Bolsevik felfogásban alkotmányoz a Fidesz

A jószándék kevés az alkotmányozáshoz, vallja Kilényi Géza, volt alkotmánybíró, aki azt várja a köztársasági elnöktől, hogy több legyen, mint egy fess parkett-táncos, a kormánytól pedig azt, hogy ne kanyarodjon vissza a bolsevik döntéshozatali módszerekhez. Mert a nép nem feltétlenül téved.
Azt mondta, Magyarországon mindenki azt képzeli, hogy ért a focihoz és az alkotmányozáshoz. Az világos, hogy de jure ki módosíthatja az alaptörvényt, de a kérdés az, hogy ki alkotmányozhat – az Alkotmány szelleme szerint?

Létezik egy eredetileg hat főből álló, most már öt főre fogyatkozott csúcsszerv, amely nem állami, hanem egy párt elnökének tanácsadó testülete (melynek tagjai Boross Péter volt kormányfő, Pálinkás József, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, Szájer József és Schöpflin György fideszes európai parlamenti képviselők, valamint Pozsgay Imre volt államminiszter – a szerk.). Gondosan ügyeltek rá, hogy a hatba – illetőleg az ötbe (Stumpf István alkotmánybíróvá választásakor kilépett a tanácsadók köréből – a szerk.) alkotmánybíró semmiképpen ne kerüljön. Mintha a szívátültetést fogorvosokra vagy történészekre bíznák. Tudniillik az alkotmányozáshoz a jószándék kevés, nem árt ismerni egyrészt az előzményeket, másrészt az európai országok gyakorlatát. Ez nem azt jelenti, hogy szolgai módon utánoznunk kéne bármelyik országot, de oda kell figyelni rájuk. Sajnos – és ezt a közelmúlt történései bizonyítják – Magyarország az egyike azoknak az európai országoknak, ahol a legkönnyebb az alkotmányt megváltoztatni, ugyanis egyetlen feltétel van, a minősített többség.

Ami a rendszerváltó Magyarországon erős korlátnak tűnt. És most sem tűnik gyengének…

Hát, a demokratikus országok túlnyomó többsége inkább két-három akadályt állít, amit a szakmai zsargonban úgy mondunk, kétparlamentes alkotmányozást folytat. Magyarán: egy parlament nem módosíthatja az alkotmányt, hanem két egymást követő parlamentnek kell rábólintania. Emögött az a megfontolás húzódik meg, hogy az alkotmány nem a hatalomban lévők alkotmánya, hanem az egész népé, ezért a minél szélesebb támogatói bázis biztosítására kell törkedni. Hiszen ciklusonként megváltozhat az állampolgárok pártpreferenciája.

A svéd modellben például a parlament elfogad egy az alkotmány módosításáról szóló törvényt, amit szépen betesznek a fridzsiderbe. Ha az elfogadástól számított 15 napon belül a képviselők egytizede kezdeményezi, s a kezdeményezést a képviselők egyharmada támogatja, akkor népszavazásra bocsátják. A svédek takarékos emberek, így a szavazás a választások napján történik. Ha egyetértenek, akkor a módosítást új parlament elé viszik, s ott szavaznak róla – viszont ha a nép nem szavazza meg, akkor be se viszik a törvényhozás elé.

Ez azt jelenti, ha a svéd modellt követnénk, akkor az új alkotmányról csaknem négy év múlva szavaznánk?

Pontosan. De önnek jobban fog tetszeni a dán modell. Abban az alkotmánymódosítás benyújtásával egy időben a parlamentnek föl kell oszlatnia magát, s új, előrehozott választásokat írnak ki.

Tehát a hatalmamról való lemondás árán is fontos nekem az új alkotmány.

Igen. Sőt, ha a második dán parlament is megszavazza, akkor sincs még módosítás, előbb hat hónapon belül megerősítő népszavazásra kell bocsátani az alaptörvényt. És ha a dánoknak nem tetszik, akkor egyáltalán nincs módosítás. Így akarják elkerülni, hogy a kellő átgondolás nélkül kerüljön sor alkotmánymódosításra.

Szerintünk viszont elég bölcs a nép, hogy jó vezetőket válasszon, akik hirtelen alkotmányozni is tudnak.

Hallottam már olyan véleményeket is, hogy nincs szükség népszavazásra, mert „mi vagyunk a nép választott küldöttei”. Én ezzel nem nagyon tudok egyetérteni, tudniillik ez tipikusan egy bolsevik felfogás. A bolsevikoknál volt az, hogy a népre komoly dolgokat nem lehet bízni, mert a nép még nem nőtt fel, „mi vagyunk itt felfegyverkezve a marxizmus-leninizmus tudományával, mi tudjuk, hogy mi jó a népnek, ha a nép másképp gondolja, akkor a nép téved”. Én nem szeretném, ha visszakanyarodnánk a bolsevik időkhöz és néhány száz ember úgy gondolná, hogy felhatalmazást kapott bármire a néptől. Parttalan felhatalmazás sehol sincs.

A szavazati arányok lehetőséget biztosítottak a felhatalmazás értelmezésére.

De ha a nép jelentős része saját maga akar dönteni egy kérdésben, akkor bizonyos feltételek mellett kötelező a népszavazás kiírása. Nem lehet azt mondani, hogy mi vagyunk a választott küldöttek, minket senki nem kötelezhet semmire, négy évre kaptuk a mandátumunkat… .Van egy fenntartása a népnek, visszaveheti azt a biankó csekket, amit négy évre kiosztott a parlamenti képviselőknek. Sokminden csacskaság röpköd most a levegőben.

Mint például a Szent Korona-tan felélesztése?

A Szent Korona-tan évszázadok alatt formálódott, de létezésében teljes mértékben összekapcsolódott a királyság intézményében. Werbőczy Hármaskönyve (1514- a szerk.) a korabeli viszonyok szokásjogát ültette át a magyar közjogba. Ő még ott tartott, hogy amikor a magyar nép a kereszténységet és a katolikus hitet választotta, akkor tulajdonképpen ráruházta a hatalmat a királyra – mindenféle tekintetben. Az idő múlásával változott a Szent Korona-tan is, mert eredetileg a korona testét csak a nemesek alkották. 1848 óta mindenki, aki Magyarországon választópolgár, tagjává vált. 1907-ben Kmetty Károly professzor már azt írta, tudja, akiről utcát is neveztek el a hatodik kerületben, szóval nem akárki, hogy a Szent Korona az egyetlen szuverén, sem a király, sem a parlament egymagában nem jogosult a hatalomgyakorlásra, csak a kettő együttesen.

Még mindig ott tartunk, hogy a Szent Korona-tan összefonódik a királysággal, s lehet, hogy az én értesüléseim hiányosak, de a rendszerváltáskor a magyar nép a köztársaságot választotta, s nincs tudmásom arról, hogy bárki meg akarná koronáztatni magát. Bár ezt fenntartásokkal mondom, mert mostanában sokminden előfordulhat.

Látványos felzúdulást – többek között – a preambulum vált ki.

Nincs is akadálya annak, hogy a preambulum megemlékezzék róla, évszázadokon keresztül ez érvényesült, és nagyon fontos eszméje volt a magyar közjognak. De elszállt fölötte az idő. Többek között ilyen tételek is voltak a Szent Korona-tanban, hogy minden földterület a királyé. Lehet, hogy önző pasasnak fog tartani, de az én lakásomat ne vegye el tőlem senki.

Bár volt hasonlóra példa a történelem folyamán.

Persze, megtörtént. De sosem volt jó vége. Igaz, az angoloknál létezik egy ilyen elv, hogy minden a királyé, de senki nem veszi komolyan. Ráadásul az Egyesült Királyság már azzal is egyedül áll, hogy nem kartális az alkotmánya. Megértem az angolokat, akik foggal-körömmel ragaszkodnak a hagyományaikhoz, de nekünk miért kellene ilyeneket kitalálni? Miközben egyébként az angolok is változnak, átalakították lassan a Lordok Házának összetételét például, de úgy, hogy figyeltek rá, ne súlytalanítsák el a testületet.

Ami nem kifejezetten mondható el a magyar köztársasági elnöki posztról.

Olvastam olyasmit, hogy meg kell növelni a miniszterelnök hatáskörét. Ha nem szigorúan jogi, hanem szociológiai értelemben vizsgáljuk, a miniszterelnök nem csupán a végrehajtó hatalom első embere, hanem kezében tartja a törvényalkotást is. Abból eredően, hogy tipikusan a mindenkori kormány mögé felsorakozik a parlamenti többség, s a törvényjavaslatok 95 százalékát a kormány nyújtja be.

Ami most másként működik.

Általában van így, nem a pillanatnyi helyzetben. S most elindult egy olyan folyamat, hogy a többi hatalmi ághoz is hozzá kéne nyúlni (Kilényi professzor a három klasszikus hatalmi ágon túl három hatalmi tényezőt is megkülönböztet: az ügyészséget, az alkotmánybíróságot és a köztársasági elnöki pozíciót – a szerk.), ami már nem tetszik nekem, mert túlhatalmat biztosítana.

Ebben működhetne szabályozóként, fékként a köztársasági elnök.

Igen, ami szerintem önálló hatalmi tényező, pártok fölött álló sui generis intézmény. Az elmúlt napokban olvastam olyan véleményt (Boross Péter, volt miniszterelnök tollából – a szerk.), hogy a miniszterelnök jogköreitnek növelése mellett a köztársasági elnöknek csak reprezentatív feladatokat kell adni – s ennek megfelelő személyeket kell választani erre a poszra, Schmitt Pál államfő ez alapján telitalálat, idézem, „magas, fess, jóképű ember”. Ha ezt komolyan vesszük, akkor legközelebb a parkett-táncosok közül kell kiválasztani az államfő személyét, mert azok ragyogóan táncolnak, tudnak öltözködni és fessek. Itt valami óriási tévedés van. A köztársasági elnök nem azért köztársasági elnök mert egy kedves szépfiú.

A jelenlegi köztársasági elnök viszont gyorsan leszögezte, hogy inkább szépfiú kíván lenni.

Igen. Mikor azt mondta az első időkben, hogy nem kíván a törvényhozás kerékkötője lenni, hanem inkább motorja, talán senki nem szólt még neki, hogy egyiket sem mondhatja. Nem mondhatja, hogy nem fogok az alkotmánybírósághoz fordulni, nem fogok visszaadni elfogadott törvényeket a parlamentnek.

Hiszen ezzel azt jelenti ki, hogy nem teljesíti a rábízott feladatot.

Pontosan. A köztársasági elnök kutya kötelessége megvizsgálni az elfogadott törvényeket, s ha alkotmánysértésre utaló gyanúja van, akkor előzetes normakontrollt kérni az alkotmánybíróságtól. Ha pedig nem alkotmánysértést vél felfedezni, hanem marhaságot, vagy olyasmit, ami káros az ország nemzetközi megítélésére, akkor érvei kifejtésével vissza kell küldenie a parlamentnek. Még jóformán meg sem melegedett a köztársasági elnöki szék, s máris kijelentette, hogy én ezeket nem akarom csinálni… A másik probléma, ami ebből a javaslatból adódik, hogy arra kárhoztatná az államfőt, hogy minden nap lemenjen a Kossuth térre, s egy szőke hajú kisfiút megsimogasson, vagy esetleg vidéki településeken vágja el a nemzeti színű szalagot az óvodák felavatásán.

Az alkotmányozásnál nincs nagyobb bűn, mint amikor egy személy testére szabják, vagy egy éppen fennálló történelmi szituációhoz igazítják az alaptörvényt.

Hacsak nem éppen az a cél, hogy kőbe véssék a személyt – vagy a történelmi szituációt.

Miután 1989-ben mindkét gödörbe beleléptünk, szinte lehetetlenné vált a módosítás. A köztársasági elnöknek - s a posztot Pozsgay Imrére szabták – megadták ugyan a parlament feloszlatásának jogát, de olyan feltételekkel, amelyek az elmúlt 20 évben nem álltak elő, s merem állítani, ha ezer évig fennálna az államszervezet, akkor se következnének be. Szélesíteném a köztársasági elnök jogkörét – éppen e tekintetben például. És szűkíteném az organikus törvények számát. De olyannyira nem tudtak a pártok megállapodni semmiben, hogy még most is az 1987-es jogalkotási törvény van hatályban, amikor még az a fő kérdés, hogy a Népköztársaság Elnöki Tanácsának korábban parttalan, Országgyűlést helyettesítő jogkörét hogyan lehet korlátok közé szorítani. Kérdezem magát: hol van már az Elnöki Tanács?

Módosításra tehát szükség van.

Nagyonis. Az amerikánusok verik a mellüket, hogy nekik 200 éves alkotmányuk van, amit alig módosítottak, csak azt felejtik el hozzátenni, hogy az övék „kétfedeles”, tehát szövetségi szinten azonos, de tagállami szinten más-más. Persze a kettő nem ütközhet, de van olyan tagállam, ahol hétszer módosították az alaptörvényt. Amerika éppen azért Jani az alkotmányozásban, mert össze tudja egyeztetni a stabilitást a megváltozott gazdasági-társadalmi helyzetekhez való viszonylag gyors reagálással. Abban bizonyos vagyok, hogy nem szabad a pillanatnyi helyzet számára alkotmányozni, hanem gondolni kell a következő időszakra, hogy az alkotmány ne csak a következő néhány évre szóljon.
ATV