"A köztársaság válsága"

Kis János: A köztársaság válsága

… A kormányzásara esélyes párt elnöke szerint a rendszerváltás alkotmánya "technokrata szabályhalmaz", melyben nincs semmi tiszteletre méltó; a párt köreiből az államfői hatalom kiterjesztéséről, az AB hatásköreinek szűkítéséről, a politikai szabadságjogok megszorításáról hallani. … [A Fidesz-kormány] Eljelentéktelenítheti az Alkotmánybíróságot és a kormányzat többi intézményes ellensúlyát. Megkurtíthatja a politikai szabadságjogokat. …

hvg, 2009. december 26., 52-53. szám, 6-11. oldal, idézetek a 6. és 10. oldalról

http://www.gondola.hu/cikkek/69052-Egy_kis_traktatus_-_avagy_a_baloldal_ideologusainak_merev_dogmai.html


Egy kis traktátus - avagy a baloldal ideológusainak merev dogmái
2010. január 5. 10:43

Az év utolsó hvg-jében megjelent Kis János cikke a köztársaság válságáról. A cikkben valóságtól távol álló dogmatikus axiómák találhatók. Addig, amíg a baloldal – és a jelek szerint a liberalizmus Kis értelmezésében balt jelent - le nem cseréli, újra nem értelmezi ezeket a roppant káros, szinte megtörhetetlen dogmákat, nos, addig nehezen lesz egyetértés.

Kis világosan baloldali narratívájával most nem is igazán foglalkoznék. Bevallja a baloldal hibáit is, miközben a jobboldal erényeiről nem beszél, de vannak avatott politológusok, akik majd foglalkoznak ezzel. Csakhogy maga a történelmi narratíva téves, a logikai bázis, az alapok. Emellett a dialektikus materializmus kísértete járja át. Nem elég, hogy marxista alapokon nyugszik, de nem is a nyugati, frankfurti kritikai marxizmus, hanem a keleti kritikai marxizmus alapján álló történelemszemlélet szövi be. Úgy tűnik, ez ma valóban az ész trónfosztása.

A skizofrénia jegyében a politikai publicista Kis például szemmel láthatóan nem olvasta – vagy gondolta tovább - a politikai filozófus Kist, egyébként pedig szociológiai és történelmi csúsztatások kerültek a dolgozatba. Mindemellett muszáj egy kis aktuálpolitikai kitérőt is tenni: tartalmaz az esszé egy elég furcsa megállapítást is: „…a párt köreiből az államfői hatalom kiterjesztéséről, az AB hatásköreinek szűkítéséről, a politikai szabadságjogok megszorításáról hallani.” Nehéz lenne egyetlen komoly fideszes politikus bármelyik mondatába ezt beleértelmezni. A helyzet arra emlékeztet, mint amikor Mihancsik Zsófia interjúvolta Konrád Györgyöt a régen pártlappá süllyesztett Mozgó Világban még 2007-ben, s kérdése így szólt: ”…Vonulnak a különféle Szent István-i rendszerváltók, Orbán az Astoriánál újra elismétli azt a kegyes és brutális egyveleget, amelyet hetente hallunk tőle, és közösen követelik a hazug és nemzetvesztő kormány lemondását, némi zsidózással fűszerezve. …” Amint M.Zs. sajtómunkás Szent István-i rendszerváltónak ironizálja az ellenzéki párt elnökét, egy kalap alá véve őt a zsidózókkal – horribile dictu közéjük értelmezi - az majdnem olyan szép pillanata a szemmel láthatóan független magyar sajtó – l. a Mozgó Világ és a József Attila alapítvány kapcsolatát a Táncsics alapítvánnyal – megmozdulásainak, mint a Klubrádiós ciánozás Kuncze exelnök úr részéről. Bár nyilván csak élcelődés ez a részemről és a szoci pártalapítványnak, mint pénzforrásnak semmi köze nincs ezekhez a megszólalásokhoz.

Hozzászokhattunk már ahhoz baloldali politikusoktól, pártszóvivőktől, hogy mondanak, vagy ferdítenek maguknak egy minden alapot nélkülöző éleset, aztán ez bekerül a köztudatba. Erre azonban nyilván nem kell figyelni, csak a jobboldal mérgezheti a levegőt, viszont Debreczeni publicista kiváló megszólalása, amint szintén a Mozgó Világban hasonlítja az ellenzék vezetőjét Mussolinihez, az a megtestesült tiszta tavaszi szellő. Egy rendszerváltó alapító atyától – mármint Kistől - ezt persze nem várná az ember, de láttunk már karón varjút.

Az alapokról

Ami mégis elsőként az alapvetéseknél kitűnik, az a következő megállapítás: „1944–1945-ben a hagyományos magyar jobboldal megbukott. A „történelmi osztály” katasztrófába vezette az országot, és a katasztrófa őt magát is elsodorta. Ilyen súlyos vereség rendes körülmények közt mélyreható önvizsgálatot szokott elindítani.” Először is a történelmi osztály, mint olyan, marxista kategória. Nehezen lehet egy „osztályt” másképp értelmezni. Másodszor: ha objektíve nézzük, akkor már 1914-ben vagy 18-ban, 19-ben, de legkésőbb 1920-ban bukott meg, a trianoni katasztrófa, a Tanácsköztársaság és vörösterror, vagy a fehérterror éveiben. Mindegyikre politikai kánontól függetlenül, objektív szempontból alátámasztott érveléssel lehet hivatkozni, mint „megbukásra” pl.: 14-ben nem szabadott volna belemenni a háborúba (ez Jászi érve, de elfogadható), 18-ban nem szabadott volna leszerelni (l. Károlyi későbbi bukása, stb), 19-ben a Tanácsköztársaságot nem sikerült időben megállítani, és ezek összességének folyományaként Trianont sem, továbbá abszurd módon a kommunisták harcoltak az országért, a jobboldal nem volt időben képes rá, 1920-ban pedig sokak szerint a fehérterror volt rossz – bár sok szempontból érthető - válasz a vörösterrorra. Persze egyéb alternatív értelmezési lehetőségek is vannak.

Mindenesetre az I. világháború után a „történelmi osztály”-t a II. világháborús katasztrófáért felelőssé tenni furcsa, ugyanis a történelmi tények meglehetős félreértelmezésére ad lehetőséget. A Horthy korszakban ugyanis megbukott (volna) Gömbös, Teleki főbe lőtte magát, Imrédyt lemondatták, Szálasit pedig lecsukatták. A történelmi katasztrófa Kelet-Európában mindenkit elért. Kivétel nélkül mindenkit. Minden ország „történelmi osztálya” repült ugyanis, köszönhetően az egyik, a másik, vagy mindkettő totalitárius nagyhatalomnak. Ráadásul úgy tűnik, a magyar „történelmi osztály”-ba a Horthy korszakban nagyon is beleértendő például a Weiss, a Hatvany és a Chorin család. Amennyiben igen (és igen), akkor ők is felelősek a katasztrófáért, vagy nem?

Vajon mit kellett volna tennie a „történelmi osztály”-nak amikor a következő „vicc” járta német katonai körökben:

„Mennyi ideig tart Magyarországot bekebelezni?

- Egy napig, vagy három napig.

- Hogyhogy?

- A különbséget a felvázolt csapásirány és a bordélyházak elrendezésének összefüggései okozzák.”

A magyar nemesi, vagy vezető réteget, ha már vádolni lehet valamivel, akkor legalább vádoljuk igazságosan, és vegyük tudomásul: a reális autokefál alternatív cselekvés lehetősége körülbelül 1938-ig adatott meg Magyarországnak. Összefoglalva: az első világháborúba volt némi beleszólásunk, a másodikba nem. Tény, hogy a kiugrás nem sikerült, tény, hogy borzalmas katasztrófa történt, ám az is tény, hogy nem egyértelmű a felelősség. A németbarátsággal, vagy olaszbarátsággal vádolni utólag egy kényszerpályás politikai helyzetben levő csoportosulást, az eléggé rossz vágányra vezet, főleg a korszak viszonyait tekintetbe véve.

Azt ne is vegyük figyelembe, hogy amúgy a „történelmi osztály”, mint olyan szociológiailag nem értelmezhető, hiszen Magyarországon a nemesi származásúak majd 10%-át tették ki a népességnek.

Míg tehát véleményem szerint a német „történelmi osztály” sok szempontból felelőssé tehető a katasztrófáért (egyes kivételekkel, l. Stauffenberg, Rommel, stb), addig a magyar „történelmi osztály” egyes kivételeket (l. pl. Festetics Sándor, Széchenyi Lajos, Pálffy Fidél, és Kemény Gábor) nem tekintve nem felelős. Persze a zárójelben említettek történelmi felelősségét nehéz lenne tagadni. Röviden: a magyar nemesség és a magyar vezető réteg igen jelentős része (végül is kormányon volt) egyáltalán nem szeretett volna német csatlós maradni, és a legvégsőbb időkig (l. pl. Kállay) megpróbált megegyezni a Nyugattal, kiugrani a vesztes háborúból. Más kérdés, hogy a kommunista diktatúrát sem akarta.

Abban nyilván Kisnek igaza van, hogy a múltmunkát el kellett volna végezni, feltárni a valós felelősség elemeit, ám e felelősség kérdése azért nem olyan egyszerű. Emellé amúgy oda kellett volna tenni a baloldali „élcsapatot” is az 1919-es Tanácsköztársaságban történtek, továbbá az 1945-1989-közötti történelmi tények miatt. Tehát „Semmi sincs egészen úgy…”, ahogy Füst Milán mondaná.

Kultúrfolytonosság, vagy kultúrkampf?

A következő nagy dogma a jobboldal kvázi kulturális folytonossága az előbb említett „felelős” történelmi osztállyal. „Amikor eljött a rendszerváltás, az új jobboldal hangadó körei oda tértek vissza, ahol a régi abbahagyni kényszerült. De immár nem történelmünk egyik legszörnyűbb kataklizmájáért felelős vesztesként, hanem a kommunista diktatúra bukásának revánsra vágyó nyerteseként.”

A revánsról szólva: az, hogy az Antall kormány támaszkodott bizonyos korábbi jobboldali hagyományokra, bizonyára okozhatott egyeseknek kellemetlen perceket, ám ne felejtsük el: az antalli kormányzás sok korábbi állampárti kádert, (pl. Szilvásy Györgyöt) főtisztviselőt átvett, továbbá vezető politikusai között lényegében nem volt „nagyarisztokrata”. Az utódpárt vezetői közül pedig senkit sem támadott élesen. Emellett az akkori, már balliberális sajtó vezető személyiségei a nagy viharként megélt médiaháború ellenére néhány ritka kivételtől eltekintve máig jelen vannak – ugyanúgy vezetőként, képernyősként, hangadóként - a médiumokban.

Amit Kis elfelejt: a nemesi származás sem volt jobboldali előjog. Az SZDSZ vezető politikusai közül például Magyar Bálint, Demszky Gábor egyaránt büszkélkedhet arisztokrata ősökkel, a szocialista Medgyessy Péter pedig határon kívüli születésű és szintén régi família leszármazottja. Erőltetettnek tűnhet, de Esterházy Pétert is említhetjük. Ezek után fel is tehetnénk a kérdést, kinek az arisztokratája a jó arisztokrata, és hol kell ahhoz születni, hogy jó irányba fejlődjön a politikai nézetrendszer?

A kapitalizmus szelleme

A továbbiak a cikkben újabb kérdéseket vetődnek fel: „Nem kellett felülvizsgálniuk a kapitalizmus – a piac, a verseny s kivált a banktőke – iránti ambivalens érzelmeiket, a magyar liberális hagyománnyal szemben táplált ellenszenvüket, sem azt a hajlandóságot, hogy ellenérzéseik és félelmeik tárgyát a zsidóság képében személyesítsék meg.” A Horthy korszakban a piac, a verseny s kivált a banktőke egyaránt jelentős szerepet játszott a gazdaságban. Ez bizonyításra nem szoruló trivialitás. Megjegyzendő, hogy az 1988-as GT az Apáthy féle 1875-ös kereskedelmi kódexen alapult, amelyet a két háború között végig hatályban tartottak, ahogy a magánjogi esetjogot-zsinórmértéket is. A banki intézményrendszert, a magántulajdonon és versenyen alapuló gazdaságot a kommunista hatalomátvétel után semmisítették meg a kommunisták. A kommunista párt és nem a korábbi „történelmi osztály”. Az Antall kormány ráadásul folytatta a privatizációt, megpróbálta – amennyire tudta – ellenőrzött keretek közé terelni. Vajon az ellenőrzés kísérlete fájhatott?

Avagy a protestáns etika?

Kis szerint a baloldalnak régi hagyományai közül büszkének kell lennie a földosztásra. Egy ilyen gondolat után valami nagyon furcsa és hideglelős hangulat keríti hatalmába az egyszeri olvasót: akkor az 1946. évi VII. törvényt (l. hóhértörvény) miért is nem kellene rögtön visszaállítani?

Teljesen egyértelmű: az akkori magyar birtokstruktúra túlméretes latifundiumokkal terhelt, rendkívül igazságtalan szerkezetben őrződött meg. E kérdés felismerése nem csak baloldali, hanem egyetemes politikai kérdés a korszakban: bár a szociáldemokrata kezdetek léteztek (Károlyi), Buza Barnától egészen a másról ismert jobboldali Darányiig sok vezető magyar politikus próbált meg segíteni a földbirtok-problémán. Akár mérsékelt, átgondolt földosztással is. Azonban annak felismerése, hogy a virágoknak jót tesz a fény, nem jelenti azt, hogy ki kell őket ültetni a sivatagba: 1945-ben a szovjet kommunista terv alapján (l. Wolfgang Leonhard munkájától kezdve Borhiig) a parasztpárt és a kommunista párt hatékony összjátékának köszönhetően sikerült egy olyan birtokszerkezetet kialakítani, amely aztán hatékonyan segítette elő a magyar mezőgazdaság összeomlását, a kolhozosítást, majd téeszesítést és nem utolsó sorban a parasztság erőszakos megtörését. A földtörvény Sztálin szovjetuniójából jött ide, és az ő céljait is szolgálta. Hozzáteendő: a kapitalizmus először is tulajdon és jogbiztonságot igényel, no ez a törvény már a korszakban sem tűnt ennek túlzottan hatékony elősegítőjének.

A végkövetkeztetések, avagy a köztársaság vége

„Most kezd csak megmutatkozni, mekkora bajt okozott az SZDSZ azzal, hogy szétverte önmagát” - mondja Kis, és ezzel beismeri, hogy nem érti a jelenlegi helyzet kialakulásának és az SZDSZ önszétverésének okát. Azt ugyanis sok tekintetben maga az SZDSZ okozta sajátos, megdönthetetlen dogmáival és állandó, baloldal felé hajló megalkuvásaival. Ha a megfelelő időben azt az utat követik, amelyet a valódi - nem bal, nem is neo - liberalizmus megkövetelt volna, valószínűleg még ma is lenne SZDSZ. Azonban az egy teljesen más párt lenne.

Ma viszont már az SZDSZ-kérdés nem időszerű, viszont annál inkább időszerű áttekinteni a múltmunka lehetőségeit. Ugyanis teljesen egyértelmű, hogy alapvető kérdésekben nincs konszenzus.

Amennyiben ezek közül nem kristályosodik ki egy legalább valamennyire objektív álláspont, amelyet a magyar politikai és értelmiségi elit baloldali része is el tud fogadni – nem feltétlenül szeretettel, de mégis belátással – addig tartani lehet attól, hogy a demokrácia alapvető intézményeit továbbra is másként értékelik politikai oldalaktól függően. Ezzel összefüggésben: a lényeges kérdés nem a III. köztársaság alkotmánya, hanem a valós demokrácia megléte és a nemzet fejlődése.
- csett -