Minden államnak védenie kell saját sajtóviszonyait a külföldi befolyástól

 

Nem arról van szó, hogy Magyarországnak a rendszerváltozáskor valakik egyszer csak odaadták a jogállamot – Juhász Imre szerint egyebek mellett erre mutat rá, hogy az Alkotmánybíróság a korábbi századok magyar alkotmányos vívmányait is figyelembe veheti az alaptörvény értelmezésekor. Az alkotmánybíróval a jog szempontjai felől közelítve tekintettük át a sajtóviszonyok alakulását, így az interjúban szóba került az internet jelentette kihívás, a hamisított fotók ügye és az, hogy a szuverenitását védő államnak oltalmaznia kell-e az ország médiaviszonyait.

Jakubász Tamás

– A nemzeti ünnepen elhangzó beszédek közül általában nem is egy járja körbe azt a kérdést, hogy mit üzen a ma emberének 1848. március 15. A sajtóviszonyok, az alkotmányjog szempontjából közelítve érdemes ezzel a felvetéssel foglalkozni?

– Igen, ráadásul több ok miatt is. Felvethető például, hogy bár a 12 pont megannyi államszervezeti követelést fogalmazott meg, ezeket mind megelőzte, s így a lista első helyére került a szabad sajtó kívánalma, a cenzúra eltörlése. Akkor is nyilvánvaló volt, hogy a közügyek megvitatása, az emberek információhoz jutása kulcsfontosságú. Másrészt már abban az időben kiderült, hogy médiaszabályozást alkotni nem is olyan egyszerű.

– Kevés volt a rendelkezésre álló idő?

– Ahogy vesszük. Sokan álmukból felkeltve el tudják mondani a Deák Ferencnek tulajdonított mondatot, ami így szólt: „Ha tőlem függene, a sajtótörvénynek csak egy paragrafusa volna: hazudni nem szabad”. Ehhez képest több mint száz passzust számlált az akkori sajtótörvényhez kapcsolódó – ma úgy neveznénk – végrehajtási jogszabály. Emellett érdemes azt a mozzanatot is felidézni, amikor a korabeli jogalkotói szándék a sajtótörvény javaslatában igen magas kauciót szabott meg az új lapok elindításának feltételeként. Az összeg nagyobb volt az osztrákok által oktrojált, 1848 márciusának elején érvényben lévő kauciónál is. A törvénytervezetet – mondjuk úgy – a társadalmi ellenállás miatt még annak elfogadása előtt gyorsan meg is kellett változtatni.

– Az akkori történések segíthetnek napjaink alkotmányjogi felvetéseinek eldöntésekor?

– Az alaptörvény beemelte, vagy helyesebb azt mondani, visszaemelte a jogrendbe történeti alkotmányunk vívmányait, így voltaképpen az Alkotmánybíróság visszanyúlhat akár az évszázadokkal ezelőtti eseményekhez, identitásformáló alkotmány- és jogtörténeti mozzanatokhoz. S ez nem csupán játék a szavakkal, a XVIII. vagy a XIX. századi Magyar Királyság – néhány évtizednyi nyílt elnyomatás kivételével – például a kor színvonalán álló jogállam volt, eleink jogi megoldásait így a ma kérdéseinek megítélésekor is érdemes feleleveníteni. A más jogfejlődést követő, vagy nem ilyen hosszú és gazdag múltra visszatekintő országok szakemberei sokszor nehezen is értik meg ezt a helyzetet. De – úgy vélem – már pusztán a történeti alkotmányunk, illetve az alkotmányos vívmányok néha értetlenségig fokozódó, pejoratív felemlegetése is jól jelzi, messze nem arról van szó, hogy Magyarországnak a rendszerváltozással valakik egyszer csak odaadták a jogállamot, az alkotmányosságot.

– A jogtörténeti változások adnak-e útmutatást abban, miként ítélhető meg az a kihívás, amit például a digitalizáció állít napjainkban a sajtó elé?

– Az alkotmány és tágabban véve a jog történetéhez mindig illő tisztelettel kell közelíteni és tanulni sem szégyen belőlük. Abban azonban nincs újdonság, hogy az élet változik, és együtt változik vele a kommunikáció, a tájékoztatás és a média is. Úgy érzékelem, világjelenség, hogy a ma társadalma gyorsan él, minél hamarabb szeretne eljutni a céljaihoz, vagyis a tempó számít, nem pedig a tanulás, a megszerezhető tudás. Ehhez igazodnak a közbeszéd közlései is. Mivel a sebesség a legfontosabb, így az üzenetek hossza csupán pár szóra csökkent, ennyi pedig – beszéljünk bármely nyelven is –, egyszerűen nem lehet elég az összetett gondolatok kifejtésére, ahogy a vélemények árnyalására sem. A tempót nyilván az internet, a megjelenő új, digitális felületek tovább fokozzák.

– Vajon a jog fel tudja-e venni ezt a tempót?

– Nem, és nem is kell neki, ez ugyanis lehetetlen vállalkozás lenne. Egy jogszabály megalkotásának megszabott eljárásrendje van, a passzusok elfogadását előkészítés, egyeztetés, szakmai vita előzi meg. Ezután pedig ki kell várni, hogy az új regula milyen hatást fejt ki a mindennapokban. A tapasztalatok leszűréséhez hatósági eljárások, bírósági ítéletek kellenek, azaz hosszú hónapok, de akár évek is eltelhetnek, mire kiderül, megfelelő-e az újonnan kialakított szabály vagy sem. A jogrendszert rángatni nem szabad.

– Akkor hát az ítélkezésnek kell felgyorsulnia?

– Annak is megvannak a maga buktatói. Említek egy nyilvánvaló példát. 1950-ben fogadták el az Emberi Jogok Európai Egyezményét, amelyhez utóbb Magyarország is csatlakozott. Életre hívták a strasbourgi emberi jogi bíróságot is, amely az egyezmény érvényesülését hivatott elősegíteni. A dokumentum sok más mellett tartalmazza, hogy a férfinak és a nőnek is joga van a házasságkötéshez. E tétel kimondása a negyvenes, ötvenes években lényegesnek számított, abban az időben ugyanis Európában még nem mindenhol dönthettek a nők szabadon arról, melyik férfihez, mikor mennek hozzá. A passzus tehát a női egyenjogúságot igyekezett ilyen módon elősegíteni. Igen ám, de telt-múlt az idő, és az új évezredbe lépve egyik reggel felkelt a nap, a strasbourgi emberi jogi bíróság pedig átértelmezve a szabályt, rögzítette: az egyezmény valójában azt jelenti, hogy a férfiak férfiakkal és a nők nőkkel is összeházasodhatnak. Megítélésem szerint ez az eset pontosan mutatja, hogy kell bizonyos mozgástér az ítélkezésnek, például ha egyes bűncselekmények elszaporodnak, de kapkodás vagy ideológiai úttörés helyett ezt csak megfontoltan lehet kihasználni. Egy bíróság sem veheti át a jogalkotó szerepét.

– Ha már a jogalkotást említette: megítélése szerint a jelen sajtóviszonyok között érzékelhetők olyan pontok, ahol a törvényhozásnak be kellene avatkoznia a médiatér történéseibe?

– Úgy fogalmaznék inkább, néhány gócpontban sűrűsödnek össze a mai médiahelyzet diskurzusra okot adó momentumai. Az egyik a sajtó-helyreigazítás ügye. A jog garantálja minden érintett számára, hogy a sajtótól javítást kérjen, ha valamely vele kapcsolatos közlést sérelmesnek talál. Az adott médium pedig eldöntheti, hogy a kérésnek eleget tesz-e vagy sem. Ha nem, per kezdeményezhető, az ügy elindulhat az egyébként példás felépítésű magyar jogorvoslati rendszeren, s több bírói fórumot érintve eljuthat akár egészen az Alkotmánybíróságig is. A problémát az jelenti, hogy a helyreigazítás lényege szerint gyors segítség, ám éppen ez, a gyorsaság nem érvényesül az internet, a digitális hírközléssel való verseny világában. A helyreigazítás mintha megmaradt volna annál az időszaknál, amikor még leginkább a nyomtatott újságok jelentették a fő hírforrást.

– A közösségi média, mint a hírek megjelenési felülete, nem rejt magában kihívást?

– Dehogyisnem. S talán többről is van szó puszta kihívásnál. A probléma gyökere valahol ott keresendő, ahol a helyreigazításnál, azt ugyanis csak attól az orgánumtól lehet kérni, amelyről tudható, ki a felelős a kiadásáért. Ha van impresszum, ezügyben nincs kérdés. Sajnos manapság a közbeszéd alakításában szerepet vállaló felületek egy részéről nem tudni, hogy az ott megjelenő tartalmakat ki állítja elő, s azokért ki viseli a jogi felelősséget. Hasonló veszélyeket rejt a fake news, vagyis a hamis hír terjedése és annak sajátos formája, a fényképhamisítás is. Ezek a jelenségek mind egy irányba mutatnak: gyengítik a minőségi újságírást.

– Hogyan ítélhető meg a külföldi befolyásolási kísérlet, legyen az akár anyagi, mint a guruló dollárok botrányában, akár más természetű? Amikor az állam a saját szuverenitását védi, tennie kell a sajtó befolyásmentes működéséért is?

– Előre bocsátom, hogy mint alkotmánybíró, a nyilvánosságban igyekszem távol tartani magam aktuális politikai kérdésekben való állásfoglalástól. A felvetés ugyanakkor általánosságban, az alaptörvény rendelkezései mentén is megválaszolható. Először is fontos, hogy a sajtó nem önmagáért van, a média felületet kell, hogy biztosítson a közügyek megvitatásához. Az államnak pedig garantálnia kell, hogy bárki szabadon kifejthesse véleményét, illetve, hogy a sajtótermékek szabadon működhessenek, továbbá azt, hogy az állampolgárok megfelelő információkhoz juthassanak. Mindez felfogható szuverenitási kérdésként is, hiszen a közügyek alakításáról a hozzájuk eljutó információk alapján döntenek a választók. Ennek megfelelően minden valamire való államnak alkotmányos szinten kellene védenie a saját sajtóviszonyait, miként azt a magyar alaptörvény teszi.

– Most az AB Donáti utcai székházában beszélgetünk, az épület csak egy karnyújtásra van a budai Vártól. Ez a karnyújtás azonban hamarosan eltűnhet, a Mandiner korábbi információja szerint ugyanis az alkotmányvédő testület a várba, közelebbről az újjáépülő József főhercegi palotába költözik majd. Várják a székhelyváltozást?

– A kérdéshez két irányból lehet közelíteni. Egyrészt gyermekkoromtól kezdve, így az elmúlt évtizedekben is sokat jártam a Várban, és megdöbbentőnek tartottam, hogy milyen felemás módon történt az úgynevezett helyreállítás. Jó példa erre a kibelezett és díszeitől megfosztott Királyi Palota. Sajnos még a rendszerváltozás utáni években is bontottak, újjáépítés helyett, sok esetben így tüntették el a torzókat, a II. világháború pusztításának nyomait. Magam részéről – még akkor is, ha az építészek egy része nem nevezhető a most folyó rekonstrukciós munkák hívének – örülök annak, hogy ez az attitűd megváltozott.

– S melyik volna a másik szempont?

– A személyes ízlésbéli megközelítésen túl megfogalmazhatók a központi állami szervek biztonságos elhelyezése és működése szempontjából felmerülő szakmai jellegű észrevételek is, amelyek ráadásul szorosan kapcsolódnak az imént már érintett szuverenitás ügyéhez. Ténykérdés, hogy amikor a magyar államalakulat szuverén volt, az államirányítás központjának helyszínét – nagyjából a tatárjárást követően – kétségtelenül a budai Vár adta. Ha az Alkotmánybíróság valóban József főherceg palotájába költözik, akkor az a helyzet áll elő, hogy alig pár méter választja majd el egymástól a köztársasági elnöknek és hivatalának otthont adó Sándor-palotát, a kormányzati munka központjaként funkcionáló Karmelita kolostort és az AB új székházát. Szimbolikusan is jelentős lenne, ha a jogállami berendezkedés legfontosabb intézményeinek egy meghatározó része az ország történelmi irányítási központjában működne.

https://magyarnemzet.hu/belfold/2024/03/minden-allamnak-vedenie-kell-sajat-sajtoviszonyait-a-kulfoldi-befolyastol

Erdő Péter Rómában, Szent Franciska ünnepén: Mi legyünk, akik miatt Isten megkegyelmez a világnak!

 

Erdő Péter bíboros, prímás mutatott be szentmisét, Róma társvédőszentje, Szent Franciska emléknapján, március 9-én az olasz fővárosban, címtemplomában, a Szent Franciska-bazilikában. A szentmisét együtt ünnepelt Diego Gualtiero Rosa OSBOlov Monte Oliveto Maggiore főapátja, Németh Norbert, a Pápai Magyar Intézet rektora, Depaula Flavio prímási titkár és az olivetánus bencés közösség.

A 14–15. század fordulóján élt itáliai misztikus, Szent Franciska Péter és Pál apostolokkal együtt Róma társvédőszentje. 1608-ban avatta szentté V. Pál; ünnepét már a következő évben fölvették a római kalendáriumba. Róla nevezték el a Colosseum szomszédságában álló, a korábbi Santa Maria Nova templomot, amit ma Szent Franciska-bazilika néven ismernek.

Az alábbiakban Erdő Péter bíboros teljes szentbeszédét közöljük.

Krisztusban Kedves Testvérek!

1. A sóról és a világosságról hallottunk a mai evangéliumban (Mt 5,13–16). Mit jelentett Jézus hallgatói számára ez a só? Elsősorban a bölcsességet jelentette, annak volt a jelképe. Ismerjük a „bölcsesség sója” elnevezést még a szent énekeinkből is. Igen, a só mint a bölcsesség jelképe, arra utal, hogy Jézus a saját tanítványainak megadta a tanítást és ez a legnagyobb bölcsesség. Ez igazítja el az embert az életben.

Tehát sóként kell jelen lennünk a világban, segíteni kell, hogy Jézusnak a mindenkit eligazító bölcsessége eljusson az emberekhez, ízt, értelmet adjon mindenki életének.

2. De van a sónak még egy, nagyon erőteljes jelentése is. Ez pedig az a szerepe, hogy megóv a romlástól. Annak idején, Jézus korában, hogyan tudták az élelmiszereket konzerválni? Elsősorban úgy, hogy lesózták azokat. Az elrothadástól, az elpusztulástól óvta meg az ételt a só. A „ti vagytok a föld sója” mondás ezek szerint beilleszkedik abba a gondolatkörbe, amit másutt is sokszor látunk a kinyilatkoztatás történetében. Mert Lót történetében is azt látjuk, hogy Ábrahám alkudozik az Úrral: „ha tíz igazat találok, megkímélem a várost” – mondja az Úr. Ez a végső alku. És később is, egészen a 20. századig elő-előbukkan a hagyományban az a motívum, hogy néhány igaz ember tartja erkölcsileg a vállán a földet. De talán tapasztaljuk is ezt egy kicsit. Tapasztaljuk akkor, amikor egy munkahelyen azt látjuk, hogy nem a fele, hanem talán az egytized része, ha igazán ért a munkájához és komolyan dolgozik is, és az ő fáradságukon, gyakran az ő tönkremenésükön épül, annak alapján működik az egész tevékenység. És a többiek, akarva akaratlanul, felelőtlenségből vagy képtelenségből sokszor csak teherként vagy szemlélőként kísérik azt, ami történik.

„Ti vagytok a föld sója” –

Krisztus tanítványainak kell lenniük a föld sójának. Nekik kell lenniük azoknak, akiknek a kedvéért – Krisztus érdemeire tekintettel – Isten megkegyelmez a világnak. Akik megóvják a világot attól, hogy Isten szemében haszontalannak tűnjék.

„Ti vagytok a föld sója” – borzalmas felelősséget jelentő szó és mondat ez. Olyan életet kell élnünk, hogy rajtunk ismerje meg az Isten a világban jelenlévő Krisztust, és ezért szeretettel nézzen a világra, megkegyelmezzen a világnak. Ez azt is jelenti, hogy nekünk magunknak nem szabad kritikátlanul a világhoz hasonulnunk. Ez jelentené azt, hogy „a só ízét veszti". Hanem Krisztushoz kell egyre jobban, újra meg újra minden gyöngeségünk ellenére hasonlítanunk, hogy mi adhassuk meg – az ő erejéből – azt, ami a világból hiányzik. Azt, ami a világot megőrzi a pusztulástól, és megtartja az üdvösség felé vezető úton.

3. Római Szent Franciska korában az isteni Gondviselés néhány nagyszerű asszonyt választott ki, hogy ők legyenek a hit és a hűség világító mécsesei egy háborúba, egyházszakadásba és szegénységbe süllyedő világban. Először Szent Brigitta, majd Sziénai Szent Katalin sugározta maga körül Krisztusnak ezt a sajátos fényét, majd lelki utódjukként Római Szent Franciska jelent meg az Egyház életében. Persze mások is őrizték a lángot. Így azok az olivetánus bencések is, akik közül Franciska lelkivezetője is kikerült. Érthető, ha később, férje halála után, Franciska a bencés oblátákhoz csatlakozott. A közösség templomául ezt a gyönyörű bazilikát választotta, itt a fórumon.

Nagyon különleges kegyelmi ajándéka volt Franciskának, hogy 33 éves korától haláláig szinte állandóan maga mellett láthatta őrangyalát. Sok támadás érte a sátán részéről, őrangyala azonban mindig megvédte őt.

Isten iránti különleges szeretete házasságát is beragyogta. Amikor férje kedvét kereste, Istennek akart tetszeni, amikor Isten kedvében járt, férjének is tetszett.

Mai világunkban is szükségünk van olyan szent emberekre, akik a gonoszság, az önzés, a háborúk, a reménytelenség, az emberiség sorsa iránt érzett aggodalom és félelem sötétségében világítani tudnak.

A feltámadt Krisztus örömét és fényességét képviselik a világban és ezzel nekünk is erőt adnak a kitartásra a jóban, a reménykedésre és az emberek iránti cselekvő szeretetre.

Kérjük a mai szentmisében mindannyian, akik keresztények vagyunk, hogy a föld sója lehessünk, Krisztus megőrző szeretetét sugározzuk az emberek felé! Ámen.

*

A szentmise végén Erdő Péter bíboros Római Szent Franciska sírjánál megáldotta a szent olajokat és elimádkozta a felajánló imádságot.

*

Szent II. János Pál pápa eredetileg a Kis Aventinus-dombon található Szent Balbina ókeresztény bazilikát jelölte ki Erdő Péter bíboros címtemplomául, ám az épületet rossz állapota miatt – hiszen a tetőgerendák is beszakadtak – be kellett zárni. Mivel belátható időn belül nem kerülhet sor a bazilika renoválására, így 2023 február végén a Bíborosi Kollégium dékánja, Giovanni Battista Re bíboros bejelentette, hogy Erdő Péter új bíborosi címtemplomot kapott. A fehérruhás olivetánus bencésekhez tartozó templom korábban Angelo Sodano bíboros, korábbi államtitkár címtemploma volt. Erdő Péter bíboros 2023. július 1-jén vette birtokba új címtemplomát. 

https://www.magyarkurir.hu/hirek/erdo-peter-romaban-szent-franciska-unnepen-mi-legyunk-akik-miatt-isten-megkegyelmez-vilagnak

https://ujember.hu/ti-vagytok-a-fold-soja-3/

https://www.magyarkurir.hu/hirek/erdo-peter-biboros-szentbeszede-nemet-laszlo-puespoekke-szentelesen/

https://nemzeti.net/erdo-peter-biboros-az-elo-kozosseget-mi-magunk-tudjuk-megteremteni-a-szentlelek-segitsegevel-20777607.html

Ungváry Krisztián: Miért mondott valótlant az apja múltjáról a köztársaság elnöke?

 Ungváry Krisztián

Nemrég Karsai László történész a Hvg.hu-n megjelent írásában kiderítette, hogy Sulyok Tamás, Magyarország kedden hivatalba lépő köztársasági elnöke valótlan információkat közölt a nyilvánossággal saját apjáról. Sulyok az erdélyi Krónikában 2023. augusztus 24-én megjelent interjúban azt mondta: apja, dr. Sulyok László a háború után egy válóperben elvállalta egy olyan asszony képviseletét, akinek férje később kommunista párttitkár lett Székesfehérváron, és aki ezért bosszúból halálos ítéletet mondatott ki Sulyok apjára. Sulyok az interjúban azt is állította, hogy miután apját 1946-ban távollétében halálra ítélte a népbíróság, tíz évig bujkált Magyarországon papírok nélkül, így kerülte el a bitófát.

Az ügy részletesebb ismertetése előtt szükségesnek tartom leszögezni, hogy természetesen senki sem felelős felmenői tetteiért. Azt azonban nem teheti meg, hogy valótlan állításokat terjeszt róluk. Különösen nem teheti meg ezt egy olyan személy, aki először a magyar alkotmányosság őre, majd a nemzet egységét kifejező legfontosabb közjogi funkció birtokosa.

Mindezt azért is fontos kiemelnem, mert ahogyan Bayer Zsolt esetében, úgy itt is azzal próbálkozik a kormánypárti média, illetve annak munkásai, hogy „apák és fiúk” ügyeket kreáljanak minden olyan esetből, amelyben egy számukra kedves politikus saját felmenőiről valótlanságokat mond. Petri Lukács Ádám például a Mandineren úgy keretezte át a kérdést, hogy itt nem arról van szó, hogy a köztársasági elnök valótlan információt terjesztett, hanem arról, hogy élő személyeket elhunyt felmenőin keresztül denunciálnak. Holott egyáltalán nem erről van szó.

Az ügyről Karsai által írt cikkben egyetlen olyan gondolat sincsen, ami ezt az értelmezést alátámasztaná – mint ahogyan én sem támasztottam alá ezt az értelmezést a Bayer Zsoltról szóló írásomban. Petri Lukács Ádám logikájából viszont az következik, hogy tilos szóvá tenni azt, ha egy politikai szereplő valótlanságot terjeszt felmenőiről. Már-már groteszk, hogy ennek kapcsán arra hivatkozik, hogy a kérdésben a rendszerváltás óta létezett „közmegegyezést” azok mondják fel, akik ma fideszes politikusokat kritizálnak. Bayer és Sulyok felmenői kapcsán ugyanis senki sem tett olyan állítást, hogy az utód felelős a felmenő tetteiért, sőt azt sem állította senki, hogy az utódot felmenői meghatároznák. Ez épp Bayer Zsolt és társai állítása – ami ellen egyébként a kettős mércével mérő Petri Lukács soha nem tiltakozott.

Bízzunk benne, hogy Sulyok Tamás nem úgy gondolja ezt a kérdést, mint Petri Lukács Ádám. Sokkal valószínűbbnek tartom, hogy az új államfő arra fog hivatkozni, hogy ő is egy tévedés áldozata. Mivel az ügy ténykérdésekből áll, meglepő volna, ha nem ismerné el, hogy apja 1944-ben a nyilasokkal összevethető Magyar Nemzeti Szocialista Párt Fejér megyei „megyevezetője” volt, és az „igazi szocializmus” mellett szállt síkra, követelve a nagybirtok államosítását és a munkásság megszabadítását a kapitalista elnyomás alól. Mivel a korabeli lapokban is megjelent, ezért meglepő volna, ha nem ismerné el azt is, hogy ügygondnokként az üldözések haszonélvezőjévé vált, amikor elvállalta az Auschwitzba deportált dr. Lőwy Endre ügyvédi praxisának átvételét.

Valójában azonban nem ez a kérdés, hanem az, hogy a legfelső közjogi méltóság birtokosa csak tévedett, vagy tudatosan állított valótlant. Borítékolható, hogy az ügyben a politika játékszabályainak megfelelően fognak felállni a frontvonalak: a kormányzat tévedésről, az ellenzék hazugságról fog beszélni. Ez az írás arra vállalkozik, hogy történelmi kontextusba helyezze a köztársaság elnökének kijelentéseit.

Érdemes összevetni először Sulyok állításait a valós tényekkel.

1. Sulyok szerint apját 1946-ban halálra ítélték, miközben apja ügyében soha nem született sem ilyen vagy hasonló értelmű vádemelés, sem bármilyen elmarasztaló ítélet.
2. Sulyok szerint apja 1945 után egy válóperes ügyben képviselte az egyik felet, miközben apja már korábban szökésben volt, mivel tartott attól, hogy szélsőjobboldali politikai szerepe miatt felelősségre vonják. Éppen ezért senkit nem tudott képviselni a bíróságon.
3. Sulyok szerint apja az ország másik felében bujkált, ehhez képest a Székesfehérvártól csupán 121 kilométerre fekvő Kiskunfélegyházán élt.
4. Sulyok szerint apja tíz éven át élt illegalitásban, ehhez képest, amikor 1949-ben ügyét újra elővették, akkor apját felmentették, így semmi oka sem lett volna arra, hogy ezt követően is illegalitásban éljen.
5. Sulyok szerint ő is megtapasztalta, hogy milyen szoros ellenőrzés alatt álltak a volt politikai foglyok, egészen az 1980-as évek végéig az állambiztonság folyamatosan ellenőrizte őket. Ehhez képest apja egy napig sem volt jogerősen elítélt politikai fogoly és az Állambiztonsági Szolgálatok Történelmi Levéltára egyetlen dokumentumában sem szerepel, mint megfigyelt személy. Ez azért is igen fontos adat, mert szemben az ún. ügynökdossziékkal, azaz a hálózati iratokkal, a nyilas vagy nemzetiszocialista múlt miatt állambiztonsági feldolgozásba vont személyek iratanyaga sokkal kevésbé lett az iratmegsemmisítések áldozata. Amennyiben tehát dr. Sulyok László évtizedeken keresztül állambiztonsági megfigyelés tárgya lett volna, arról biztosan maradt volna fenn irat.
6. Bár az ügyvédi végzettséggel rendelkező jogtudós Sulyok nem árulta el, hogy miért is ítélhették volna el apját, Karsai Lászlónak a Hvg.hu-n megjelent cikke szerint a leginkább valószínű vádpont, amit ellene meg lehetett fogalmazni, az az 1944. június 17-én a Fejérmegyei Naplóban Zászlóbontás címmel megjelent cikk lehetett volna. Egy ilyen cikkért (aminek állításait később ismertetem) viszont nemhogy halálos ítéletet sem lehetett volna kapni, hanem még több éves börtönbüntetést sem.

Felmerül: mennyire életszerű, hogy a magyar alkotmányosság őre, akinek családjában szinte mindenki jogi karriert futott be, ennyire téves információkkal rendelkezik saját apjáról, akit saját bevallása szerint jól ismert, mivel vele sokáig egy háztartásban élt (Sulyok Tamás 1956-ban született). A kijelentések életszerűsége leginkább azon az állításon bírálható el, hogy Sulyok szerint apja tíz éven keresztül illegalitásban élt Magyarországon.

Érdemes ebbe a teljesítménybe belegondolni: az országban tombol a sztálinista terror, de dr. Sulyok László egyfajta Ludas Matyiként tíz éven át túljárt az ostoba ávéhások eszén. Mindezt úgy, hogy nem úgy ment illegalitásba, hogy egy bakonyi vadászkunyhót választott volna magának búvóhelyül, hanem úgy, hogy Kiskunfélegyházára költözött feleségével együtt, és egymás után négy gyermeke is született, akiket ott minden bizonnyal óvodába járattak, majd rendesen beiskoláztak. Beszélgetni kellett a védőnővel, majd el kellett járni szülői értekezletre. Ráadásul feleségét eleve ismerték Kiskunfélegyházán, mivel onnan származott, így tudták róla, hogy férjezett. Sulyok saját maga azt állította, hogy testvérei a nyilvánosság előtt tíz éven át „ki sem ejthették azt a szót, hogy apuka”.

Gyakorlatilag ez az az elbeszélés, amit a köztársasági elnök el kíván hitetni azokkal, akiknek képviseletére hivatott. A történet olyan, mintha Táncsics Mihályról mintázták volna. A lakása alatt kialakított rejtekben élő forradalmárt távollétében halálra ítélték, és a császári hatóságoknak nem szúrt szemet, hogy 1856-ban magányos felesége teherbe esett. Táncsicsnénak azonban jóval egyszerűbb dolga volt: csak egy gyerekkel kellett elszámolnia, ráadásul ura egy évvel később amnesztiát kapott. Ehhez képest Sulyokné számára a totális ellenőrzésre törekvő rendőrség mellett hosszú éveken át jelentett volna folyamatos konspirációs feladatot gyermekei apjának legalizálása. Nem beszélve arról, hogy a gyermekeknek is kellett valamit mondani arról, hogy hogyan jöttek ők világra és hol is van édesapjuk.

A „bujkált” kifejezés természetesen sok mindent jelenthet. Érthetjük alatta azt is, hogy az érintett teljes illegalitásban, fizikailag is elbújva él, vagy azt, hogy hamis dokumentumokkal álcázza magát, de azt is, hogy nem tesz meg mindent annak érdekében, hogy az állami nyilvántartások pontos adatokkal rendelkezzenek róla. Sulyok Tamás apjáról a részleteket nem említve csak azt nyilatkozta, hogy „papírok nélkül bujkált”. Ezek szerint nem volt hivatalosan bejelentett lakcíme egy olyan korban, amikor ezt az ÁVH rendszeresen ellenőrizte? Mivel 1951-től jegyrendszer volt, sem élelmiszert, sem ruhaneműt nem tudott volna állami elárusítóhelyen vásárolni. Abban a korban, amikor általános hiánygazdaság sújtott mindenkit, ez azt is jelentette volna, hogy a család az átlagnál is nehezebb nélkülözések mellett vészelte át a sztálinista időszakot. Lehet, hogy csakugyan így volt, azonban jó lenne, ha az államfő részletesen is beszámolna arról, hogyan is töltötték el ezt az időszakot.

A történet más sebből is vérzik. Sulyok László 1957-től fia bevallása szerint is jogtanácsosként helyezkedhetett el. Ehhez nyilván kellett önéletrajzot készítenie. Az önéletrajzban írnia kellett arról is valamit, hogy hol tartózkodott 1945 és 1956 között. Kíváncsi vagyok, Sulyok Tamás szerint vajon hogyan oldotta meg ezt a feladatot? Milyen legendát talált ki magának?

Ennyi ellentmondó információ, ennyi logikai bakugrás után kijelenthető, hogy életszerűtlen az a történet, amit Sulyok Tamás előad. Lehetetlen másra gondolni, mint arra, hogy Sulyok valótlanságai egyúttal tudatos hazugságok is. Persze csak abban az esetben, ha abból indulunk ki, hogy az ország első közjogi méltósága rendelkezik azokkal a kognitív képességekkel, amelyek egy átlagembertől is elvárhatóak.

Nem volna szükség ezekre a hazugságokra, ha Sulyok nem próbálná a kommunizmus áldozatának beállítani saját magát és apját. Nagybátyjára, Sulyok János Ignác ciszterci szerzetesre vagy távoli rokonára, Sulyok Dezső kisgazda politikusra ez még igaz is lehetne, mert ők legalább szerepelnek az állambiztonság által megfigyelt személyek között. Ráadásul Sulyok apját nem érte 1945 után igazi megtorlás. Ez azért alakulhatott így, mivel ő maga is kompatibilis volt az új kommunista rendszerrel: abban az inkriminált cikkében, ami 1944. június 17-én a Fejérmegyei Naplóban Zászlóbontás címmel jelent meg, és amit Karsai Lászlónak köszönhetően most már az egész ország is megismerhet, többek között az áll, hogy 1944-ben ő hitet tesz a munkásosztály uralma mellett. Szó szerint azt szögezte le, hogy „az új nemzetiszocialista államban az uralom a munkásé lesz”. Ez az állítás jóval többet nyomott a latban, mint az, hogy a cikk írója egyébként arról írt, hogy „most a belső megtisztulással egyidejűleg a magyar népi szervezettség útjára kell lépnünk, hogy a nemzet sebeit begyógyíthassuk” – ami egyúttal azt is jelentette, hogy a cikkíró az épp akkor befejeződő deportálásokat értette megtisztulás alatt.

Abból a szempontból, hogy a köztársasági elnök igazat mondott-e vagy sem, elvileg érdektelen, hogy a dr. Sulyok Lászlónak tulajdonított 1944-es újságcikket ki is írta. Az ügy kontextusa miatt mégis érdemes kitérni erre. 1949-ben ugyanis a bíróság újra elővette dr. Sulyok László ügyét. Maga a vádlott nem jelent meg a tárgyaláson, három tanú azonban igen. Mindegyik tanú érdekes módon Sulyok személyes gimnáziumi ismerőse és ügyvédkollégája volt, és mindegyik ugyanazt állította. Szerintük a cikket valójában nem is Sulyok írta, hanem Marschall Rafael cisztercita nyilas pap – akiről azonban köztudomású volt, hogy már 1945-ben nyugatra menekült. Ugyanúgy egységesek voltak abban is, hogy kiemelték: a vádlott jó viszonyban volt a zsidósággal – miközben ennek kapcsán sem mondtak semmi konkrétumot. Dr. Sulyok László 1944-ben nem indított helyreigazítási pert a Fejérmegyei Napló ellen, holott ezt minden további nélkül megtehette volna- A Fejérmegyei Naplóban a neve alatt megjelent cikk ugyanis nem is annyira burkoltan a nyilas politika kritikája volt, amivel szemben fogalmazott meg egy másik szélsőjobboldali alternatívát. Magyarán: egy esetleges helyreigazítási pernek ebben az időszakban nem lett volna feltétlenül olyan mellékzöngéje, hogy az érintett antifasiszta alapon nem vállalja a megjelent gondolatokat. Emellett a mentőtanúk vallomásai előre megbeszélt konstrukciónak minősíthetőek, ugyanis amikor a dr. Sulyok melletti bizonyítékokról volt szó, csak általánosságban tudtak nyilatkozni, konkrét személyek megnevezése nélkül. Hozzá kell tenni, hogy 1944-ben a hangzatosnak tűnő „megyevezető” funkció a tagsággal alig rendelkező és csak a nyilasok árnyékában létező Magyar Nemzeti Szocialista Párt esetében nem sokat jelentett, a bíróság az újságcikket leszámítva semmi más terhelő adatot nem tárt fel, és a történeti kutatás sem talált még az égvilágon semmilyen dokumentumot arra, hogy dr. Sulyok László hosszabb időn keresztül aktív szélsőjobboldali politikus lett volna.

Ezek után nem csodálkozhatunk azon, hogy a kommunista párt által dominált Népbíróság a magyar alkotmányosság őrének apját felmentette a vádak alól. Nála sokkal súlyosabb háborús uszítók és antiszemiták is rendkívül olcsón megúszhatták a büntetést. Erdélyi József író, akinek felelőssége a folyamatos és rendkívül alpári antiszemita írásai miatt összehasonlíthatatlanul nagyobb volt, mint dr. Sulyoké, csak három év börtönbüntetést kapott, de a másodfokú ítélet után ebből is csak öt napot ült, mert ezután büntetését egészségi okokra hivatkozva félbeszakították (ennek megalapozottságát jól illusztrálja, hogy még harminc évig élt), egy év múlva pedig kegyelmet is kapott, sőt 1954-ben már verseskötete is megjelenhetett. Ebben a közegben a szocialista gondolat iránt annyira lelkes dr. Sulyoknak sem volt félnivalója. Ő és gyermekei töretlen karriert futhattak be a pártállam alatt. Azt, hogy mi értelme van akkor mégis ezeknek a valótlanságoknak, amelyeket az államfő terjeszt, döntse el az olvasó.

A cikkben, annak megjelenését követően pontosítottunk egy részt, Karsai László történész utólagos jelzése alapján. A cikkben tárgyalt 1944-es újságcikkről eredetileg az szerepelt, Sulyok László védőtanúi azt állították, hogy egy ciszterci pap írta a cikket, de nem nevezték meg. Karsai László a cikk megjelenése után jelezte, hogy Sulyok László dossziéjából (XXV.60.f., a Budapesti Államügyészség politikai anyagai, 30936/1950.), azonban kiderül, hogy megnevezték, szerintük ki írta: Marschall Rafael cisztercita nyilas pap.

„Jómagam csak annyit írtam az eredeti cikkemben, hogy Sulyok László védőtanúi egy ciszterci papra próbálták fogni, hogy az 1944. június 17-én a szélsőjobboldali Fejérmegyei Naplóban megjelent cikket ő írta. Dr. Sulyok László mind a két ”mentőtanúja„ megnevezte az állítólagos cikkírót: Marschall Rafael ciszterci papot. Róla érdemes azt tudni, hogy a székesfehérvári Szent István Katolikus Gimnáziumban az egyetlen olyan tanár volt, aki nyíltan zsidózott. Ebbe a gimnáziumba járt Sulyok László, valamint két testvére és mind a két mentőtanúja, gyanítható, hogy nem csak kollégák, hanem barátok is voltak. Visszaemlékezések szerint Marschall Rafael annyira ”belekeveredett„ a náci-nyilas-magyar nemzeti szocialista mozgalmakba, hogy a háború végén jobbnak látta Nyugatra szökni. Állítólag élete végéig egy ausztriai ciszterci rendházban húzta meg magát. Azt, hogy Székesfehérvárról elmenekült, volt tanítványai, köztük Sulyok László ügyvéd barátai is tudhatták, nyugodtan ráfoghatták az inkriminált cikk szerzőségét.” – írta a történész.

https://telex.hu/velemeny/2024/03/04/sulyok-tamas-apja-laszlo-multja-ungvary-krisztian-bujkalas-allambiztonsag-nepbirosag 

A szlovák alkotmánybíróság felfüggesztette a büntetőjog parlament által elfogadott reformjának egyes részeit

 A szlovák alkotmánybíróság szerdai határozatában felfüggesztette a büntető törvénykönyv több módosításának, valamint a büntetőeljárásra vonatkozó rendelkezések egy részének a hatályba lépését.

A TASR szlovák állami hírügynökség és több szlovák médium jelentését csütörtökön az alkotmánybíróság közleményben erősítette meg. A taláros testület ezzel helyt adott Zuzana Caputová államfő és több ellenzéki párt beadványának, amelyben a kormány által beterjesztett és a parlament által nemrég elfogadott módosítások alkotmányossági vizsgálatát kérték.

Az alkotmánybíróság csütörtöki közleménye szerint ugyanakkor több módosítást nem függesztett fel, köztük azt, amely a súlyos bűncselekményekkel, benne a magas szintű korrupcióval foglalkozó különleges ügyészség (ÚSP) megszüntetését irányozta elő.

A büntető törvénykönyv módosítását még tavaly decemberben hagyta jóvá a pozsonyi kormány, egyes tételeinek humánusabbá tételére, valamint az ÚSP megszüntetésének szükségességére hivatkozva.

Utóbbit azzal indokolták, hogy a csak néhány éve létrehozott intézmény nem illeszkedik a szlovákiai ügyészségek rendszerébe, valamint azzal is, hogy ki kell vonni a vádhatóságot a politikai befolyásolás lehetősége alól.

Ez utóbbival kapcsolatban azt állították a bírálatok megfogalmazói, hogy az ÚSP-t a tavaly szeptemberi előrehozott választásokig kormányzó liberálisok a jelenlegi kormánypártok politikai ellehetetlenítésére használták fel. Az ÚSP-t több részről is számos bírálat érte, több döntését az alkotmánybíróság is felülbírálta.

A szerdán hozott döntést maga a taláros testület nem kommentálta. „Az alkotmánybíróság senkivel sem kommunikál saját eljárásával kapcsolatban” – idézte a TASR Martina Ferencovát, a bíróság szóvivőjét.

Az államfői tisztségért induló Ivan Korcok elnökjelölt üdvözölte az alkotmánybíróság döntését, és hangsúlyozta: ez is igazolja, hogy miért van szükség a hatalmi ágak egyensúlyára.

Michal Simecka, a Progresszív Szlovákia (PS) elnökének értékelése szerint a döntés megerősítette: a büntető törvénykönyv módosítása nemcsak veszélyes, hanem az alkotmánnyal is ellentétes.

Branislav Gröhling, a Szabadság és Szolidaritás (SaS) párt elnökhelyettese szintén üdvözölte a döntést, egyúttal köszönetet mondott Caputovának és az ellenzéki képviselőknek, hogy a változtatások hatályba lépésének felfüggesztését kérték.

A kiemelt kép illusztráció. (Fotó: Shutterstock)

https://hirado.hu/kulfold/cikk/2024/02/29/a-szlovak-alkotmanybirosag-felfuggesztette-a-buntetojog-parlament-altal-elfogadott-reformjanak-egyes-reszeit 

A lengyel elnök minden törvényt az Alkotmánybírósághoz küld

 Nem tudom a nemzet egységét képviselni, ha két képviselőt a parlament kizár a törvényhozásból – indokolta eljárását Andrzej Duda.

A lengyel alkotmány szerint az államfő kérhet utólagos normakontrollt, tehát a törvényeket aláírja, kihirdeti, azok hatályba lépnek – a kormány és a parlamenti többség számára ez a lényeg –, de az Alkotmánybíróság (Ab) utóbb alkotmányellenesnek minősítheti őket.

Még mindig Mariusz Kaminski volt belügyminiszterről és helyetteséről, Maciej Wasikról van szó, akiket korábbi hivatali visszaéléseik miatt jogerősen letöltendő börtönbüntetésre ítéltek, de Andrzej Duda elnök megkegyelmezett nekik.

Szerinte emiatt képviselői mandátumukat is megtartották, de a szejm elnöke az Alkotmányra hivatkozik: az ítélet kihirdetésekor megszűnt a képviselői megbízás, és ezen a kegyelem utólag nem változtat. A két politikus továbbra is képviselőnek tartja magát, bár eddig nem próbáltak erőszakkal bejutni az ülésre.

Bonyolítja a helyzetet, hogy a Legfelső Bíróság két kollégiuma ellentétesen döntött a mandátumok ügyében, de azt, amelyik szerint a képviselőség megmaradt, a parlamenti többség hibásnak tartott személyi összetétele miatt nem ismeri el.

A köztársasági elnök a költségvetéssel kezdte alkalmazni azt az eljárást, hogy aláírás után eljárási jellegű alkotmányellenesség miatt az Ab-hoz fordul, bár a kormánypártok jelentős többsége miatt kettővel több vagy kevesebb ellenzéki szavazat nem befolyásolja a döntéseket. Most pedig folyamatosan utalja az Ab elé a további törvényeket. Sokan emlékeztetnek rá: amikor 2016 végén az ellenzék elfoglalta a szejmben a szónoki emelvényt, a házelnök egy másik terembe helyezte át az ülést, ahol nem volt szavazógép, és sok ellenzéki nem tudta, hová kell mennie, vagy nem fért be. Akkor Andrzej Dudát egyáltalán nem zavarta, hogy több tucat képviselőt kizártak a döntésből.

Ha az Ab a következő hetekben sorra elutasítaná a hozzá került törvényeket, akkor az várható, hogy ezt a kormány és a parlamenti többség nem venné figyelembe, mert az EU Bíróságának és az Emberi Jogok Európai Bíróságának (ez utóbbi az EU-tól független Európa Tanács intézménye) ítéleteire hivatkozva, néhány törvényellenesen választott tagja miatt nem ismerik el az Ab-t.

Bár ezek a zavarok nem éppen példás jogállami viszonyokat mutatnak, várható, hogy Lengyelország hamarosan megkap 137 milliárd eurót, a 2021–2027-es költségvetésből 76,5 milliárd euró szabadul fel, míg a helyreállítási alapból 25,3 milliárd euró vissza nem térítendő támogatás és 34,5 milliárd euró alacsony kamatozású hitel válik elérhetővé. Az Európai Bizottság ugyanis most – a korábbi állásponttól eltérően – azt mondja, hogy nem kész, és hatályba lépett törvényektől teszi ezt függővé, hanem elégnek tartja a Tusk-kormány meggyőző terveit a jogállami viszonyok rendezésére.

Miközben azonban úgy látszik, hogy az államfő és a kormány hadat visel egymás ellen, az a hír érkezett, hogy március 12-én Duda köztársasági elnök és Tusk miniszterelnök együtt látogat Washingtonba. Ez sajtóhírek szerint Biden elnök ötlete volt. Emellett néhány napja Andrzej Duda vezetésével tartottak kormányülést – a lengyel alkotmány ezt kabinettanácsnak nevezi –, fontos beruházásokról tárgyaltak, és az államfő a jobboldali ellenzék háborgását kiváltva kifejezetten pozitívnak értékelte az összejövetelt. Azonosan beszélnek Ukrajna ügyéről is. Vagyis itt sem tisztán fekete vagy fehér a helyzet. 

https://hvg.hu/vilag/20240229_Lengyelorszag_Andrzej_Duda_Alkotmanybirosag