Az alkotmányos rend átalakítása akár katasztrófához is vezethet

Nem világosak az okok, a célok és a részletek.
Augusztus 20-a Magyarországon hagyományosan, az államiság, és az alkotmányosság ünnepe. Ebben az esztendőben nem könnyű megmondani, hogy mit is ünneplünk, hiszen a kétharmados parlamenti többség a választást követően olyan programot hirdetett, amelyet a kampány során még csak nem is említett. Így a jelenlegi, a napokban megünneplendő alkotmányos rendről csak annyi állapítható meg: átalakítás alatt – írja Hack Péter alkotmányjogász a HETEK hasábjain megjelent publicisztikájában.

Az alkotmányos rend átalakítása, sok szempontból hasonlít egy lakás átalakítására, sokszor a lakókat nem racionális megfontolások, vagy tényleges igények, hanem csupán szubjektív hangulatok, érzések indítják arra, hogy otthonukat átalakítsák, a nappalit felcseréljék a hálószobával, a szülői hálót a gyerekszobával. Ez a szubjektív szempont azonban nem lebecsülendő, elvileg még jó is kijöhet belőle. A különböző politikai megnyilvánulások alapján az látható, hogy a kormányzó többségnek sincsenek valódi, racionális érvei az alkotmányos rendszer átalakításáról. Az elmúlt időben egyetlen olyan nyilatkozatot sem hallhattunk, amely megmagyarázta volna, hogy mi is a baj az 1989-es rendszerváltás során kialakított alkotmányos berendezkedéssel, és mely elemeit, hogyan kellene megváltoztatni. Azt már tudjuk, hogy jövő tavaszra lesz új alkotmány, de arról még a Fideszre szavazók sem tudnak semmit, hogy ebben az új alkotmányban mi lesz új, mi lesz más a maihoz képest. Más szavakkal, az államberendezkedés, az alkotmányos intézmények egymáshoz való viszonya változik-e vagy sem.

A miniszterelnök külföldi újságoknak adott nyilatkozatából annyi kideríthető, hogy mi nem lesz az új alaptörvényben: elnöki rendszer. Nem véletlen, hogy ezzel a váddal szemben Orbán Viktornak védekeznie kell, hiszen a Fideszhez közelálló kutatók az elmúlt években felvetették az erős elnöki hatalom megteremtésének szükségességét, és mivel sem a Fidesz programja, sem a választási elképzelések az alkotmányról semmit nem mondtak – és még ma sem mondanak – széles tér nyílt a találgatások előtt.

Ha ennyire nem tud, vagy nem akar a Fidesz semmit mondani az önkormányzati választások előtt az új alkotmányról, miért hirdette meg az alkotmányozást? Miért vágott bele egy olyan folyamatba, amely akár azzal a kockázattal is járhat, hogy saját táborát is megossza? Erre a kérdésre többféle válasz is forgalomba került az elmúlt időben. Az egyik markáns álláspont szerint a Fidesz alapjaiban az alkotmányos rend felforgatására törekszik, fő célja a Horthy-korszakra jellemző politikai berendezkedés helyreállítása, ennek érdekében tekintélyelvű rendszert épít, amelynek kiépítéséhez gyors lépésekben bontja le a végrehajtó hatalom korlátait.

Ezt támasztja alá az országgyűlés meggyengítése, az önkormányzatok ellensúlyszerepét csökkenteni hivatott – a jelenlegi kormánytöbbséget rendkívül előnyös helyzetbe hozó – új választási rendszer létrehozása, az Alkotmánybíróság függetlenségének és pártatlanságának aláásása, és általában a kormányzati hatalmat korlátozó intézmények, mint a sajtó, a számvevőszék, a versenyhivatal a parlamenti többség kontrollja alá helyezése.

A Fidesz alkotmánnyal kapcsolatos törekvéseinek azonban van egy másik magyarázata is, nevezetesen, hogy a Fidesz egészen máshogy tekint az áprilisi választásokra, mint az általa legyőzött ellenzék. Az ellenzék értelmezése szerint a választók a rossz kormányzás miatt megbüntették a szocialistákat és a szabad demokratákat, a választás eredményeként új kormány jött létre, amely a szavazatoknak valamivel több, mint 50 százalékával elnyerte a parlamenti mandátumok kétharmadát. Ezzel szemben a Fidesz értelmezésében nem pusztán kormányváltás történt áprilisban, hanem az előző, a rendszerváltás eredményeként létrejött rendszer leváltása. Láthatjuk a Nemzeti Együttműködés Nyilatkozatában, hogy a Fidesz szerint a rendszerváltást „az átmenet két zavaros évtizede” követte.

A kérdés a politikában nem az, hogy melyik értelmezés fedi az objektív helyzetet, hanem az, hogy melyik értelmezés találkozik a választók többségének életérzésével, helyzetértékelésével. Ebből a szempontból, úgy tűnik a Fidesz előnyben van. Amint arról ezeken a hasábokon is szó esett (Húsz év mérlegen. Hetek, 2010. 06. 25.) az egykori Közép- Kelet Európai szocialista országok lakosai közül messze a magyarok a legcsalódottabbak, mind a politikai rendszerváltás, mind a piacgazdaság, mind az EU, mind a NATO csatlakozás eredményeivel.

A Fidesz elsöprő sikerét javarészt a korábbi húsz évvel szembeni kritikára épülő kampány alapozta meg, hiszen választási program helyett elég volt azt a meggyőződést kialakítani, és fenntartani a választókban, hogy az új kormány, pontosabban az új rendszer, a Nemzeti Együttműködés Rendszere (bármi is értsünk ez alatt) jobb lesz, mint a korábbiak. Az a politikai erő, amely nem ad választ arra a kérdésre, hogy miért ilyen csalódottak a magyarok az alkotmányos demokráciában, és a piacgazdaságban, nem tud választói támogatást szerezni. Jogos kérdése ugyanis a választóknak, hogy ha Magyarország 1990-ben még a kelet-európai térség vezető országa volt, hogyan kerülhetett húsz év után a sereghajtó pozíciójába?

Az áprilisi választáson egyértelmű sikert elérő politikai erő által meghirdetett politikából – amelynek lényegét úgy írhatjuk le, hogy „mostantól minden másképp volt, van és lesz” – logikusan következik, hogy a „más politikának” szimbolikus megjelenítője a más alkotmány.

Az új alkotmánnyal kapcsolatban azonban négy veszélyforrással is számolniuk kell azoknak, akik ezen az úton elindultak. Az első veszély az, ha figyelmen kívül hagyják azt a körülményt, hogy szemben azzal, amit a jelentéktelen szélsőbaloldal, és az egyre kártékonyabb ultra-nacionalisták állítanak, a magyar rendszerváltáshoz kötődő csalódás nem szükségszerű következménye az alkotmányos demokráciának és a szabadpiacon alapuló gazdasági berendezkedésnek, vagy az európai és az észak-atlanti orientációnak. Ha így lenne, akkor a lengyelek, a csehek és a szlovákok is csalódottak lennének, ezzel szemben a felmérések szerint ők sikerként élik át történelmük ezen szakaszát.

A második veszélyforrás, ha elhiszik azt, amit sok jobboldali állít, hogy a bajok forrása, a húsz év kudarcának oka a jelenlegi Alkotmányban találhatók. A kétségtelenül létező, és vitathatatlanul megoldásra szoruló problémák közül alig találunk olyat, ami az emberi jogok alkotmányos katalógusára, a hatalmi ágak elválasztásának jelenlegi rendszerére, vagy az államszervezet jelenlegi felépítésére vezethető vissza. Ha az alkotmányos berendezkedéssel kapcsolatban kritikát akarunk megfogalmazni, akkor az éppen az, hogy az elmúlt húsz évben nem működtek megfelelően azok a kontroll-mechanizmusok, azok a fékek, és ellensúlyok, amik a kormányzat tévedéseinek, hibáinak, vagy rossz döntéseinek kiküszöbölésére szolgálhattak volna. Itt érünk a következő veszélyforráshoz, nevezetesen, ha a döntéshozók, éppen azokat az elemeket számolják fel, vagy gyengítik meg az alkotmányos berendezkedésben, amelyek kifejezetten megerősítésre szorulnának. Erre a választások óta eltelt időben számos példát találhatunk. A jobboldalon sokan vannak, akik hajlamosak azt hinni, hogy a korábbi időszakban „rossz emberek” kormányozták az országot, és a választások után elég ezeket az embereket „jó emberekkel” felváltani.

A probléma az, hogy ha ez igaz lenne, akkor sem állíthatnánk, hogy a „jó emberek” egyúttal tévedhetetlenek is. Az alkotmányos demokrácia alapját jelentő hatalmi ágak megosztása, éppen abból a felismerésből fakadt, hogy minden hatalomnak szüksége van korlátokra. Lord Acton híres mondása szerint: „minden hatalom korrumpál, a korlátlan hatalom korlátlanul korrumpál”. Az egyéneket, az adott helyzetben kisebbségben lévőket az alkotmányos demokrácia a többség akaratától is megvédi. Ez a különbség az alkotmányos demokrácia és a többség diktatúrája között.

Néhány évvel ezelőtt Orbán Viktor véleményem szerint helyesen mutatott rá arra az antropológiai tévedésre, amely szerinte a liberálisokat jellemzi. Orbán akkor némileg egyszerűsítve azt mondta, hogy hibás az az alapfeltevés, hogy az ember eredendően jó, és ha a szabad piacon korlátok nélkül hagyjuk, akkor a tevékenységének jó lesz az eredménye. Sokan ezzel indokolják azt, hogy a szabad piacot az államnak kontrollálnia kell. De, ha igaz az, hogy az ember piaci szereplőként nem feltétlenül „jó”, akkor ez igaz az államhatalmat gyakorló emberre is. Ha a piacnak szüksége van kontrollra, akkor az államhatalomnak legalább annyira. A fékek és az ellensúlyok lebontása, nem csökkenti a hibák kockázatát, hanem lényegesen növeli.

Végül a negyedik veszélyforrás, ha a kormányzat nem tudja kellően kezelni az „igazság pillanatát”, amikor először megjelenik az új alkotmányra vonatkozó, mindmáig ismeretlen koncepció. Ekkor ugyanis könnyen kiderülhet, hogy a formát öntött elképzelések, nem egységet és együttműködést, hanem – még a saját táboron belül is – vitát és megosztást hoznak, hiszen lehet, hogy a szavazók egy részének a változás túl sok lesz, másoknak meg túl kevés. Ez azért jelent igazi veszélyt, mert, ha az ország sorsát meghatározó nagy szavazóbázist a vezetői rossz irányba mozdítanak el, akkor egy relatíve kis csoport is elég ahhoz, hogy a szakadékhoz vezető úton továbblökje.

A kellően nem megfontolt átalakítás könnyen azzal az eredménnyel járhat, hogy nagy költségekkel és nagy erőfeszítéssel rosszabb helyzetet hozunk létre, mint ami előtte volt. Ahogy a lakás átalakításánál, úgy az alkotmányos rend megváltoztatásánál pillanatnyilag jónak látszó ötletek hosszú távon katasztrofális következményekkel járhatnak. Lehet, hogy jó ötletnek tűnik a hálószoba áthelyezése, addig, amíg ki nem derül, hogy így az ágy fejéhez kerül a szomszéd fürdőszobája. Az elrontott lakást még némi ráfizetéssel el lehet cserélni, de az elrontott ország nem elcserélhető, hiszen ez a hazánk.

Hetek