Odadörgölt egyet a hazaáruló lengyeleknek a helyi Alkotmánybíróság Marad a régi államügyész a helyén

 MH/MTI

Sérti Lengyelországban az alaptörvényt, hogy Adam Bodnar igazságügyi miniszter és főügyész januárban felmentette posztjáról Dariusz Barskit, az előző kormány idején kinevezett államügyészt – döntött pénteken a varsói alkotmánybíróság.

A taláros testület ötfős összetételben döntött, a végzést a jelen lévő bírák többsége támogatta – közölték az alkotmánybíróság honlapján. Dariusz Barski januárban nyújtott be alkotmánybírósági panaszt leváltása miatt. Adam Bodnar akkor arra hivatkozva mentette fel, hogy Zbigniew Ziobro, az előző kormány igazságügyi minisztere 2022-ban szabálytalanul nevezte ki Barskit a tisztségre.

Az alkotmánybíróság pénteki döntése szerint Bodnar januárban a vonatkozó törvény hibás értelmezése alapján intézkedett. Ezáltal korlátozta Barski alkotmányos jogát a közszolgálati tisztség betöltéséhez – állapították meg. Barski megbízatását továbbra is hatályosnak találta szeptemberben a lengyel legfelsőbb bíróság illetékes kamarája is. Andrzej Duda lengyel elnök többször minősítette jogsértőnek Barski leváltását. A lengyel kormánypárti politikusok nem tekintik érvényesnek az alkotmánybírósági végzéseket, és a kormányfői hivatal illetékes osztálya nem teszi közzé őket a jogi közlönyben.

A kormánykoalíció a taláros testület átalakítását tervezi. Az ezt célzó, a parlamentben szeptember közepén megszavazott két törvényt azonban Andrzej Duda nem írta alá, hanem október elején előzetes alkotmánybírósági normakontrollra küldte.

A kormánytöbbség kétségbe vonja az előző, a Jog és Igazságosság által vezetett kormány által kinevezett legfelsőbb bírósági tagok státuszát is. Adam Bodnar pénteken, Didier Reynders uniós igazságügyi biztossal közösen tartott varsói sajtókonferencián megerősítette azt az álláspontját, miszerint az államügyész posztját jelenleg az általa márciusban kinevezett Dariusz Korneluk tölti be.

Az alkotmánybíróságról kijelentette: annak tagjai között olyanok is vannak, akiknek „nincs bírói státuszuk”. Kétségbe vonta Julia Przylebska alkotmánybírósági elnök státuszát is. Didier Reynders a témában elmondta: varsói látogatása során a Bodnar által államügyésznek kinevezett Dariusz Kornelukkal találkozik, mert az ő kinevezése „átlátható” volt, és ezt szerinte „semmilyen független, törvényes bíróság” nem vonta kétségbe. Hozzátette: „tudjuk, milyen kétségek érintik a legfelsőbb bíróság és az alkotmánybíróság összetételét”. Reményét fejezte ki, hogy „sikerül megoldani (...) az alkotmánybírósági függetlenség hiányának problémáját”.

https://www.magyarhirlap.hu/kulfold/20241122-odadorgolt-egyet-a-hazaarulo-lengyeleknek-a-helyi-alkotmanybirosag

Az új Alaptörvény-módosítás szerint a legfőbb ügyésznek nem kell ügyésznek lennie

 Sereg András

Derült égből villámcsapásként érte az Országgyűlés Igazságügyi Bizottságának tagjait, hogy egy Alaptörvény-módosítási javaslattal, valamint az Alkotmánybíróságot és az ügyészi szervezet érintő indítvánnyal bővül az ülés napirendje. A módosítási csomag a legfőbb ügyészén kívül az alkotmánybírók választási feltételein is jelentősen enyhít.

Kedd délelőtt, negyed tizenegykor derült ki, hogy változik a parlament Igazságügyi Bizottsága ülésének meghirdetett napirendje: a napirendi javaslat 4. ponttal egészült ki, méghozzá a Magyarország Alaptörvényének tizennegyedik módosítására vonatkozó javaslattal. Ehhez képest a T/9997. számú iromány benyújtási időpontja kicsit későbbre datálódik „2024-11-19 14:23”.

Nem feltétel az ügyészi múlt

Az Alaptörvény tizennegyedik módosítását Vejkey Imre, az Igazságügyi Bizottság KDNP-s elnöke jegyzi. Az előterjesztés szerint az Alaptörvény 29. cikk (4) bekezdése helyébe a következő rendelkezés lépne:

A legfőbb ügyészt a köztársasági elnök javaslatára az Országgyűlés választja kilenc évre. A legfőbb ügyész megválasztásához az országgyűlési képviselők kétharmadának szavazata szükséges.

Vagyis a mai szabályozásból kikerülne „az ügyészek közül” kitétel. Az indítvány benyújtója ezt így indokolja: „A rendszerváltoztatás óta a legfőbb ügyészi tisztséget betöltő három személyből kettő előszöri megválasztásakor nem volt ügyész, így a módosítás a hazai gyakorlathoz igazítja a szabályozást. Egyúttal a nemzetközi gyakorlathoz is, tekintettel arra, hogy számos európai országban (így Hollandiában, Lengyelországban, Dániában vagy Svédországban) a legfőbb ügyészi tisztség betöltésének nem feltétele, hogy a legfőbb ügyész ügyészi múlttal rendelkezzen. A módosítás értelmében az Országgyűlésnek lehetősége lesz arra, hogy a legfőbb ügyészt ne kizárólag az ügyészek közül választhassa.”

Ahogy erre az indoklás is utal, a rendszerváltozás utáni három legfőbb ügyész közül ketten is a civil világból érkeztek: 1990-ben Györgyi Kálmán az ELTE büntetőjogi tanszékének egyetemi docenseként lett az ügyészség vezetője, míg a Györgyit 2000-ben váltó Polt Péter korábban az ombudsman általános helyetteseként tevékenykedett.

Emellett benyújtották az ügyészek jogállásáról szóló törvény módosítását is, ami így rendezné a legfőbb ügyész esküjét:

A legfőbb ügyész a megválasztása után az Országgyűlés előtt esküt tesz. Ha a legfőbb ügyész a megválasztásakor nem áll ügyészségi szolgálati jogviszonyban, e jogviszonya az eskütételét követően a törvény erejénél fogva jön létre.

Könnyített alkotmánybíróvá válás

A Vejkey-indítvány ezenfelül törölné az alkotmánybírósági törvényből, az alkotmánybíróvá választás feltételei közül azt a kritériumot is, hogy „a meghatározott jogi szakmai gyakorlatot olyan munkakörben kell eltölteni, amely betöltésének feltétele a jogász végzettség”.

Ennek kapcsán az indítványozó kifejti:

Jelenleg számos munkakör nincs jogász végzettséghez kötve, holott a munkakör betöltője kétséget kizáróan szakmailag releváns – az alkotmánybírói hivatásra való rátermettséget is megalapozó – jogi munkát végez.

„Ezzel összhangban megállapítható – folytatódik az indoklás –, hogy az európai alkotmányok és az alkotmánybíróságról szóló törvények sem tartalmaznak olyan feltételt, hogy csak az minősül jogi gyakorlatnak, amelynek betöltésének feltétele a jogász végzettség. A tagállamok nagy többségében az alkotmánybíróvá válás feltételének szakmai szempontból kizárólag a jogi területen végzett gyakorlat ideje kerül meghatározásra, többlet feltétel nélkül, így például Szlovákiában, Romániában, Lengyelországban. Spanyolországban és Csehországban. Bizonyos esetekben előfordul az is, hogy egyáltalán nincsenek szakmai feltételek, így például Franciaország esetén az Alkotmánytanács tagjainál ilyen feltételeket az Alkotmány nem rögzít.”

Mi lehet a háttérben?

A jelenlegi legfőbb ügyészt, Polt Pétert 2019-ben választotta meg az Országgyűlés kilenc évre, így az ő megbízatása csak négy év múlva, 2028. december 14-én jár le. A vádhatóság vezetője három ciklusban (2000–2006, 2010–) immár húsz éve vezeti az ügyészséget.

Ezzel együtt az Alaptörvény tizennegyedik módosítása egyértelműen arról árulkodik, hogy a kormánypártok olyan új legfőbb ügyészt szeretnének Polt utódjául, aki nem az ügyészek közül kerülne a szervezet élére.

Emellett 2025 elején két alkotmánybírónak is lejár a 12 éves mandátuma: Salamon Lászlóé február 25-én, míg Juhász Imre elnöké április 3-án.

Így tehát két magas tisztséggel – köztük egy közjogi méltósággal – bővül a személyzeti variációs lehetőség.

A módosítási javaslat alapján az is feltételezhető, hogy ez idő szerint legalább az egyik alkotmánybíró-jelölt olyan munkakört tölt be, amely nincs jogászi végzettséghez kötve.

Egyébként valamennyi jogszabályi változás 2025. január 1-jén lépne hatályba.

A korábbi tizenhárom módosítás

Az első módosítás (2012. június 18.) beemelte az átmeneti rendelkezéseket az Alaptörvénybe, továbbá Schmitt Pál lemondása után alig két hónappal kiterjesztette a köztársasági elnök javadalmazásáról szóló törvényt a volt államfőkre is.

A második módosítás (2012. november 9.) a választói regisztráció intézményét emelte volna be az Alaptörvénybe, ezt azonban az Alkotmánybíróság a 45/2012. (XII. 29.) AB-határozatával megsemmisítette.

A harmadik módosítás (2012. december 21.) sarkalatossá tette a földtörvényt.

A negyedik módosítás (2013. március 25.) 22 cikkben módosította az Alaptörvényt. A főbb változtatások:

a családi kapcsolat alapja a házasság (férfi és nő között), illetve a szülő-gyermek viszony;

Alaptörvény-módosítások esetében az államfő csak eljárási szabálytalanságra hivatkozva kérhet felülvizsgálatot az Alkotmánybíróságtól, tartalmi kifogást nem emelhet;

csak az Országgyűlés ismerhet el vallási közösséget egyházként;

kampányidőszakban a pártok csak a közszolgálati médiában hirdethetnek, politikai reklámért a média nem kérhet pénzt;

tilos a nemzeti, etnikai, faji vagy vallási közösségek, valamint a magyar nemzet megsértése;

törvény a felsőfokú oktatásban való részesülés anyagi támogatását meghatározott időtartamú foglalkoztatásban való részvételhez, illetve vállalkozási tevékenység gyakorlásához kötheti;

jogellenessé minősíthető az életvitelszerű közterületi tartózkodás;

az Alaptörvény módosítását az Alkotmánybíróság nem vizsgálhatja tartalmi szempontból;

az OBH elnöke pereket helyezhet át egyik bíróságról a másikra;

az Alaptörvény hatálybalépése előtt meghozott alkotmánybírósági határozatok hatályukat vesztik.

Az ötödik módosítás (2013. szeptember 26.) alapján

kampányhirdetéseket nemcsak a közmédia sugározhat, hanem a kereskedelmi televíziók és rádiók is;

jogilag valamennyi vallási közösség egyháznak minősül, az Országgyűlés döntése alapján a „bevett egyházakkal” az állam együttműködhet, így adózási és egyéb kedvezményeket nyújthat nekik;

a Magyar Nemzeti Bank látja el a pénzügyi közvetítőrendszer felügyeletét;

a módosítás törölte a bírósági ügyáthelyezések lehetőségét.

A hatodik módosítás (2016. június 14.) kiegészítette a különleges jogrendre vonatkozó szabályozást a terrorveszélyhelyzet kategóriájával.

A hetedik módosítás (2018. június 18.) alapján:

az állam minden szervének kötelességévé vált az ország alkotmányos önazonosságának és keresztény kultúrájának védelme;

Magyarországra idegen népesség nem telepíthető be;

mindenkinek joga van ahhoz, hogy magán- és családi életét, otthonát, kapcsolattartását és jó hírnevét tiszteletben tartsák;

a véleménynyilvánítás szabadsága és a gyülekezési jog gyakorlása nem járhat mások magán- és családi életének, valamint otthonának sérelmével;

megtiltották az életvitelszerű közterületen tartózkodást;

bekerültek az Alaptörvénybe a közigazgatási bíróságok.

A nyolcadik módosítás (2019. december 12.) visszaállította a bíróságokra vonatkozó rendelkezéseket a hetedik módosítást megelőző állapotba.

A kilencedik módosítás (2020. december 22.) rögzítette, hogy az anya nő, az apa férfi. Meghatározták a közpénz fogalmát, és újraszabályozták a különleges jogrend eseteit.

A tizedik módosítás (2022. május 24.) lehetővé tette, hogy a kormány veszélyhelyzetet hirdessen szomszédos országban fennálló fegyveres konfliktus, háborús helyzet vagy humanitárius katasztrófa esetén is.

A tizenegyedik módosítás (2022. július 19.) deklarálta, hogy az önkormányzati választásokat az európai parlamenti képviselők választásával egyidejűleg kell megtartani. A „történelmi önazonosságra, a hagyományőrzésre és a demokrácia nemzeti karakterének erősítésére” hivatkozva a megyék nevét vármegyére változtatták.

A tizenkettedik módosítás (2023. december 12.) létrehozta a Szuverenitásvédelmi Hivatalt, megszüntette a szakszervezeteket a honvédségnél, az államot a digitális ügyek intézéséhez szükséges adatok kezelőjévé tette, továbbá rendezte a huzamos tartózkodási jogosultsággal rendelkező személy önkormányzati választásokon való részvételi jogát.

A tizenharmadik módosítás (2024. június 11.) leszögezte, hogy a köztársasági elnök az egyéni kegyelmezési jogát kiskorú személy sérelmére elkövetett szándékos bűncselekmény esetén nem gyakorolhatja.

(Borítókép: Polt Péter legfőbb ügyész 2021. december 2-án. Fotó: Soós Lajos / MTI)

https://index.hu/belfold/2024/11/19/alaptorveny-modositas-legfobb-ugyesz-alkotmanybiro-valasztas-vejley-imre-igazsagugyi-bizottsag/

Vecsei Miklós Kozma Imre temetésén: Az igazi jelenlét nyomot hagy

 Nézőpont – 2024. november 15., péntek | 16:10

Október 17-én hunyt el Kozma Imre, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat (MMSZ) alapító elnöke, a Máltai Lovagrend káplánja, a Betegápoló Irgalmasrend korábbi magyarországi vezetője. Kozma Imre atyától november 15-én, pénteken délután vettek végső búcsút a budapesti Szent István-bazilikában.

Az alábbiakban Vecsei Miklós, az MMSZ alelnöke, a diagnózis alapú felzárkózási stratégia végrehajtásáért felelős miniszterelnöki biztos temetésen elhangzott búcsúbeszédét olvashatják.

Az árvíz visszavonult, a száz éve nem látott áradás után egy hosszában kettérepedt, összeomlással fenyegető ház maradt. A ház előtt idős férfi ült a padon. Autó fékezett, egy római katolikus pap szállt ki, és odaült a férfi mellé. Az felnézett, és annyit mondott: köszönöm. A pap ezt válaszolta:

– Ezért jöttünk. Hogy segítsünk.

– Nem azt köszönöm, hogy segít, hanem azt, hogy megállt. Hogy… észrevett.

A szavak mintha elfogytak volna, de a két férfi hosszan szorította egymás kezét, míg ültek a szemerkélő esőben.

Kedves Imre atyától búcsúzó, Imre atyára emlékező közösség!

A bevezető mondatokban felvillanó pillanatfelvétel 2005 augusztusából, valahonnan Székelyudvarhely mellől való, a képen felbukkanó katolikus pap pedig Kozma Imre atya. Lovat venni indult Nyárádmagyarósra, hogy a Nyikó menti szörnyű árvíz pusztítása után reményt és lehetőséget vigyen az embereknek. Lóért ment, de ha már ott volt, templomot álmodott a maroknyi katolikus közösséggel. Két éve ebben a templomban zárta gyémántmisés hálaadó zarándoklatát.

Ha volna elég időnk, nagyon sok ilyen pillanatfelvételt tudnánk még felidézni. A képeken láthatnánk Imre atyát a zugligeti templom előtt a keletnémet menekültek körében, a romániai forradalom alatt és után útnak indított segélyszállítmányokkal, a délszláv háború éveiben Vinkovciban és Eszéken a kórházból kimenekített sebesültekkel, vagy éppen az ostromlott Vukovárt körbezáró szerb hadsereg katonái között, miközben Raseta tábornokkal a városban maradt ötezer civil evakuálásáról egyeztet. Láthatnánk a szenvedő Kárpátalján és a magára hagyott Vajdaság utcáin emberekkel beszélgetve, vagy a Szigetköz égető kérdéseiről barátokkal értekezve. De láthatnánk hajléktalan emberekkel karácsonyt ünnepelve, cigány emberek panaszait hallgatva, az irgalmasrendi kórház kórtemeiben utolsó vígaszt nyújtva és sok-sok képen idős és fogyatékos emberek körében. Láthatnánk a Szent Péter-bazilikában Benedek pápát köszöntve, vagy a Szent Márta-házban Ferenc pápával beszélgetve, vagy a Országházban kitüntetés átvétele közben. És láthatnánk távoli földrészeken, Betlehemben palesztin orvosokkal tárgyalva, Srí Lankán a cunami után, Pakisztánban a földrengés túlélői között, afrikai nyomortelepeken épített, ivóvizet szolgáltató központoknál. Mi a közös ezekben a képekben? Az, ahogyan Imre atya jelen volt az emberek között. Nem idegenként. Nem segítőként. Nem hivatásos jóemberként. Aki találkozott Imre atyával, erősebb emberként élte tovább az életét.

Mert az igazi jelenlét nyomot hagy. És ami talán még fontosabb: engedi, hogy nyomot hagyjon benne a sóvárgó világ.

Azt a fajta jelenlétet, ami az élet nehéz vagy felemelő pillanataiban egyaránt Kozma Imre atya sajátja volt, legtöbben az 1989-ben megszülető Magyar Máltai Szeretetszolgálat megjelenéséhez kötik. A történet azonban sokkal korábban kezdődött.

Imre atya 1940. június 4-én született a szigetközi Győrzámolyban. Június 4-én. Éppen 20 évvel a drámai nap után. Nemcsak a név kötelez, ez esetben a dátum is.

Imre atya egyéves korában elvesztette édesapját, így nagyapja lábainál nőtt fel, rengeteget tanulva a világ egyszerű, de örökérvényű igazságairól. És nem lehet úgy beszélni róla, hogy ne emlékeznénk meg édesanyjáról, Panni néniről, aki az alfa és az omega volt. Imre atya 1958-ban, az ’56-ot követő legsúlyosabb megtorlások idején vonult be a szemináriumba, tanárain keresztül láthatta a „földalatti egyház ragyogását”. Pappá szentelése után Dorogon lett káplán, majd rövid zugligeti kitérő után a pesti ferenceseknél építette fel a híres és a hatalom szemében félelmetes, egyetemistákból szerveződő közösségét. Büntetésből újra Zugligetbe került, immár plébánosként. Ott kereste fel őt Csilla von Boeselager asszony és az akkor még emigrációban élő magyar máltai lovagok maroknyi csapata. Ez a pillanat már a Magyar Máltai Szeretetszolgálat történetének kezdete is egyben.

Zugligetben volt egy hely, volt egy helyünk… Ahová jó volt megérkezni. Ahol a nevünkön szólítottak. Ahol nem akartak megváltoztatni, de gyorsan kiderült, hogy mennyi jó van bennünk.

Minden hibánk és bukásunk ellenére is hittek bennünk, és egy idő után már mi is magunkban és a többiekben. Számon tartottak. Mindig volt közösen elvégezhető dolgunk.

Ahogy Imre atya sokszor mondta: teltek az éveink, nem csak múltak. Nem volt módszere. Jelen volt. A jelenlétnek nincs módszertana. És igen: nyomot hagyott…

Aki volt olyan szerencsés, hogy Imre atya hittanóráira járhatott, három – sokszor idézett –alapvető leckét biztosan elsajátított. Az első, hogy a kereszténység nem elmélet, hanem gyakorlat. A második, hogy a szeretet sok bűnt eltakar. A harmadik pedig úgy szólt, hogy kockázatvállalás nélkül nincs élet.

A kereszténység nem elmélet, hanem gyakorlat.

Az első lecke azt jelentette, hogy Imre atyához nem lehetett „csak úgy” hittanra járni, hanem mindenkinek nagyon konkrét karitatív feladatot kellett vállalnia. És mi jártunk a mozgássérültekhez, az elfekvőkbe, nagycsaládok gyerekeire vigyáztunk, vagy ruhát válogattunk a pincében. De tévedés lenne azt hinni, hogy közben Imre atya nem tanított.

Megszerettette velünk az evangéliumot, közel hozta a bibliai képeket, emberarcúvá tette a tanítványokat és megértettük, hogy Jézus követése nem a barokk festmények világa.

Az egyik legemlékezetesebb tanítása volt, amikor az angyali üdvözletről beszélt nekünk. Máriáról, a kicsi lányról, aki igent mond, és aki Gábriel távozása után végtelenül egyedül marad és rettegni kezd, mert tudja, hogy senki sem hisz majd neki. Még József sem… És mi nagyon megszerettük ezt a Máriát! Az ő igenjének a megértése jelentette az alapját mindannak, amire Imre atya tanítása épült.

És gyakorlat volt az oltárszolgálat is. Ott állni vele az oltár körül, ministránsként. Mennyire jó volt! Főleg hétköznap esténként, amikor többen voltunk ministránsok, mint a hívek, ő pedig szóról szóra, mozdulatról mozdulatra bontotta ki a szentmise csodáját.

A szeretet sok bűnt eltakar.

A második tanítás arról szólt, hogy nem szabad várni a jócselekedetekkel.

Nagy kísértése az embernek, hogy előbb megjavul, aztán majd utána, ha már méltó lesz rá, jót tesz másokkal. Imre atya meggyőzött minket, hogy ne várjunk. Hogy a bűneink felismerése bőven elég az induláshoz.

Amikor gyónni mentünk, azzal fogadott mindig, hogy: de jó, hogy itt vagy! És az éppen aktuális bűneink elmormolása után hosszú beszélgetés következett. A lehetőségeinkről, a belénk teremtett erőről, a többiek iránti felelősségről és az elajándékozható életünkről. „Mid van, amit nem kaptál?” – kérdezte sokszor Szent Pállal. És gyakran idézte Bubert: „Az ember nagy bűne nem az, hogy vétkezik. A kísértés nagyon erős, ő pedig nagyon gyönge. Az ember nagy bűne az, hogy minden pillanatban Istenhez fordulhatna, de nem teszi.” És mi kezdtük megsejteni a lényeget. És új életek és új hivatások születtek. A zugligeti hittanosok közül több mint húszan választották a papi vagy szerzetesi hivatást.

Kockázatvállalás nélkül nincs élet.

A harmadik lecke arra figyelmeztetett, hogy ha mindig számolgatunk, és az esélyeket latolgatjuk, akkor soha nem indulunk el az úton, mert az mindig túl kockázatosnak tűnik majd. Ebből a tanításból tettek vizsgát azok a fiatalok, akik ott álltak Imre atya mellett 1989. augusztus 14-én, Nagyboldogasszony vigíliáján, amikor a keletnémet menekültek megjelentek a templom kertben. És persze velük együtt a Stasi is. Úgy álltunk ott, mint a tanítványok a Galileai tó feletti domboldalon az öt kenyérrel. Nagyjából nekünk is öt kenyerünk volt, mégis 48 ezer embert láttunk vendégül három hónap alatt.

Közben megtapasztaltuk, hogy a csodák nem a csodavárókkal, hanem a cselekvőkkel történnek.

És ez az öt kenyér szaporodik azóta is a Magyar Máltai Szeretetszolgálatban és az irgalmasrendben, itthon és a határainkon túl egyaránt.

Kedves Imre atya!

Amikor ezeket a sorokat írni kezdtem, azt vettem észre, hogy életemben először tegezlek. Még sosem tudatosodott bennem, hogy a halottainkat, amint a szenteket is, tegezzük.

Mintha a halállal nemcsak eltávoztál volna, hanem valamilyen csodálatos módon közelebb is kerültél volna hozzánk.

És most először fejezem be úgy a beszédet, hogy nem nézhetek ki Rád. Keresem azt a kicsi, alig észrevehető bólintásod, amit rendszerint megkaptam Tőled, valahányszor ünnepeiden köszöntöttelek, vagy valamelyik kitüntetésed átvételekor Rólad beszélhettem.

Most először van, hogy amikor leviszem a hangsúlyt, nem jön látható üzenet.

Sajgó Szabolcs paptestvéred búcsúzásként ezt írta:

nem elmentél, hanem belehaltál egészen az el nem múló Életbe, a teljesbe, amely felé mindannyian tartunk.

Igen, ahogy tanítottad: teljesen elajándékoztad magad. Belehaltál a szolgálatba, a naponta kimondott igenekbe, a végletekig feszített, mégis hatékony tékozlásba.

Köszönjük, hogy mindennek tanúi lehettünk!

Forrás: Magyar Máltai Szeretetszolgálat

Fotó: Illyés Tibor/MTI

Magyar Kurír

https://www.magyarkurir.hu/hirek/vecsei-miklos-kozma-imre-temetesen-az-igazi-jelenlet-nyomot-hagy_1

A nemzetek Európájának feltámasztása

 Mi magyarok már láttunk ilyet, mi már egyszer megcsináltuk. Európa is képes lesz rá.

2024. november 05. 15:10

Szájer József

Látószög Blog

„»A rosszul gombolt mellényt újra kell gombolni!«

Deák Ferenc

A nagyokra mindig érdemes odafigyelni, mert a mai cselekedetekhez a történelemből lehet a legtöbbet tanulni. A nagyok és a történelem. Milyen bénító kilátások! – mondhatja a mai újdonsült, tudatlanságára büszke divatember, aki senki másnak nem hisz el semmit, csak saját aznapi önmagának. Vagy még annak sem... Aki viszont gondolkodik, az nem talál a múlt és a nagyok példáinál jobb kiindulási pontot. Akik ezt – mint annyian manapság – elfelejtik, vagy szándékosan eldobják, azt hagyják ki a számításból, ami az emberi lét legfontosabbika, ami megkülönböztet minket más élőlényektől.

De Gaulle francia elnök nélkül a mai Franciaország nehezen elképzelhető. Ő kétségtelenül nagy volt, a történelmi személyiség minden tulajdonságával rendelkezett. A nagyságot ma más mércével mérjük, mint egykoron, de egy ponton biztosan egyezik a korabeli és a mai megítélés: biztosan „megosztó” volt, biztosan sokan gyűlölték. Valamit tehát nagyon jól csinált – tesszük hozzá, a politika viharait ismerők. Új köztársaságot, új Franciaországot – és tegyük hozzá, új Európát – hozott létre. Sokat tévedett, sokszor változtatott, sokat próbálkozott és sok minden nem jött be neki, amit szeretett volna. De a nagyok akkor is képesek tanítani bennünket, amikor nem úgy állnak össze a dolgok, ahogy azt eltervezték, amikor a történelem másképp alakult, mint szerették volna.

Amikor valaki egy vállalkozásba belefog, jó, ha előre felméri a jelen és a jövő lehetőségeit és ehhez először a múltból lehet és kell megtanulni, amit lehet – korlátokat, esélyeket, váratlan kombinációkat, akaratokat és nehézkedéseket, hogy aztán alkalmazni lehessen a tanulságokat az új helyzetekre.

De Gaulle híres Európa-programja, a Fouchet-terv – két variációban – 1961-ben és 1962-ben született, akkor, amikor a háború közvetlen emléke még csak elhalványulóban volt, de az európai nemzetek közeledése – ma integrációnak hívjuk – már megtette az első, döntő lépéseit, sőt, már sikereket is tudott felmutatni. Adenauer és De Gaulle személyes kémiájának táptalaján, Robert Schuman gazdaságra koncentráló megbékélési projektje épp lendületet adott a kontinens országainak. Pontosítok: azoknak az országoknak, amelyeket Sztálin és a Nyugat közötti, Európa majd’ fél évszázados felosztását hozó cinikus paktum szerencsésebb földrajzi oldalán találták magukat. Ne felejtsük, Ausztria pár évvel korábban kislisszolt még a börtönből – ő az ajtón ment ki –, ez a magyaroknak már a rácsot áttörve sem sikerült, újra ránk zárták a kaput.

Az európai integráció, az Európai Unió előtörténete tele volt nagyívű elképzelésekkel, a háborúkat örökre felszámolni célzó ötletekkel, a szűk, nemzeti önzés megvetésével, a tartós békés együttélés feltételeit mégis egy földhözragadt program, az intenzív kereskedelem és az alap-nyersanyagokkal, a szénnel, az acéllal való közös gazdálkodás teremtette meg. Ehhez nem volt szükség az európai egyesült államokról szóló, akkor még meredeken utópisztikusan szóló tervekre, nem is ijesztgették a derék német, francia vagy hollandi polgárokat ilyesmivel – vagy csak csendben beszéltek róla, nehogy a füstös szobákban, íróasztalok mellett kigondolt fantazmagóriák idő előtt megzavarják a társadalmi nyugalmat. Egyedül Churchill szólt nyíltan az Európai Egyesült Államokról, de hogy azt szigorúan metaforikusan értette, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy ő brit volt és a britek soha nem állították, hogy ők ennek a közös álomnak (államnak) valaha részesei kívánnak lenni. Aztán a még józan, a kevésbé ambiciózus közösségbe ugyan beléptek, de aztán fékeztek mindent, ami az integrációt a föderalizmus irányába vitte, majd belefáradtak és kiléptek…

Európa újdonsült, a huszadik század totalitárius birodalmi törekvéseinek kudarcára adott, nemzeti alapokra építkező egyesítése évtizedeken keresztül sikeres program volt.

A múlt, a letűnt század szörnyű háborúi után keretet biztosított az európai nemzetek békés és mindenki számára előnyös együttműködésére. Az Európai Unió elődje a birodalmi logikával szemben az egyenrangúságra, egymás kölcsönös tiszteletére, az önkéntességre és az őt alkotó tagokra, a nemzetekre épített, ezért is tudott sikereket elérni.

Ha visszanézünk a mából 1961–1962 fontos mérföldkőnek látszik. Fouchet követ, majd miniszter terve a vezetők asztalára került, azonban egyik variánsa sem volt képes meggyőzni a már működő gazdasági közösségbe tömörült országok vezetőit a maga igazáról. A terv előzménye, hogy a francia vezetésnek a közösség intézményeinek működését látván egy ideje nőttek az aggodalmai amiatt, hogy utóbbiak a tagok fölé kerekednek, úgy érezték, hogy a cselekvési szabadságukat korlátozzák. Aggasztotta őket például a közös bíróság túl ambiciózus magatartása. Hogy nem volt alaptalan a félelem, azt később, 1964-ben fényesen igazolták, amikor mérföldkőnek tekinthető ítéletben hirdették ki a közösségi jog – és saját értelmezésük – elsőbbségét a tagországok joga fölött. Ezt az elvet azóta is vitatják. Magyarország sem fogadta el soha.

A Fouchet-terv meg kívánta zabolázni a már akkor is hatalmi túlzásokba eső, ilyen hajlamait nem titkoló közös intézményeket. A tervezet szerint a legfőbb döntési jogok a tagországokból álló testületnél lettek volna, és a végrehajtó szerv hatásköreit jelentősen korlátozták volna. A Közösség vezető és fő döntő testületében a tagországok kormányai rendelkeztek volna képviselettel, a határozatokat egyhangúan hozták volna, minden országnak, minden ügyben vétójoga lett volna, ami biztosíthatta, hogy csak olyan döntések születnek, amiben mindenki egyetért. Közös Európa, közös döntésekre alapítva, nem pedig a tagjai ellenében. Az utóbbi elképzelés akkoriban nem volt még olyan radikális, mint manapság, hiszen a Tanácsban elfogadott döntések túlnyomó része a hatályos szabályok szerint egyhangúsághoz volt kötve. Ma, hatvanöt évvel később az Európai Egyesült Államok felé szinte akadály nélkül masírozó terveket dédelgetőknek már csak néhány – leginkább kül-és biztonságpolitikai – kérdést, nemzeti szuverenitás-maradványt kell eltávolítaniuk az útból, hogy – az egykor még joggal utópisztikusnak és abszurdnak mondható – céljaikat elérjék. Azóta sok víz lefolyt a Rajnán, a Szajnán…

A múltra visszaszórt aktuális vádak szerint De Gaulle terve Európa-ellenes volt, mert felszámolta volna a közösség önálló intézményeit. Ez a vád hazug, azt próbálja még utólag is bizonygatni, hogy nem lehetséges olyan Európa-program, amelynek ne a nemzeti szuverenitás tagadása lenne a lényege – ma ugyanis már jó ideje az a divat Brüsszelben. Eszerint mindenki, aki nem a ma uralkodó föderalista irányt támogatja: Európa-ellenes. A mai nemzetek Európája koncepciót követő pártokat megvádolják, hogy fel akarják számolni az Uniót, de legalábbis ki akarják léptetni onnan a saját országukat, ami hazugság.

A föderalista irány akkor – De Gaulle elnök nagyszabású, a nemzeti szuverenitást és az európai integrációt egyszerre megőrizni képes tervével szemben – fontos győzelmet aratott, az integráció mehetett tovább a megkezdett úton, a Közösséget alapító szerződést és a haladási irányt nem változtatták meg, rövid vita után átléptek a francia terven, de még sokáig az abban foglalt elveket betartva működtek. Azóta is ez a legjelentősebb hivatalos program, ami a nemzeti szuverenitásra alapozott, közös Európáról megszületett. Azóta az unió jövőjére vonatkozó, kidolgozott elképzelések már mind a föderalista irányt és az egyre szorosabb unió (ever closer union) elvét követték (kezdetben csak óvatosan és megfontoltan, túlzásoktól mentesen). Számottevő, politikai háttérrel bíró, alternatív Európa-program azóta sem keletkezett, nem engedték, hogy a tárgyalóasztalokig olyan még egyszer eljusson. Akkor arasznyira voltak egy szuverenitásra alapított Európától, de ma már messze vagyunk attól, a történelmi esély akkor hosszú időre elszaladt.

De Gaulle – ha nem is sikerült neki változtatni az európai irányon – a maga nemzeti meggyőződésével ott áll a történelem egyik fontos válaszútjánál és az akkori iránymutatása ma is látszik, ma is üzen.

A közös Európa eredeti kiinduló alapelve az volt, hogy a nemzeteknek a béke garantálására azokon a területeken kell építeni az európai közösséget, ahol az együttes cselekvés többletet hoz a nemzeteknek, hogy a tagországok akkor kölcsönözik szuverenitásuk egy részét a közösbe, ha azzal mindenki jobban jár. A tagok jóhiszeműen, kompromisszumról kompromisszumra haladva egyre többet tettek be oda a közös haszon reményében. Az európai építkezés projektje azonban mára a hasznos és közös előnyök érdekében való közös cselekvésből hatalmi mestertervvé torzult. Brüsszel ma a nemzeteket ellenfélnek tekinti, központi hatalmi, bürokratikus és birodalmi törekvéseket szolgál, nem tiszteli a nemzeti szuverenitást, a tagok büntetését, sorba állítását tekinti hivatásának. Az uniós intézmények egyre mohóbban ragaszkodnak a megszerzett – formálisan nekik a tagoktól soha át nem adott – befolyásukhoz és még többet követelnek.

Ha azt mondjuk, hogy Európa ma válságban van, annak egyik legfőbb oka, hogy az Európai Unió ma nem demokratikus.

Ezen a ponton élesen kiütközik a közös európai építkezés egyik legjelentősebb hibája: Európa polgárait, a tagországok választóit kihagyták a folyamatból. A mai Unió nem a polgárok jóváhagyásával jött létre, hanem hatalmi alkuk eredményeképpen. Az Európai Unió azért jutott a mostani válságos helyzetébe, mert az európai projekt hátat fordított az őt alkotó legfontosabb összetevőjének, saját polgárai akaratának, az őt létrehozó legfontosabb európai vívmánynak, egy több ezer esztendős hagyománynak, a demokráciának és a szabadságnak. Az európai nemzetek ma azért nem tudnak hatékonyan szembeszállni Brüsszel és egyes nagy befolyású tagok uniót birodalommá alakítani akaró, egyneműsítő, központosító, a nemzeteket elnyomó törekvéseinek, mert a közösség nem demokratikusan épül fel, nem a kötött és korlátozott tagállami felhatalmazás elve szerint működik, hanem saját önálló hatalomra, osztatlan szuverenitásra tör.

Az Unió az elmúlt majd’ másfél évtized egymást követő, egyre pusztítóbb válsághullámaira azért nem tudott megfelelő válaszokat adni, mert elszakadt az emberektől, mert hamis, a világot végletesen leegyszerűsítő ideológiák, kiskáték és a mögöttük rejtőző féktelen hatalmi ambíciók szorongatják. Elveszítette realitásérzékét, a problémák megoldása helyett haszontalan, polkorrekt, utópista, ideológiai vitákkal múlatja az időt.

Ma Európában küzdelem zajlik. Ez a harc, ez a szellemi és hatalmi viadal egyrészt a föderalisták, másrészt a szuverenisták, egyrészt a demokraták, másrészt az autokraták, egyrészt a demokrácia, másrészt a diktatúra, egyrészt a politikai felelősséget és átláthatóságot vállalók, másrészt az azt elmosni törekvők küzdelme. A józan többség közös Európát akar, de nemet mond az Európai Birodalomra. Európa akkor lesz újra nagy, ha visszaszerzi a szabadságát és a hitét legfontosabb saját alkotásában, legértékesebb közösségi vívmányában a demokráciában, mert birodalomban nincs demokrácia.

A Fouchet-tervet egykori formájában ma már nem lehet újraéleszteni, akárcsak a tanácsi döntések egykori egyhangúságához való visszatérés is szinte képtelenség volna. De az unió másfél évtizede permanens válságban van és még mindig nem látja a kiutat, mert továbbra is a régi föderalista – folyton több Európát akaró – megoldásokkal próbálkozik. Itt az ideje, hogy a vezetők elgondolkodjanak az évtizedekkel ezelőtt félrelökött De Gaulle-féle alternatíván. Az Európai Unió kinőtte eddigi működési kereteit. Az alapító Szerződések formális módosításai nélküli lopakodó hatalomhalmozása durva árulás az alapját képező jogállamiság elvével szemben.

Van egy magyar bölcsesség, Deák Ferenchez fűződik: »A rosszul gombolt mellényt újra kell gombolni!«

Európát egykori alapítóinak és mai alkotóinak a szuverén nemzetállamoknak újra kell gondolniuk a csúcstól a talapzatig. Ennek a kiinduló pontja – a Fouchet-terv szellemében –, hogy az unió minden közös intézményének valamennyi papíron vagy valóságban létező hatáskörét vizsgálat alá kell venni. Két egyszerű tesztet kell alkalmazni: van-e szükség európai felhatalmazásra ahhoz, hogy az adott feladatot el lehessen látni? – ez az észszerűség tesztje; a másik, hogy kívánják-e az egyes európai tagországok az adott kérdést az európai szintű döntéshozatalba (újra vagy újonnan) betenni, vagy sem? – ez az akarat tesztje. Ezekre a kérdésekre adott igen válaszokból épülne föl az új szabad, demokratikus, közös Európa. Lehet, sőt biztos, hogy az Uniónak a mainál kisebb hatalmú és létszámú közös szervei és erősebb tagországai lennének, de az biztos, hogy erős uniót csak erős tagok talapzatán lehet építeni. A módszert – nevezzük Fouchet-kódnak! – a nulla bázisú költségvetési tervezésből ismerjük, alkalmazásával olyan Európát, olyan uniót lehetne létrehozni, amelynek ideológiája, közös intézményei nem a saját tagországainak az ellenségei, hanem azok kiszolgálói. Nagyot tévednek a föderalisták, amikor minden eddigi hibás döntésüket úgy akarják kijavítani, hogy még több Európát követelnek, mert igenis lehetséges, amit a föderalisták Fouchet óta megállás nélkül tagadnak: a nemzeti alapú közös Európa.

Ez eddig csak elmélet, de tegyük fel az egyszerű kérdést, hogy az Unió vezetői miért változtatnának, ha a sorozatos válságok, kudarcok ellenére sem rendült meg az önbizalmuk? Mi késztetné őket a változtatásra most, ha a józan belátás eddig nem volt rájuk jellemző?

Csakis az erő. A demokrácia és a szabadság ereje. Az európai polgárok szavazatai.

A helyzet ma különbözik a korábbiaktól, mert Európa politikai térképén a gondolat mellett már szervezett politikai formában is megjelent az erő, amely a szuverén tagokra épülő Európa programját el tudja készíteni és képes az Uniót átformálni.

Ez az új erő az Európai Patrióták. Hosszú út vezet még a Bécsben kiadott alapító Kiáltványtól a nemzeti szuverenitás alapú unióig, de az első, döntő lépést megtették: először van reális politikai alternatíva a főáramú föderalista iránnyal szemben európai szinten. A Patrióták frakciójának megalakítása történelmi jelentőségű fordulat, mert az Európai Unió politikatörténetében először nyílik lehetőség arra, hogy az Európai Parlamentben – és onnan kiindulva az egész Unióban – a többségi elvű parlamenti rendszerekre jellemző, kétpólusú szerkezet alakuljon ki. Valódi politikai vitára és valódi, választói bázisú hatalomváltásra nyílik esély. Ez az Unió eddig mozdíthatatlannak látszó politikai és legitimációs hatalmi rendszerét gyökeresen felforgathatja. A rövid távú (a jelenlegi rendszer felforgatása) és a hosszú távú (európai hatalomváltás) teendőket a most megindult politikai változás világosan kijelöli.

Az eddigi széttöredezett, átláthatatlan és belterjes EP-pártpolitika helyett világos elrendezésű, egyszerű, érthető, jól látható konfliktusok és társadalomfilozófiai koncepciók, egy közös terv programja mentén szerveződő ellenzék és a jelenlegi hatalom szembenállása alakulhat ki. Ennek látványos jelei már meg is jelentek az Orbán Viktorral folytatott október eleji európai parlamenti vitában. Ez világossá teszi az egyes pártcsoportok által képviselt alternatívákat. Ez már az Európai Parlamentbe képviselőket választó polgárok figyelmére méltó, de eddig ezt az EP-ben uralkodó, az intézmény jellegéből jövő strukturális viszonyok elfedtek: átláthatatlan, nagy számú, egymással viaskodó, belső fegyelem nélküli frakció, a balos dominanciájú tagállami és európai média töredezett és korlátozott nyilvánossága volt rá jellemző, amely kizárólag a neki tetsző és magának hasznosítható irányokat hangosította föl és manipulált. Az EP-ben folyó viták követhetetlenek és értelmetlenek voltak a kívülállók számára – a rendszer természete szerint ebben a folyamatban a választópolgároknak nem osztottak lapot. Nem sokan akarták persze belül sem, hogy kívülről is látható legyen, ki mit akar és mit tesz. Az EP erősen individualista képviselői rendszere, az európai pártok fejletlensége, változékonysága miatt az Unió a legkönnyebben kívülről befolyásolható uniós intézményévé vált. A Parlament jogainak folyamatos bővülése alapján megnövekedő hatalma miatt a fontosabb gazdasági, külpolitikai és NGO-lobbik is rácsatlakoztatták befolyásszerző működési módjukat az EP-re is (így vált – nem mellékesen – az EP az Unión belüli korrupció melegágyává). Nem véletlen, hogy a világszerte a puha társadalmi és kormányzati rendszerekbe való beszivárgásra és élősködő manipulálásukra specializált Soros-hálózat is fokozódó mértékben az EP-re helyezte át hangsúlyait, amit kiválóan demonstrál a néhány éve napvilágra került Soros lobbi-lista, amely száznál több EP-képviselő nevét sorolta föl, mint a hálózat szövetségesét.

Ez a monolit parlamenti rendszer most megváltozik.

Az új frakció megalakulása önmagában is sokkolta az uniós hatalompártot, a baloldaltól az EPP-ig húzódó konglomerátumot, ők már hosszú ideje a változatlanságba és a kényelmes kihívók, komolyan veendő kritika nélkül operáló rendszer haszonélvezői voltak. A hatalompárt eddig a háttérben, egymással folyamatosan háttérmegállapodásokat kötve működtette az Uniót. Most megértették ők is, hogy kihívójuk támadt és hatalmuk megőrzéséhez ezután nem lesz már elegendő Orbán Viktor és Magyarország elszigetelése, kiszorítása, mert az európai nemzeti változást követelő erők minden országban megerősödtek és ezt uniós intézményi, politikai szinten is megjelenítik, a harmadik legnagyobb frakciót állították ki. A baloldalra »Európa-pártinak« hívott alapon (én az európizmus ideológiájának nevezem ezt) hosszú évek óta rácsatlakozó Európai Néppárt is azonnal fölvette első számú politikai ellenségének az új alakulatot – ahogy ők mondják – »Orbán Viktor frakcióját«, és ők, valamint a médiájuk teljes erővel folytatják a magyar miniszterelnök démonizálását: az európai nyilvánosságban ördögként festik le, riogatnak vele, rágalmaznak, hogy a patrióta pártokat megosszák. Aki bírta gyomorral, tanúja is lehetett mindennek a strasbourgi vita során.

A két tábor – a jelenlegi főirányt képviselő, kincstári hatalompárt erői, illetve a kihívójuk – fő politikai tételei és a köztük levő konfliktusok már az előzményekből is láthatók. A nagy témák adottak: a bevándorlás, határvédelem, közbiztonság, béke, nemzeti szuverenitás. Ehhez kapcsolódnak a további vitatételek, mint az agrárium és az egyre több túlzásba eső zöld ideológia ütközése, az európai iparpolitika, szabadkereskedelem vagy piacvédelem ügye. A józan ész, a hagyományok, a keresztény örökség tisztelete, a polgárok érdeke újra utat találhat az európai politikába.

Szinte valamennyi konfliktus közepében ott vagyunk mi, magyarok is, hiszen nálunk a valódi európai alternatívát képviselő kormányzó párt már lassan másfél évtizede van egyfolytában döntési pozícióban; számos, kísérletinek indult, ma másoknak például szolgáló, a főirány által erőltetettől eltérő politikát valósított meg, jó részben olyanokat, amelyekről az uralkodó európai liberális irány minden erejével azt állította, hogy nem lehetségesek. Emlékszünk az untig ismételt jelszóra, hogy a bevándorlást nem lehet határkerítéssel megállítani? A magyar példák a valóság erejével cáfolják az ideológiai korlátjaik és kényszereik miatt tehetetlenné és az új kihívásokra továbbra is régi, kudarcot vallott megoldásokat erőltetők kiskátéit.

Magyarország pont a trendfordító képessége miatt vált veszélyessé a jelenlegi rendszer központjai számára. Ez a program a nemzet erejét, a józan ész és a változtatás hatalmát szegezi szembe a megmerevedett, életidegen, ma már a status quo védelmezésére is alig képes kincstári birodalmi ideológiával.

Az új frakció megalakulásával a korábban Magyarországon már másfél évtizede létrejött új polgári, nemzeti, kereszténydemokrata többség uniós szintű pártpolitikai fundamentuma teremtődött meg. A gondolat mellé odaáll tehát az erő. Európában most tartunk ott, ahol Magyarországon 1996-ban voltunk. Mi magyarok már láttunk ilyet, mi már egyszer megcsináltuk. Európa is képes lesz rá. A jövő európai politikája azon múlik, hogy mennyire tudnak majd élni a most megnyílt hallatlan lehetőséggel.

De Gaulle utat mutat. Ő olyan Európát akart, amivel mi is jól kijöttünk volna. Most azonban még nála is erősebbnek és okosabbnak kell lenni, de ehhez a programhoz meg lehet szerezni a választók támogatását. Meg kell ezt alkotni, aztán föl kell gyűrni az ingujjat és neki kell látni megvalósítani a XXI. század Fouchet-tervét! Európa Főnix programját!”

https://mandiner.hu/kulfold/2024/11/a-nemzetek-europajanak-feltamasztasa