A nemzetek Európájának feltámasztása

 Mi magyarok már láttunk ilyet, mi már egyszer megcsináltuk. Európa is képes lesz rá.

2024. november 05. 15:10

Szájer József

Látószög Blog

„»A rosszul gombolt mellényt újra kell gombolni!«

Deák Ferenc

A nagyokra mindig érdemes odafigyelni, mert a mai cselekedetekhez a történelemből lehet a legtöbbet tanulni. A nagyok és a történelem. Milyen bénító kilátások! – mondhatja a mai újdonsült, tudatlanságára büszke divatember, aki senki másnak nem hisz el semmit, csak saját aznapi önmagának. Vagy még annak sem... Aki viszont gondolkodik, az nem talál a múlt és a nagyok példáinál jobb kiindulási pontot. Akik ezt – mint annyian manapság – elfelejtik, vagy szándékosan eldobják, azt hagyják ki a számításból, ami az emberi lét legfontosabbika, ami megkülönböztet minket más élőlényektől.

De Gaulle francia elnök nélkül a mai Franciaország nehezen elképzelhető. Ő kétségtelenül nagy volt, a történelmi személyiség minden tulajdonságával rendelkezett. A nagyságot ma más mércével mérjük, mint egykoron, de egy ponton biztosan egyezik a korabeli és a mai megítélés: biztosan „megosztó” volt, biztosan sokan gyűlölték. Valamit tehát nagyon jól csinált – tesszük hozzá, a politika viharait ismerők. Új köztársaságot, új Franciaországot – és tegyük hozzá, új Európát – hozott létre. Sokat tévedett, sokszor változtatott, sokat próbálkozott és sok minden nem jött be neki, amit szeretett volna. De a nagyok akkor is képesek tanítani bennünket, amikor nem úgy állnak össze a dolgok, ahogy azt eltervezték, amikor a történelem másképp alakult, mint szerették volna.

Amikor valaki egy vállalkozásba belefog, jó, ha előre felméri a jelen és a jövő lehetőségeit és ehhez először a múltból lehet és kell megtanulni, amit lehet – korlátokat, esélyeket, váratlan kombinációkat, akaratokat és nehézkedéseket, hogy aztán alkalmazni lehessen a tanulságokat az új helyzetekre.

De Gaulle híres Európa-programja, a Fouchet-terv – két variációban – 1961-ben és 1962-ben született, akkor, amikor a háború közvetlen emléke még csak elhalványulóban volt, de az európai nemzetek közeledése – ma integrációnak hívjuk – már megtette az első, döntő lépéseit, sőt, már sikereket is tudott felmutatni. Adenauer és De Gaulle személyes kémiájának táptalaján, Robert Schuman gazdaságra koncentráló megbékélési projektje épp lendületet adott a kontinens országainak. Pontosítok: azoknak az országoknak, amelyeket Sztálin és a Nyugat közötti, Európa majd’ fél évszázados felosztását hozó cinikus paktum szerencsésebb földrajzi oldalán találták magukat. Ne felejtsük, Ausztria pár évvel korábban kislisszolt még a börtönből – ő az ajtón ment ki –, ez a magyaroknak már a rácsot áttörve sem sikerült, újra ránk zárták a kaput.

Az európai integráció, az Európai Unió előtörténete tele volt nagyívű elképzelésekkel, a háborúkat örökre felszámolni célzó ötletekkel, a szűk, nemzeti önzés megvetésével, a tartós békés együttélés feltételeit mégis egy földhözragadt program, az intenzív kereskedelem és az alap-nyersanyagokkal, a szénnel, az acéllal való közös gazdálkodás teremtette meg. Ehhez nem volt szükség az európai egyesült államokról szóló, akkor még meredeken utópisztikusan szóló tervekre, nem is ijesztgették a derék német, francia vagy hollandi polgárokat ilyesmivel – vagy csak csendben beszéltek róla, nehogy a füstös szobákban, íróasztalok mellett kigondolt fantazmagóriák idő előtt megzavarják a társadalmi nyugalmat. Egyedül Churchill szólt nyíltan az Európai Egyesült Államokról, de hogy azt szigorúan metaforikusan értette, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy ő brit volt és a britek soha nem állították, hogy ők ennek a közös álomnak (államnak) valaha részesei kívánnak lenni. Aztán a még józan, a kevésbé ambiciózus közösségbe ugyan beléptek, de aztán fékeztek mindent, ami az integrációt a föderalizmus irányába vitte, majd belefáradtak és kiléptek…

Európa újdonsült, a huszadik század totalitárius birodalmi törekvéseinek kudarcára adott, nemzeti alapokra építkező egyesítése évtizedeken keresztül sikeres program volt.

A múlt, a letűnt század szörnyű háborúi után keretet biztosított az európai nemzetek békés és mindenki számára előnyös együttműködésére. Az Európai Unió elődje a birodalmi logikával szemben az egyenrangúságra, egymás kölcsönös tiszteletére, az önkéntességre és az őt alkotó tagokra, a nemzetekre épített, ezért is tudott sikereket elérni.

Ha visszanézünk a mából 1961–1962 fontos mérföldkőnek látszik. Fouchet követ, majd miniszter terve a vezetők asztalára került, azonban egyik variánsa sem volt képes meggyőzni a már működő gazdasági közösségbe tömörült országok vezetőit a maga igazáról. A terv előzménye, hogy a francia vezetésnek a közösség intézményeinek működését látván egy ideje nőttek az aggodalmai amiatt, hogy utóbbiak a tagok fölé kerekednek, úgy érezték, hogy a cselekvési szabadságukat korlátozzák. Aggasztotta őket például a közös bíróság túl ambiciózus magatartása. Hogy nem volt alaptalan a félelem, azt később, 1964-ben fényesen igazolták, amikor mérföldkőnek tekinthető ítéletben hirdették ki a közösségi jog – és saját értelmezésük – elsőbbségét a tagországok joga fölött. Ezt az elvet azóta is vitatják. Magyarország sem fogadta el soha.

A Fouchet-terv meg kívánta zabolázni a már akkor is hatalmi túlzásokba eső, ilyen hajlamait nem titkoló közös intézményeket. A tervezet szerint a legfőbb döntési jogok a tagországokból álló testületnél lettek volna, és a végrehajtó szerv hatásköreit jelentősen korlátozták volna. A Közösség vezető és fő döntő testületében a tagországok kormányai rendelkeztek volna képviselettel, a határozatokat egyhangúan hozták volna, minden országnak, minden ügyben vétójoga lett volna, ami biztosíthatta, hogy csak olyan döntések születnek, amiben mindenki egyetért. Közös Európa, közös döntésekre alapítva, nem pedig a tagjai ellenében. Az utóbbi elképzelés akkoriban nem volt még olyan radikális, mint manapság, hiszen a Tanácsban elfogadott döntések túlnyomó része a hatályos szabályok szerint egyhangúsághoz volt kötve. Ma, hatvanöt évvel később az Európai Egyesült Államok felé szinte akadály nélkül masírozó terveket dédelgetőknek már csak néhány – leginkább kül-és biztonságpolitikai – kérdést, nemzeti szuverenitás-maradványt kell eltávolítaniuk az útból, hogy – az egykor még joggal utópisztikusnak és abszurdnak mondható – céljaikat elérjék. Azóta sok víz lefolyt a Rajnán, a Szajnán…

A múltra visszaszórt aktuális vádak szerint De Gaulle terve Európa-ellenes volt, mert felszámolta volna a közösség önálló intézményeit. Ez a vád hazug, azt próbálja még utólag is bizonygatni, hogy nem lehetséges olyan Európa-program, amelynek ne a nemzeti szuverenitás tagadása lenne a lényege – ma ugyanis már jó ideje az a divat Brüsszelben. Eszerint mindenki, aki nem a ma uralkodó föderalista irányt támogatja: Európa-ellenes. A mai nemzetek Európája koncepciót követő pártokat megvádolják, hogy fel akarják számolni az Uniót, de legalábbis ki akarják léptetni onnan a saját országukat, ami hazugság.

A föderalista irány akkor – De Gaulle elnök nagyszabású, a nemzeti szuverenitást és az európai integrációt egyszerre megőrizni képes tervével szemben – fontos győzelmet aratott, az integráció mehetett tovább a megkezdett úton, a Közösséget alapító szerződést és a haladási irányt nem változtatták meg, rövid vita után átléptek a francia terven, de még sokáig az abban foglalt elveket betartva működtek. Azóta is ez a legjelentősebb hivatalos program, ami a nemzeti szuverenitásra alapozott, közös Európáról megszületett. Azóta az unió jövőjére vonatkozó, kidolgozott elképzelések már mind a föderalista irányt és az egyre szorosabb unió (ever closer union) elvét követték (kezdetben csak óvatosan és megfontoltan, túlzásoktól mentesen). Számottevő, politikai háttérrel bíró, alternatív Európa-program azóta sem keletkezett, nem engedték, hogy a tárgyalóasztalokig olyan még egyszer eljusson. Akkor arasznyira voltak egy szuverenitásra alapított Európától, de ma már messze vagyunk attól, a történelmi esély akkor hosszú időre elszaladt.

De Gaulle – ha nem is sikerült neki változtatni az európai irányon – a maga nemzeti meggyőződésével ott áll a történelem egyik fontos válaszútjánál és az akkori iránymutatása ma is látszik, ma is üzen.

A közös Európa eredeti kiinduló alapelve az volt, hogy a nemzeteknek a béke garantálására azokon a területeken kell építeni az európai közösséget, ahol az együttes cselekvés többletet hoz a nemzeteknek, hogy a tagországok akkor kölcsönözik szuverenitásuk egy részét a közösbe, ha azzal mindenki jobban jár. A tagok jóhiszeműen, kompromisszumról kompromisszumra haladva egyre többet tettek be oda a közös haszon reményében. Az európai építkezés projektje azonban mára a hasznos és közös előnyök érdekében való közös cselekvésből hatalmi mestertervvé torzult. Brüsszel ma a nemzeteket ellenfélnek tekinti, központi hatalmi, bürokratikus és birodalmi törekvéseket szolgál, nem tiszteli a nemzeti szuverenitást, a tagok büntetését, sorba állítását tekinti hivatásának. Az uniós intézmények egyre mohóbban ragaszkodnak a megszerzett – formálisan nekik a tagoktól soha át nem adott – befolyásukhoz és még többet követelnek.

Ha azt mondjuk, hogy Európa ma válságban van, annak egyik legfőbb oka, hogy az Európai Unió ma nem demokratikus.

Ezen a ponton élesen kiütközik a közös európai építkezés egyik legjelentősebb hibája: Európa polgárait, a tagországok választóit kihagyták a folyamatból. A mai Unió nem a polgárok jóváhagyásával jött létre, hanem hatalmi alkuk eredményeképpen. Az Európai Unió azért jutott a mostani válságos helyzetébe, mert az európai projekt hátat fordított az őt alkotó legfontosabb összetevőjének, saját polgárai akaratának, az őt létrehozó legfontosabb európai vívmánynak, egy több ezer esztendős hagyománynak, a demokráciának és a szabadságnak. Az európai nemzetek ma azért nem tudnak hatékonyan szembeszállni Brüsszel és egyes nagy befolyású tagok uniót birodalommá alakítani akaró, egyneműsítő, központosító, a nemzeteket elnyomó törekvéseinek, mert a közösség nem demokratikusan épül fel, nem a kötött és korlátozott tagállami felhatalmazás elve szerint működik, hanem saját önálló hatalomra, osztatlan szuverenitásra tör.

Az Unió az elmúlt majd’ másfél évtized egymást követő, egyre pusztítóbb válsághullámaira azért nem tudott megfelelő válaszokat adni, mert elszakadt az emberektől, mert hamis, a világot végletesen leegyszerűsítő ideológiák, kiskáték és a mögöttük rejtőző féktelen hatalmi ambíciók szorongatják. Elveszítette realitásérzékét, a problémák megoldása helyett haszontalan, polkorrekt, utópista, ideológiai vitákkal múlatja az időt.

Ma Európában küzdelem zajlik. Ez a harc, ez a szellemi és hatalmi viadal egyrészt a föderalisták, másrészt a szuverenisták, egyrészt a demokraták, másrészt az autokraták, egyrészt a demokrácia, másrészt a diktatúra, egyrészt a politikai felelősséget és átláthatóságot vállalók, másrészt az azt elmosni törekvők küzdelme. A józan többség közös Európát akar, de nemet mond az Európai Birodalomra. Európa akkor lesz újra nagy, ha visszaszerzi a szabadságát és a hitét legfontosabb saját alkotásában, legértékesebb közösségi vívmányában a demokráciában, mert birodalomban nincs demokrácia.

A Fouchet-tervet egykori formájában ma már nem lehet újraéleszteni, akárcsak a tanácsi döntések egykori egyhangúságához való visszatérés is szinte képtelenség volna. De az unió másfél évtizede permanens válságban van és még mindig nem látja a kiutat, mert továbbra is a régi föderalista – folyton több Európát akaró – megoldásokkal próbálkozik. Itt az ideje, hogy a vezetők elgondolkodjanak az évtizedekkel ezelőtt félrelökött De Gaulle-féle alternatíván. Az Európai Unió kinőtte eddigi működési kereteit. Az alapító Szerződések formális módosításai nélküli lopakodó hatalomhalmozása durva árulás az alapját képező jogállamiság elvével szemben.

Van egy magyar bölcsesség, Deák Ferenchez fűződik: »A rosszul gombolt mellényt újra kell gombolni!«

Európát egykori alapítóinak és mai alkotóinak a szuverén nemzetállamoknak újra kell gondolniuk a csúcstól a talapzatig. Ennek a kiinduló pontja – a Fouchet-terv szellemében –, hogy az unió minden közös intézményének valamennyi papíron vagy valóságban létező hatáskörét vizsgálat alá kell venni. Két egyszerű tesztet kell alkalmazni: van-e szükség európai felhatalmazásra ahhoz, hogy az adott feladatot el lehessen látni? – ez az észszerűség tesztje; a másik, hogy kívánják-e az egyes európai tagországok az adott kérdést az európai szintű döntéshozatalba (újra vagy újonnan) betenni, vagy sem? – ez az akarat tesztje. Ezekre a kérdésekre adott igen válaszokból épülne föl az új szabad, demokratikus, közös Európa. Lehet, sőt biztos, hogy az Uniónak a mainál kisebb hatalmú és létszámú közös szervei és erősebb tagországai lennének, de az biztos, hogy erős uniót csak erős tagok talapzatán lehet építeni. A módszert – nevezzük Fouchet-kódnak! – a nulla bázisú költségvetési tervezésből ismerjük, alkalmazásával olyan Európát, olyan uniót lehetne létrehozni, amelynek ideológiája, közös intézményei nem a saját tagországainak az ellenségei, hanem azok kiszolgálói. Nagyot tévednek a föderalisták, amikor minden eddigi hibás döntésüket úgy akarják kijavítani, hogy még több Európát követelnek, mert igenis lehetséges, amit a föderalisták Fouchet óta megállás nélkül tagadnak: a nemzeti alapú közös Európa.

Ez eddig csak elmélet, de tegyük fel az egyszerű kérdést, hogy az Unió vezetői miért változtatnának, ha a sorozatos válságok, kudarcok ellenére sem rendült meg az önbizalmuk? Mi késztetné őket a változtatásra most, ha a józan belátás eddig nem volt rájuk jellemző?

Csakis az erő. A demokrácia és a szabadság ereje. Az európai polgárok szavazatai.

A helyzet ma különbözik a korábbiaktól, mert Európa politikai térképén a gondolat mellett már szervezett politikai formában is megjelent az erő, amely a szuverén tagokra épülő Európa programját el tudja készíteni és képes az Uniót átformálni.

Ez az új erő az Európai Patrióták. Hosszú út vezet még a Bécsben kiadott alapító Kiáltványtól a nemzeti szuverenitás alapú unióig, de az első, döntő lépést megtették: először van reális politikai alternatíva a főáramú föderalista iránnyal szemben európai szinten. A Patrióták frakciójának megalakítása történelmi jelentőségű fordulat, mert az Európai Unió politikatörténetében először nyílik lehetőség arra, hogy az Európai Parlamentben – és onnan kiindulva az egész Unióban – a többségi elvű parlamenti rendszerekre jellemző, kétpólusú szerkezet alakuljon ki. Valódi politikai vitára és valódi, választói bázisú hatalomváltásra nyílik esély. Ez az Unió eddig mozdíthatatlannak látszó politikai és legitimációs hatalmi rendszerét gyökeresen felforgathatja. A rövid távú (a jelenlegi rendszer felforgatása) és a hosszú távú (európai hatalomváltás) teendőket a most megindult politikai változás világosan kijelöli.

Az eddigi széttöredezett, átláthatatlan és belterjes EP-pártpolitika helyett világos elrendezésű, egyszerű, érthető, jól látható konfliktusok és társadalomfilozófiai koncepciók, egy közös terv programja mentén szerveződő ellenzék és a jelenlegi hatalom szembenállása alakulhat ki. Ennek látványos jelei már meg is jelentek az Orbán Viktorral folytatott október eleji európai parlamenti vitában. Ez világossá teszi az egyes pártcsoportok által képviselt alternatívákat. Ez már az Európai Parlamentbe képviselőket választó polgárok figyelmére méltó, de eddig ezt az EP-ben uralkodó, az intézmény jellegéből jövő strukturális viszonyok elfedtek: átláthatatlan, nagy számú, egymással viaskodó, belső fegyelem nélküli frakció, a balos dominanciájú tagállami és európai média töredezett és korlátozott nyilvánossága volt rá jellemző, amely kizárólag a neki tetsző és magának hasznosítható irányokat hangosította föl és manipulált. Az EP-ben folyó viták követhetetlenek és értelmetlenek voltak a kívülállók számára – a rendszer természete szerint ebben a folyamatban a választópolgároknak nem osztottak lapot. Nem sokan akarták persze belül sem, hogy kívülről is látható legyen, ki mit akar és mit tesz. Az EP erősen individualista képviselői rendszere, az európai pártok fejletlensége, változékonysága miatt az Unió a legkönnyebben kívülről befolyásolható uniós intézményévé vált. A Parlament jogainak folyamatos bővülése alapján megnövekedő hatalma miatt a fontosabb gazdasági, külpolitikai és NGO-lobbik is rácsatlakoztatták befolyásszerző működési módjukat az EP-re is (így vált – nem mellékesen – az EP az Unión belüli korrupció melegágyává). Nem véletlen, hogy a világszerte a puha társadalmi és kormányzati rendszerekbe való beszivárgásra és élősködő manipulálásukra specializált Soros-hálózat is fokozódó mértékben az EP-re helyezte át hangsúlyait, amit kiválóan demonstrál a néhány éve napvilágra került Soros lobbi-lista, amely száznál több EP-képviselő nevét sorolta föl, mint a hálózat szövetségesét.

Ez a monolit parlamenti rendszer most megváltozik.

Az új frakció megalakulása önmagában is sokkolta az uniós hatalompártot, a baloldaltól az EPP-ig húzódó konglomerátumot, ők már hosszú ideje a változatlanságba és a kényelmes kihívók, komolyan veendő kritika nélkül operáló rendszer haszonélvezői voltak. A hatalompárt eddig a háttérben, egymással folyamatosan háttérmegállapodásokat kötve működtette az Uniót. Most megértették ők is, hogy kihívójuk támadt és hatalmuk megőrzéséhez ezután nem lesz már elegendő Orbán Viktor és Magyarország elszigetelése, kiszorítása, mert az európai nemzeti változást követelő erők minden országban megerősödtek és ezt uniós intézményi, politikai szinten is megjelenítik, a harmadik legnagyobb frakciót állították ki. A baloldalra »Európa-pártinak« hívott alapon (én az európizmus ideológiájának nevezem ezt) hosszú évek óta rácsatlakozó Európai Néppárt is azonnal fölvette első számú politikai ellenségének az új alakulatot – ahogy ők mondják – »Orbán Viktor frakcióját«, és ők, valamint a médiájuk teljes erővel folytatják a magyar miniszterelnök démonizálását: az európai nyilvánosságban ördögként festik le, riogatnak vele, rágalmaznak, hogy a patrióta pártokat megosszák. Aki bírta gyomorral, tanúja is lehetett mindennek a strasbourgi vita során.

A két tábor – a jelenlegi főirányt képviselő, kincstári hatalompárt erői, illetve a kihívójuk – fő politikai tételei és a köztük levő konfliktusok már az előzményekből is láthatók. A nagy témák adottak: a bevándorlás, határvédelem, közbiztonság, béke, nemzeti szuverenitás. Ehhez kapcsolódnak a további vitatételek, mint az agrárium és az egyre több túlzásba eső zöld ideológia ütközése, az európai iparpolitika, szabadkereskedelem vagy piacvédelem ügye. A józan ész, a hagyományok, a keresztény örökség tisztelete, a polgárok érdeke újra utat találhat az európai politikába.

Szinte valamennyi konfliktus közepében ott vagyunk mi, magyarok is, hiszen nálunk a valódi európai alternatívát képviselő kormányzó párt már lassan másfél évtizede van egyfolytában döntési pozícióban; számos, kísérletinek indult, ma másoknak például szolgáló, a főirány által erőltetettől eltérő politikát valósított meg, jó részben olyanokat, amelyekről az uralkodó európai liberális irány minden erejével azt állította, hogy nem lehetségesek. Emlékszünk az untig ismételt jelszóra, hogy a bevándorlást nem lehet határkerítéssel megállítani? A magyar példák a valóság erejével cáfolják az ideológiai korlátjaik és kényszereik miatt tehetetlenné és az új kihívásokra továbbra is régi, kudarcot vallott megoldásokat erőltetők kiskátéit.

Magyarország pont a trendfordító képessége miatt vált veszélyessé a jelenlegi rendszer központjai számára. Ez a program a nemzet erejét, a józan ész és a változtatás hatalmát szegezi szembe a megmerevedett, életidegen, ma már a status quo védelmezésére is alig képes kincstári birodalmi ideológiával.

Az új frakció megalakulásával a korábban Magyarországon már másfél évtizede létrejött új polgári, nemzeti, kereszténydemokrata többség uniós szintű pártpolitikai fundamentuma teremtődött meg. A gondolat mellé odaáll tehát az erő. Európában most tartunk ott, ahol Magyarországon 1996-ban voltunk. Mi magyarok már láttunk ilyet, mi már egyszer megcsináltuk. Európa is képes lesz rá. A jövő európai politikája azon múlik, hogy mennyire tudnak majd élni a most megnyílt hallatlan lehetőséggel.

De Gaulle utat mutat. Ő olyan Európát akart, amivel mi is jól kijöttünk volna. Most azonban még nála is erősebbnek és okosabbnak kell lenni, de ehhez a programhoz meg lehet szerezni a választók támogatását. Meg kell ezt alkotni, aztán föl kell gyűrni az ingujjat és neki kell látni megvalósítani a XXI. század Fouchet-tervét! Európa Főnix programját!”

https://mandiner.hu/kulfold/2024/11/a-nemzetek-europajanak-feltamasztasa