Herczeg Márk
A múlt héten megosztó ítéletet hozott az Emberi Jogok Európai Bíróságának (EJEB) Ötödik Szekciója, amikor úgy döntött: nem sérült egy osztrák nő szólásszabadsághoz való joga, amikor Ausztriában a bíróságok elítélték, mert pedofilnak nevezte Mohamed prófétát. A pakisztáni iszlamisták üdvözölték, az európai szekularisták elítélték az ítéletet. De sokan félreértették, és többen úgy háborodtak fel azon, hogy az EJEB nem bírálta felül Ausztria belföldi büntetőjogi döntését, hogy máskor azzal vádolják Strasbourgot, hogy megsérti egy független ország szuverenitását. Ebben a cikkben jól levezették, hogyan jutott erre a bíróság, és az ítélet mit jelent a jövőre nézve.
Sajnálatosak az ítélet politikai következményei
Szigorú jogi értelemben véve az EJEB annyit tett, hogy kimondta: az, hogy az osztrák törvénykezés bizonyos körülmények között bűncselekménnyé nyilvánítja egy vallás „becsmérlését”, nem összeegyeztethetetlen az Emberi Jogok Európai Egyezményével. Az ítélet nem hozott létre európai szintű istenkáromlási törvényt, nem tiltotta be Mohamed kritizálását vagy megsértését, nem nyilvánította bűncselekménnyé, ha valaki hangot ad annak, hogy nem szereti az iszlámot, és nem is jelenti azt az ítélet, hogy az iszlám több jogot élvez más vallásoknál.
Ennek ellenére a döntésnek máris vannak rossz következményei: ahogy az várható volt, muszlim vallási fanatikusok azonnal üdvözölték az ítéletet, és erre mutogatva követelték a halálra ítélt, most is börtönben lévő 47 éves pakisztáni keresztény, Asia Bibi felakasztását, amiért állítólag sértegette Mohamedet. Éppen akkor, amikor Európában a maradék istenkáromlási törvényeket is eltörlik – a napokban éppen Írországban –, egy olyan ítélet született, ami a vallási intoleranciát táplálhatja, és egy érvet szolgáltat az iszlamistáknak: Európa úgy ítéli el a középkort idéző pakisztáni törvénykezést, hogy a legmagasabb szintű emberi jogi bírósága kimondta, az istenkáromlási törvény szükséges egy demokratikus társadalomban.
Mi történt pontosan?
Elizabeth Sabaditsch-Wolff
2008-ban és 2009-ben Elizabeth Sabaditsch-Wolff bécsi háziasszony és dzsihádellenes aktivista „Az iszlám alapjai” címmel előadást tartott az – egyébként már többször kormánykoalícióra lépő, jelenleg is a kormányban ülő – osztrák szélsőjobboldali párt, az FPÖ szabadegyetemén. Az előadásokat az FPÖ szervezte, és a honlapján is hirdette, de mindenki előtt nyitva álltak. A két előadás kb. 30 hallgatója között titokban ott volt a news.at újságírója is, aki megírta, mit mondott a nő, majd feljelentette a rendőrségen. Bár a cikk szerint Sabaditsch-Wolff súlyos dolgokkal vádolta a muszlimokat (hazudnak, ölhetnek, vallási okból erőszakolnak gyerekeket), az EJEB ítélete szerint az inkriminált részek végül csak ezek voltak:
„Az egyik legnagyobb probléma, amivel ma szemben állunk az, hogy Mohamedet úgy látják, mint az ideális férfit, a tökéletes embert, a tökéletes muszlimot. Ez azt jelenti, hogy a férfi muszlimok legmagasabb parancsolata az, hogy utánozzák Mohamedet, az ő életét éljék. Ez nem történik meg a társadalmi normáink és törvényeink szerint. Mivel hadúr volt, rengeteg nője volt, hogy úgy mondjam, és szerette gyerekekkel csinálni. És a mi normáink szerint nem volt tökéletes ember. Manapság óriási problémáink vannak azzal, hogy a muszlimok konfliktusba kerülnek a demokráciával és az értékrendünkkel…”
„A hadíszok közül a legfontosabb, amit minden jogi iskola elfogad: a legfontosabb a Száhih al-Bukhári. Ha egy hadíszt Bukhári után idéznek, az ember biztos lehet benne, hogy minden muszlim el fogja ismerni. És, sajnos, Al-Bukhárinál le van írva a dolog Ajsáról és a gyerekszexről…”
„Emlékszem a nővérem, ezt már elmondtam néhányszor, amikor [S.W.] elmondta a híres nyilatkozatát Grazban, a nővérem felíhvott, és azt kérdezte: »Az Isten szerelmére. Te mondtad [S.W.]-nek ezt?« Amire azt válaszoltam: »Nem, nem én voltam, de utánanézhetsz, nem éppen titok.« Mire ő: »Nem mondhatod ezt így!« Mire én: »Egy 56 éves és egy 6 éves? Minek nevezed ezt? Mondj egy példát! Minek nevezzük ezt, ha nem pedofília?« Ő meg: »Hát, körül kell írni, mondd diplomatikusabb módon.« A nővérem tüneteket mutat. Ezt már olyan sokszor hallottuk. »Azok másmilyen idők voltak« – ez nem volt oké akkoriban, és nem oké most sem. Pont. És még napjainkban is megtörténik. Soha nem fogadhatunk el ilyesmit. Mindannyian saját valóságot hoznak létre, mert az igazság olyan kegyetlen…”
Elizabeth Sabaditsch-Wolff arról beszélt, hogy a Mohamed életéről szóló, a muszlim vallásban elfogadott, a próféta halála után született feljegyzések szerint Mohamed 6 éves korában jegyezte el Ajsát, a legkedvesebb feleségét a 11 közül, és a kislány 9 éves korában hálták el a nászt. Ez alapján nevezte a prófétát pedofilnak.
A bíróság idióta érvelése
A nőt az osztrák bíróság a büntető törvénykönyv S.188. pontjának értelmében vallási doktrínák becsmérléséért elítélték: 480 eurós bírságra (vagy 60 nap szabadságvesztésre) és a perköltségek megfizetésére kötelezték. Az osztrák büntető törvénykönyv vonatkozó pontjában az áll, hogy „aki olyan körülmények között, amiben a viselkedése jogos felháborodást válthat ki, nyilvánosan elítél vagy sérteget egy személyt, aki/egy tárgyat, ami az országon belül működő egyház vagy vallási közösség tiszteletének tárgya, dogmája vagy törvényes szokása, intézménye, az akár hat hónap szabadságvesztésre vagy legfeljebb 360 nap után napidíj megfizetésére ítélhető”.
Az osztrák bíróság Elizabeth Sabaditsch-Wolffot felmentette a súlyosabb, akár két év börtönnel büntethető gyűlöletkeltés vádja alól, azért viszont elítélték, mert megsértett egy olyan személyt, aki „a vallási közösség tiszteletének egyik tárgya”. A bíróság úgy látta, hogy a nő „azzal vádolta egy vallás imádatának tárgyát, hogy elsődleges szexuális érdeklődést tanúsított a gyerekek teste iránt”, amit a vádlott „a gyerekkel kötött házasságából vezetett le, figyelmen kívül hagyva azt, hogy a házasság folytatódott a próféta haláláig, amikor Ajsa már 18 éves volt, és túl volt a pubertáskoron”.
Ugyan lehet azt gondolni, hogy hülyeség a mai erkölcsi fogalmainkat kivetíteni 1400 évvel ezelőtti eseményekre, de az az érvelés is furcsa, hogy amikor valakit pedofíliával vádolnak, akkor meg kell jegyezni azt is, hogy az illető legtöbbször felnőttekkel áll szexuális kapcsolatban.
Ha a nő támogatta volna az erőszakot vagy diszkriminációt a muszlimokkal szemben, teljesen helyénvaló lett volna, hogy elítélik. De nem így történt, Sabaditsch-Wolffot azért helyezték vád alá, mert „indokolt felháborodást” keltett a muszlimok körében. A bíróság szerint a felháborodás részben azért is volt „jogos”, mert a nő nem mutatott rá arra, hogy amellett, hogy Mohamed feleségül vett egy kislányt, a férje maradt akkor is, amikor a lány már felnőtt volt, vagyis a pedofilként való leírása téves.
A vallási imádat tárgyai kritizálhatók, de a kritikát nem szabad „provokatív, a vallás követőinek érzéseit sértve megfogalmazni”, és a bíróság szerint ez az eset „a tolerancia szellemének rosszindulatú megsértésének” tekinthető. Az osztrák fellebbviteli bíróság helybenhagyta az ítéletet.
Bár a törvény ütközik az Emberi Jogok Európai Egyezményének 10., a véleménynyilvánítási szabadságot garantáló cikkével, az ütközés a bíróság szerint elfogadható, mert: „[a szólásszabadság] megengedett határait túllépték, ahol a kritika véget ért, és elkezdődött a vallásos hit vagy az istentisztelet tárgyának megsértése vagy kigúnyolása”.
Mi köze a vallásszabadsághoz Mohamednek?
Sabaditsch-Wolff fellebbezést nyújtott be az EJEB-hez azzal érvelve, hogy a szólásszabadság korlátozása nem indokolt. Az vitathatatlan, hogy a szólásszabadságát korlátozták, de a 10. cikk bizonyos esetekben kifejezetten megengedi a korlátozást: „E kötelezettségekkel és felelősséggel együtt járó szabadságok gyakorlása a törvényben meghatározott, olyan alakszerűségeknek, feltételeknek, korlátozásoknak vagy szankcióknak vethető alá, amelyek szükséges intézkedéseknek minősülnek egy demokratikus társadalomban a nemzetbiztonság, a területi sértetlenség, a közbiztonság, a zavargás vagy bűnözés megelőzése, a közegészség vagy az erkölcsök védelme, mások jó hírneve vagy jogai védelme, a bizalmas értesülés közlésének megakadályozása, vagy a bíróságok tekintélyének és pártatlanságának fenntartása céljából.”
Az osztrák kormány az EJEB előtt úgy érvelt, hogy két dolog indokolta az ítéletet:
a zavarkeltés megakadályozása (a vallási béke megóvása), és
mások jogainak védelme (nevezetesen a vallási érzéseik védelme).
Az EJEB helybenhagyta a kormány érveit, mondván, a vallásszabadságról szóló 9. cikk alapján mindenkinek joga van ahhoz, hogy ne sértsék meg súlyosan a vallási érzéseit, bár azt sem várhatják el, hogy semmiféle kritika nem éri azokat. Az EJEB hasonló esetekben korábban kimondta: „…az általános követelmény, ami a 9. cikkben garantált jogok békés gyakorlását biztosítja azoknak, akik ilyen hiteket vallanak, beleértve azt a kötelességet, hogy a lehető legnagyobb mértékben elkerüljék az istentisztelet tárgyára nézve indokolatlanul sértő és profán megnyilvánulást. Amikor az ilyen megnyilvánulások túllépik a mások vallási meggyőződésének kritikus tagadásának határát, és feltehetően vallási intoleranciára sarkallnak, például abban az esetben, ha egy vallásos tiszteletben álló tárgyat/személyt nem helyénvaló, mi több, gyalázkodó támadás ér, az állam törvényesen úgy tekinthet erre, mint ami összeférhetetlen a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadságának méltánylásával, és arányos mértékű korlátozó intézkedéseket hozhat.”
Az EJEB borzasztó körülményesen megfogalmazott szövegéből úgy tűnik, hogy egy finom határvonalat próbálnak felhúzni aközött, hogy fenntartják a tagállamok jogát a vallási tisztelet tárgyát érő „helytelen és bántó támadások” kriminalizálására, és aközött, hogy kijelentik, kötelességük így tenni. Vagyis eddig úgy tűnik, mintha egy óvatos bíróság megpróbálná (az amúgy bigott vallásos történelmű) Ausztriára bízni, hogy nagy mérlegelési mozgástérrel alkothassa meg a saját törvényeit. Csakhogy ez sajnos nincs így, az EJEB inkább úgy véli, a tagállamoknak kötelességük ilyen szellemben fellépni:
„Sokszor kijelentette, hogy a vallás összefüggésében a tagállamok kötelesek elfojtani bizonyos magatartásformákat vagy kifejezésmódokat, amik méltatlanul sértőek vagy szentségtörők mások számára.”
Az EJEB joggyakorlatában az istenkáromlás többször is felmerült már, leginkább a keresztény vallás védelmének érdekében ítélték elfogadhatónak a véleményszabadság korlátozását. Az EJEB úgy fogalmazott: „A Bíróság megjegyzi, hogy a nemzeti bíróságok alaposan kifejtették, miért tartják úgy, hogy a felperes nyilatkozatai indokolatlan felháborodást idéztek elő, nevezetesen azért, mert nem objektív módon, a közérdekű vitához való hozzájárulásként hangzottak el, hanem hogy megmutassák, Mohamed nem méltó tárgya az istentiszteletnek (lásd a fenti 22. pontot). A Bíróság támogatja ezt az értékelést.”
Az EJEB érvelése azért is hibádzik, mert teológiailag sem pontos: a muszlimok nem Mohamedet imádják, csak Allahot lehet imádni, bár természetesen tisztelik a prófétát. Ráadásul miért lenne „szükséges egy demokratikus társadalomban” tiltani egy középkori hadúr jellemének támadását, mondván, ez azt sugallja, hogy „nem méltó arra, hogy az istentisztelet tárgya legyen”?
Az ítéletben az is áll, hogy: a nő „szubjektíven nevezte Mohamed általános szexuális preferenciájának a pedofíliát, miközben nem tudta semlegesen tájékoztatni a közönséget a történelmi háttérről, ami így nem engedett komoly vitát a kérdésben, és elegendő ténybeli alap nélkül értékítéletet hozott. Még akkor is, ha tényállítást tett, e célból nem szolgált semmilyen bizonyítékkal. Ami a felperes azon érvét illeti, ami szerint egy élő vita során el kell fogadni néhány egyedi nyilatkozatot is, nem összeegyeztethető az egyezmény 10. cikkével, a terhelő állítások más, egyébként elfogadható véleménynyilvánításba való csomagolása meghaladja a véleménynyilvánítás szabadságának megengedett határait. Ezenkívül a felperes tévedett abban a feltételezésben, hogy a vallási csoportokkal szembeni helytelen támadásokat el kell fogadni még akkor is, ha azok valótlan tényeken alapulnak. Épp ellenkezőleg, a Bíróság úgy ítélte meg, hogy az (alapvetően) téves tényeken alapuló megállapítások nem élvezik a 10. cikk védelmét.”
Az EJEB terme Strasbourgban 2018. január 24-én.Fotó: Frederick Florin/AFP
A vallásszabadság félreértelmezése
Az EJEB úgy látta: a bíróságok „átfogóan értékelték a felperes nyilatkozatainak szélesebb összefüggését”, és „óvatosan vetette össze a nő véleménynyilvánítási szabadsághoz való jogát mások azon jogával, hogy a vallási érzelmeiket megvédve érezzék, illetve hogy a vallási béke megőrződjön az osztrák társadalomban”.
Matthew Scott jogász szerint ez jogi bűvészkedés. Az emberi jogok európai egyezménye ennyit ír a gondolat-, lelkiismeret- és vallásszabadságról:
„Mindenkinek joga van a gondolat-, a lelkiismeret- és vallásszabadsághoz; ez a jog magában foglalja a vallás vagy meggyőződés megváltoztatásának szabadságát, valamint a vallásnak vagy meggyőződésnek mind egyénileg, mind együttesen, mind a nyilvánosság előtt, mind a magánéletben istentisztelet, oktatás és szertartások végzése útján való kifejezésre juttatásának jogát.”
„A vallás vagy meggyőződés kifejezésre juttatásának szabadságát csak a törvényben meghatározott, olyan korlátozásoknak lehet alávetni, amelyek egy demokratikus társadalomban a közbiztonság, a közrend, közegészség vagy az erkölcsök, illetőleg mások jogainak és szabadságainak védelme érdekében szükségesek.”
A szövegben az áll, hogy tiszteletben kell tartani másik jogát a vallásukhoz, annak gyakorlásához, de az nem szerepel, hogy olyan értelemben is tiszteletben kell tartani mások vallását, hogy azt nem sértik meg. Ezt a jogot nem garantálja a 9. cikk, és nem is kellene neki. A bíróságnak nem kellene folytatnia a két, egymással ütköző jog „mérlegelését”, sem az egyezmény, sem más koherens elv nem követeli meg, hogy a vallási érzékenységnek ki kell terjednie arra, hogy a vallást elszigeteljék a kritikától, ideértve a gúnyt és a sértést – írja Matthew Scott.
A vallásgyakorláshoz való joghoz nem kell istenkáromlási törvény, sőt az ilyesmi jobban korlátozza a vallás szabadságát, mint amennyire megvédi. Egyes evangéliumi egyházak vallásának alapvető része, hogy megpróbálják megtéríteni a pogányokat, azok viszont, akiket a térítők megszólítanak, úgy is felfoghatják, hogy nincsenek tekintettel az ő hitükre, vagyis vallási intolerancia vagy istenkáromlás áldozatai. Nem véletlen, hogy az olyan aktív térítőket, mint Iránban a bahái hit követőit vagy Pakisztánban az ahmadistákat, különösen kegyetlenül kezelték, akár istenkáromlás vagy általánosabb diszkriminatív törvényekkel.
Bár az EJEB elmondta, hogy korábbi esetekben például a brit cenzoroknak nem engedték, hogy istenkáromlás vádjával letiltsanak videókat, az EJEB-et nem kötelezi a precedens, az egyezményt gyakran „élő eszköznek” nevezik. A UKIP vezetője, Gerard Batten tehát hiába hivatkozik az Oz magazin híres, 1971-es obszcenitási perére – amiben jól érveltek az istenkáromlási törvények ellen, amiket később el is töröltek –, és mondja azt, hogy: „Oké bármit mondani Jézusra, de 47 évvel később Mohamed más kérdés.”
Az EJEB a döntése előtt – ahogyan néha szokta – kikérte különböző befolyásos nemzetközi testületek véleményét. Ezek között volt az Európai Bizottság és az Európai Parlament (amik ellenzik az istenkáromlási törvényeket), a European Centre for Law and Justice (ami szintén az istenkáromlási törvények ellen érvelt), és természetesen az ENSZ véleményét is kikérték, ami szokás szerint inkoherens álláspontot képviselt, így egyáltalán nem járul hozzá semmihez.
Bármilyen súlyos állításokat is fogalmazott meg Elizabeth Sabaditsch-Wolff az előadásain, azok valószínűleg nem a félelem/megfélemlítés légkörében zajlottak. És ugyan Ausztria nem Szaúd-Arábia, hiszen 10 év börtön és 1000 korbácsütés helyett csak 480 eurós büntetést szabtak ki, az EJEB szeret úgy tekinteni magára, mint ami felállítja az emberi jogokról szóló nemzetközi normát. Márpedig azzal, hogy az osztrák istenkáromlási törvény mellé állt, a világ elnyomóinak a segítségére sietett, míg az elnyomottakért semmit sem tett.
Még nem biztos, hogy az ügyben ez a végső szó, az EJEB Nagykamarája ugyanis elvileg még tárgyalhatja az ügyet, és felülbírálhatja a döntést. (Barristerblogger)
https://444.hu/2018/10/30/biztos-hogy-a-mohamedet-pedofilnak-nevezo-no-ugyeben-a-szolasszabadsag-utkozott-a-vallasszabadsaggal
2018. október 31., szerda
2018. október 27., szombat
Ezer bíró és ügyész kéri a főügyész leváltását célzó eljárás leállítását
Krónika • 2018. október 26., 12:44
Több mint ezer bíró és ügyész kéri az igazságügy-minisztertől, hogy állítsa le a legfőbb ügyész elmozdítására irányuló procedúrát – tájékoztat a Romániai Bírák Fóruma (FJR).
Kiállnak Augustin Lazăr mellett a romániai bírák és ügyészek
A FJR közzétett egy 1030 névből álló listát, amelynek aláírói csatlakoztak a Tudorel Toader miniszterhez intézett indítványhoz.
A Romániai Bírák Fóruma és a Bírák és Ügyészek Függetlenségének Védelméért Mozgalom csütörtökön fordult Tudorel Toader igazságügy-miniszterhez, és azt kérte, hogy állítsa le a legfőbb ügyész elmozdítására irányuló eljárást.
„Ezt a procedúrát, amely gyakorlatilag megkerüli az igazságszolgáltatás függetlenségét felvigyázó Legfelsőbb Igazságszolgáltatási Tanácsot (CSM), élesen bírálta a Velencei Bizottság, az Európai Bizottság, valamint a korrupcióellenes államcsoport (GRECO). Az eljárás veszélybe sodorja az ország európai uniós státusát, magát a jogállamot, nem is szólva az ügyészi és bírói kar jelentős része felé küldött elbizonytalanító és negatív üzenetről” – szerepel a bírák fórumának csütörtöki közleményében.
Mint arról beszámoltunk, Klaus Johannis államfő „teljességgel helytelennek” tartja az Augustin Lazăr legfőbb ügyész leváltására irányuló javaslatot, az elnök szerint a döntés bizalmatlanságot szül a rendszerrel szemben, az európai partnerekben pedig újabb aggodalmakat kelt. Az államfő úgy véli, Tudorel Toadernek haladéktalanul távoznia kell az igazságügyi tárca éléről.(Ezt a cikket a Krónikáról másolták: https://kronika.ro/belfold/ezer-biro-es-ugyesz-keri-a-legfobb-ugyesz-elmozditasat-celzo-eljaras-leallitasat)
Több mint ezer bíró és ügyész kéri az igazságügy-minisztertől, hogy állítsa le a legfőbb ügyész elmozdítására irányuló procedúrát – tájékoztat a Romániai Bírák Fóruma (FJR).
Kiállnak Augustin Lazăr mellett a romániai bírák és ügyészek
A FJR közzétett egy 1030 névből álló listát, amelynek aláírói csatlakoztak a Tudorel Toader miniszterhez intézett indítványhoz.
A Romániai Bírák Fóruma és a Bírák és Ügyészek Függetlenségének Védelméért Mozgalom csütörtökön fordult Tudorel Toader igazságügy-miniszterhez, és azt kérte, hogy állítsa le a legfőbb ügyész elmozdítására irányuló eljárást.
„Ezt a procedúrát, amely gyakorlatilag megkerüli az igazságszolgáltatás függetlenségét felvigyázó Legfelsőbb Igazságszolgáltatási Tanácsot (CSM), élesen bírálta a Velencei Bizottság, az Európai Bizottság, valamint a korrupcióellenes államcsoport (GRECO). Az eljárás veszélybe sodorja az ország európai uniós státusát, magát a jogállamot, nem is szólva az ügyészi és bírói kar jelentős része felé küldött elbizonytalanító és negatív üzenetről” – szerepel a bírák fórumának csütörtöki közleményében.
Mint arról beszámoltunk, Klaus Johannis államfő „teljességgel helytelennek” tartja az Augustin Lazăr legfőbb ügyész leváltására irányuló javaslatot, az elnök szerint a döntés bizalmatlanságot szül a rendszerrel szemben, az európai partnerekben pedig újabb aggodalmakat kelt. Az államfő úgy véli, Tudorel Toadernek haladéktalanul távoznia kell az igazságügyi tárca éléről.(Ezt a cikket a Krónikáról másolták: https://kronika.ro/belfold/ezer-biro-es-ugyesz-keri-a-legfobb-ugyesz-elmozditasat-celzo-eljaras-leallitasat)
2018. október 24., szerda
Kimondták, hogy nem büntethető, ha valaki önzetlenül segít az illegális bevándorlóknak
szerző
narancs.hu
publikálva 2018. júl. 06., 15:07
De itthon még a szórólapozásért is eljárás indulhat.
A francia alkotmánytanács megállapította, hogy a testvériség alkotmányos elvét alapul véve, az illegális bevándorlók érdek nélküli segítése nem vonhat maga után eljárást – adta hírül az MTI.
A testület Cédric Herrou, egy dél-franciaországi gazda kérésére foglalt állást a kérdésben, aki a francia–olasz határon a menekültek segítésének egyik jelképévé vált, s aki ellen „szolidaritási szabálysértés” címén több eljárás is indult az elmúlt hónapokban. Egy másik aktivistát szintén elítélt a bíróság, amiért külföldiek „illegális tartózkodását segítette” Franciaországban.
Pénteki határozatában az alkotmánytanács arra emlékeztetett, hogy a francia köztársaságnak az alkotmányba foglalt jelszava a Szabadság, Egyenlőség, Testvériség, s az alkotmány egy „közös eszmére” hivatkozik.
„A testvériség elvéből fakad a mások humanitárius célból történő segítésének szabadsága, tekintet nélkül arra, hogy a másik szabályosan tartózkodik-e az országban” – hangsúlyozta az alkotmánytanács.
A testület ezért elrendelte a külföldiek franciaországi tartózkodására vonatkozó jogszabály módosítását, hogy a migránsok tartózkodását és mozgását szolgáló minden humanitárius segítséget vonjon ki a büntethetőség hatálya alól, de a Franciaországba történő „szabálytalan belépés segítése” továbbra is szankcionálható.
Ezzel szemben a magyar kormány egyre durvább módszerekkel próbálja ellehetetleníteni a civil szervezeteket, a szigorított Stop Soros-törvénycsomag értelmében büntethetővé válik az, aki menedékjogi eljárás kezdeményezését teszi lehetővé olyan személynek, akinek a közvetlen üldöztetéstől való félelme nem megalapozott, akit határmegfigyelés szervezésén kapnak, vagy akit információs anyagok terjesztése miatt találnak bűnösnek. Bűncselekmény lesz a jogellenes bevándorlás szervezésére irányuló hálózat építése vagy működtetése is, és a Btk.-ba kerül az is, ha valaki pénzt vagy más segítséget szolgáltat jogellenes bevándorlás elősegítéséhez.
Közben az Európai Parlament is nekiment a törvénycsomagnak, állásfoglalásuk szerint az európai uniós tagországoknak biztosítaniuk kellene, hogy ne minősüljön bűncselekménynek a menekülteknek nyújtott humanitárius segítség.
https://m.magyarnarancs.hu/kulpol/a-francia-alkotmany-tanacs-kimondta-nem-buntetheto-ha-valaki-onzetlenul-segit-az-illegalis-bevandorloknak-112245
Nekiment a Stop Sorosnak az Európai Parlament
szerző
narancs.hu
publikálva 2018. júl. 05., 19
A menekültek humanitárius megsegítését szorgalmazzák.
Az európai uniós tagországoknak biztosítaniuk kellene, hogy ne minősüljön bűncselekménynek a menekülteknek nyújtott humanitárius segítség – áll az Európai Parlament (EP) csütörtöki állásfoglalásában.
A strasbourgi plenáris ülésen kézfeltartással elfogadott állásfoglalás mindenekelőtt arra emlékeztet, hogy a vonatkozó uniós irányelv értelmében a tagállamok kötelesek büntetőjogi szankciókat bevezetni azok ellen, akik migránsok szabálytalan belépését, átutazását vagy tartózkodását segítik elő. Ugyanakkor ez az irányelv kivételként rögzíti azt is, hogy a humanitárius segítségnyújtás külön kategóriaként kezelendő, akkor is, ha ezt az uniós országok csak nagyon korlátozott mértékben ültették át jogrendjükbe. Márpedig ez a rendelkezés azt biztosítja, hogy ne vonják büntetőeljárás alá a bevándorlókat humanitárius okokból segítő egyéneket és civil szervezeteket.
És bár egy szóval nem hangzott el, hogy a Stop Soros! törvényről lenne szó, csak az nem veszi észre, hogy az állásfoglalás többek között Magyarországnak is szól (meg az olaszoknak stb.), aki nem akarja.
A szavazáson részt vevő képviselők a humanitárius kivételről szóló rendelkezés mihamarabbi átültetésére szólították fel a tagállamokat, az Európai Bizottságot pedig iránymutatás megfogalmazására arról, hogy a segítségnyújtásnak mely formáit nem lenne szabad büntetni.
https://magyarnarancs.hu/kulpol/nekiment-a-stop-sorosnak-az-europai-parlament-112232
narancs.hu
publikálva 2018. júl. 06., 15:07
De itthon még a szórólapozásért is eljárás indulhat.
A francia alkotmánytanács megállapította, hogy a testvériség alkotmányos elvét alapul véve, az illegális bevándorlók érdek nélküli segítése nem vonhat maga után eljárást – adta hírül az MTI.
A testület Cédric Herrou, egy dél-franciaországi gazda kérésére foglalt állást a kérdésben, aki a francia–olasz határon a menekültek segítésének egyik jelképévé vált, s aki ellen „szolidaritási szabálysértés” címén több eljárás is indult az elmúlt hónapokban. Egy másik aktivistát szintén elítélt a bíróság, amiért külföldiek „illegális tartózkodását segítette” Franciaországban.
Pénteki határozatában az alkotmánytanács arra emlékeztetett, hogy a francia köztársaságnak az alkotmányba foglalt jelszava a Szabadság, Egyenlőség, Testvériség, s az alkotmány egy „közös eszmére” hivatkozik.
„A testvériség elvéből fakad a mások humanitárius célból történő segítésének szabadsága, tekintet nélkül arra, hogy a másik szabályosan tartózkodik-e az országban” – hangsúlyozta az alkotmánytanács.
A testület ezért elrendelte a külföldiek franciaországi tartózkodására vonatkozó jogszabály módosítását, hogy a migránsok tartózkodását és mozgását szolgáló minden humanitárius segítséget vonjon ki a büntethetőség hatálya alól, de a Franciaországba történő „szabálytalan belépés segítése” továbbra is szankcionálható.
Ezzel szemben a magyar kormány egyre durvább módszerekkel próbálja ellehetetleníteni a civil szervezeteket, a szigorított Stop Soros-törvénycsomag értelmében büntethetővé válik az, aki menedékjogi eljárás kezdeményezését teszi lehetővé olyan személynek, akinek a közvetlen üldöztetéstől való félelme nem megalapozott, akit határmegfigyelés szervezésén kapnak, vagy akit információs anyagok terjesztése miatt találnak bűnösnek. Bűncselekmény lesz a jogellenes bevándorlás szervezésére irányuló hálózat építése vagy működtetése is, és a Btk.-ba kerül az is, ha valaki pénzt vagy más segítséget szolgáltat jogellenes bevándorlás elősegítéséhez.
Közben az Európai Parlament is nekiment a törvénycsomagnak, állásfoglalásuk szerint az európai uniós tagországoknak biztosítaniuk kellene, hogy ne minősüljön bűncselekménynek a menekülteknek nyújtott humanitárius segítség.
https://m.magyarnarancs.hu/kulpol/a-francia-alkotmany-tanacs-kimondta-nem-buntetheto-ha-valaki-onzetlenul-segit-az-illegalis-bevandorloknak-112245
Nekiment a Stop Sorosnak az Európai Parlament
szerző
narancs.hu
publikálva 2018. júl. 05., 19
A menekültek humanitárius megsegítését szorgalmazzák.
Az európai uniós tagországoknak biztosítaniuk kellene, hogy ne minősüljön bűncselekménynek a menekülteknek nyújtott humanitárius segítség – áll az Európai Parlament (EP) csütörtöki állásfoglalásában.
A strasbourgi plenáris ülésen kézfeltartással elfogadott állásfoglalás mindenekelőtt arra emlékeztet, hogy a vonatkozó uniós irányelv értelmében a tagállamok kötelesek büntetőjogi szankciókat bevezetni azok ellen, akik migránsok szabálytalan belépését, átutazását vagy tartózkodását segítik elő. Ugyanakkor ez az irányelv kivételként rögzíti azt is, hogy a humanitárius segítségnyújtás külön kategóriaként kezelendő, akkor is, ha ezt az uniós országok csak nagyon korlátozott mértékben ültették át jogrendjükbe. Márpedig ez a rendelkezés azt biztosítja, hogy ne vonják büntetőeljárás alá a bevándorlókat humanitárius okokból segítő egyéneket és civil szervezeteket.
És bár egy szóval nem hangzott el, hogy a Stop Soros! törvényről lenne szó, csak az nem veszi észre, hogy az állásfoglalás többek között Magyarországnak is szól (meg az olaszoknak stb.), aki nem akarja.
A szavazáson részt vevő képviselők a humanitárius kivételről szóló rendelkezés mihamarabbi átültetésére szólították fel a tagállamokat, az Európai Bizottságot pedig iránymutatás megfogalmazására arról, hogy a segítségnyújtásnak mely formáit nem lenne szabad büntetni.
https://magyarnarancs.hu/kulpol/nekiment-a-stop-sorosnak-az-europai-parlament-112232
2018. október 21., vasárnap
Vasárnap reggelig már 385 ügyvéd követeli a bíráktól, hogy ne tárgyalják a hajléktalanok elleni pereket
Magyari Péter
Vasárnap reggel 9 óráig már 385 ügyvéd írta alá azt a petíciót, ami a hajléktalanok elleni eljárások leállítását követeli. A petíciót Ésik Sándor kezdeményezte, aki 2016-ban feljelentette Csepel két alpolgármesterét rémhírtejesztésért (a politikusok azzal ijesztgettek, hogy illegális migránsokat költöztetnek az önkormányzati lakásokba, ha életbe lép a kötelező kvótáról szóló EU-s szabály).
A mostani tiltakozás szerint
"A hajléktalanság nem bűn és nem szabálysértés. A hajléktalanság a legszörnyűbb helyzetek egyike, amelybe ember kerülhet. A szegénység és a reménytelenség végső állapota, ahonnan számtalan embernek már nincs visszaút. A jogrendszer legfeljebb keretet adhat ahhoz, hogy ezeket az embereket a talpra állásban segítse és ez nem korlátozódhat arra, hogy száz évvel ezelőtti elvek szerint egy kényszermosdatással és a zsúfolt szállókra zsuppolással “oldja meg” a dolgot."
A petícióban követelik a hajléktalanok elleni ügyek tárgyalásának felfüggesztését.
"A jogállamot nemcsak akkor kell védeni, amikor az Országos Bírói Tanács törvényes működéséről van szó. Akkor is védeni kell, amikor majd embereket ítélnek elzárásra, mert szegények."
Azt követelik, hogy a bírók kérjenek állásfoglalást az Alkotmánybíróságtól, és addig ne legyen több tárgyalás. Kilátásba helyezik, hogy az ügyvédek bojkottálják majd e pereket, ha a bírók nem lépnek.
"Bíró kollégák, most rajtatok a sor. Ne jussunk el odáig, hogy az ügyvédeknek bojkottott kelljen hirdetni. Jogászok vagyunk, mindannyian, kivétel nélkül arra esküdtünk, hogy a Törvény útján fogunk járni. De az eskünkben szó van az Igazságról is."
A petíció szövege itt olvasható.
https://444.hu/2018/10/21/vasarnap-reggelig-mar-385-ugyved-koveteli-a-biraktol-hogy-ne-targyaljak-a-hajlektalanok-elleni-pereket
Vasárnap reggel 9 óráig már 385 ügyvéd írta alá azt a petíciót, ami a hajléktalanok elleni eljárások leállítását követeli. A petíciót Ésik Sándor kezdeményezte, aki 2016-ban feljelentette Csepel két alpolgármesterét rémhírtejesztésért (a politikusok azzal ijesztgettek, hogy illegális migránsokat költöztetnek az önkormányzati lakásokba, ha életbe lép a kötelező kvótáról szóló EU-s szabály).
A mostani tiltakozás szerint
"A hajléktalanság nem bűn és nem szabálysértés. A hajléktalanság a legszörnyűbb helyzetek egyike, amelybe ember kerülhet. A szegénység és a reménytelenség végső állapota, ahonnan számtalan embernek már nincs visszaút. A jogrendszer legfeljebb keretet adhat ahhoz, hogy ezeket az embereket a talpra állásban segítse és ez nem korlátozódhat arra, hogy száz évvel ezelőtti elvek szerint egy kényszermosdatással és a zsúfolt szállókra zsuppolással “oldja meg” a dolgot."
A petícióban követelik a hajléktalanok elleni ügyek tárgyalásának felfüggesztését.
"A jogállamot nemcsak akkor kell védeni, amikor az Országos Bírói Tanács törvényes működéséről van szó. Akkor is védeni kell, amikor majd embereket ítélnek elzárásra, mert szegények."
Azt követelik, hogy a bírók kérjenek állásfoglalást az Alkotmánybíróságtól, és addig ne legyen több tárgyalás. Kilátásba helyezik, hogy az ügyvédek bojkottálják majd e pereket, ha a bírók nem lépnek.
"Bíró kollégák, most rajtatok a sor. Ne jussunk el odáig, hogy az ügyvédeknek bojkottott kelljen hirdetni. Jogászok vagyunk, mindannyian, kivétel nélkül arra esküdtünk, hogy a Törvény útján fogunk járni. De az eskünkben szó van az Igazságról is."
A petíció szövege itt olvasható.
https://444.hu/2018/10/21/vasarnap-reggelig-mar-385-ugyved-koveteli-a-biraktol-hogy-ne-targyaljak-a-hajlektalanok-elleni-pereket
2018. október 15., hétfő
„Sosem adjuk meg önként magunkat” – beszélgetés Paczolay Péterrel
2018. október 15. 09:28
Paczolay Péter szerint a Velencei Bizottságnak hangsúlyosan ügyelnie kell arra, hogy jogi elvek, ne pedig politikai szempontok mentén működjön. Strasbourgban is vannak nemzeti szempontokat figyelembe vevő bírák, de a markáns jogvédő háttérrel érkezők hajlamosak föderalista álláspontot felvenni. Az Alkotmánybíróság volt elnökével, a Velencei Bizottság tiszteletbeli elnökével, az Emberi Jogok Európai Bíróságának magyar bírájával Orbán Balázs rovatvezető, a Miniszterelnökség parlamenti és stratégiai államtitkára folytatja megkezdett sorozatát, amelyben a Precedensen beszélget jogászokkal kötetlenül jogról, politikáról, közéletről.
Orbán Balázs: Azt lehet mondani, hogy egy kis diplomáciai kitérő után csöbörből vödörbe kerültél, hiszen a magyar Alkotmánybíróság után következett Strasbourg és az Emberi Jogok Európai Bírósága. Ha most kimondottan szociológiai értelemben nézzük a két testületet, a magyar Alkotmánybíróságot és az Emberi Jogok Európai Bíróságát, akkor milyen különbségeket és hasonlóságokat vélsz felfedezni a két szervezet működésében?
Paczolay Péter: Abban a hitben érkeztem Strasbourgba, hogy az Alkotmánybíróságon eltöltött évtizedek után én már nem sok újat fogok tapasztalni. Magyarországon végigjártam a hivatali ranglétrát. Dolgoztam már az apparátusban, voltam bíró és elnök is. Bő egy év után azonban rájöttem, hogy a hasonlóságok ellenére rendkívül nagy különbségek is vannak a két szervezet között. Az egyik az a történelmi és intézményi háttér alapvető különbözősége. A magyarországi Alkotmánybíróságot mi raktuk össze 1989–90-ben. Az Alkotmánybíróság egyáltalán nem amatőr szervezet, hanem egy kisméretű és rendkívül hatékony apparátus. Nyilván nem is lehet összehasonlítani mondjuk egy óriási minisztériummal vagy egy olyan hatalmas bírósággal, mint a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága. Strasbourgot azonban legelőször is történetileg kell megérteni. Kontextusba kell helyezni a hatáskörök kialakulását és az apparátus felépítését. Ez egy olyan bíróság volt, amelyet 1959-ben hoztak létre, borzasztó nagy ellenállás mellett. Fontos megjegyezni, hogy a viszontagságok és a korai ellenérzések ellenére 1960 és 1998 között 870 ítéletet hozott az Emberi Jogi Bíróság. 1998-ban azonban lezajlott egy paradigmaváltás.
Az új szabályozás a Bírósághoz való egyéni hozzáférést közvetlenül tette lehetővé.
Állandó bíróságot állítottak fel. A jogász apparátus tagjai a mai napig nem tudtak hozzászokni ahhoz, hogy a bírók nap mint nap ott vannak. [nevet]
O. B.: Ez pozitív vagy negatív az ő szempontjukból?
P. P.: Kinek pozitív, kinek negatív. [nevet] Tehát ahogy említettem, teljesen másképp kezdett működni a Bíróság 1998 után. 2000 óta 800–1500 ítélet születik évente(!). Nagyrészt emiatt is változott meg a tagállamok megítélése, az állampolgárok nézete a Bíróságról, illetve maga az eljárás is nagyrészt ezen okok miatt különbözik a régitől. A legnagyobb különbség egy nemzeti alkotmánybíróság és az Emberi Jogi Bíróság között az, hogy 47 különböző nemzet bírójából áll össze a testület. Azt jól tudjuk, hogy még a klasszikus nyugati jogrendszeren belül is mekkora radikális különbségek vannak. Ha ezt kiterjesztjük a volt szovjet tagállamokra, a közép-európai és balkáni országokra, valamint a miniállamokra, egy olyan sokszínű közösséget kapunk, amelynek alkotóelemeit a különböző országokból érkező bírók jelentik. A strasbourgi közösségbe mindenki behozza a sajátos jogi tradícióit, hagyományait, pont ettől olyan izgalmas és pozitív a testület működése.
O. B.: Vannak szakmai blokkok a bírók között? Olyan törésvonalak, amelyeket azonosítani lehet? Például a jogcsaládok mentén, a regionális vagy egyszerűen a jogi háttér alapján van differencia?
P. P.: Igen, ezt lassan ismeri meg az ember. Azt látom, hogy nagyon elmosódottan, de különböző csoportok azért vannak. Például az egyik ilyen csoport – ez a hazai Alkotmánybíróságban is megvolt – a tudományos, professzori háttérrel érkezők, illetve a gyakorló jogászok tömbje. A másik különbség – részben ennek mentén – az elméleti gondolkodók és a szigorúan pozitivisták köre közötti ellentétes elképzelések között van. Hiszen az Emberi Jogok Európai Bírósága elméletileg nem ténybíróság, a tények feltárását elvileg meg kellene hagynunk a nemzeti bíróságoknak. Ennek ellenére egyes bírák hajlamosak megkérdőjelezni a nemzeti bíróságok munkáját, és olyan alapossággal kezdenek neki a tények feltárásának, mintha első fokon tárgyalnánk az adott ügyet. Harmadik ilyen törésvonalnak pedig a filozófiai megközelítések különbözőségét említeném. Ezt kifejtve: sokan vannak azok a bírók, akik emberi jogi, nemzetközi jogi háttérrel érkeznek. Az ő esetükben pedig nem is kérdéses – egyébként nem is tagadják –, hogy a nemzeti szuverenitás helyett a nemzetközi intézményeket, egyezményeket részesítik előnyben.
O. B.: Jakab András azt írja könyvében, hogy Strasbourg az új Vatikán, aminek új papjai is vannak, ezek pedig a bírák. Szerinted is érzékelhető ilyen fundamentalista, kicsit fanatikus, nemzetek feletti bírói gondolat? Én úgy látom, hogy egyre több a konfrontáció a szupranacionális és a nemzetállami hatáskörök megosztása körül. A felszínen látható összeütközés mögött alapvetően hatásköri konfliktus áll?
P. P.: Őszintén szólva nagyon foglalkoztat ez a kérdés, de úgy érzem, hogy az eltelt idő nem volt elegendő ennek a témakörnek a teljeskörű megválaszolására. A viták során ennyire direkt módon még nem exponálták a kérdést, noha biztos, hogy ott van a levegőben. Volt alkalmam magánbeszélgetést folytatni számos bírával. El kell mondanom, sokan vannak azok is, akik komolyan veszik, hogy a strasbourgi bíróság működésének alapja a szubszidiaritás. Egyrészt azért, mert a helyi bíróságok férnek hozzá leginkább a tényekhez, sokkal jobban ismerik a helyi jogot, másrészt viszont a nemzeti alkotmányoknak elvileg sokkal szélesebb jogvédelmet kellene garantálniuk az állampolgáraik számára, mint az Emberi Jogok Európai Egyezménye.
O. B.: Na jó, de egyik bíróság se szereti, ha ügyek tömegével árasztják el. Emiatt lehet hajlamos Strasbourg is inkább a nemzetállamokra hagyni az ügyek megoldását, miközben azt persze elvárja, hogy az Emberi Jogi Bíróságon kialakult jogértelmezés szellemében működjenek a nemzeti bíróságok is. Úgy tűnik, mintha Strasbourg formai értelemben a szubszidiaritás talaján állna, tartalmilag azonban a saját értelmezési gyakorlatának akar primátust szerezni.
P. P.: Tartalmi értelemben azt szokták mondani, hogy nem vagyunk negyedfokú bíróság. De ez a vita szinte minden ügyben feljön. Valahogy ösztönösen belefolyunk a nemzeti szinten hozott ítéletekbe, és sokszor előfordult már, hogy az első fokon meghozott döntéssel értettünk egyet. Összességében azt látom, hogy megvan bennünk az a fajta hajlam, hogy kijelöljük az utat, hogy egy adott jogot hogyan kell értelmezni. Még annak is oda kell figyelnie, hogy ne lépjen fel a nemzeti bíróságokkal szemben, aki egyébként saját természetéből fakadóan tiszteletben tartja a nemzeti bíróságok hatásköreit.
Persze vannak olyan államok, amelyek hajlamosabbak konfrontálódni. Ilyen például az Egyesült Királyság, Oroszország, de akár az északi államokat is említhetjük.
Az elhíresült koppenhágai nyilatkozat is éppen ennek a jele volt, amely bár végül meglehetősen visszafogott szövegezésű lett, de annak első verziója határozott lépéseket sürgetett a strasbourgi bírósággal szemben. A kritikák kiváltó oka éppen a migráció kérdése volt, hiszen Dánia azt nehezményezte, hogy bár az északi államok mindent megtesznek a migrációs helyzet rendezése érdekében, a Bíróság mégis folyamatos jogsértéseket állapít meg az északi államok esetén is.
O. B.: Egy másik szemszögből megközelítve a kérdést: az eléggé egyértelmű, hogy a tagállami alkotmánybíróságokon nagyjából egálban vannak azok az ügyek, amelyek államszervezeti, hatalommegosztási kérdéseket, és azok, amelyek inkább alapjogi összefüggést érintenek. Nekem az a munkahipotézisem, hogy alapvetően az az egészséges, ha ennek következtében a bíróságon kialakul egy szemléletbeli egyensúly az államszervezeti és az alapjogi megközelítés között. Nem okoz-e az problémát Strasbourgban, hogy az államszervezeti láb teljes mértékben hiányzik? Tehát a bírák csak az alapjogi kérdésekre fókuszálnak. Nem válik emiatt egyoldalúvá az ítélkezési gyakorlat?
P. P.: A bíróknak egy jelentős része tisztában van azzal, hogy az egyes konkrét eseteket, személyes jogok sérülését nem lehet elválasztani attól a kontextustól, amelyben Európa jelenleg értelmezhető. Ez a kontextus pedig a válságok halmozódása: gazdasági válság, migrációs válság, terrorizmus, valamint vannak azok a válságok, amelyekkel szemben az EU mindeddig tehetetlennek bizonyult. Van olyan probléma is, amely a jogállam hagyományos intézményrendszerével kapcsolatos változásokra utal.
O. B.: Említenék még egy számomra érdekes törésvonalat: a nemzetközi bíróságok egymáshoz fűződő viszonya. Ebből a nézőpontból Luxemburg (az Európai Unió Bírósága) és Strasbourg között különös viszony alakult ki. Számomra úgy tűnik, hogy a két bíróság között komoly „iszapbirkózás” zajlik. Talán lehetne ezt szebben is mondani, de ez a kifejezés adja vissza legjobban a két szervezet közötti viták komplexitását. Ez a vita elsősorban hatásköri természetű, arról szól, hogy ki mondja ki a végső szót. Strasbourgi bíróként érzékelhető ez a törésvonal mindennapokban?
P. P.: Én magam is gondolkodtam azon, hogy részt veszek a két bíróság közötti intézményi kapcsolattartásban, hiszen anno magam is jelen voltam a luxemburgi bírák kiválasztási folyamatánál. De végül nem így alakult, a bíróság elnökei és alelnökei felelősek a két bíróság közötti kapcsolatok alakításáért. Amennyire én rálátok a területre, az egyértelmű, hogy folyamatos a dialógus két fél között. Bár én önmagában mindig a bíróságok közötti párbeszéd híve voltam, el kell ismerni, hogy a dialógus kifejezés jelen esetben is a nyilvánosságnak szóló címke, egyfajta eufemizmusa a tényleges harcnak. A meglévő párbeszédi formák ellenére a külvilág is érzékeli azt a tendenciát, hogy elég sok területen alakult ki párhuzamos hatáskör a két bíróság tekintetében. Ez ma már konkrét ügyek mentén is felmerül, ilyen például a migráció vagy a ne bis in idem elve, de minkét bíróság foglalkozik például az egynemű házasság kérdésével is. Ezekben mindkét bíróság saját hatáskörben hoz döntéseket.
Itt szeretném felhívni a figyelmet egyfajta paradoxonra. Korábban valamiféle konszenzus alakult ki abban a tekintetben, hogy az emberi jogok védelmének a sokszorozódása emelni fogja a védelem színvonalát. De én már korábban is kételkedtem ebben, mert szerintem éppen a hatásköri viták miatt „összekuszálódnak az emberi jogok védelmének szálai”. Ezt persze próbáljuk elkerülni. De azzal, hogy eldőlt, hogy az Európai Unió nem csatlakozik az Európa Tanácshoz, egyértelművé vált az is, hogy párhuzamos hatáskörök alakulnak ki a két bíróság között.
O. B.: Ezek után talán provokatív a felvetés, de egyre elterjedtebb vélemény, hogy a két bíróságnak és a két testület bíráinak alapvetően más a karaktere. Luxemburg – eredetileg nem alapjogi gondolkodásból indult – hajlamosabb azt is mérlegelni, hogy egy-egy bírói döntésnek milyen politikai és gazdasági következményei lehetnek. Ezzel szemben Strasbourg már a kezdetektől fogva alapjogi logika mentén szerveződött meg. Ennek következtében az itteni ítéletek sokkal kevésbé pragmatikusak, mint a Luxemburgi Bíróság ítéletei. A menekültügyi, migrációs döntések kapcsán ez a különbség markánsan látszik. Érzékelhető az, amit mondok, vagy ez a kép csak a politikusok fejében alakult így?
P. P.: A két bíróság között már csak a munkamódszereket tekintve is nagy eltérések vannak. Strasbourgban olyan működési modell alakult ki az évek során, amely eleve szokatlan egy nemzeti bíró számára. Az egyes bírók csak az apparátus előkészítő munkája után találkoznak a konkrét esetekkel, ráadásul egy-egy ügyre vonatkozólag mindig egy új összetételű jogászcsapat szerveződik. Ezzel szemben Luxemburgban egy-egy bírónak bejáratott munkatársi köre van. Ezen túl az Európai Unió Bírósága csak 28 tagállam ügyeivel foglalkozik, és egy egységes és önálló jogrendszert értelmez.
A migráció ügyében a Strasbourgi Bíróság már évtizedekkel korábban kialakított egy esetjogi gyakorlatot, még abból az időből, amikor a fejlett nyugati államokba főleg Kelet-Európa országaiból érkeztek menekültek.
Ezekre a körülményekre a menekültek számára rendkívül kedvező joggyakorlat és rendszer alakult ki. De újabban természetesen felmerült a kérdés, hogy az elmúlt években tapasztalható tömeges bevándorlás mellett fenntartható-e ez a joggyakorlat. A luxemburgi bíróság ezzel szemben még nem alakított ki ilyen menekültügyi gyakorlatot, hiszen a hidegháború idején nem foglalkozott ilyen kérdésekkel. Pont ezért sokkal rugalmasabban is tudja kezelni a kérdést.
O. B.: Akkor szerinted ennek a különbségnek az oka, hogy Luxemburgnak nem egy megcsontosodott dogmatikán kell változtatnia?
P. P.: Ez a szempont már régebb óta nyilvánvalóvá vált számomra. Még alkotmánybíróként feltűnt, hogy a strasbourgi bírók hivatásszerűen és magas színvonalon próbálják követni az esetjogot. Ez azonban néha korlátként jelenik meg, hiszen így mi nem mehetünk a korábbi gyakorlattal szembe. Ezt lehet problémaként is értelmezni, de ez egy adottság.
O. B.: Beszéljünk egy kicsit a Velencei Bizottságról! Ha megengeded, elmesélném egy saját emlékemet. Persze ez politikailag kicsit érzékeny téma, de szükséges ahhoz, hogy egy elvi kérdésről is tudjunk beszélgetni. Én akkor jártam először a Velencei Bizottság ülésén, amikor megkaptam a kinevezésemet. A Velencei Bizottság éppen Stop Soros-törvénycsomagot tárgyalta. Ennek kapcsán volt alkalmam Magyarországon találkozni a Velencei Bizottság raportőreivel, ami egy nagyon kellemes, józan, szakmai beszélgetés volt. Utána mentem csak ki Velencébe, az ülésére. Az a benyomás alakult ki bennem, hogy jót beszélgettünk a raportőrökkel, akikkel politikai beállítottságtól függetlenül meg lehetett találni a közös hangot. Ezek után olvastam az általuk készített jelentéstervezetet, amelyben persze voltak kritikus pontok, olyanok, amikben nem értettünk egyet, de az egy józan, szakmailag megalapozott tervezet volt. Ezek után vettem részt a VB ülésén Velencében, abban a gyönyörű teremben, ahol az ülés közben – de már az ülést megelőzően is – az általam ismert jelentéstervezet teljesen átalakult és egyértelműen politikai jellegű állásfoglalássá vált. Ez igaz volt a jelentés nyelvezetére, fordulataira, a hivatkozásokra, azokra az új összefüggésekre, amelyek az utolsó pillanatban belekerültek. Ezért kénytelenek voltunk eszkalálni a vitát, hiszen jól látszódott, hogy nem a kompromisszumkeresés szándéka vezette a jelentés végső változatának elkészítőit. Én magam – alkotmányjoggal foglalkozóként – azt gondolom, hogy a Velencei Bizottság egy komoly szakmai testület, amelyik nem politikai „agenda" mentén dolgoznak, mint az Európai Parlament. Valahogy nekem mégis úgy tűnt, hogy a Velencei Bizottság is belekerült az Európai Unió jövőjéről szóló tektonikus léptékű vitákba, amely vitában egyre inkább politikai szerepet vesz fel. Még az sem elképzelhetetlen, hogy mindezt az egyes tagok vagy raportőrök akarata ellenére teszi. Hogyan látod ezt a folyamatot?
P. P.: Erre én magam is felhívtam a figyelmet korábban: a Velencei Bizottságnak ügyelnie kell arra, hogy az eljárásai és a véleményei sokszor a korábbiakhoz képest lényegesen eltérő kontextusba helyeződnek. Természetesen én bíróként a testület érdemi munkájában nem veszek részt, hiszen az összeférhetetlen lenne, de a tiszteletbeli elnöki címem ettől függetlenül él. A ’90-es évek eleje óta veszek részt a testület munkájában, és úgy látom, közben ez a testület is átalakult. Eleinte a testület célja az új demokráciáknak szánt jó szándékú segítségnyújtás volt, de semmiképpen sem a felettük történő ítélkezés. Ezt váltotta fel egy olyan gyakorlat, amely az ítélkezés irányába tolódott el.
Ez azért is sajátos, mert eredetileg az egyes államok kérték fel a Bizottságot, hogy egy készülő tervezetről mondjon véleményt, vajon az megfelel-e az európai sztenderdeknek. Viszont az Európa Tanács Parlamenti Közösségének bizottságai egyre inkább hajlamosak saját hatáskörben ilyen vizsgálatokat kezdeményezni, ami messzemenőkig eltér a korábbi gyakorlattól. Így a Bizottság állásfoglalásai már inkább egyfajta ítéletekként értelmeződnek a tagállamok fölött, ami egész más optikát ad a testület működésének. Arról nem is beszélve, hogy a testület véleményeit átveszi az Európai Unió, amely eredetileg teljesen más alapokon szerveződő közösség.
Én is azt gondolom ugyanakkor, hogy a raportőrök valóban kellő empátiával végzik a munkájukat. Hiszen egy adott ország jogszabályi környezetét megérteni rendkívül nehéz: nemcsak nyelvismeretre van szükség, hanem érteni kell az adott ország társadalmi jellemzőit, történelmét is. Ennek ellenére, mire a Bizottság ülése elé kerül egy jelentés, azok határozottan politikai súlyú dokumentumokká válnak, ami korábban egyáltalán nem volt jellemző. Ez azért van, mert bár egy jelentéstervezet megalkotását hosszas párbeszéd előzi meg, a tervezet végső szövegének sorsa a Velencei Bizottság illetékes szakbizottságában dől el.
O. B.: Vajon a mai nemzetközi szervezetek és az európai jogi kultúra fel vannak-e készülve egy esetleges paradigmaváltásra? Az teljesen egyértelmű, hogy az elmúlt évtizedekben a nyugati világ nagyjából egy irányvonalat követett. S ez igaz attól teljesen függetlenül, hogy ezt az irányvonalat minek nevezzük vagy hogyan értékeljük. Utalnak viszont arra jelek, hogy ennek a paradigmának egyfajta antitézise kezd megfogalmazódni. Persze lehet, hogy ez az antitézis korán elhal, az is lehet, hogy meg fog erősödni, vagy a két irány akár egyfajta szintézisre is juthat. Az azonban biztos, hogy most először vált realitássá bármilyen paradigmaváltás . Erre a folyamatra általában az alkotmányjogi gondolkodásnak, de konkrétabban az alkotmányjogi logikával működő nemzetközi szervezeteknek is tudniuk kell reagálni, különben az „ancien régime" képviselőiként teljesen elveszíthetik legitimitásukat. Szerinted ezek az intézmények képesek erre, megvan a távlatos gondolkodás képessége az európai jogászságban?
P. P.: Nagy kihívás lesz, ha erre szükség lesz, mivel a második világháború utáni jogi fejlődés egyik unikuma volt a nemzetközi bíróságok megjelenése, hiszen ilyenfajta bíróságok mindig szerepeltek a nagy európai békeutópiákban. Korábban is voltak hasonló kísérletek, de ilyen kezdeményezés először Luxemburgban, majd Strasbourgban valósult meg. Ennek a két bíróságnak úttörő szerepe volt a nemzetközi együttműködés kialakításában.
Azzal szerintem magánemberként minden bíró tisztában van, hogy az általam korábban említett válságegyüttes milyen hatással van az európai együttműködésre, annak ellenére, hogy nem ismerjük a válság politikai kimenetelét. Éppen most jelent meg a strasbourgi Nagykamara Olaszországot elmarasztaló ítélete, amelyhez a portugál bíró ötvenoldalas, könyvméretű különvéleményt csatolt. A bíró ebben a különvéleményben nyíltan taglalja azt a problémát, hogy a nemzetközi jogban kidolgozott értékrendszert meg kell-e és meg lehet-e őrizni.
O. B.: Mi a különvélemény konklúziója?
P. P.: Alapvetően az, hogy meg kell őrizni a jelenlegi nemzetközi rendszert, és a kérdésben megfogalmazott kritikák sokszor nem elég megalapozottak. De azt gondolom, éppen ezért érdemes beszélni Strasbourgról, hogy ne csak az egyébként akár jogos kritikák jelenjenek meg a közbeszédben. Azt egyébként nehezen tudom elképzelni, hogy ezek a nemzetközi bíróságok a politikai változásban úttörő szerepet játszanak. Ez nem életszerű.
Egyébként szerintem a szuverenitás és a föderalizmus vitája valóban nem feloldhatatlan, erre utal különvéleményében a portugál kolléga is. Magam is írtam már esetleges megoldásként a többszintű alkotmányosság koncepciójáról mint megoldásról. Ez az elképzelés elfogadja azt a tényt, hogy létezik egy nemzetek feletti alkotmányossági szint, de egyben kiemelt hangsúlyt fektet a nemzeti alkotmányok védelmére is. Egyszerre lehet így megőrizni az európai együttműködés értékeit és a – számomra is kulcsfontosságú – nemzeti alkotmányok szuverenitását.
Sose adhatjuk meg önként magunkat.
De a szuverenitás mint érték mellett azt sem szabad elfelejteni, hogy a strasbourgi bíróság azért jött létre, hogy az Európára korábban jellemző rendszeres háborúskodás helyett legyen alternatíva. Ez is olyan érték, amelyet érdemes megőrizni.
http://precedens.mandiner.hu/cikk/20181015_sosem_adjuk_meg_onkent_magunkat_beszelgetes_paczolay_peterrel
Paczolay Péter szerint a Velencei Bizottságnak hangsúlyosan ügyelnie kell arra, hogy jogi elvek, ne pedig politikai szempontok mentén működjön. Strasbourgban is vannak nemzeti szempontokat figyelembe vevő bírák, de a markáns jogvédő háttérrel érkezők hajlamosak föderalista álláspontot felvenni. Az Alkotmánybíróság volt elnökével, a Velencei Bizottság tiszteletbeli elnökével, az Emberi Jogok Európai Bíróságának magyar bírájával Orbán Balázs rovatvezető, a Miniszterelnökség parlamenti és stratégiai államtitkára folytatja megkezdett sorozatát, amelyben a Precedensen beszélget jogászokkal kötetlenül jogról, politikáról, közéletről.
Orbán Balázs: Azt lehet mondani, hogy egy kis diplomáciai kitérő után csöbörből vödörbe kerültél, hiszen a magyar Alkotmánybíróság után következett Strasbourg és az Emberi Jogok Európai Bírósága. Ha most kimondottan szociológiai értelemben nézzük a két testületet, a magyar Alkotmánybíróságot és az Emberi Jogok Európai Bíróságát, akkor milyen különbségeket és hasonlóságokat vélsz felfedezni a két szervezet működésében?
Paczolay Péter: Abban a hitben érkeztem Strasbourgba, hogy az Alkotmánybíróságon eltöltött évtizedek után én már nem sok újat fogok tapasztalni. Magyarországon végigjártam a hivatali ranglétrát. Dolgoztam már az apparátusban, voltam bíró és elnök is. Bő egy év után azonban rájöttem, hogy a hasonlóságok ellenére rendkívül nagy különbségek is vannak a két szervezet között. Az egyik az a történelmi és intézményi háttér alapvető különbözősége. A magyarországi Alkotmánybíróságot mi raktuk össze 1989–90-ben. Az Alkotmánybíróság egyáltalán nem amatőr szervezet, hanem egy kisméretű és rendkívül hatékony apparátus. Nyilván nem is lehet összehasonlítani mondjuk egy óriási minisztériummal vagy egy olyan hatalmas bírósággal, mint a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága. Strasbourgot azonban legelőször is történetileg kell megérteni. Kontextusba kell helyezni a hatáskörök kialakulását és az apparátus felépítését. Ez egy olyan bíróság volt, amelyet 1959-ben hoztak létre, borzasztó nagy ellenállás mellett. Fontos megjegyezni, hogy a viszontagságok és a korai ellenérzések ellenére 1960 és 1998 között 870 ítéletet hozott az Emberi Jogi Bíróság. 1998-ban azonban lezajlott egy paradigmaváltás.
Az új szabályozás a Bírósághoz való egyéni hozzáférést közvetlenül tette lehetővé.
Állandó bíróságot állítottak fel. A jogász apparátus tagjai a mai napig nem tudtak hozzászokni ahhoz, hogy a bírók nap mint nap ott vannak. [nevet]
O. B.: Ez pozitív vagy negatív az ő szempontjukból?
P. P.: Kinek pozitív, kinek negatív. [nevet] Tehát ahogy említettem, teljesen másképp kezdett működni a Bíróság 1998 után. 2000 óta 800–1500 ítélet születik évente(!). Nagyrészt emiatt is változott meg a tagállamok megítélése, az állampolgárok nézete a Bíróságról, illetve maga az eljárás is nagyrészt ezen okok miatt különbözik a régitől. A legnagyobb különbség egy nemzeti alkotmánybíróság és az Emberi Jogi Bíróság között az, hogy 47 különböző nemzet bírójából áll össze a testület. Azt jól tudjuk, hogy még a klasszikus nyugati jogrendszeren belül is mekkora radikális különbségek vannak. Ha ezt kiterjesztjük a volt szovjet tagállamokra, a közép-európai és balkáni országokra, valamint a miniállamokra, egy olyan sokszínű közösséget kapunk, amelynek alkotóelemeit a különböző országokból érkező bírók jelentik. A strasbourgi közösségbe mindenki behozza a sajátos jogi tradícióit, hagyományait, pont ettől olyan izgalmas és pozitív a testület működése.
O. B.: Vannak szakmai blokkok a bírók között? Olyan törésvonalak, amelyeket azonosítani lehet? Például a jogcsaládok mentén, a regionális vagy egyszerűen a jogi háttér alapján van differencia?
P. P.: Igen, ezt lassan ismeri meg az ember. Azt látom, hogy nagyon elmosódottan, de különböző csoportok azért vannak. Például az egyik ilyen csoport – ez a hazai Alkotmánybíróságban is megvolt – a tudományos, professzori háttérrel érkezők, illetve a gyakorló jogászok tömbje. A másik különbség – részben ennek mentén – az elméleti gondolkodók és a szigorúan pozitivisták köre közötti ellentétes elképzelések között van. Hiszen az Emberi Jogok Európai Bírósága elméletileg nem ténybíróság, a tények feltárását elvileg meg kellene hagynunk a nemzeti bíróságoknak. Ennek ellenére egyes bírák hajlamosak megkérdőjelezni a nemzeti bíróságok munkáját, és olyan alapossággal kezdenek neki a tények feltárásának, mintha első fokon tárgyalnánk az adott ügyet. Harmadik ilyen törésvonalnak pedig a filozófiai megközelítések különbözőségét említeném. Ezt kifejtve: sokan vannak azok a bírók, akik emberi jogi, nemzetközi jogi háttérrel érkeznek. Az ő esetükben pedig nem is kérdéses – egyébként nem is tagadják –, hogy a nemzeti szuverenitás helyett a nemzetközi intézményeket, egyezményeket részesítik előnyben.
O. B.: Jakab András azt írja könyvében, hogy Strasbourg az új Vatikán, aminek új papjai is vannak, ezek pedig a bírák. Szerinted is érzékelhető ilyen fundamentalista, kicsit fanatikus, nemzetek feletti bírói gondolat? Én úgy látom, hogy egyre több a konfrontáció a szupranacionális és a nemzetállami hatáskörök megosztása körül. A felszínen látható összeütközés mögött alapvetően hatásköri konfliktus áll?
P. P.: Őszintén szólva nagyon foglalkoztat ez a kérdés, de úgy érzem, hogy az eltelt idő nem volt elegendő ennek a témakörnek a teljeskörű megválaszolására. A viták során ennyire direkt módon még nem exponálták a kérdést, noha biztos, hogy ott van a levegőben. Volt alkalmam magánbeszélgetést folytatni számos bírával. El kell mondanom, sokan vannak azok is, akik komolyan veszik, hogy a strasbourgi bíróság működésének alapja a szubszidiaritás. Egyrészt azért, mert a helyi bíróságok férnek hozzá leginkább a tényekhez, sokkal jobban ismerik a helyi jogot, másrészt viszont a nemzeti alkotmányoknak elvileg sokkal szélesebb jogvédelmet kellene garantálniuk az állampolgáraik számára, mint az Emberi Jogok Európai Egyezménye.
O. B.: Na jó, de egyik bíróság se szereti, ha ügyek tömegével árasztják el. Emiatt lehet hajlamos Strasbourg is inkább a nemzetállamokra hagyni az ügyek megoldását, miközben azt persze elvárja, hogy az Emberi Jogi Bíróságon kialakult jogértelmezés szellemében működjenek a nemzeti bíróságok is. Úgy tűnik, mintha Strasbourg formai értelemben a szubszidiaritás talaján állna, tartalmilag azonban a saját értelmezési gyakorlatának akar primátust szerezni.
P. P.: Tartalmi értelemben azt szokták mondani, hogy nem vagyunk negyedfokú bíróság. De ez a vita szinte minden ügyben feljön. Valahogy ösztönösen belefolyunk a nemzeti szinten hozott ítéletekbe, és sokszor előfordult már, hogy az első fokon meghozott döntéssel értettünk egyet. Összességében azt látom, hogy megvan bennünk az a fajta hajlam, hogy kijelöljük az utat, hogy egy adott jogot hogyan kell értelmezni. Még annak is oda kell figyelnie, hogy ne lépjen fel a nemzeti bíróságokkal szemben, aki egyébként saját természetéből fakadóan tiszteletben tartja a nemzeti bíróságok hatásköreit.
Persze vannak olyan államok, amelyek hajlamosabbak konfrontálódni. Ilyen például az Egyesült Királyság, Oroszország, de akár az északi államokat is említhetjük.
Az elhíresült koppenhágai nyilatkozat is éppen ennek a jele volt, amely bár végül meglehetősen visszafogott szövegezésű lett, de annak első verziója határozott lépéseket sürgetett a strasbourgi bírósággal szemben. A kritikák kiváltó oka éppen a migráció kérdése volt, hiszen Dánia azt nehezményezte, hogy bár az északi államok mindent megtesznek a migrációs helyzet rendezése érdekében, a Bíróság mégis folyamatos jogsértéseket állapít meg az északi államok esetén is.
O. B.: Egy másik szemszögből megközelítve a kérdést: az eléggé egyértelmű, hogy a tagállami alkotmánybíróságokon nagyjából egálban vannak azok az ügyek, amelyek államszervezeti, hatalommegosztási kérdéseket, és azok, amelyek inkább alapjogi összefüggést érintenek. Nekem az a munkahipotézisem, hogy alapvetően az az egészséges, ha ennek következtében a bíróságon kialakul egy szemléletbeli egyensúly az államszervezeti és az alapjogi megközelítés között. Nem okoz-e az problémát Strasbourgban, hogy az államszervezeti láb teljes mértékben hiányzik? Tehát a bírák csak az alapjogi kérdésekre fókuszálnak. Nem válik emiatt egyoldalúvá az ítélkezési gyakorlat?
P. P.: A bíróknak egy jelentős része tisztában van azzal, hogy az egyes konkrét eseteket, személyes jogok sérülését nem lehet elválasztani attól a kontextustól, amelyben Európa jelenleg értelmezhető. Ez a kontextus pedig a válságok halmozódása: gazdasági válság, migrációs válság, terrorizmus, valamint vannak azok a válságok, amelyekkel szemben az EU mindeddig tehetetlennek bizonyult. Van olyan probléma is, amely a jogállam hagyományos intézményrendszerével kapcsolatos változásokra utal.
O. B.: Említenék még egy számomra érdekes törésvonalat: a nemzetközi bíróságok egymáshoz fűződő viszonya. Ebből a nézőpontból Luxemburg (az Európai Unió Bírósága) és Strasbourg között különös viszony alakult ki. Számomra úgy tűnik, hogy a két bíróság között komoly „iszapbirkózás” zajlik. Talán lehetne ezt szebben is mondani, de ez a kifejezés adja vissza legjobban a két szervezet közötti viták komplexitását. Ez a vita elsősorban hatásköri természetű, arról szól, hogy ki mondja ki a végső szót. Strasbourgi bíróként érzékelhető ez a törésvonal mindennapokban?
P. P.: Én magam is gondolkodtam azon, hogy részt veszek a két bíróság közötti intézményi kapcsolattartásban, hiszen anno magam is jelen voltam a luxemburgi bírák kiválasztási folyamatánál. De végül nem így alakult, a bíróság elnökei és alelnökei felelősek a két bíróság közötti kapcsolatok alakításáért. Amennyire én rálátok a területre, az egyértelmű, hogy folyamatos a dialógus két fél között. Bár én önmagában mindig a bíróságok közötti párbeszéd híve voltam, el kell ismerni, hogy a dialógus kifejezés jelen esetben is a nyilvánosságnak szóló címke, egyfajta eufemizmusa a tényleges harcnak. A meglévő párbeszédi formák ellenére a külvilág is érzékeli azt a tendenciát, hogy elég sok területen alakult ki párhuzamos hatáskör a két bíróság tekintetében. Ez ma már konkrét ügyek mentén is felmerül, ilyen például a migráció vagy a ne bis in idem elve, de minkét bíróság foglalkozik például az egynemű házasság kérdésével is. Ezekben mindkét bíróság saját hatáskörben hoz döntéseket.
Itt szeretném felhívni a figyelmet egyfajta paradoxonra. Korábban valamiféle konszenzus alakult ki abban a tekintetben, hogy az emberi jogok védelmének a sokszorozódása emelni fogja a védelem színvonalát. De én már korábban is kételkedtem ebben, mert szerintem éppen a hatásköri viták miatt „összekuszálódnak az emberi jogok védelmének szálai”. Ezt persze próbáljuk elkerülni. De azzal, hogy eldőlt, hogy az Európai Unió nem csatlakozik az Európa Tanácshoz, egyértelművé vált az is, hogy párhuzamos hatáskörök alakulnak ki a két bíróság között.
O. B.: Ezek után talán provokatív a felvetés, de egyre elterjedtebb vélemény, hogy a két bíróságnak és a két testület bíráinak alapvetően más a karaktere. Luxemburg – eredetileg nem alapjogi gondolkodásból indult – hajlamosabb azt is mérlegelni, hogy egy-egy bírói döntésnek milyen politikai és gazdasági következményei lehetnek. Ezzel szemben Strasbourg már a kezdetektől fogva alapjogi logika mentén szerveződött meg. Ennek következtében az itteni ítéletek sokkal kevésbé pragmatikusak, mint a Luxemburgi Bíróság ítéletei. A menekültügyi, migrációs döntések kapcsán ez a különbség markánsan látszik. Érzékelhető az, amit mondok, vagy ez a kép csak a politikusok fejében alakult így?
P. P.: A két bíróság között már csak a munkamódszereket tekintve is nagy eltérések vannak. Strasbourgban olyan működési modell alakult ki az évek során, amely eleve szokatlan egy nemzeti bíró számára. Az egyes bírók csak az apparátus előkészítő munkája után találkoznak a konkrét esetekkel, ráadásul egy-egy ügyre vonatkozólag mindig egy új összetételű jogászcsapat szerveződik. Ezzel szemben Luxemburgban egy-egy bírónak bejáratott munkatársi köre van. Ezen túl az Európai Unió Bírósága csak 28 tagállam ügyeivel foglalkozik, és egy egységes és önálló jogrendszert értelmez.
A migráció ügyében a Strasbourgi Bíróság már évtizedekkel korábban kialakított egy esetjogi gyakorlatot, még abból az időből, amikor a fejlett nyugati államokba főleg Kelet-Európa országaiból érkeztek menekültek.
Ezekre a körülményekre a menekültek számára rendkívül kedvező joggyakorlat és rendszer alakult ki. De újabban természetesen felmerült a kérdés, hogy az elmúlt években tapasztalható tömeges bevándorlás mellett fenntartható-e ez a joggyakorlat. A luxemburgi bíróság ezzel szemben még nem alakított ki ilyen menekültügyi gyakorlatot, hiszen a hidegháború idején nem foglalkozott ilyen kérdésekkel. Pont ezért sokkal rugalmasabban is tudja kezelni a kérdést.
O. B.: Akkor szerinted ennek a különbségnek az oka, hogy Luxemburgnak nem egy megcsontosodott dogmatikán kell változtatnia?
P. P.: Ez a szempont már régebb óta nyilvánvalóvá vált számomra. Még alkotmánybíróként feltűnt, hogy a strasbourgi bírók hivatásszerűen és magas színvonalon próbálják követni az esetjogot. Ez azonban néha korlátként jelenik meg, hiszen így mi nem mehetünk a korábbi gyakorlattal szembe. Ezt lehet problémaként is értelmezni, de ez egy adottság.
O. B.: Beszéljünk egy kicsit a Velencei Bizottságról! Ha megengeded, elmesélném egy saját emlékemet. Persze ez politikailag kicsit érzékeny téma, de szükséges ahhoz, hogy egy elvi kérdésről is tudjunk beszélgetni. Én akkor jártam először a Velencei Bizottság ülésén, amikor megkaptam a kinevezésemet. A Velencei Bizottság éppen Stop Soros-törvénycsomagot tárgyalta. Ennek kapcsán volt alkalmam Magyarországon találkozni a Velencei Bizottság raportőreivel, ami egy nagyon kellemes, józan, szakmai beszélgetés volt. Utána mentem csak ki Velencébe, az ülésére. Az a benyomás alakult ki bennem, hogy jót beszélgettünk a raportőrökkel, akikkel politikai beállítottságtól függetlenül meg lehetett találni a közös hangot. Ezek után olvastam az általuk készített jelentéstervezetet, amelyben persze voltak kritikus pontok, olyanok, amikben nem értettünk egyet, de az egy józan, szakmailag megalapozott tervezet volt. Ezek után vettem részt a VB ülésén Velencében, abban a gyönyörű teremben, ahol az ülés közben – de már az ülést megelőzően is – az általam ismert jelentéstervezet teljesen átalakult és egyértelműen politikai jellegű állásfoglalássá vált. Ez igaz volt a jelentés nyelvezetére, fordulataira, a hivatkozásokra, azokra az új összefüggésekre, amelyek az utolsó pillanatban belekerültek. Ezért kénytelenek voltunk eszkalálni a vitát, hiszen jól látszódott, hogy nem a kompromisszumkeresés szándéka vezette a jelentés végső változatának elkészítőit. Én magam – alkotmányjoggal foglalkozóként – azt gondolom, hogy a Velencei Bizottság egy komoly szakmai testület, amelyik nem politikai „agenda" mentén dolgoznak, mint az Európai Parlament. Valahogy nekem mégis úgy tűnt, hogy a Velencei Bizottság is belekerült az Európai Unió jövőjéről szóló tektonikus léptékű vitákba, amely vitában egyre inkább politikai szerepet vesz fel. Még az sem elképzelhetetlen, hogy mindezt az egyes tagok vagy raportőrök akarata ellenére teszi. Hogyan látod ezt a folyamatot?
P. P.: Erre én magam is felhívtam a figyelmet korábban: a Velencei Bizottságnak ügyelnie kell arra, hogy az eljárásai és a véleményei sokszor a korábbiakhoz képest lényegesen eltérő kontextusba helyeződnek. Természetesen én bíróként a testület érdemi munkájában nem veszek részt, hiszen az összeférhetetlen lenne, de a tiszteletbeli elnöki címem ettől függetlenül él. A ’90-es évek eleje óta veszek részt a testület munkájában, és úgy látom, közben ez a testület is átalakult. Eleinte a testület célja az új demokráciáknak szánt jó szándékú segítségnyújtás volt, de semmiképpen sem a felettük történő ítélkezés. Ezt váltotta fel egy olyan gyakorlat, amely az ítélkezés irányába tolódott el.
Ez azért is sajátos, mert eredetileg az egyes államok kérték fel a Bizottságot, hogy egy készülő tervezetről mondjon véleményt, vajon az megfelel-e az európai sztenderdeknek. Viszont az Európa Tanács Parlamenti Közösségének bizottságai egyre inkább hajlamosak saját hatáskörben ilyen vizsgálatokat kezdeményezni, ami messzemenőkig eltér a korábbi gyakorlattól. Így a Bizottság állásfoglalásai már inkább egyfajta ítéletekként értelmeződnek a tagállamok fölött, ami egész más optikát ad a testület működésének. Arról nem is beszélve, hogy a testület véleményeit átveszi az Európai Unió, amely eredetileg teljesen más alapokon szerveződő közösség.
Én is azt gondolom ugyanakkor, hogy a raportőrök valóban kellő empátiával végzik a munkájukat. Hiszen egy adott ország jogszabályi környezetét megérteni rendkívül nehéz: nemcsak nyelvismeretre van szükség, hanem érteni kell az adott ország társadalmi jellemzőit, történelmét is. Ennek ellenére, mire a Bizottság ülése elé kerül egy jelentés, azok határozottan politikai súlyú dokumentumokká válnak, ami korábban egyáltalán nem volt jellemző. Ez azért van, mert bár egy jelentéstervezet megalkotását hosszas párbeszéd előzi meg, a tervezet végső szövegének sorsa a Velencei Bizottság illetékes szakbizottságában dől el.
O. B.: Vajon a mai nemzetközi szervezetek és az európai jogi kultúra fel vannak-e készülve egy esetleges paradigmaváltásra? Az teljesen egyértelmű, hogy az elmúlt évtizedekben a nyugati világ nagyjából egy irányvonalat követett. S ez igaz attól teljesen függetlenül, hogy ezt az irányvonalat minek nevezzük vagy hogyan értékeljük. Utalnak viszont arra jelek, hogy ennek a paradigmának egyfajta antitézise kezd megfogalmazódni. Persze lehet, hogy ez az antitézis korán elhal, az is lehet, hogy meg fog erősödni, vagy a két irány akár egyfajta szintézisre is juthat. Az azonban biztos, hogy most először vált realitássá bármilyen paradigmaváltás . Erre a folyamatra általában az alkotmányjogi gondolkodásnak, de konkrétabban az alkotmányjogi logikával működő nemzetközi szervezeteknek is tudniuk kell reagálni, különben az „ancien régime" képviselőiként teljesen elveszíthetik legitimitásukat. Szerinted ezek az intézmények képesek erre, megvan a távlatos gondolkodás képessége az európai jogászságban?
P. P.: Nagy kihívás lesz, ha erre szükség lesz, mivel a második világháború utáni jogi fejlődés egyik unikuma volt a nemzetközi bíróságok megjelenése, hiszen ilyenfajta bíróságok mindig szerepeltek a nagy európai békeutópiákban. Korábban is voltak hasonló kísérletek, de ilyen kezdeményezés először Luxemburgban, majd Strasbourgban valósult meg. Ennek a két bíróságnak úttörő szerepe volt a nemzetközi együttműködés kialakításában.
Azzal szerintem magánemberként minden bíró tisztában van, hogy az általam korábban említett válságegyüttes milyen hatással van az európai együttműködésre, annak ellenére, hogy nem ismerjük a válság politikai kimenetelét. Éppen most jelent meg a strasbourgi Nagykamara Olaszországot elmarasztaló ítélete, amelyhez a portugál bíró ötvenoldalas, könyvméretű különvéleményt csatolt. A bíró ebben a különvéleményben nyíltan taglalja azt a problémát, hogy a nemzetközi jogban kidolgozott értékrendszert meg kell-e és meg lehet-e őrizni.
O. B.: Mi a különvélemény konklúziója?
P. P.: Alapvetően az, hogy meg kell őrizni a jelenlegi nemzetközi rendszert, és a kérdésben megfogalmazott kritikák sokszor nem elég megalapozottak. De azt gondolom, éppen ezért érdemes beszélni Strasbourgról, hogy ne csak az egyébként akár jogos kritikák jelenjenek meg a közbeszédben. Azt egyébként nehezen tudom elképzelni, hogy ezek a nemzetközi bíróságok a politikai változásban úttörő szerepet játszanak. Ez nem életszerű.
Egyébként szerintem a szuverenitás és a föderalizmus vitája valóban nem feloldhatatlan, erre utal különvéleményében a portugál kolléga is. Magam is írtam már esetleges megoldásként a többszintű alkotmányosság koncepciójáról mint megoldásról. Ez az elképzelés elfogadja azt a tényt, hogy létezik egy nemzetek feletti alkotmányossági szint, de egyben kiemelt hangsúlyt fektet a nemzeti alkotmányok védelmére is. Egyszerre lehet így megőrizni az európai együttműködés értékeit és a – számomra is kulcsfontosságú – nemzeti alkotmányok szuverenitását.
Sose adhatjuk meg önként magunkat.
De a szuverenitás mint érték mellett azt sem szabad elfelejteni, hogy a strasbourgi bíróság azért jött létre, hogy az Európára korábban jellemző rendszeres háborúskodás helyett legyen alternatíva. Ez is olyan érték, amelyet érdemes megőrizni.
http://precedens.mandiner.hu/cikk/20181015_sosem_adjuk_meg_onkent_magunkat_beszelgetes_paczolay_peterrel
2018. október 12., péntek
Alkotmánysértőnek bizonyultak Romániában az új büntetőeljárás egyes rendelkezései
Alaptörvénybe ütközőnek minősítette a román alkotmánybíróság a parlament által júniusban elfogadott új büntetőeljárási törvénykönyv (Betk.) több cikkelyét - tudta meg pénteken a román média.
Az alkotmánybíróság egyhangúlag hozta meg döntését.
A perrendtartást a szociálliberális kormánykoalíció és az RMDSZ szavazataival módosították, arra hivatkozva, hogy ki kell igazítani a korábban alkotmánysértőnek bizonyult cikkelyeket. A módosítás másik indoka az volt, hogy érvényt kell szerezni az ártatlanság vélelméről szóló európai uniós irányelvnek. A kezdeményezők nem titkolták: mindettől azt remélik, hogy gátat szabhatnak az "ügyészállami túlkapásoknak és visszaéléseknek", hogy senki se kerülhessen ártatlanul börtönbe.
A jobbközép ellenzék és az igazságügyi reform ellen rendszeresen tüntető civilek szerint a kormánypártok valójában korrupt politikusaik elszámoltatását próbálják akadályozni, az új perrendtartás pedig a bűnözőt, és nem áldozatát védi.
A Betk. módosítási ellen a jobboldali Klaus Iohannis államfő és a parlamenti ellenzék is alkotmányossági óvást emelt. Beadványukban azt állítják, hogy a Betk.-módosítás több mint 50 cikkelye zavaros, és legalább 25 ellentmond más jogszabályoknak.
Az államfő szerint a törvénykönyv módosítása messze túlmutat az indoklásban szereplő célokon, hiszen nem csak a korábban alkotmányellenesnek bizonyult 18 cikkelyt és az uniós irányelvvel kapcsolatos 35 módosítást eszközölték benne: a Betk. csaknem 200 ponton módosult.
Az új perrendtartásba egyebek között bekerült, hogy csak azokkal a feljelentőkkel köthető vádalku, akik az elkövetéstől számított fél éven belül tanúskodnak egy bűncselekményről, a fellebbviteli bíróság pedig nem marasztalhat el egy első fokon felmentett vádlottat, csak akkor, ha új bizonyítékok merülnek fel vagy megismétli a bizonyítási eljárást.
Az új kódex előírja, hogy az ügyészségeknek automatikusan le kell zárniuk minden olyan ismeretlen tettes ellen indított bűnvádi eljárást, amelynél egy éven belül nem sikerült senkit meggyanúsítaniuk. A módosítás során a román médiában folyamatosan jelen lévő "bilincscsörgésnek" is megpróbáltak gátat szabni a törvényhozók azzal, hogy az eljárásjog korlátozná a sajtó hozzáférését bizonyos információkhoz a bűnvádi eljárás során, amennyiben pedig közérdekű volta miatt mégis nyilvánosságra hozzák egy részleteit, az ügyészségek számára tilos lesz, hogy bűnösként állítsanak be egy gyanúsítottat a jogerős ítélet előtt.
Az RMDSZ egyebek mellett azzal indokolta a kormánytöbbségnek nyújtott támogatást, hogy az új kódex bevezeti az eljárásba az alapvető nyelvi jogokat. Az RMDSZ kiemelte: az új Betk. alapján nem lehet már nemzetbiztonsági lehallgatás során szerzett bizonyítékokat más perekben felhasználni, és a kódex nemcsak a gyanúsítottnak és a vádlottnak, hanem a tanúnak is jogot biztosít a tolmácshoz.
Az alkotmányellenes cikkelyek kijavítását célzó Bekt.-módosítás most visszakerül a parlamentbe, hogy a törvényhozók kijavítsák az újonnan bevezetett alkotmánysértő rendelkezéseket.
https://infostart.hu/kulfold/2018/10/12/alkotmanysertonek-bizonyultak-romaniaban-az-uj-buntetoeljaras-egyes-rendelkezesei
Az alkotmánybíróság egyhangúlag hozta meg döntését.
A perrendtartást a szociálliberális kormánykoalíció és az RMDSZ szavazataival módosították, arra hivatkozva, hogy ki kell igazítani a korábban alkotmánysértőnek bizonyult cikkelyeket. A módosítás másik indoka az volt, hogy érvényt kell szerezni az ártatlanság vélelméről szóló európai uniós irányelvnek. A kezdeményezők nem titkolták: mindettől azt remélik, hogy gátat szabhatnak az "ügyészállami túlkapásoknak és visszaéléseknek", hogy senki se kerülhessen ártatlanul börtönbe.
A jobbközép ellenzék és az igazságügyi reform ellen rendszeresen tüntető civilek szerint a kormánypártok valójában korrupt politikusaik elszámoltatását próbálják akadályozni, az új perrendtartás pedig a bűnözőt, és nem áldozatát védi.
A Betk. módosítási ellen a jobboldali Klaus Iohannis államfő és a parlamenti ellenzék is alkotmányossági óvást emelt. Beadványukban azt állítják, hogy a Betk.-módosítás több mint 50 cikkelye zavaros, és legalább 25 ellentmond más jogszabályoknak.
Az államfő szerint a törvénykönyv módosítása messze túlmutat az indoklásban szereplő célokon, hiszen nem csak a korábban alkotmányellenesnek bizonyult 18 cikkelyt és az uniós irányelvvel kapcsolatos 35 módosítást eszközölték benne: a Betk. csaknem 200 ponton módosult.
Az új perrendtartásba egyebek között bekerült, hogy csak azokkal a feljelentőkkel köthető vádalku, akik az elkövetéstől számított fél éven belül tanúskodnak egy bűncselekményről, a fellebbviteli bíróság pedig nem marasztalhat el egy első fokon felmentett vádlottat, csak akkor, ha új bizonyítékok merülnek fel vagy megismétli a bizonyítási eljárást.
Az új kódex előírja, hogy az ügyészségeknek automatikusan le kell zárniuk minden olyan ismeretlen tettes ellen indított bűnvádi eljárást, amelynél egy éven belül nem sikerült senkit meggyanúsítaniuk. A módosítás során a román médiában folyamatosan jelen lévő "bilincscsörgésnek" is megpróbáltak gátat szabni a törvényhozók azzal, hogy az eljárásjog korlátozná a sajtó hozzáférését bizonyos információkhoz a bűnvádi eljárás során, amennyiben pedig közérdekű volta miatt mégis nyilvánosságra hozzák egy részleteit, az ügyészségek számára tilos lesz, hogy bűnösként állítsanak be egy gyanúsítottat a jogerős ítélet előtt.
Az RMDSZ egyebek mellett azzal indokolta a kormánytöbbségnek nyújtott támogatást, hogy az új kódex bevezeti az eljárásba az alapvető nyelvi jogokat. Az RMDSZ kiemelte: az új Betk. alapján nem lehet már nemzetbiztonsági lehallgatás során szerzett bizonyítékokat más perekben felhasználni, és a kódex nemcsak a gyanúsítottnak és a vádlottnak, hanem a tanúnak is jogot biztosít a tolmácshoz.
Az alkotmányellenes cikkelyek kijavítását célzó Bekt.-módosítás most visszakerül a parlamentbe, hogy a törvényhozók kijavítsák az újonnan bevezetett alkotmánysértő rendelkezéseket.
https://infostart.hu/kulfold/2018/10/12/alkotmanysertonek-bizonyultak-romaniaban-az-uj-buntetoeljaras-egyes-rendelkezesei
2018. október 3., szerda
EGY HORVÁT ALKOTMÁNYBÍRÓ ELMAGYARÁZTA, NÁLUK MIÉRT NEM KELL TÖMEGESEN UTCÁRA TENNI A DEVIZÁSOKAT
Mato Arlović, a horvát alkotmánybíróság tagja és a horvát parlament volt alelnöke a Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karán, a Fiatal Értelmiségi Klub szervezésében tartott keddi előadást arról, hogyan sikerülhetett a horvátoknak az, ami nálunk a mai napig is csak a propaganda és üres hitegetés szintjén fogalmazódott meg: a svájci frankban eladósodott devizahitelesek érdekképviselete, igazságos kárpótlása és a bankok nyilvánvaló felelősségének kimondása.
Mato Arlović előadásából világosan kiderült, hogy Horvátországban azért zajlik megnyugtató módon a devizahitel-károsultak ügyeinek rendezése, mert a horvát alkotmánybíróság nem pártérdekeket és egyéni ambíciókat szolgál, mint Magyarországon, hanem egészen más szempontokat tart szem előtt.
ELKÉPZELHETETLEN TERHEK
Arlović hangsúlyozta, hogy bár az alkotmánybíróság nem a hagyományos bírósági struktúra alárendeltje, de az alkotmányosságon keresztül a jogállamot és a legalapvetőbb szabadságjogokat védi, és bár ítéleteket nem hoz, a rendes bíróságoknak kötelezően be kell tartaniuk a testület állásfoglalásaiban megfogalmazottakat.
A devizások ügyére rátérve úgy fogalmazott: azok, akiknek nem voltak hasonló tartozási, el sem tudják képzelni, milyen terhet jelentenek egy-egy magánszemély vagy vállalkozás számára ezek a tartozások. Hozzátette: ma már nyilvánvaló, hogy 2002-2003 környékén a bankok maguk kezdtek el manipulálni a svájci frank, addig viszonylag alacsony árfolyamával.
Fotó: Béli Balázs / Alfahír
Az ennek következtében kialakult hitelválság Horvátországban nagyjából 60 ezer embert érint, ami, ha figyelembe vesszük, hogy a helyzet az adósok családját is reménytelen helyzetbe hozza, inkább
240-250 ezer embert jelent, ami kirívóan magas arány a mindössze 4,4 milliós országban.
MIRE JÓK A SOKAT KÁRHOZTATOTT ALAPJOGOK?
Arlović kiemelte, hogy a horvát alkotmányban rögzített egyik legfontosabb alapvető érték az egyenlőség (ezt a magyar kormány nemhogy nem veszi komolyan, de egyenesen tagadja és támadja - a szerk.), amely nem csak a természetes személyekre, hanem
a piaci viszonyokra is vonatkozik.
Ez a definíció kulcsszerepet játszott a probléma megoldásában, ami Horvátországban is amiatt robbant ki, hogy az adósok terhei a mesterségesen előidézett árfolyam- és kamatváltozások miatt hirtelen a többszörösére emelkedtek.
ÉS A MEGÁLLÍTANDÓ EURÓPAI UNIÓ?
A horvát kisemberek, ahogy Magyarországon is, először a jogorvoslat első lépcsőit, a polgári bíróságokat rohanták meg panaszaikkal, ám ezek rendre a bankoknak adtak igazat, de a közélet más szereplőinél is rendre zárt ajtókkal találkoztak. Ugyanakkor európai szinten is beindult az állampolgárok jogérvényesítési törekvése, melynek eredménye egyrészt egy piaci viszonyokat szabályozó uniós rendelet, másrészt - egy magyar vonatkozású pernek köszönhetően - az Európai Unió Bíróságának egy olyan ítélete lett. Ezek lényege az volt, hogy
az adósok részére a hitelszerződésekben átlátható és egyértelmű módon el kell magyarázni a kamatváltozás okait és következményeit (ezt az általános kereskedelmi forgalomban is érvényesíteni kell).
Mato Arlović rámutatott, hogy erre azért volt szükség, hogy a hitelért folyamodók előre tervezhessék a velük szemben a jövőben érvényesülő gazdasági-pénzügyi következményeket.
Fotó: Béli Balázs / Alfahír
A horvát alkotmánybíró szerint ezekből egyértelműen levezethető, hogy az ügyfelek pénzügyi tranzakciókhoz fűződő jogai súlyosan sérültek azzal, hogy
a bankok tudatosan hozták őket olyan helyzetbe, amelyben nem rendelkezett a megfelelő döntésekhez szükséges információkkal.
Hozzátette: ezt tovább súlyosbítja, hogy az ügyfél eleve mindig kiszolgáltatott helyzetben van a bankkal szemben, hiszen ő kér szívességet a pénzintézettől és nem fordítva, a várható helyzetről pedig csak a bank rendelkezik releváns tudással. Arlović arra is kitért, hogy
már a római szerződésben rögzítették azokat az alapvető emberi és szabadságjogokat, melyek az embereken kívül többek között a vállalkozásokat is megilletik.
Arlović szerint az Európai Unió Bírósága egyértelműen kimondta, hogy a bankok visszaéltek ezekkel az alapvető emberi szabadságjogokkal, amikor úgy írattak alá szerződéseket az ügyfelekkel, hogy nem olvastatták el velük ezek apró betűs részeit, melyekben a kockázatokról volt szó, és ezeket nem magyarázták el a hitelkérelmezőknek, holott ez kötelességük lett volna.
AZ EMBEREK OLDALÁRA ÁLLT A TÖRVÉNY
Arlović elárulta, hogy Horvátországban sem ment egyszerűen, mire érvényt szereztek a devizahitelesek igazának.
Fotó: Béli Balázs / Alfahír
Miután az adósok jogsérelmeikkel megrohanták a polgári bíróságokat, ám ott nem adtak nekik igazat, a legfelsőbb bíróságon folytatódott a harc, ám ott is a bankok kerekedtek felül, mert
az az érvelés győzött, miszerint az ügyfél felelőssége tüzetesen elolvasni és értelmezni a szerződést.
Ezt követően került a horvát alkotmánybíróság elé a kérdés, ami megállapította, hogy a bankok gyakorlata túllépett a horvát alkotmányos kereteken, és nem a kötelezettségeiknek megfelelően jártak el, amikor megsértették az egyéni és a tulajdonra vonatkozó szabadságjogokat.
MINDENKINEK MEGVOLT A MAGA FELELŐSSÉGE
Arlović szerint a jogvita szereplői elkövették azt a hibát, hogy nem vitték tovább az ügyet az Európai Bíróságra, hanem a saját jogalkotási folyamatukat tartották perdöntőnek a dologban.
"Ha ezt megteszik, elkerülhetőek lettek volna az adósokat ért jogsértések"
- tette hozzá, hangsúlyozva, hogy az alkotmánybíróság eljárásának hála Horvátországban ma már első fokon megszűnnek a devizahitelek károsultjaival szemben indított eljárások. Ennek okai, hogy
az alkotmánybíróság határozatai minden bíróságra kötelező érvénnyel vonatkoznak;
a horvát legfelsőbb bíróság hozott egy olyan határozatot, amely magyarázattételi kötelezettséget ír elő a bankok számára.
Azt is kiemelte ugyanakkor, hogy ezt a gyakorlatot nem lehet minden adósra azonnal egyformán érvényesíteni, mert voltak olyan bankok, melyek tényleg elmagyarázták az adósoknak a hitelkockázatokat, ezek így nem vehetők egy kalap alá a törvénysértő eljárásokkal. A bíróságokon azonban a bankoknak kell megfelelően, utólag is ellenőrizhető, rögzített formában igazolnia, hogy eleget tettek a tájékoztatási kötelezettségüknek.
Fotó: Béli Balázs / Alfahír
Arlović azt is hangsúlyozta, hogy a válság kialakulásában ugyanakkor mindkét félnek van felelőssége, még akkor is, ha ez nem egyenlő mértékben oszlik meg, és a bankok sokkal felelőtlenebbül jártak el, mint az ügyfelek, akiknek a jogai a horvát alkotmánybíróság szemében elsőbbséget élveznek.
Az alkotmánybíró azt is hozzátette, hogy a horvát adósok ugyanakkor többnyire nem a szerződések semmissé tételéért szállnak síkra, hiszen, mint fogalmazott:
"az adós nem azért kért kölcsön, hogy a párnája alá tegye a pénzt, hanem hogy megoldja a saját vagy vállalkozása problémáit".
(Fotók: Béli Balázs / Alfahír)
Orbán szeme előtt zajlik: hazudtak a bankok, 437 milliárd forintot kapnak vissza a devizahitelesek Horvátországban
Míg itthon a devizahitelesek kimentése is csak kommunikációs szinten zajlott le, Horvátországban igazi kárpótlások zajlanak. A távirati iroda szerint ugyanis semmissé nyilvánította a svájci frank alapú jelzáloghitelt a horvát legfelsőbb kereskedelmi bíróság arra hivatkozva, hogy a bankok 2004 és 2008 között nem tájékoztatták ügyfeleiket az ilyen devizahitelek magas kockázatáról.
https://alfahir.hu/2018/10/03/horvatorszag_mato_arlovic_devizahitelek_devizahitel_karosultak_bankok_alkotmanybirosag
Mato Arlović előadásából világosan kiderült, hogy Horvátországban azért zajlik megnyugtató módon a devizahitel-károsultak ügyeinek rendezése, mert a horvát alkotmánybíróság nem pártérdekeket és egyéni ambíciókat szolgál, mint Magyarországon, hanem egészen más szempontokat tart szem előtt.
ELKÉPZELHETETLEN TERHEK
Arlović hangsúlyozta, hogy bár az alkotmánybíróság nem a hagyományos bírósági struktúra alárendeltje, de az alkotmányosságon keresztül a jogállamot és a legalapvetőbb szabadságjogokat védi, és bár ítéleteket nem hoz, a rendes bíróságoknak kötelezően be kell tartaniuk a testület állásfoglalásaiban megfogalmazottakat.
A devizások ügyére rátérve úgy fogalmazott: azok, akiknek nem voltak hasonló tartozási, el sem tudják képzelni, milyen terhet jelentenek egy-egy magánszemély vagy vállalkozás számára ezek a tartozások. Hozzátette: ma már nyilvánvaló, hogy 2002-2003 környékén a bankok maguk kezdtek el manipulálni a svájci frank, addig viszonylag alacsony árfolyamával.
Fotó: Béli Balázs / Alfahír
Az ennek következtében kialakult hitelválság Horvátországban nagyjából 60 ezer embert érint, ami, ha figyelembe vesszük, hogy a helyzet az adósok családját is reménytelen helyzetbe hozza, inkább
240-250 ezer embert jelent, ami kirívóan magas arány a mindössze 4,4 milliós országban.
MIRE JÓK A SOKAT KÁRHOZTATOTT ALAPJOGOK?
Arlović kiemelte, hogy a horvát alkotmányban rögzített egyik legfontosabb alapvető érték az egyenlőség (ezt a magyar kormány nemhogy nem veszi komolyan, de egyenesen tagadja és támadja - a szerk.), amely nem csak a természetes személyekre, hanem
a piaci viszonyokra is vonatkozik.
Ez a definíció kulcsszerepet játszott a probléma megoldásában, ami Horvátországban is amiatt robbant ki, hogy az adósok terhei a mesterségesen előidézett árfolyam- és kamatváltozások miatt hirtelen a többszörösére emelkedtek.
ÉS A MEGÁLLÍTANDÓ EURÓPAI UNIÓ?
A horvát kisemberek, ahogy Magyarországon is, először a jogorvoslat első lépcsőit, a polgári bíróságokat rohanták meg panaszaikkal, ám ezek rendre a bankoknak adtak igazat, de a közélet más szereplőinél is rendre zárt ajtókkal találkoztak. Ugyanakkor európai szinten is beindult az állampolgárok jogérvényesítési törekvése, melynek eredménye egyrészt egy piaci viszonyokat szabályozó uniós rendelet, másrészt - egy magyar vonatkozású pernek köszönhetően - az Európai Unió Bíróságának egy olyan ítélete lett. Ezek lényege az volt, hogy
az adósok részére a hitelszerződésekben átlátható és egyértelmű módon el kell magyarázni a kamatváltozás okait és következményeit (ezt az általános kereskedelmi forgalomban is érvényesíteni kell).
Mato Arlović rámutatott, hogy erre azért volt szükség, hogy a hitelért folyamodók előre tervezhessék a velük szemben a jövőben érvényesülő gazdasági-pénzügyi következményeket.
Fotó: Béli Balázs / Alfahír
A horvát alkotmánybíró szerint ezekből egyértelműen levezethető, hogy az ügyfelek pénzügyi tranzakciókhoz fűződő jogai súlyosan sérültek azzal, hogy
a bankok tudatosan hozták őket olyan helyzetbe, amelyben nem rendelkezett a megfelelő döntésekhez szükséges információkkal.
Hozzátette: ezt tovább súlyosbítja, hogy az ügyfél eleve mindig kiszolgáltatott helyzetben van a bankkal szemben, hiszen ő kér szívességet a pénzintézettől és nem fordítva, a várható helyzetről pedig csak a bank rendelkezik releváns tudással. Arlović arra is kitért, hogy
már a római szerződésben rögzítették azokat az alapvető emberi és szabadságjogokat, melyek az embereken kívül többek között a vállalkozásokat is megilletik.
Arlović szerint az Európai Unió Bírósága egyértelműen kimondta, hogy a bankok visszaéltek ezekkel az alapvető emberi szabadságjogokkal, amikor úgy írattak alá szerződéseket az ügyfelekkel, hogy nem olvastatták el velük ezek apró betűs részeit, melyekben a kockázatokról volt szó, és ezeket nem magyarázták el a hitelkérelmezőknek, holott ez kötelességük lett volna.
AZ EMBEREK OLDALÁRA ÁLLT A TÖRVÉNY
Arlović elárulta, hogy Horvátországban sem ment egyszerűen, mire érvényt szereztek a devizahitelesek igazának.
Fotó: Béli Balázs / Alfahír
Miután az adósok jogsérelmeikkel megrohanták a polgári bíróságokat, ám ott nem adtak nekik igazat, a legfelsőbb bíróságon folytatódott a harc, ám ott is a bankok kerekedtek felül, mert
az az érvelés győzött, miszerint az ügyfél felelőssége tüzetesen elolvasni és értelmezni a szerződést.
Ezt követően került a horvát alkotmánybíróság elé a kérdés, ami megállapította, hogy a bankok gyakorlata túllépett a horvát alkotmányos kereteken, és nem a kötelezettségeiknek megfelelően jártak el, amikor megsértették az egyéni és a tulajdonra vonatkozó szabadságjogokat.
MINDENKINEK MEGVOLT A MAGA FELELŐSSÉGE
Arlović szerint a jogvita szereplői elkövették azt a hibát, hogy nem vitték tovább az ügyet az Európai Bíróságra, hanem a saját jogalkotási folyamatukat tartották perdöntőnek a dologban.
"Ha ezt megteszik, elkerülhetőek lettek volna az adósokat ért jogsértések"
- tette hozzá, hangsúlyozva, hogy az alkotmánybíróság eljárásának hála Horvátországban ma már első fokon megszűnnek a devizahitelek károsultjaival szemben indított eljárások. Ennek okai, hogy
az alkotmánybíróság határozatai minden bíróságra kötelező érvénnyel vonatkoznak;
a horvát legfelsőbb bíróság hozott egy olyan határozatot, amely magyarázattételi kötelezettséget ír elő a bankok számára.
Azt is kiemelte ugyanakkor, hogy ezt a gyakorlatot nem lehet minden adósra azonnal egyformán érvényesíteni, mert voltak olyan bankok, melyek tényleg elmagyarázták az adósoknak a hitelkockázatokat, ezek így nem vehetők egy kalap alá a törvénysértő eljárásokkal. A bíróságokon azonban a bankoknak kell megfelelően, utólag is ellenőrizhető, rögzített formában igazolnia, hogy eleget tettek a tájékoztatási kötelezettségüknek.
Fotó: Béli Balázs / Alfahír
Arlović azt is hangsúlyozta, hogy a válság kialakulásában ugyanakkor mindkét félnek van felelőssége, még akkor is, ha ez nem egyenlő mértékben oszlik meg, és a bankok sokkal felelőtlenebbül jártak el, mint az ügyfelek, akiknek a jogai a horvát alkotmánybíróság szemében elsőbbséget élveznek.
Az alkotmánybíró azt is hozzátette, hogy a horvát adósok ugyanakkor többnyire nem a szerződések semmissé tételéért szállnak síkra, hiszen, mint fogalmazott:
"az adós nem azért kért kölcsön, hogy a párnája alá tegye a pénzt, hanem hogy megoldja a saját vagy vállalkozása problémáit".
(Fotók: Béli Balázs / Alfahír)
Orbán szeme előtt zajlik: hazudtak a bankok, 437 milliárd forintot kapnak vissza a devizahitelesek Horvátországban
Míg itthon a devizahitelesek kimentése is csak kommunikációs szinten zajlott le, Horvátországban igazi kárpótlások zajlanak. A távirati iroda szerint ugyanis semmissé nyilvánította a svájci frank alapú jelzáloghitelt a horvát legfelsőbb kereskedelmi bíróság arra hivatkozva, hogy a bankok 2004 és 2008 között nem tájékoztatták ügyfeleiket az ilyen devizahitelek magas kockázatáról.
https://alfahir.hu/2018/10/03/horvatorszag_mato_arlovic_devizahitelek_devizahitel_karosultak_bankok_alkotmanybirosag
2018. október 2., kedd
Ha marad az Európai Néppártban, akkor Orbán belülről, szélsőséges platformról gyarmatosíthatja azt
Szelestey Lajos nemzetközi sajtószemléje
2018. szeptember 30. - nickgrabowszki
Szétveri a tagállamok közti bizalmat, ha Magyarország és Lengyelország felszámolja a bíróság függetlenségét - mondja a német Alkotmánybíróság elnöke;
Az osztrák GYOSZ elnöke arra figyelmeztet, hogy Ausztriának nem szabad átvennie azt, ami a magyaroknál megy a sajtószabadság ügyében;
Már sokszor tűnt úgy, hogy a liberális demokrácia a padlón van, azután mégis összeszedte magát és felülkerekedett.
Die Zeit
A német Alkotmánybíróság elnöke úgy érzékeli, hogy nem csupán Magyarországon és Lengyelországban, hanem Németországban is erősödnek a kételyek a jog jelentőségét és az igazságszolgáltatás szerepét illetően, ám a jogállam megerősítéséhez új bizalomra van szükség. Voßkuhle Lipcsében a Jogász Kongresszuson tartott előadásában kihangsúlyozta, hogy demokrácia és jogállam szorosan összetartozik, és ez a kettő német földön nem csupán az egyik legliberálisabb államot tette lehetővé a náci rémuralom után Európában, hanem igen magas jólétről, illetve társadalmi egyenlőségről is gondoskodott. Viszont ha megbomlik az összhang közöttük, akkor a következmények jól láthatóak a magyaroknál és a lengyeleknél. De a németeknél is fokozott nyomás alá kerül a jogállam.
A magyar és a lengyel fejlemények azért nyugtalanítóak a német állam számára is, mivel az európai jogrend a kölcsönös bizalmon alapszik, vagyis hogy a tagok kölcsönösen elfogadják a másik jogi döntéseit. Viszont működési zavarok lépnek fel, ha ez nem így van. Azon kívül azért sem lehet elfogadni, ha valahol belenyúlnak a bíróságok függetlenségébe, mert az a jogállamiság alapjait érinti. Ám ha nem egységes a történtek megítélése, amint azt Budapest és Varsó esetében tapasztaljuk, akkor gyorsan hatástalanná válnak az EU eszközei. Végül pedig azért aggasztó, ami a két uniós tagországban történik, mert kérdés, hogy itt az érintett hatalom csupán a saját uralmát igyekszik középtávon bebiztosítani, vagy netán már általános kulturkampfnak vagyunk szemtanúi az igazságszolgáltatás szerepe ügyében?
És a magyar, illetve lengyel alkotmányos gondok gyorsan átterjedhetnek máshová is, a populisták bárhol megvádolhatják a bírákat, hogy azok a saját érdekeiket követik és nincsenek tekintettel a többség akaratára. Ettől már nincs messze a jog és a végrehajtására szolgáló állami intézmények lejáratása. Főként ott hullik az ilyesmi termékeny talajra, ahol egyre radikálisabbak a politikai viták, ahol a kompromisszum helyett inkább az ellenfél lejáratására törekszenek, és ahol megkérdőjelezik a társadalmi rendezőelveket. A jelek szerint inog az emberek bizalma, amikor arról van szó, hogy a jogszabályok mennyire jelentenek támaszt a napi politika céljai által megszabott válságkezelés során. A jogtalanság akkor kerekedik felül, amikor következetesen figyelmen kívül hagyják a jogot. Pedig csak utóbbi révén lehet elérni, hogy a kisebbségből adott esetben többség legyen, hogy egy kormányt le lehessen váltani. Aki nem bízik a jogban, az gyorsan áldozatul esik a populista mozgalmak patkányfogóinak. Ezért amikor a jogállamba invesztálunk, akkor a demokráciát erősítjük vele.
https://b1.blog.hu/2018/09/30/ha_marad_az_europai_neppartban_akkor_orban_belulrol_szelsoseges_platformrol_gyarmatosithatja_azt_111
2018. szeptember 30. - nickgrabowszki
Szétveri a tagállamok közti bizalmat, ha Magyarország és Lengyelország felszámolja a bíróság függetlenségét - mondja a német Alkotmánybíróság elnöke;
Az osztrák GYOSZ elnöke arra figyelmeztet, hogy Ausztriának nem szabad átvennie azt, ami a magyaroknál megy a sajtószabadság ügyében;
Már sokszor tűnt úgy, hogy a liberális demokrácia a padlón van, azután mégis összeszedte magát és felülkerekedett.
Die Zeit
A német Alkotmánybíróság elnöke úgy érzékeli, hogy nem csupán Magyarországon és Lengyelországban, hanem Németországban is erősödnek a kételyek a jog jelentőségét és az igazságszolgáltatás szerepét illetően, ám a jogállam megerősítéséhez új bizalomra van szükség. Voßkuhle Lipcsében a Jogász Kongresszuson tartott előadásában kihangsúlyozta, hogy demokrácia és jogállam szorosan összetartozik, és ez a kettő német földön nem csupán az egyik legliberálisabb államot tette lehetővé a náci rémuralom után Európában, hanem igen magas jólétről, illetve társadalmi egyenlőségről is gondoskodott. Viszont ha megbomlik az összhang közöttük, akkor a következmények jól láthatóak a magyaroknál és a lengyeleknél. De a németeknél is fokozott nyomás alá kerül a jogállam.
A magyar és a lengyel fejlemények azért nyugtalanítóak a német állam számára is, mivel az európai jogrend a kölcsönös bizalmon alapszik, vagyis hogy a tagok kölcsönösen elfogadják a másik jogi döntéseit. Viszont működési zavarok lépnek fel, ha ez nem így van. Azon kívül azért sem lehet elfogadni, ha valahol belenyúlnak a bíróságok függetlenségébe, mert az a jogállamiság alapjait érinti. Ám ha nem egységes a történtek megítélése, amint azt Budapest és Varsó esetében tapasztaljuk, akkor gyorsan hatástalanná válnak az EU eszközei. Végül pedig azért aggasztó, ami a két uniós tagországban történik, mert kérdés, hogy itt az érintett hatalom csupán a saját uralmát igyekszik középtávon bebiztosítani, vagy netán már általános kulturkampfnak vagyunk szemtanúi az igazságszolgáltatás szerepe ügyében?
És a magyar, illetve lengyel alkotmányos gondok gyorsan átterjedhetnek máshová is, a populisták bárhol megvádolhatják a bírákat, hogy azok a saját érdekeiket követik és nincsenek tekintettel a többség akaratára. Ettől már nincs messze a jog és a végrehajtására szolgáló állami intézmények lejáratása. Főként ott hullik az ilyesmi termékeny talajra, ahol egyre radikálisabbak a politikai viták, ahol a kompromisszum helyett inkább az ellenfél lejáratására törekszenek, és ahol megkérdőjelezik a társadalmi rendezőelveket. A jelek szerint inog az emberek bizalma, amikor arról van szó, hogy a jogszabályok mennyire jelentenek támaszt a napi politika céljai által megszabott válságkezelés során. A jogtalanság akkor kerekedik felül, amikor következetesen figyelmen kívül hagyják a jogot. Pedig csak utóbbi révén lehet elérni, hogy a kisebbségből adott esetben többség legyen, hogy egy kormányt le lehessen váltani. Aki nem bízik a jogban, az gyorsan áldozatul esik a populista mozgalmak patkányfogóinak. Ezért amikor a jogállamba invesztálunk, akkor a demokráciát erősítjük vele.
https://b1.blog.hu/2018/09/30/ha_marad_az_europai_neppartban_akkor_orban_belulrol_szelsoseges_platformrol_gyarmatosithatja_azt_111
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)