Kié az utolsó szó joga? – Mennyire politikusak a német alkotmánybírák?

Dr. Petrus Szabolcs LL.M.

Két tény vitathatatlan: A német Szövetségi Alkotmánybíróságba (BVerfG) vetett kiemelkedően magas társadalmi bizalom a testület politikai függetlenségén nyugszik.[1] Egyidejűleg a testület számos ítélete kényes politikai témákat érint. De vajon feszül-e ellentmondás a két megállapítás között?

„Remélem, hogy az alkotmánybírák a jövőben is bölcs visszafogottságot fognak tanúsítani” – fogalmazott Norbet Lammert, a Bundestag elnöke a Német Szövetségi Alkotmánybíróság (BVerfG) egy friss ítélete kapcsán.[2] Nem először fordult elő, hogy vezető politikus véleményezi a karlsruhei testület tevékenységét. Szakmai körökben és a sajtóban is gyakran felvetődik a kérdés, nem túl aktív-e politikailag a taláros testület. A válasz korán sem egyértelmű.

Egyrészt annyiban kétségtelenül politikusak az alkotmánybírák, hogy határozataik a politikai döntéshozókat közvetlenül érintik. Vagy mert róluk döntenek: Idén januárban például a pártfinanszírozás tárgyában született határozat. Vagy mert politikusok által hozott döntéseket vizsgálnak felül. Különösen kényesek a döntések, ha közvetlen költségvetési hatásuk van; a testület nem egyszer állapította meg adók alkotmányellenességét. Ezeket az ítéleteket nehezen veszi tudomásul sok politikus.

Ugyanakkor a testület tevékenysége mentes a pártpolitikától. Igaz, hogy a 16 bírát a Bundestag és a Bundesrat a frakciók javaslatára választják, a testület tagjai között mégis ritkán alakulnak ki politikai törésvonalak. A BVerfG ebben a vonatkozásban nem hasonlítható például az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságához. Azt, aki politikai, és nem szakmai alapon hozza döntéseit, hamar kiközösítik bírótársai, a jogásztársadalom pedig megvetésben részesíti. Azok a bírák, akik korábban párttagok voltak, hamar igazodnak a szakmaiság követelményéhez. Például 1983-ban, a nagy vihart kavaró népszámlálásról szóló, világnézetileg inkább baloldali ítélet meghozatalában döntő szerepe volt a konzervatív oldal által jelölt bírónak, Ernst Bendának. [3]

Volt azonban kísérlet politikai nyomásgyakorlásra. Nem sokkal a testület 1949-es alapítása után az akkori, konzervatív kancellár, Konrad Adenauer koalíciós partnere, a szociáldemokraták ellenállásával nem törődve, egy Európai Védelmi Unió alapítása mellett szállt síkra. Világos volt, hogy a kérdés a karlsruhei testület elé kerül. Adenauer hatásköri, illetve ügyelosztási szabályok módosításával akarta elérni, hogy az ügyben a konzervatívabbnak tartott második, és ne az inkább baloldali hírében álló első szenátus döntsön. Amikor ez világossá vált a bíróság elnöke a sajtó képviselői elé állt, és közölte, hogy tisztában van a politikai mahinációval, és meg fogja akadályozni, hogy ennek bármilyen hatása legyen a testület döntésére. Az igazságügyi miniszter megszégyenült; nem sokkal később le is mondott. A BVerfG elnökének bátor kiállása megalapozta a testület politikai függetlenségébe vetett meggyőződést, amelyen a kiemelkedően magas társadalmi bizalom alapul. Ezért is tudtak a bírák az ötvenes években egy fontos, de kényes feladattal megbirkózni: Elfogadtatták az alapjogok érinthetetlenségét egy olyan társadalommal, amelynek sok tagja a nácik szimpatizánsa volt, és amelynek számos politikai döntéshozója a hitleri rezsimben is magas tisztséget viselt. Nem mellesleg tudatosították a társadalomban a demokrácia mibenlétét és értékét.

Az elmúlt évtizedekben nem egyszer döntött a BVerfG kényes politikai témákban: 1973-ban megállapította a két német állam közötti alapszerződés alkotmányosságát[4]; 1975-ben megsemmisítette a terhességmegszakítás liberális szabályozását[55]; 1978-ben megengedte a fegyveres sorkatonai szolgálat megtagadását[6]; 1994-ben kimondta, hogy a haderő nem a szövetségi elnök, hanem a törvényhozás alá tartozik[7]. Első pillantásra egymással alig összeegyeztethető döntések. Azonban van bennük közös elem: Az ítéletek szakmai, és nem politikai alapon születtek.

Kritikára nem a testület pártossága, sokkal inkább a túl részletes ítéletek adhatnak okot, amelyekkel a BVerfG kvázi jogalkotóvá válik. Ez különösen Paul Kirchhof 1987 és 1999 közötti elnöksége alatt volt jellemző. „Az állami elvonásoknak a jövedelem 50 százaléka körül kell mozogniuk” – állt egy ítéletben.[8] Holott a jövedelmek újraelosztásának mértéke egyértelműen politikái döntés kérdése, amelyet a jogalkotónak kell meghoznia. A kétezres években már megállta a testület, hogy a rendszeres szociális segéllyel foglalkozó ítéletében konkrét számokat nevezze meg. Megelégedett azzal, hogy elveket fektetett le, amelynek mentén a jogalkotó maga határozhat a segélyek mértékéről. A testület működésében azonban a mai napig fellelhetők az „intellektuális paternalizmus” jegyei – fogalmaznak a BVerfG kritikusai.

Van, hogy Karlsruhe türelmetlenné válik, és ez a politikusok mozgásterét erősen korlátozó döntésekhez vezet: Például amikor a törvényhozásnak három év sem volt elegendő a választásokkal kapcsolatos jogszabályok alkotmányossá tételéhez, a testület hozott az ítéletében kvázi új szabályokat.[9]

Lehet, hogy nem is a testület túl politikus, hanem a politika kritizálja túl gyakran a határozatokat, ha azok szakmailag ugyan megalapozottak, de világnézeti kérdéseket érintenek? – teszik fel sokan a kérdést. Példaként az azonos nemű párok jogait érintő határozatok hozhatók fel. Jegyezzük azonban meg, világnézeti témákban a BVerfG az utóbbi időben feltűnően visszafogott. Azt még kimondta a taláros testület, hogy az egyenlő bánásmód elvét sérti, ha a házastársak és a bejegyzett élettársak adójogi szempontból eltérő elbírálás alá esnek.[10] Azt azonban, hogy az azonos nemű párok együttélésének jogintézményét bejegyzett élettársi kapcsolatnak, vagy házasságnak nevezik, már jogalkotói, azaz politikai döntésnek nyilvánította. Egy korábbi cikkemben már beszámoltam róla, hogy a törvényhozók néhány hete döntöttek a kérdésben, a házasságot megnyitotta az azonos nemű párok számára is.

Karlsruhének nagyon határozott véleménye tud lenni, ha az Unióról van szó. A BVerfG ugyanis meg akarja akadályozni, hogy az uniós jog kiüresítse a német Alaptörvényt, és hogy az európai bíróságok működése a nemzeti alkotmánybíróságok mozgásterének szűküléséhez vezessen. Mennyiben avatkozhat be egy tagállami bíróság az uniós intézmények működésébe? Hol végződik a nemzeti, és hol kezdődik az európai bíróságok hatásköre? Két kérdés, amelyben a német bírák, ha konfliktusok árán is, de eddig sikerrel akadályozták meg, hogy a fejük felett szülessenek a döntések.

[1] A németek 76 százaléka „nagyon megbízik“ az Alkotmánybíróságban. (Médiában 57%, Bundestagban 48%, Kormányban 45%, szakszervezetekben 39%, politikai pártokban 23%)

https://www.infratest-dimap.de/service/presse/aktuell/vertrauen-der-buerger-in-die-politik-gestiegen/

[2] http://www.faz.net/aktuell/politik/inland/bundesverfassungsgericht-lammert-fordert-zurueckhaltung-15009324.html

[3] https://web.archive.org/web/20101116085553/http://zensus2011.de/fileadmin/material/pdf/gesetze/volkszaehlungsurteil_1983.pdf

[4] http://www.servat.unibe.ch/dfr/bv036001.html

[5] http://www.servat.unibe.ch/dfr/bv039001.html

[6] http://www.servat.unibe.ch/dfr/bv048127.html

[7] http://www.servat.unibe.ch/dfr/bv090286.html

[8] http://www.bfh.simons-moll.de/bfh_1995/XX950655.HTM

[9] https://www.bundesverfassungsgericht.de/SharedDocs/Entscheidungen/DE/2012/07/fs20120725_2bvf000311.html

[10] https://www.bundesverfassungsgericht.de/SharedDocs/Entscheidungen/DE/2013/05/rs20130507_2bvr090906.html

http://jogaszvilag.hu/rovatok/vilagjogasz/kie-az-utolso-szo-joga-mennyire-politikusak-a-nemet-alkotmanybirak