező tevékenységnek, amelynek így mindenekelőtt az emberi személy méltóságának kiteljesítését és szenvedésének csökkentését kell szolgálnia.

Az univerzalizmus keretein belül a nemzeti identitás indokolttá tesz olyan alkotmányos – akár államszervezeti, akár alapjogi – megoldásokat, amelyek a nemzetközileg megszokott megoldásoktól eltérnek, erősebb hangsúlyt tulajdonítanak a történeti hagyománynak, esetleg a nemzetközi mércéknél magasabb szinten védenek egyes jogokat, de a nemzeti alkotmányos identitásra hivatkozás nem lehet indok az európai államok közös alkotmányos hagyományaiból következő jogállami és alapjogi értékek megsértésére.

A magyar alkotmányos rend 25 éve elkötelezett a jogállamiság mellett. Az Alaptörvény B) cikke – a 2011. december 31-jéig hatályos Alkotmány 2. § (1) bekezdésével egyezően – úgy rendelkezik, hogy „[Magyarország] független, demokratikus jogállam”. Ez a rendelkezés nem pusztán leíró, deklaratív jelleggel bír, hanem előíró, normatív ereje van. Ahogy erre az Alkotmánybíróság már működésének elején, 1992-ben rámutatott: a jogállamiság nem csupán az állam működésének módjára utaló ténymegállapítás, hanem program is. Azt mondhatjuk tehát, hogy a jogállamiság Alaptörvényben foglalt elve egy politikai eszményt fogalmaz meg. Ez az eszmény követelményeket hordoz, amelyeket be lehet tartani vagy meg lehet sérteni. A jogállamiság egyrészt folyamatos erőfeszítést igényel annak érdekében, hogy követelményeit teljesítsük, másrészt az állami működés, illetve szervezetrendszer egyes megoldásai a jogállamiság kritériumainak hol jobban, hol kevésbé felelhetnek meg.

A jogállamiság kiemelkedő értékessége meghatározó élettapasztalata azoknak, akik átélték a XX. századi diktatúrák rémtetteit. Ezeknek a generációknak közvetlen élményük, hogy a joguralom hogyan mozdítja elő az emberi szabadság és méltóság ügyét. Ezzel a tapasztalattal összhangban az Alkotmánybíróság a működése elején, a rendszerváltás után a jogállamiságban ragadta meg az 1989 előtti rendszer és a tartalmilag teljesen megújult Alkotmány alapján kiépülő demokrácia közti különbséget: a rendszerváltást „jogállami forradalomként” definiálta. Az Alkotmánybíróság idevágó határozata a következőképpen fogalmaz:

„Az 1989. október 23-án kihirdetett alkotmánymódosítással gyakorlatilag új Alkotmány lépett hatályba, ami az államnak, a jognak és a politikai rendszernek a korábbitól gyökeresen különböző, új minőségét vezette be azzal a meghatározásával, hogy »a Magyar Köztársaság független, demokratikus jogállam«. Alkotmányjogi értelemben ez a tartalma a rendszerváltás« politikai kategóriájának.” (11/1992. (III. 5.) AB határozat)

A rendszerváltás után Magyarországon a jog uralmába vetett hitet kellett megteremteni. Az Alkotmánybíróság történelmi feladata volt, hogy nyilvánvalóvá tegye: az új Alkotmány feltétlen érvényesülést követel. Ahogy Sólyom László utalt erre a munkára:

„Az Alkotmánybíróság folyamatosan demonstrálta, hogy a jog határt szab a politikának, s hogy éppen ez az alapvető különbség a korábbi rendszerrel szemben, ahol a jog a politika eszköze volt.” [Sólyom László: Az alkotmánybíráskodás kezdetei Magyarországon (Osiris, Budapest, 2001) 693.]

Napjainkban a világot sújtó válság egyik elemeként tapintható a jogállammal kapcsolatos kételyek térhódítása. Ennek fényében a jogállamiság követelményeinek újabb és újabb körülmények között kell érvényesülniük. A modern kor kérdései diktatúrák nélkül is nagyon komoly kihívások elé állítják a jogállamiság eszményét. A feladat azonban nem lehet más, mint a változó világ kérdéseire is a jogállam válaszaival felelni. Csak kettőt emelek ki a jogállamisággal szemben tornyosuló aktuális kihívások közül. Célom annak érzékeltetése, hogy a jogállami követelmények bizonyos fokú meghaladottságát hirdető megoldások gyakorlati következményeikben is önbecsapásnak tekinthetők – azon túl természetesen, hogy megkérdőjelezik a jogállam eszményének olyan közösen vallott értékeit, mint emberi méltóság, autonómia, szabadság.

Napjainkban egyre sürgetőbb igényként fogalmazódik meg az állam hatékonyabb működése. A hatékonyság nevében beszélők a jogállami követelményeket előszeretettel állítják be a folyamatokat indokolatlanul lassító, a közérdek érvényesülését hátráltató feltételeknek. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a vitában különösen egyértelmű ütközési pont az alkotmánybíráskodás. A hatékonyság szószólóinak szemében az Alkotmánybíróság magasztos elvekre hivatkozva a kormányzás konkrét, szükséges intézkedéseit és megoldásait akadályozza. Hasonló vád, hogy a többség érdeke, a közérdek helyett az Alkotmánybíróság egyéni vagy kisebbségi érdekeknek ad elsőbbséget. Ezekhez az érvekhez gyakran társul a demokrácia többségi felfogásának értetlenkedése, hogy milliónyi választó akarata alapján fellépő kormányzatnak miért kellene meghátrálnia néhány jogtudós álláspontja miatt.

Az is belátható ugyanakkor, hogy a jogállamiságba ágyazott hatékonyság jelenti a valódi, hosszú távú hatékonyságot és kiszámíthatóságot, szemben az aktuálpolitikai érdekek vezérelte hatékonysággal. Mind a jogalkotás, mind a jogalkalmazás felgyorsítása adott ponton túl öncéllá válik, ami éppen a problémák hosszabb távon is hatékony megoldását lehetetleníti el.

A jogalkotás olyan gyorsítása, amely már a szükséges társadalmi, sőt parlamenti vita érdemi jellegét veszi el, plurális demokráciában nem hozhat időtálló eredményt. Azok az aktuális kormányzati szándékok, amelyeket anélkül „erőltettek át”, hogy a döntést – a vitában való érdemi részvételre tekintettel – minimális szinten az egyet nem értők is elfogadják, később nem számíthat hatékony érvényesülésre. Hasonlóképpen: a jogalkalmazás olyan gyorsítása, amely az eljárásban résztvevők jogait veszélyezteti vagy sérti, eleve lemond a tisztességes eljárás esélyéről, ami pedig – azon túl, hogy ez megkérdőjelezhetetlen emberi jog – a jogalkalmazói döntések elfogadásának és követésének sine qua non-ja.

Az állampolgárok említett elvárásaival szemben a mindenkori politikai szándékok akadálytalan megvalósításának igénye valóban összeegyeztethetetlen a jogállamiság eszményével. Az alkotmánybíráskodás elmúlt évtizedei azonban azt mutatják, hogy az Alkotmánybíróság döntései a legritkább esetben zárják el a kormányzatot szándékai megvalósításától. Sokkal inkább arról van szó, hogy a döntések az alkotmányosság keretein belüli megoldásra késztették (kényszerítették) a jogalkotót, nem pedig céljai feladására.

A jogállamiságot érő kihívások közül a másik külön kiemelendő a gazdasági válság kezelésének problémája. A hatékonyság általános érvein túl ebben az esetben további erős érveket hoznak fel amellett, hogy a kormányzat – ha kell – totális felhatalmazással rendelkezzen a szükséges intézkedések azonnali megtételére. A kiszolgáltatottságot érző, félelmekkel teli állampolgári tömegek ráadásul érthető módon vonzónak látják azt az érvelést, hogy ilyen rendkívüli körülmények között nincs hely és idő a jogállamiság szokásos követelményeinek tiszteletben tartására.

De ismét jogosnak tűnik a visszakérdezés: valóban a jogállamiság valamilyen fokú felfüggesztése vezet az időtálló megoldáshoz? Ez esetben is amellett érvelnék, hogy a jogállamiság követelményeinek tiszteletben tartását nem csupán a mögöttes értékek indokolják, hanem gyakorlati megfontolások is. A válságra való hajlam kialakulásában a gyenge intézményrendszer fontos szerepet játszik. A jogállamiság követelményei erősítik az intézményrendszert, mert mindenekelőtt kiszámíthatóvá teszik működését. Ahogy az intézményrendszer meggyengülése sem vezethető vissza a jogállamiságra, úgy a válságból sem a jogállami kritériumok mellőzésén keresztül vezet ki az út.

A válságból való kilábalás alapvetően azon múlik, sikerül-e megszilárdítani a társadalom, a gazdaság és ezekhez kapcsolódóan az állam hosszú távú működését. Márpedig ez csakis a működésbe vetett bizalom, a jogbiztonság helyreállítása révén lehetséges, a közösen belátott és elfogadott játékszabályok betartásán keresztül. A jogállam éppen ez utóbbit várja el működtetőitől.

Alkotmányjogász szakmai körökben sűrűn emlegetik az Alaptörvény legalább három deficitjét: a megalkotáskor a kétharmadnál szélesebb társadalmi és tudományos konszenzus hiányát, azután a szakmai hibákat, belső ellentmondásokat és következetlenségeket (melyeket az eddigi öt módosítás csak fokozott), végül a mérvadó és politikailag elfogulatlan nemzetközi fórumok kritikáját. Bevallom, én magam az Alaptörvény hiányosságait önmagukban sosem tartottam aggasztónak, mert úgy gondoltam, hogy úgyis az Alkotmánybíróság értelmezése mondja meg, hogy mi az alkotmány. „Az, hogy az alaptörvény miként fog a mindennapokban élni, elsősorban a bíróságok és az Alkotmánybíróság értelmezésén fog múlni, és végül úgyis az alkotmánybírák mondják meg, hogy mi a jog.” – hangoztattam már korábban is. Sokkal inkább aggasztott az, hogy a jogalkotó, amely esetünkben alkotmánymódosító erővel rendelkezett és rendelkezik, az új alkotmány, benne az alapjogok értelmezésének jogát az elmúlt időszakban többször is elvitatni kívánta az Alkotmánybíróságtól, és saját magának tartotta fenn, akár éppen az alkotmánybírósági értelmezéssel szemben. Ennek jegyében születtek új alkotmányi rendelkezések például az emberi méltóság (hajléktalanok), a vallásszabadság (egyházak szabályozása) vagy a szólásszabadság terén, illetve a család intézményével kapcsolatban.

Pedig az Alaptörvény deficit-problémáinak orvoslását – miként minden alkotmánynál – csakis a jó alkotmánybíráskodástól várhatjuk. Úgy gondolom, hogy az új alaptörvény esetében is az alkotmányt egyben látó és értelmező, az alkotmány mélyebb természetére és méltóságára fókuszáló szemlélet az alkotmánybíráskodás kulcsa. Az Alaptörvénnyel összefüggésben is az alkotmánybíráskodás feladata, hogy az „alkotmányi deficiteket” az alkotmányos stabilitás érdekében enyhítse. Továbbra is az Alkotmánybíróság feladatának kell lennie a társadalom és az állam berendezkedésének alapjait jelentő elvek viszonylagos szilárdságának biztosítása, vagyis az, hogy ezek az elvek ne esetenként kerüljenek parlamenti eldöntésre.

Az Alaptörvény nemzetközi fogadtatása körüli viták beilleszkednek abba a szélesebb európai diskurzusba, ami a nemzeti alkotmányok identitása és az európai értékek viszonyáról folyik, és amelyben számos alkotmánybíróság is megszólalt. Ennek kapcsán csak azt tudom ismételni, hogy Magyarország az Európai Unió tagja, ezért az uniós alapszerződésekben is rögzített európai alkotmányos örökséghez kell illeszkednie. A demokratikus jogállam működését megteremtő 1989/90-es alkotmányunk vitathatatlanul hordozta ezt az örökséget, így természetes, hogy rendelkezései javarészt az új alaptörvényben is megtalálhatók, több esetben – például a hatalommegosztás rögzítésekor – az Alkotmánybíróság alkotmányértelmezésével kiegészítve. Az európai alkotmányos örökségbe illeszkedő értelmezésekre, alapjogi tesztekre van szükség továbbra is, ezért a hazai alkotmányosság fejlődésében a folytonosságnak kell meghatározónak lennie. Megjegyzem, a nemzetközi vitákat megelőzendő az alkotmánybíráskodás jelentősége az, hogy a magyar jogrendszer keretein belül keressük a megoldásokat, és ne kerüljenek azok európai bírósági fórumok elé.

A fentiekben jelzésszerűen említett feladatok elvégzése az Alkotmánybíróság küldetése és felelőssége: ha nem eszerint jár el, akkor a deficitek megmaradnak, és az alkotmány stabilitása alapvetően megkérdőjeleződhet.

Milyen mérleget vonhatunk az Alaptörvény utáni alkotmánybíráskodásról? Az Alaptörvény, majd az annak alapján megszületett új alkotmánybírósági törvény jelentősen átalakította az Alkotmánybíróság hatáskörét. Egyfelől megszüntette a bárki által érintettség nélkül kezdeményezhető absztrakt utólagos normakontrollt (az ún. actio popularist), másfelől viszont az alkotmányjogi panasz új fajtájának (az ún. valódi panasznak) a bevezetésével megnyitotta a lehetőséget a bírói döntések alkotmányossági felülvizsgálata előtt. Én magam ezt az átalakítást mindig is abból a nézőpontból értékeltem, hogy olyan új egyensúly kialakításának esélyét teremtette meg, amelyben a korábban nagyobb hangsúlyt kaphat az egyéni jogvédelem, az alapjogok hatékony érvényesítése.

Ahogy korábban, úgy most is aláhúzom, hogy a pénzügyi tárgyú törvények esetében a hatáskör korlátozása nem része ennek az egyensúlynak, hanem továbbra is „tátongó lyuk” az alkotmányvédelemben. Nem lehet figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy a kétharmados parlamenti többség az Alaptörvény módosításával írhatja felül az Alkotmánybíróság döntését, és többször élt is ezzel a lehetőséggel.

A testület működését szakmai körökben is sok bírálat éri, felróva, az alkotmányjogi panaszok befogadásának szigorúságát, a panaszok alacsony eredményességi fokát, egyes – hangsúlyozom szakmai – kritikák úgy ítélik egyes határozatok elemzésével, hogy ez az alkotmánybíráskodás már nem képes az alkotmányos értékek védelmére. Én is tudnék olyan határozatokat sorolni, melyek nem szolgálják azt az alkotmányvédelmet, amelyek mellett alkotmánybíróként elköteleztem magam. De ez természetes: az alkotmánybírók – bárhol a világon – eltérő meggyőződést vallanak egyebek között a jogról, a politikáról, a jogi értékekről, az alkotmánybírói és a törvényhozói hatalom korlátairól. Az amerikai Legfelsőbb Bíróságról elterjedt egyik ismert aforizma szerint a Bíróság „kilenc skorpió egy palackban”. Az alkotmánybírósági ítéletek első kritikája épp az alkotmánybíróktól származik, és a különvéleményekben jelenik meg.

Az alkotmánybíróságok tíz nap múlva kezdődő 3. világkonferenciáján előadandó, az alkotmánybíróságok függetlenségét tárgyaló előadásomban hangsúlyozom:

„A demokratikus társadalomban egyetlen intézmény sem állhat a kritika felett. Az alkotmánybírósági ítéletek nem tetszenek mindenkinek. Az alkotmánybíróságok nem szállnak sajtóvitába a bírálatokkal, többnyire nem is válaszolnak azokra. De az egyes alkotmánybírók szakmai és tudományos előadásokban elvont szinten válaszolhatnak azokra.”

Ennek szellemében a továbbiakban néhány olyan tendenciát szeretnék bemutatni a közelmúlt alkotmánybírósági gyakorlatából, melyek védik a polgárok alapjogait, a szabadság irányába alakítják a jogrendszert.

(1. Szólás- és sajtószabadság)

Hadd kezdjem azzal a szabadságjoggal, amellyel kapcsolatban már az előző Alkotmány idején is egyre fokozódó nyomás volt az Alkotmánybíróságon, hogy megengedőbb legyen a korlátozásával szemben, az Alaptörvény elfogadása óta pedig ez a nyomás csak tovább erősödött: ez a szabadságjog pedig a szólás- és sajtószabadság. Nem gondolom, hogy valamennyi döntésünkkel maradéktalanul elégedettek lehetnek a véleményszabadság barátai, de az teljesen egyértelmű, hogy a legfontosabb ügyekben, illetve a tendenciáját tekintve az Alkotmánybíróság nem engedett a szólás- és sajtószabadság kitüntetett szerepéből fakadó elvi tételekből és tesztekből.

Az Alkotmánybíróság a 4/2013. (II. 21.) AB határozatban – reagálva a Strasbourgi Bíróság joggyakorlatára is – pro futuro hatállyal megsemmisítette az önkényuralmi jelképek használatát tiltó büntetőjogi rendelkezést, előírva, hogy e magatartás tiltására csakis szűkebb körben, szigorúbb és pontosabb feltételek között van lehetőség.

A korábbi elvi tételek alkalmazása szempontjából az Alaptörvény hatálybalépését követően a 7/2014. (III. 7.) AB határozat tekinthető „alaphatározatnak” a szólás- és sajtószabadság terén. Ebben a döntésben a véleményszabadság egy klasszikus kérdése, a közszereplők bírálhatósága kapcsán átfogóan elemeztük és értelmeztük az Alaptörvény vonatkozó szabályait, és kimondtuk, hogy a szólásszabadság továbbra is kitüntetett helyet foglal el az alapjogok rendjében, ezért a korlátozásakor speciális szempontokra kell figyelemmel lenni. A konkrét ügyben ez az alapállásunk arra vezetett, hogy az Alkotmánybíróság megsemmisítette az új Ptk.-ban foglalt azt a feltételt, mely szerint a közéleti szereplők személyiségvédelmét véleménynyilvánítás csak méltányolható közérdek igazolása esetén korlátozhatja.

Ez a döntésünk tehát a polgári jogon túlmutató módon, átfogóan fejtette ki a szólásszabadság alkotmányos tartalmát, amit jól mutat az erre épülő következő fontos döntés, a 13/2014. (IV. 18.) AB határozat. Az Alkotmánybíróság itt egy büntetőjogi felelősséget megállapító bírói ítélet megsemmisítése mellett fejtette ki, hogy a rágalmazás törvényi tényállásának megvalósulásának vizsgálatakor milyen szigorú szempontok szerint kell megkülönböztetni az értékítéleteket a tényállításoktól ahhoz, hogy a szabad szólás és közéleti kritika joga ne csorbuljon.

(2. Információszabadság)

A véleménynyilvánítás jogához szorosan kapcsolódik az információszabadság joga, amelyet érintően az Alkotmánybíróság szintén következetes gyakorlatot mutató döntésekben szűkítette a közérdekű adatok kiadása megtagadásának lehetőségét. Egy olyan korszakban, amelyben az állam egyre inkább rejtőzködni szeretne (miközben egyre szélesebb körben akar belelátni a polgárok magánszférájába), különösen fontosnak tartom ezeket a döntéseket.

A 21/2013. (VII. 19.) AB határozat hangsúlyozta, hogy az információszabadság indokolatlan korlátozásának minősül, ha a közérdekű adatokhoz való hozzáférést arra való formális hivatkozással tagadják meg, hogy az igényelt adatok döntés megalapozását szolgálják. Előírtuk, hogy a közérdekű adat kiadása iránt indított perben a bíróságnak az adatszolgáltatás megtagadásának jogcímét és tartalmi indokoltságát is vizsgálnia kell.

Ezzel összhangban született meg a 2/2014. (I. 21.) AB határozat alkotmányos követelménye, mely szerint a nemzetbiztonsági szolgálat főigazgatója nem szabad belátása alapján, hanem csak akkor tagadhatja meg az igényelt tájékoztatást, ha annak teljesítése nemzetbiztonsági érdeket sértene vagy mások jogát sértené; a bíróságnak pedig felül kell vizsgálnia a főigazgató erre való hivatkozásának megalapozottságát.

(3. Magánszféra védelme)

Az államot tehát átláthatóvá próbáltuk tenni, miközben arra is szükség volt, hogy a polgárok magánszféráját védjük.

A 9/2014. (III. 21.) AB határozat – az érintett rendelkezéseket megsemmisítve – megállapította, hogy alaptörvény-ellenes a nemzetbiztonsági törvénynek az a módosítása, amely szerint a nemzetbiztonsági ellenőrzés alá eső személy a nemzetbiztonsági ellenőrzés alapjául szolgáló jogviszonya fennállása alatt folyamatosan nemzetbiztonsági ellenőrzés alatt áll, és ennek során vele szemben naptári évenként kétszer 30 napig titkos információgyűjtést is lehet folytatni.

(4. „Családi kapcsolatok védelme”)

A magánszféra védelmét követően kell szólni azokról a határozatainkról, amelyek egyes családi kapcsolatok elismerését várták el a jogalkotótól.

A családvédelmi törvény rendelkezéseit vizsgáló 43/2012. (XII. 20.) AB határozat szerint ha a törvényhozó azt a megoldást is választja, hogy a család fogalmának absztrakt jogszabályi meghatározásával egy általa választott életközösségi formát ki kíván emelni és mintául állítani, az intézményvédelmi kötelezettségéből fakadóan akkor is köteles a törvény által elismert egyéb társas együttélési formáknak is megegyező szintű védelmet garantálni.

Lehet úgy mondani, hogy ennek a határozatnak a következményeit vonta le a 14/2014. (V. 13.) AB határozat, amely mulasztással előidézett alaptörvény-ellenességet állapított meg amiatt, hogy a jogalkotó a családi pótlékról szóló szabályokban nem alakította ki annak lehetőségét, hogy a közös háztartásban, együtt nevelt gyermekek után azonos mértékű családi pótlék járjon akkor is, ha az őket nevelő szülők házasságban, és akkor is, ha élettársi kapcsolatban élnek egymással.

(5. Vallásszabadság)

Több döntésben állt ki az Alkotmánybíróság a vallásszabadság védelmében az egyházakat érintő új szabályozás vizsgálatakor. A törvény közjogi érvénytelenség címén történő megsemmisítését követően érdemben is állást foglaltunk a lényegi kérdésekben.

A 6/2013. (III. 1.) AB határozat az új egyházügyi törvény több rendelkezését megsemmisítette, és hangsúlyozta, hogy egy vallási közösség számára az egyházi jogállás olyan lényegi jogosultság, amely szorosan összefügg a vallásszabadsághoz való joggal, ezért az egyházi jogállás megszerzésére, az egyházi elismerésre vonatkozó állami döntés nem lehet önkényes, azt megfelelően indokolni kell, és azzal szemben jogorvoslatot kell biztosítani.

Az Alkotmánybíróság később bírói kezdeményezések nyomán konkrét ügyekben is érvényesítette az alkotmányossági követelményeket a 27/2014. (VII. 23.) AB határozatban.

(6. Alkotmányos büntetőjog és büntetőeljárás-jog)

A polgárok szabadságának védelmét illetően mindig és mindenhol különösen fontos területe az alkotmánybíráskodásnak a büntetőjog és ahhoz kapcsolódóan a büntetőeljárás-jog. A már említett „vörös csillagos” ügy mellett több határozat is született ebben a tárgykörben. Meggyőződésem, hogy ezek a döntések nagy jelentőséggel bírnak a joggyakorlat számára.

A 8/2013. (III. 1.) AB határozat a védelemhez való jogból fakadó alkotmányos követelményként írta elő, hogy a terhelt érdekében kirendelt védőt a terhelti kihallgatás helyéről és időpontjáról igazolható módon, olyan időben értesítsék, hogy a kirendelt védőnek lehetősége legyen az eljárási törvényben foglalt jogait gyakorolni és a terhelti kihallgatáson részt venni. Ilyen értesítés elmaradása esetén a terhelt vallomása bizonyítékként nem értékelhető.

A 33/2013. (XI. 22.) AB határozat egy másik alkotmányos követelményben azt írta elő, hogy az eljárást törvényes vád hiánya okán megszüntető bírósági végzés indokolásában – a pártatlanság és a funkciómegosztás követelményére tekintettel – a bíróság nem nyújthat iránymutatást a vádló részére, és nem jelölheti meg azokat a szempontokat, amelyek az adott büntetőügyben a törvényes vád elkészítéséhez szükségesek.

Szintén a terhelt eljárási jogait védte a 34/2013. (XI. 22.) AB határozat, amely azt mondta ki, hogy a tisztességes eljáráshoz való jogból fakadó alkotmányos követelmény, hogy az a nyomozási bíró jogkörében eljáró, de nem kijelölt nyomozási bíró, aki a vádirat benyújtása előtt az előzetes letartóztatás egy éven túli meghosszabbításáról dönt, a bíróság további eljárásából ki van zárva.

És itt említeném meg az ún. ügyáthelyezések alkotmányosságát vizsgáló 36/2013. (XII. 15.) AB határozatot is, amely megállapította, hogy a törvényes bíróhoz való jog alapján az ügyben az eljárási törvényekben megállapított általános hatásköri és illetékességi szabályok szerint irányadó bírói fórumnak kell eljárnia, és ha sarkalatos törvény nem állapítja meg az ügyek áthelyezésének objektív feltételeit, szempontjait, és az az OBH elnökének szabad belátásán múlik, akkor az nem felel meg a pártatlan bíráskodás ún. objektív tesztjének.

A büntetéskiszabás alkotmányosságát érintette a 23/2014. (VII. 15.) AB határozat, amely – visszaható hatályú megsemmisítés alkalmazásával – kimondta, hogy a legalább három, személy elleni erőszakos bűncselekmény elkövetése esetén alkalmazandó szigorúbb halmazati büntetéskiszabási rendelkezés alaptörvény-ellenes.

(7. Gyülekezési jog)

A joggyakorlat fontos alkotmányjogi kérdésében kellett döntenünk a gyülekezések bejelentése és tudomásulvétele körében is. A 3/2013. (II. 14.) AB határozat – amely egyébként első ízben semmisített meg bírói döntést, és ettől függetlenül sem örvend túl nagy népszerűségnek a bírói karban – alkotmányos követelményként írta elő, hogy bírói felülvizsgálatnak van helye a rendőrségnek a rendezvény bejelentéséről hozott, hatáskör hiányát megállapító határozatával szemben, és a bíróságnak a rendőrhatósági határozat jogszerűségét és megalapozottságát érdemben kell vizsgálnia.

Összességében az elmúlt időszak határozatait áttekintve azt állapíthatjuk meg, hogy az Alkotmánybíróság a legtöbb alapjog tekintetében lényegében megerősítette a korábbi, Alkotmányon alapuló gyakorlatában lefektetett elvi tételeket. Álláspontom szerint ez döntően arra a két körülményre vezethető vissza, amely a hivatkozhatóságról szóló határozat indoklásában meg is jelenik.

Egyrészt „a hazai és európai alkotmányjogi fejlődés eddig megtett útja, az alkotmányjog szabályszerűségei szükségképpeni hatással vannak az Alaptörvény értelmezésére is.”

Másrészt „az indokolásnak és alkotmányjogi forrásainak a demokratikus jogállamban mindenki számára megismerhetőnek, ellenőrizhetőnek kell lennie, a jogbiztonság igénye az, hogy a döntési megfontolások átláthatóak, követhetőek legyenek. A nyilvános érvelés a döntés indoklásának létalapja.” (13/2013. (VI. 17.) AB határozat).

Úgy legyen.

Köszönöm a figyelmet!

(Elhangzott a Tizenkettedik Magyar Jogászgyűlésen, Balatonalmádi, 2014. szeptember 18.)
http://www.mkab.hu/sajto/tanulmanyok/az-alkotmanyossag-helyzete-magyarorszagon-az-alaptorveny-utan

Az Emberi Jogi Bíróság szerint a munkahelyi e-mail is magántitok

Bizó Dániel, 2007. április 20. 09:53
[International Herald Tribune] A munkahelyen bonyolított internetes forgalom, különösen a személyes jellegű e-mailek és webböngészés a személyes adatok védelmének hatálya alá esik, és titkossága az alapvető emberi jogokhoz kötődik -- mondta ki az Emberi Jogok Európai Bírósága. Az ítéletet az Európai Emberi Jogi Egyezménybe is belefoglalták, így az 30 ország jövőbeni bírósági ügyeiben iránymutatónak tekinthető, Magyarországon is.

A Bíróság egy wales-i dolgozó ügyében hozta meg döntését. A főiskolai alkalmazott internetes kommunikácóját munkáltatója -- jogilag a brit állam -- anélkül figyelte meg, hogy erről őt tájékoztatta volna, és a felhasználási szabályzat sem tartalmazta, hogy személyes célra ne lehetne igénybe venni az iskola infrastruktúráját -- írja az International Herald Tribune. A brit kormányzat állítása szerint a megfigyelés mindössze annak ellenőrzését szolgálta, hogy a felhasználók az erőforrásokat nem kötik-e le aránytalan mértékben személyes célokra.

A Bíróság az április eleji határozatában kimondta, hogy a munkahelyi e-mailezés a telefonáláshoz hasonlóan a nyolcas cikkely hatálya alá esik, így hasonló védelmet élvez, ahogyan az egyéb személyes célú internethasználat megfigyeléséből származó adatok. Mivel a kérdéses időszakban a főiskolának nem volt monitorozási politikája, az alkalmazott joggal feltételezhette személyes kommunikációjának biztonságát, fogalmazott a bíróság.

Ez persze nem jelenti azt, hogy a foglalkoztató nem figyelheti meg az alkalmazottakat. A bíróság külön kitér rá, hogy egy demokratikus társadalomban is szükséges és jogszerű lehet bizonyos helyzetekben a dolgozók telefonálási és internetes aktivitásának megfigyelése -- erről azonban megelőzően tudniuk kell a megfigyelteknek. Azt azonban, hogy mi számít megfelelő figyelmeztetésnek, nem érintette a határozat, így az egy következő per témája lehet.
http://www.hwsw.hu/hirek/33293/e-mail_levelezes_munkaltato_dolgozo_emberi_jogok.html

Bizonyítékok a TASZ és az ombudsmani hivatal közötti egyeztetésre

2014. szeptember 19., péntek 15:15, frissítve: péntek 15:38 , szerző: MNO
Bizonyítékok a TASZ és az ombudsmani hivatal közötti egyeztetésre

Villámgyors megállapításokat hozott a biztosi belső vizsgálat, amelynek során Székely László azt kívánta tisztázni, valóban egyeztetett-e a józsefvárosi önkormányzatot elmarasztaló jelentés nyilvánosságra kerüléséről az ombudsmani hivatal vezető beosztású munkatársa a Társaság a Szabadságjogokért programvezetőjével. A biztos néhány óra alatt azt állapította meg, hogy lapunk a feltételezésekkel azt a hamis látszatot keltette, mintha az általunk közölt levélrészlet másolata a hivatal munkatársai és a jogvédő szervezet közötti levélváltás dokumentuma volna. Lapunk a valóságban azt állította, hogy birtokunkban vannak olyan dokumentumok, amely a TASZ és a biztosi hivatal közötti egyeztetést bizonyítják. Eddig csak idéztünk, de most meg is mutatjuk az egyik levélváltást Borza Beáta és Sárosi Péter között.

Közleményben kelt ki lapunk ellen Székely László alapjogi biztos, miután megírtuk: a birtokunkban lévő elektronikus levélfolyam szerint az ombudsmani hivatal és a TASZ főosztályvezetője egyeztetett arról, mikor lásson napvilágot a nyolcadik kerületi tűcsereprogramról készült, a józsefvárosi városvezetést elmarasztaló ombudsmani jelentés.

Droglobbi
„Befészkelte magát a droglobbi az ombudsmani hivatalba” – kommentálta a Fidesz kommunikációs igazgatója, Józsefváros polgármestere a kerületi tűcsereprogramról szóló biztosi jelentést, amely Kocsis Máté szerint politikailag rendelt, lejárató dokumentum.

Az ügyben korábban írt Magyar Nemzet-es cikkeket itt találja.

Székely László belső vizsgálatot rendelt el az ügyben, két órával később pedig már közleményben ismertette a vizsgálat első megállapításait. A közlemény szerint A TASZ irányítja a hivatalt? című cikkünkben közölt elektronikus levél a vizsgálat első megállapítása szerint a hivatal zárt levelezési rendszeréből származik, és sem feladóként, sem címzettként nem szerepel benne a Társaság a Szabadságjogokért. A levél az ügy előadója és a hivatali vezetői között, a jelentés tervezetének előkészítése során készült, és ismeretlen módon került a Magyar Nemzet birtokába. A biztos leszögezi: a Magyar Nemzet címlapján a címzettek és a feladó nevének kitakarásával másolatban közölt elektronikus levéllel, valamint a hozzáfűzött feltételezésekkel azt a hamis látszatot keltette, mintha az a hivatal munkatársai és a jogvédő szervezet közötti levélváltás dokumentuma volna. Az alapvető jogok biztosa mindezek mellett sajnálattal állapítja meg, hogy a lap nagyobb jelentőséget tulajdonít a hivatal munkatársai egymás közti, belső levelezésének, mint a kormány és a Nemzeti drogstratégia által is támogatott tűcsereprogram sorsának.
„Azt beszéltük meg”

Az állításokkal szemben cikkünkben többször is szó szerint idéztük a Sárosi Péter programvezető és Borza Beáta főosztályvezető közötti levélváltásokból, ahogy arról is írtunk, hogy a hivatal munkatársai egymás között egyeztettek arról, mit válaszoljanak a TASZ programvezetőjének arra a kérésére, hogy ne a szabadsága ideje alatt jelenjen meg a jelentés. Mivel a terjedelmes levélváltás teljes közlése lapunkban lehetetlen lenne, munkatársak közölt egyik levélváltást tettük közzé, amit cikkünkben jeleztünk is. Szó szerint ezt írtuk: „az ombudsmani hivatal munkatársainak levelezése szerint a jelentés már május 28-án készen volt, és a főosztályvezető olvasta is. »Azt beszéltük meg, hogy a minisztériumnak, önkormányzatnak küldünk mégis megkeresést 15 napos határidővel, tehát az egyébként már általad is olvasott jelentés utána mehet ki« – fogalmazott az elektronikus üzenet küldője.”
Bizonyítékok a TASZ és az ombudsmani hivatal közötti egyeztetésre



Cikkünkben több alkalommal idéztünk a programvezető és a főosztályvezetők tavaszi levélváltásából, amelynek tegező stílusa közvetlen viszonyra utal. A levélváltás során a TASZ programvezetője többször tájékoztatja a tűcsereprogrammal kapcsolatos fejleményekről főosztályvezetőt, így blogbejegyzéseket is ajánl a vizsgálatot folytatók figyelmébe. Erre egyébként a főosztályvezető úgy reagál: „Nagyon köszönöm az infót, továbbítom a vizsgálatot folytató kollégámnak. Nagyon remélem, hogy tudunk segíteni.”

Május 28-án a TASZ munkatársa aztán már arról érdeklődik a főosztályvezetőtől, mikorra tervezik a jelentés nyilvánosságra hozatalát. A programvezető lényegében a jelentés időzített megjelentetésére kéri a főosztályvezetőt, aki a munkatársaitól kér segítséget. Miután megkapja a választ, amely szerint csak a TASZ-os programvezető nyaralása után, június második felében hozzák nyilvánosságra a jelentést, a főosztályvezető úgy búcsúzik kollégáitól, hogy az információt megírja a programvezetőnek.

Ismeretes. a jelentést végül csak szerdán, az önkormányzati választási kampány idején hozta nyilvánosságra a biztosi hivatal. Székely László szerint a józsefvárosi tűcsereprogram megszüntetése az egészséghez és az egészséges környezethez való jog sérelmének közvetlen veszélyét idézte elő. A biztos felkérte Kocsis Máté polgármestert, hogy a helyi lakosok és az intravénás szert használók érdekeit egyaránt figyelembe véve tegyen intézkedéseket annak érdekében, hogy a vitás helyzet ne vezessen a drogbetegek egészséghez való alkotmányos jogának ellehetetlenüléséhez.
http://mno.hu/belfold/bizonyitekok-a-tasz-es-az-ombudsmani-hivatal-kozotti-egyeztetesre-1248717

Az alkotmányosság helyzete hazánkban

– A rendszerváltás után a jog uralmába vetett hitet kellett megteremteni, mondta dr. Paczolay Péter, az alkotmánybíróság elnöke a tizenkettedik Magyar jogászgyűlésen.
A magyar jogásztársadalom kétévenkénti szakmai tanácskozásán a jogászi hivatás valamennyi területén működő szakemberek megvitatják a jogi élet időszerű kérdéseit, javaslataikkal hatást gyakorolnak a jogalkotás fejlődésére, a joggyakorlat alakítására. A csütörtöktől szombatig tartó balatonalmádi rendezvényen az ország különböző pontjáról 350-en vesznek részt, a magyar jogalkotás vezetői, a kormányzat tagjai tartanak előadásokat. Dr. Paczolay Péter, az Alkotmánybíróság elnöke az alkotmányosság helyzetéről szóló előadásában kiemelte: a jogállamiság érték, ezt tapasztalhatták azok, akik átélték a XX. századi diktatúrát.

Napjainkban tapasztalhatók a jogállammal kapcsolatos kételyek, meghatározó értékek – emberi méltóság, autonómia, szabadság – kérdőjeleződnek meg, mondta az Alkotmánybíróság elnöke, aki beszélt az Alaptörvény születése óta elért eredményekről.

Dr. Trócsányi László igazságügyi miniszter a kormányzati ciklus jogpolitikai célkitűzéseiről szóló előadásában közölte: kinevezésekor kettős mandátumot kapott a miniszterelnöktől, aki arra kérte őt, hogy az igazságszolgáltatás iránti bizalom megerősítéséért, helyreállításáért munkálkodjon, másrészt azt várja tőle, hogy hazánk alkotmányos identitását védje meg itthon és külföldön.

Ma délután Lázár János, a Miniszterelnökséget vezető miniszter a kormányzás és a közigazgatás fejlesztéséről, dr. Pintér Sándor belügyminiszter a kormány közbiztonsági és bűnügyi feladatairól tart előadást.
Balla Emőke

Putyin tovább szigorította a civil szervezetek ellen hozott törvényt

horváthbence külföld ·június 4., szerda 19:17

Vlagyimir Putyin két fontos, országát Európától még messzebb taszító törvényt is aláírt szerdán.

Az egyik egy szigorítás, ami erősíti hatalom nyomását a nem kormányzati, azaz civil szervezetekre.

A jogszabály egyszerűsítette az oroszországi NGO-k külföldi ügynökként való nyilvántartásba vételét, így ezt a szervezet akarata ellenére is megteheti az illetékes hatóság. A regisztráció ellen ugyan fellebbezhet az adott NGO, de ha a bíróság nem ad helyet a panaszának, még meg is büntethetik a törvény be nem tartása miatt.

Lev Ponomarjov, az Emberi Jogokért nevű szervezet vezetője szerint a törvénymódosítás alkalmazása számos független jogvédő csoport feloszlásához vezet és a jogvédők újra ellenzékbe mennek át.

A 2012 novemberében hatályba lépett, hazai és külföldi jogvédők által élesen bírált orosz jogszabály szerint az Oroszországban külföldi támogatással működő, politikai tevékenységet végző nem kormányzati szervezeteknek külföldi ügynökként kell nyilvántartásba vétetniük magukat az igazságügyi tárcánál. Ellenkező esetben súlyos pénzbüntetést kell fizetniük.

Az ügyészség adatai szerint Oroszországban 80 ezer nem kormányzati szervezet működik, de eddig csak egy vétette magát nyilvántartásba külföldi ügynökként.

Putyin törvényéről itt írtunk hosszabban.

A másik szerdán elfogadott törvény értelmében hamarosan büntethetővé válik, ha valaki eltitkolja kettős állampolgárságát Oroszországban.

Az orosz állampolgársági törvényben végrehajtott változatást a múlt héten fogadta el a parlament. A szabályozás szerint minden, Oroszország területén állandó lakosként élő orosz állampolgárnak 60 napon belül írásban be kell jelentenie a migrációs szolgálatnál, ha más ország állampolgárságára tesz szert.

A törvény nem vonatkozik a külföldön állandó jelleggel élő, vagy tartózkodási engedéllyel rendelkező orosz állampolgárokra.

Ha az érintettek elmulasztják a bejelentési kötelezettséget, akkor azt akár 200 ezer rubel pénzbüntetéssel sújthatják (több mint 1,2 millió forint), vagy 400 órányi kötelező munkavégzést róhatnak ki rájuk.

Az orosz alkotmány szerint az ország állampolgárai lehetnek kettős állampolgárságúak, de csak abban az esetben, ha erről Oroszországnak az adott állammal érvényes megállapodása van. Jelenleg csak Tádzsikisztánnal és Türkmenisztánnal van ilyen egyezmény.

A kettős állampolgárság eltitkolását büntető törvénymódosítás nem sokkal a Krím félsziget elcsatolását követően került az orosz parlament elé. A területen élőkre azonban csak 2016. január 1-től terjed ki. (MTI)
http://444.hu/2014/06/04/putyin-tovabb-szigoritotta-a-civil-szervezetek-ellen-hozott-torvenyt/

POWER NAGYKÖVET BESZÉDE AZ ENSZ BT UKRAJNÁRÓL SZÓLÓ ÜLÉSÉN

http://ircblog.usembassy.hu/2014/08/29/power-nagykovet-beszede-az-ensz-bt-ukrajnarol-szolo-ulesen/

Posted on August 29, 2014 by admin
Samantha Power nagykövet az Egyesült Államok állandó képviselője az ENSZ-ben. Alábbi beszéde a Biztonsági Tanács 2014. augusztus 28-ai ülésén hangzott el.
Elnök úr és e Tanács képviselői! Immár huszonnegyedszer ülünk össze azért, hogy megpróbáljuk megfékezni Oroszország Ukrajnai elleni erőszakos cselekményeit. Minden egyes ülés egyhangúlag elfogadott és egyértelmű üzenetet küldött: Oroszország, vess véget a konfliktusnak! De Oroszország nem hallgatott rá.
Ezt mondtuk, amikor Oroszország a nemzetközi jog nyílt megsértésével megszállta a Krím-félszigetet. Ezt mondtuk a maláj légitársaság 17-es járatának döbbenetes lelövése után, amely 11 ország polgárainak—ártatlan férfiaknak, nőknek, csecsemőknek és gyermekeknek az életébe került. És ezt mondjuk ma is, amikor orosz katonák, tankok, légvédelem és tüzérség támogatja a szeparatistákat, s harcol velük együtt, amint újabb frontot nyitnak az oroszok gerjesztette és fűtötte válságban.
De Oroszország nem hallgat rá!
Ahelyett, hogy hallgatna rá, ahelyett, hogy figyelembe venné a nemzetközi közösség követeléseit és a nemzetközi rendet, Oroszország minden egyes alkalommal úgy járul e Tanács elé, hogy mindent mond, csak igazat nem. Manipulál. Elkeni a tényeket. Simán hazudik. Így megtanultuk, hogy Oroszországot ne a szavai, hanem a tettei alapján ítéljük meg.
Az utóbbi 48 órában Oroszország cselekedetei igen sokat elárulnak.
Augusztus 26-án—csak most kedden—Putyin elnök, miután Minszkben találkozott Porosenko ukrán elnökkel, arról beszélt, hogy – idézem -: „a lehető leghamarabb véget kell vetni a vérengzésnek”. Idézet vége. S mégis, ugyanazon a napon a műholdfelvételek orosz harci egységeket – harci egységeket (!) – mutattak Kelet-Ukrajnában, Donyecktől délkeletre. Ugyanezen a napon az ukrajnai Luhanszkban ténylegesen az orosz hadsereg 9. dandárjába tartozó katonákat vettek őrizetbe.
Válaszul Oroszország azt állította, hogy a katonák „tévedésből” kerültek ukrán területre. Tették ezt válságidőszakban, a világ egyik legjobban őrzött határa mentén!
A tárgyalásokat követő napon Oroszországból indított Grad rakétákkal lőtték az novoazovszki ukrán hadállásokat, majd két oszlopban orosz páncélozott járművekkel és tankokkal támadtak. A város szélén jelen pillanatban is, míg mi itt beszélgetünk, ott állnak az orosz páncélozott járművek és az Uragan rakéta-sorozatvetők.
Az eddigi legnagyobb orosz haderő van jelen a határ mentén, amióta májusban elkezdték itt a csapattelepítést, s jelentős számú harci repülőgép és helikopter is van. Pilóta nélküli orosz légi járművek rutinszerűen haladnak át az ukrán légtéren.
Az ide telepített orosz eszközök között vannak az ukránok leltárában nem szereplő fejlett tüzérségi és légvédelmi rendszerek is. A közelmúltbeli szeparatista ellentámadás során ilyen tüzérségi rendszerekkel zúdítottak rakéta- és aknatüzet a Luhanszk körüli ukrán harcállásokra.
Az oroszok felfegyverzésével és támogatásával működő szakadárok egyik vezetője nyíltan megmondta, hogy négy- vagy ötezer orosz katona csatlakozott az ügyükhöz. Azonnal hozzátette, hogy ezek szabadságon lévő katonák. De egy orosz katona akkor is orosz katona, amikor a nyári szabadsága alatt éppen Ukrajnában harcol! A páncélozott orosz katonai jármű pedig nem a saját autója.
Eközben Oroszországban temetnek az orosz családok, akiknek szerettei elestek az ukrajnai harcokban. Tudni akarják, hogy hogyan haltak meg. Fegyveresek zaklatják és fenyegetik az újságírókat, akik a temetésekről próbálnak tudósítani. Az orosz kormány szerint azonban ezek a katonák sohasem voltak ott. A Krímben sem voltak mindaddig, amíg az oroszok be nem jelentették, hogy a soha ott nem volt katonák elcsatolták a Krím-félszigetet.
Az utóbbi 48 óra jól beleillik a bejáratott orosz sémába. Minden lépés utat nyit a következőhöz. Ukrajna pedig még e felháborító cselekmények ellenére is folyamatosan politikai lehetőséget keres a válság megoldására. Ismételten a feszültség csökkentésével próbálkozik. Az ismert séma ellenére Porosenko elnök elment Minszkbe, hogy találkozzon Putyin elnökkel. Vele ellentétben Putyin elnök még ekkor sem volt hajlandó elismerni a már ismert alapvető tényeket: azt, hogy Oroszország fegyvert és felszerelést adott, s most még csatlakozott is az illegális szakadár harcokhoz Ukrajnában. Komoly tárgyalásokra van szükség, s igen sürgősen! Oroszországnak viszont abba kell hagynia a hazudozást és a válság szítását.
Lehullóban van az álarc! E cselekedetek—ezek a mostani cselekedetek—igaz valóságában mutatják meg Oroszország viselkedését: egy másik szuverén ország területén tudatosan támogatja az ottani illegális szeparatistákat, s most még együtt is harcol velük.
Oroszország most azt állítja, hogy Ukrajnának nem fontos a tűzszünet. Beszéljünk világosan: nekünk nagyon is fontos, amint az ukránoknak is, amennyiben tényleges tűzszünetről van szó. Az orosz szeparatistáknak azonban nem fontos a tűzszünet, sőt, cinikusan arra használják, hogy újra felfegyverkezzenek, s az orosz határon átáramló újabb katonákra és felszerelésre várjanak.
E mélységesen riasztó cselekményekkel szemben számunkra most nem az a legfontosabb, hogy mit mondjunk Oroszországnak. A legfontosabb az, hogy miként bírjuk rá, hogy végre odafigyeljen.
Az Egyesült Államok e válság során európai partnereivel, az EU-val, a G7 országokkal együtt mindvégig célirányos, hatékony nyomást gyakorolt annak érdekében, hogy átmenjen az üzenete: Oroszország a válság szítása helyett térjen át annak csillapítására, hogy elfogadhassák és megvalósíthassák Porosenko elnök ésszerű béketervét.
És annak tükrében, hogy Oroszország folyamatos agressziót gyakorol és durván semmibe veszi az ENSZ Alapokmányát, a Helsinki Záróokmányt, továbbra is szorosan együttműködünk a G7 országokkal és európai partnereinkkel abban, hogy súlyosbítsuk az Oroszországra háruló következményeket.
Nos, tudom, hogy ha egy ország kormánya így tesz, akkor az adott ország polgáraira is hárulhatnak tényleges költségek. A kistermelő farmergazdaságoktól a nagy gyárakig anyagi veszteségeket szenvednek azok, akik Oroszországgal kereskednek és az orosz piacra szállítanak. Ezek jelentős költségek és nem szabad félvállról venni őket.
De fogalmazzunk világosan: ha nem foglalkozunk vele, sokkal-sokkal nagyobb károkkal járhat, hogy Oroszország durván semmibe veszi a nemzetközi rendet. A nemzedékek során kialakult elvek és szabályok páratlan áldozatok árán születtek: számtalan életet követelt a létrehozásuk és a védelmük. S mindannyiunknak saját személyes érdeke, hogy megvédjük őket. Bármi, ami a rendet–a nemzetközi rendet–fenyegeti, mindannyiunk békéjét és biztonságát veszélyezteti.
Oroszország ezeket a szabályokat veszi semmibe, amikor szomszédos országokban illegálisan területet foglal, illegális csoportokat fegyverez és szerel fel, s azokkal együtt harcol.
Ukrajna csak egy az Oroszországgal határos talán egy tucat ország közül. Befejezésül hadd tegyek fel két kérdést: Az Oroszországgal határos többi ország hogyan láthatja biztosnak saját békéjét és szuverenitását, ha nem értetjük meg az Ukrajnával kapcsolatos üzenetünket? Miért higgyék, hogy másképpen fog történni, ha Putyin elnök holnap úgy határoz, hogy az ő országukban kezd fegyveres szakadárokat támogatni és „szabadságos” katonákat küld oda harcolni? És egy éppen ennyire fontos kérdés: milyen üzenetet küldünk a hasonlóan riasztó törekvésekre hajlamos országoknak szerte a világban, ha érdemleges következmények nélkül hagyjuk, hogy az oroszok megsértik e szabályokat? E veszély tükrében elfogadhatatlan árat követelne a tétlenség.
Köszönöm.
Forrás: Remarks at a Security Council Session on Ukraine |Samantha Power, U.S. Permanent Representative to the United Nations | New York, NY | August 28, 2014 | As delivered