Felfoghatatlan döntés az Alkotmánybíróságtól

Az Alkotmánybíróság fittyet hány a jogbiztonságra és felrúgta eddigi gyakorlatát! A testület alapvető jogállami követelményekkel szembemenő határozatot hozott: mostantól a helyi önkormányzatok jogalkotásának korlátait már nem a jogbiztonság követelménye határozza meg. Vagyis: az Alkotmánybíróság önkényes és szakmaiatlan határozatával bebetonozta az önkormányzati önkényt.

Néhány hónapja aggodalmunkat fejeztük ki amiatt, hogy az Alkotmánybíróság majd’ két éve ül egy olyan utólagos normakontroll indítványon, amelyet korábbi, 2012 novemberi döntése indoklását lényegében egy az egyben átvéve már réges-régen meghozhatott volna, és amellyel véget vethetett volna az önkormányzati önkénynek, amelyre az önkormányzati törvény hatalmazza fel a helyi képviselő-testületeket azáltal, hogy feljogosítja őket kvázi büntető (kvázi szabálysértési) jogszabályok alkotására mindenféle garanciális törvényi keretek nélkül.

Némi rossz sejtésünk tehát már volt, de a határozat, amely végül 2015. szeptember 29-én látott napvilágot, minden képzeletünket felülmúlóan rémisztő. Nem kell jogásznak lenni ahhoz, hogy az ember – a határozatot olvasva – megállapítsa: adva volt, hogy hogyan kell dönteni, és bármilyen áron, akármilyen kicsavart és alapvető alkotmányos elvekkel szembemenő indoklással, de a döntést alá kellett valahogy támasztani.

Egy blogposzt műfaji kereteit természetesen meghaladja a részletes alkotmányjogi elemzés, de úgy gondoljuk, hogy a nagyközönség számára is érdekes lehet az AB riasztó érvelésének pontokba szedett rövid ismertetése:

Igaz ugyan, hogy az adott rendeletalkotásra felhatalmazás előzménye az volt, hogy 2012-ben elvették a helyi önkormányzatoktól a szabálysértési rendeletalkotási jogkört (mondván, hogy szabálysértést csak törvény szabályozhasson).
Be kell látni, hogy további előzmény, hogy a szabálysértési rendeletalkotási jogkör elvesztéséért cserébe ugyanaznap (2012. április 15.) megkapták a helyi önkormányzatok az önkormányzati törvény felhatalmazását, amely alapján tiltott, közösségellenes magatartásokat határozhattak meg, és ezt az Alkotmánybíróság fél évvel később, 2012 novemberében hatályon kívül helyezte megállapítva, hogy az sérti a jogállamiságból fakadó jogbiztonság alapvető követelményét, mivel nem állapítja meg a rendeletalkotás és a szankcionálás alapvető törvényi keretszabályait.
El kell ismerni, hogy a 2012 novemberében elkaszált felhatalmazás nagyon hasonló a mostani határozatban vizsgálthoz és utóbbi ugyanúgy nem ad definíciót még magára a szabályozás tárgyára sem.
Az AB emlékeztet, hogy a 2012 novemberi döntés hangsúlyozza az Alkotmánybíróság következetes gyakorlatát, mely szerint: „A jogállam nélkülözhetetlen eleme a jogbiztonság. A jogbiztonság az állam – s elsősorban a jogalkotó – kötelességévé teszi annak biztosítását, hogy a jog egésze, egyes részterületei és az egyes jogszabályok is világosak, egyértelműek, működésüket tekintve kiszámíthatóak és előreláthatóak legyenek a norma címzettjei számára.” Ebből következően, amennyiben törvény felhatalmazza a helyi önkormányzat képviselő testületét valamely magatartás szabályozására, úgy a felhatalmazás tárgyát és kereteit is meg kell határoznia.
Igen ám, de - és most jön az igazi csavar - időközben hatályba lépett a IV. Alaptörvény-módosítás, amely (kritizáltuk épp eleget) lehetővé tette, hogy törvény illetve helyi rendelet az életvitelszerű közterületen tartózkodást bizonyos társadalmi célok érdekében, a közterület meghatározott részére vonatkozóan jogellenessé minősítheti (vagyis a hajléktalanságot büntetheti). Ennek az AB szerint közvetlen következménye, hogy saját vonatkozó korábbi határozatát nem kell figyelembe vegye!
Az AB szerint pedig a közvetett következmény (!!!), hogy az Alaptörvény negyedik módosítása kibővítette a helyi önkormányzatok jogalkotási autonómiáját! “Ugyan az alkotmányos szabály csak az életvitelszerű tartózkodásra vonatkozóan tartalmaz konkrét rendelkezést, következményei ennél szélesebbek." – írja a döntés. Teljes komolysággal azt állítja tehát a testület többsége, hogy azzal, hogy bekerült az Alaptörvénybe annak lehetősége, hogy a helyi önkormányzatok a hajléktalanságot kriminalizálják, ezzel – bár itt az önkormányzatok más típusú felhatalmazásáról van szó - úgy általában is kibővült a helyi jogalkotási jogkör! Az AB szerint „ez összhangban van az Alaptörvény emberképével. Az Alkotmánybíróság már a korábbi határozataiban megállapította, hogy az Alaptörvény emberképe nem az elszigetelt egyéné, hanem a társadalomban élő felelős személyiségé.”
Ezek után lényegében elmulasztja a testület többsége vizsgálni azt, hogy a felhatalmazás sérti-e a jogbiztonság jogállami követelményét. Kiss László különvéleményében egyenesen azt állapítja meg, hogy az AB nem vizsgálta magát az indítvány tárgyát, az indítványokkal támadott törvényi rendelkezések alkotmányossági vizsgálatát nem is végezte el.
A törvényi felhatalmazást a továbbiakban az önkormányzati autonómiára hivatkozva tartja életben az Alkotmánybíróság, e fogalmat teljességgel félreértelmezve. Az önkormányzati autonómia ugyanis nem azt jelenti, hogy a helyi képviselő-testületek kivonhatják magukat a törvényesség követelménye alól, hanem azt, hogy az állam (országos közhatalom, kormányzat, államigazgatás) nem szólhat bele abba, hogy a helyi ügyeket miképpen szabályozzák. Az alkotmányosság követelményeinek érvényesítése nem egyenlő a kormányzat beavatkozásával, vagyis előbbi nem is sértheti az önkormányzati autonómiát. Az AB lényegében az állam hatalmának a korlátját (az önkormányzati szabályozási autonómiát) használja fel az állam hatalmának a kiterjesztésére (alapjog-korlátozás igazolására).

Hiába szedik szét vadul a különvéleményeket megfogalmazó alkotmánybírák (Czine Ágnes, Kiss László, Lévay Miklós és Salamon László) ezt az abszurd érvelést, az Alkotmánybíróság a IV. Alaptörvény-módosítást használva fel ürügyül múlt heti döntésével tehát – az ombudsman és a Kúria indítványai ellenére –meghagyta a helyi önkormányzatok számára azt a lehetőséget, hogy mindenféle törvényi garanciák híján rendeletben szabályozzák a helyi közösségi együttélés kötelező normáit és ezek megszegőit szankcionálják. Annak ellenére, hogy a Kúria kifejezetten jelezte indítványában: „a szabályozás tárgykörének konkretizálása nélkül a szabályozás önkényességére, mércéit tekintve pedig érdemi kontrollálhatatlanságra vezetnek”. És annak ellenére is, hogy az ombudsman indítványában hivatkozott arra is, hogy több jelentésében vizsgálta az önkormányzatok rendeletalkotási és szankcionálási gyakorlatát, és ezzel összefüggésben a kormányhivatalok (amely szervek jogosultak a helyi önkormányzati rendeletek törvényességének felülvizsgálatára) is jellemzően azt jelezték: a felhatalmazás nem felel meg a jogállami garanciáknak és sérti a jogbiztonság követelményét, ezért akadályozza azt is, hogy megfelelően eleget tegyenek törvényességi ellenőrzési feladatuknak.

A különvélemények hangsúlyozzák: nem állapítható meg az önkormányzatokat jogalkotásra felhatalmazó törvényi szabályokból például, hogy a szabályozási jogkör mely területre terjed ki (közterületre vagy magánterületre is?). Az sem, hogy mely jogalanyokra vonatkozik. Hogy objektív vagy szubjektív felelősségen alapuló szankciók statuálására vonatkozik-e. Hogy az önkormányzatok milyen jogkövetkezmények kiszabását tehetik lehetővé.

Az alapjogi biztos az AB-hez intézett indítványában összefoglalóan azt írta: „az önkormányzatok – nem egy esetben a helyi bevételek növelése érdekében – egészen abszurd és szokatlan közösségi együttélési szabályokat is alkotnak, amelynek nyomán pedig jelentős összegű bírságokat szabnak ki a szabályok ellen vétőkre.”

Nyugodjunk bele: ez a továbbiakban is így lesz, és ezen már változtatni sincs remény. Afelől pedig kétségünk sem lehet, hogy ahol akarják, ott ezt a lehetőséget a legsérülékenyebb társadalmi csoportok kárára fogják a jövőben is felhasználni.

Jovánovics Eszter - Roma Program-vezető
http://ataszjelenti.blog.hu/2015/10/08/onkenyes_alkotmanybirosag