Külön(ös) vélemények az alkotmányosságról

Retró 2012-12-31
Az alapvető jogok biztosának kezdeményezésére, az Alkotmánybíróság megvizsgálta Magyarország Alaptörvénye (amely 2012. január elsején lépett az egykori Magyar Köztársaság alkotmányának helyébe) Átmeneti rendelkezéseinek alkotmányosságát, és azokat alkotmányellenesnek találta.

A megsemmisített rendelkezések között található többek között a kommunista diktatúrából a demokráciába való átmenetről szóló rész, a bíróságok önkényes kijelöléséről, a bírák és ügyészek nyugdíjazásáról, az egyházak elismerésével kapcsolatos országgyűlési joghatóságról, a rendkívüli állapot kihirdetéséről szóló törvény. Az Alkotmánybíróság megsemmisítette az egykori alkotmány helyébe lépő alaptörvénynek, az átmeneti rendelkezésékbe emelt 2. módosítását is, amely a választás politikai alapjogát szűkítette az úgynevezett regisztrációs kötelezettség bevezetésével.

Az Alkotmánybíróság többségi határozatához többen, köztük dr. Balsai István és dr. Lenkovics Barnabás, különvéleményt fűztek. Balsai visszautasítja azt a feltételezést, hogy az alkotmánynak komolyan veendő egységes szövegnek kell lennie.

Abszurdnak tartja – és mivel az úgynevezett alaptörvény kidolgozásában aktív szerepet vállalt, annak elfogadásakor az Országgyűlés alkotmányügyi bizottságának elnöke volt, tudja, hogy mit beszél –, hogy az Alkotmánybíróság következtetéseket von le az alkotmány szövegéből: „A többségi határozat az alaptörvény egységességére vonatkozóan, annak utolsó mondatának („Mi, a 2010. április 25-én megválasztott Országgyűlés képviselői, Isten és ember előtti felelősségünk tudatában, élve alkotmányozó hatalmunkkal, Magyarország első egységes Alaptörvényét a fentiek szerint állapítjuk meg.”) egységességre utaló fordulatából von le messzemenő következtetéseket.

Álláspontom szerint a fenti szófordulat bármilyen irányú értelmezéséhez azt kellett volna tisztázni, hogy a mondat egyáltalán az alaptörvény részének tekinthető-e. Az „egységes” kifejezés nyelvtanilag csupán az alaptörvény egyik jelzőjeként jelenik meg. E mondatra a megsemmisítést kimondó határozatban hivatkozni abszurd. Dr. Balsai szerint tehát nevetséges komolyan venni a leírt, kétharmaddal megszavazott alkotmányos szöveget. Az alkotmány egységes szövegére utaló kitétel stilisztikai fordulat csupán, ahogyan az alaptörvényből levezetett jog is csak fikció, „hivatkozni rá, majdnem annyira abszurd, mintha a… »Legyen béke, szabadság és egyetértés« szimbolikus zárszót” venné bárki is komolyan.

Balsai szerint, mi sem bizonyítja jobban a szöveg komolytalanságát, mint a zárszó semmire sem kötelező hamissága, hiszen nem béke van, nem szabadság és nincs egyetértés, de állandó politikai, ideológiai háború, egyet nem értés és alávetettség Isten és ember előtt.
Dr. Lenkovics különvéleményében kifejti: „Jogállamban a hatalmi ágak elválasztása nem azt jelenti, hogy szemben állnak egymással, különösen nem azt, hogy egymás tevékenységét akadályozva, lerontva működhetnek, hanem éppen a demokratikus jogállam és az alkotmányosság megvalósulása és kiteljesedése érdekében – tiszteletben tartva egymás hatáskörét – kötelesek együttműködni is.”

Lenkovics szerint, az alkotmánybíró, az alkotmánybíróság feladata nem az akadékoskodás, az okvetetlenkedés, mint írja, „válságos időkben”, a folyamatok lassítása, a jogalkotó és a végrehajtó hatalom intézkedéseinek alkotmányos ellenőrzése, ellenkezőleg, támogatni azokat a „válságjogi, azaz átmeneti jellegű megoldásokat”, amelyek „akár alkotmányos szintű jogi megoldásokat újra és újra indokolhatnak”. A nem sportügyi, de jogi doktorátussal rendelkező Lenkovics úgy gondolkodik a hatalommegosztás elvéről, ahogyan a posztjáról viharosan távozó dr. Schmitt vélekedett: a köztársasági elnöknek nem a törvényalkotás fékjének, de annak motorjának kell lennie. Ahogyan 2012 márciusában adott interjújában az elnöki funkciójában rövid életű Schmitt Pál felpanaszolta, sorsát is e felfogás drámai következményének látta: „Valószínű, az, hogy most, 20 évvel a dolgozat megírása után kerül elő az ügy, annak köszönhető, hogy megpróbáltam segíteni a kormány munkáját, és a törvényalkotásban inkább motor voltam,mintsem fék.

Inkább a határidők betartását, és a rendteremtés időzítését, mélységét segítettem elő”. Dr. Lenkovics úgy gondolja, hogy az Alkotmánybíróság feladata megtalálni, mint fogalmazott: „az alkotmánytól és a jogállamiságtól elvárt stabilitás (jogbiztonság, közjogi érvényesség) és a kényszerű kormányzati intézkedések, a gyors és hatékony változtatások, módosítások közötti határvonalat és egyensúlyt.” Nem az a dolga tehát, hogy védje az alkotmányt, az alkotmányosságot, az állampolgár alkotmányos jogait, akár a jogalkotóval, a végrehajtó hatalommal, az államigazgatás túlkapásaival, törvénytelen, jogszerűtlen intézkedéseivel szemben, mert ezt „a jelentősen megváltozott történelmi körülmények között változatlanul alkalmazni nem lehet.

Ez bizonyos mércék dogmává merevedését eredményezné, a törvényhozás, a kormányzás, sőt a jogállam egészének működését bénítaná, vagy szükségtelenül, vagy aránytalanul lassítaná, minek következtében a válság kezelését lehetetlenné tenné, illetve egyes területeken a válság további mélyülését eredményezné”. Az Alkotmánybíróság funkciója, ebben a védhetetlenül félreértelmezett szerepfelfogásban, a válság és a bizonytalanság körülményei között, nem a jogbiztonság és a centralizáló hatalomnak mind kiszolgáltatottabb állampolgár védelme, hanem a kormány zavartalan munkájának segítése.

Saját intézményének érdekeivel szemben is a kormány ellensúlyokat félresöprő intézkedéseit védelmezi Lenkovics Barnabás. Azt állítja, hogy a válság elleni gyors kormányzati reagálás szükségességével „magyarázható az alapvető jogok tartalmának, feltételrendszerének átalakítása az alaptörvényben. Ugyancsak ezen körülmények indokolták az Alkotmánybíróság hatáskörének (...) jelentős átalakítását, és az egyéni alapjogvédelem irányába való átterelését is”. Pedig az alkotmánybíráskodás integritásának védelme nem öncél, de alapvető feltétele – éppen a válság, illetve a gyakorlati parlamenti kontroll nélküli kétharmados többség körülményei között – a jogállamiságnak, az intézmények demokratikus működésének.

Aki ezt tudatlanságból nem képes, vagy szolgalelkűségből nem hajlandó észrevenni, az megbízóit, a magyar állampolgárok demokratikus közösségét, árulja el. Ahelyett, hogy alkotmánybíróként – amiképpen tiszte és becsülete diktálná –, a kiszolgáltatottakkal, a védelemre szorulókkal vállalna szolidaritást, a hatalom urainak kegyét keresi akkor, amikor azt írja: „A körülmények lényeges megváltozása következtében a 2008–2009 óta zajló nemzeti, uniós és globális válságkezelés, kiútkeresés új irányokat vett.

Ez a folyamat jelentős, nagyarányú, szokatlan változásokkal, alapvető jogok tartalmának újrafogalmazásával, alanyi jogosultságok megvonásával vagy korlátozásával, kötelezettségek, terhek telepítésével, az egyéni felelősség előtérbe helyezésével jár… A válság különösen súlyosan érinti az ún. második generációs (gazdasági, szociális, kulturális) emberi jogokat (alkotmányos alapjogokat). Ezeket a társadalom jogkorlátozásként, szerzett jogok megvonásaként vagy mértékük csökkenéseként éli meg. Összességében azt lehet mondani, hogy a „szociális jogállam” – objektív és szubjektív, belső és külső kényszerek hatására – visszavonulóban van.”

Lenkovics szerint ezt, az alkotmányos alapjogok korlátozását kell tudomásul vennünk, ezt kell elfogadnunk, így kell „Magyarország első egységes alaptörvényét” (az átmeneti rendelkezésekkel együtt) értelmezni. Dermesztő, és a jogállam, az emberi jogok magyarországi esélyeinek szempontjából vészjósló, ezeket a Matolcsy György, Orbán Viktor és Kövér László szájából ismerős szavakat egy alkotmánybíró – vélhetőleg korlátolt felelőssége téves tudatában leírt – véleményeként olvasni.

A szerző történész

Rév István, Vélemény